Költő, újságíró, műfordító.
1974-ben Medgyesegyházán született. Békéscsabán és Budapesten Kereskedelmet és Újságírást tanult. Tanulmányait követően a Pest Megyei Hírlap munkatársa, valamint számos folyóirat és magazin tudósítója. Húszéves korában jelent meg első könyve Cherhaja – Csillagok címmel. Ezt követően szinte minden évben jelentek meg művei. Verses köteteiből csak néhányat említve: Elefántcsont színű évek, A remény vánkosán, Tér-idő feszületén. Műfordításaiból szintén csak néhányat említve: Euripidész – Médeia, Szophoklész – Oidipusz király, Ernest Hemingway – Az öreg halász és a tenger, William Shakespeare – Hamlet, Rómeó és Júlia.
Mindemellett egy monumentális művet is elkészített: először a világon cigány nyelvre fordította a teljes Szentírást, a Bibliát. Ezt követően látott napvilágot Az én első Bibliám címmel képes gyermek Biblia fordítása, majd a Temetési szertartáskönyv lovari nyelven került forgalomba.
VESHO–FARKAS ZOLTÁN
FÉNYEDBE ZUHANVA
Fény-árnyék küszöbén ülök,
katarzis nyugalom,
Szentképek égboltjáról glóriák zuhannak tenyerembe,
s tölgyfák sarjadnak ujjaimból..
gondolataid utcazajában csatangolok,
beülök mosolyod kávéházába,
végig sétálok szíved-sugárútján,
mindennapjaid centerében felpróbálok egy ölelést,
majd hajad rózsalugas-csendjébe nyúlok,
s hirtelen, ujjaim közt illat-szárnyú pillangók röppennek fel
tovább sétálok hát..
hiányodba öltözik a délután,
még is, mindenhol, mindenben ott vagy,
tűzfalak omló vakolatából kirajzolódik hajad-vízesése,
házak hungarocell kabátjáról eszembe jut fogaid fehérsége
ha befordulok egy sarkon illatoddal találkozom,
zongorán Chopint játszik valaki,
a melódiából lépteid kopogását hallom,
kint kereslek a világban,
de áthalad rajtam minden út mi hozzád vezet,
így hát átnyúlok magamanon, és két dobbanás csendjében
megérintem emlékektől nehéz szíved
a napnak most csak fénye van,
s mi didergünk a januári napsütésben,
csak érezzük egymást, mint mélytengeri halak
érintésnyi sötétben
fényedbe zuhanva
lelked pitypangjává válok,
elfúj a pillanat
s hangulattá foszlok.
*
VESHO–FARKAS ZOLTÁN
ÉKSZER VAGY
…de nem gyémánt és nem gyöngy,
ékszer vagy a világ homlokán,
lélekgyönyör
csak elsétálsz a lugasban,
a délutáni napfény prizmáinak simogatásában,
és a mindent látó és érző virágok
vágyakozón utánad néznek
akarom a majd holnapok jelenét is veled,
de látod? nincstelen jövőnk
kifosztott múltjának azért is jelenében
szeretlek, időtlenül
szeretlek,
mert személyiséged keretét
elmaszatolva nem léped át,
mert nekem bőralatti valód adod
és nem a mindenkinek mutatott
kisminkelt arcod,
mert ékszerként viseled
összefonódó éveink súlyát,
mert hiszel égig érő fáink
menedéket nyújtó árnyékában,
mert tudom, vannak még énednek
érintetlen csúcsai, melyeket ezidáig
nem hódított meg senki sem,
mert tudom és érzem,
hogy a megismerésedhez vezető úton,
ha kapaszkodó nélküli órákhoz,
napokhoz érnék is, szerelmed ölelése
nem engedné, hogy alázuhanjak,
mert te ismered igazán
igenjeimet és nemeimet,
így vagyunk két testben
egy lélegzet,
mert, szerelmed az indigó lelkünk között,
mely belém kopírozza fényedet
de a part, messze még,
ott pipázik komótosan jövőnk,
pipafüstje, ködben gomolygó álom..
az évek folyamán annyit gondoltam rád,
hogy ösztönös reflexé oldódtál bennem,
akár a lélegzetvétel, de ne gondold,
hogy ez csak a megszokás spontaneitássá
csendesült rutinja, nem,
világod átjár, életben tart akár az oxigén,
én hangba öltözött énemet,
te, az örökkévalóba mártott arcodat,
fény-árnyék táncba zárt testedet adtad
hajnalban
három órakor felébredtem,
és elindultam hozzád,
de a sors két tenyerébe fogta
hozzád vezető egyenes utam,
és addig dörzsölte,
míg útvesztők labirintusává nem törte azt,
ezért átkeltem a magány mocsarán,
hazugság szirtjeit másztam meg,
a meg nem értettség szakadéka fölé hidat emeltem,
az irigység vulkánjai tomboltak köröttem
de én még is tovább mentem, hozzád, érted,
elhallgatások vízesésein keresztül
a csak a külsőségek folyójába zuhantam,
de partot értem, és akkor is tovább mentem,
érted, hozzád,
ezért késtem hát néhány évet, de te megvártál,
és most,
melleid szemérmének völgyében
pihen hűvös homlokom…
*
VESHO–FARKAS ZOLTÁN
SÉTA VELED
Bekopogtattam hozzád
és te rám nyitottad álmaid,
hajad megérint,
nap-illatú,
mint fényre terített
pehelypaplan frissessége.
Vártál, és én eljöttem,
figyelmed még is megoszlik
a volt és lehetséges között,
bár valaha te voltál az ki elhitette velem,
hogy az esetleg nem csak lehetségesség,
hanem a választott döntés jövőjében
maga a létező igen.
Az évek meteoritként becsapódó
kráterei körülöttünk,
mezei virágok levelére pipacsok fáradt szirma hullt,
az elmúlás csendjére rákérgesedett a valóság,
az álmok csapdába estek,
kilúgozódott a lélek érzelmi spektruma,
de te nem féltél a “Lear Királyi” vihartól,
lelkeddel átkulcsoltad szívem,
szenteltvizet hoztál és hintettél utunkra,
közben kivirágzott a mosoly.
Most itt vagyok álmaid valóságában,
s a valóság illúziójában,
sétálni szeretnék olyan ösvényen veled,
hol szentjánosbogarak csillagozzák az éjszakát,
ahol minden negyedik pillantásodra
változnak az évszakok,
ahol a fák az ősök nyelvén beszélnek még,
és ha megfogjuk egymás kezét,
egyszerre látjuk és érezzük az egészet.
Látod?
Most nincs íve a gondolatnak,
nem akar elrepülni tőled,
visszazuhan örvény-öledbe…
Ringasd hát álmodba, hogy a te
valóságodban ébredhessen rád!
*
VESHO–FARKAS ZOLTÁN
MEGÉRKEZTÉL
Nevet adtam neked, megfogalmazlak,
szavanként szövöm meg tulajdonságaid…
Szűz-fehér lelket kovácsolok a mindenség misztériumából,
hogy Én-tudatod ősrobbanása, folyamatos jelenünkre eszméljen.
Rohanó vérkörök hosszúsági,
idegrendszer impulzus milliárdjait nyilazó
szélesség fokai hálózzák be testbolygód
feltérképezetlen világát.
Érzelmed óceánjának hullámai,
értelmed gondolat-kontinensé nemesedett partjait verdesi.
Két tenyeremben elhozom neked az öröklét forrásának vízét,
és Észak hófödte csúcsainak friss leheletét.
Kontúroddá konvertálom át a szépség fogalmát,
majd a hajnal első harmatcseppjeivel felkenem homlokod.
Megérkeztél.
Hallod? Kint eleredt az eső…
Vanságod által létezem.