Budapesten születtem 1981.11.01-én .
Édesanyám egyedül nevelt minket az öcsémmel. Apámmal korán elváltak.
Székesfehérváron végeztem a középiskolát. Ez egy konzervatórium volt, zongora szakon végeztem.
Majd Szombathelyen a Berzsenyi Dániel Főiskolán ének–zene, karvezetés szakon diplomáztam, és szereztem középfokú angol nyelvvizsgát.
Ezt követően Budapestre költöztem vissza, ahol néhány évig tanítottam gimnáziumban, majd egy másik iskolában csak óraadóként.
Végül másfelé vitt az utam.
Néhány évig keresgéltem…, voltam porszívóügynök, dolgoztam sushi bárban, lámpaügynök is voltam, utcai parfümárus stb…
Végül 29 éves koromban egy telekommunikációs multi céghez szerződtem mint üzletkötő.
2017-ben mentem férjhez, és Fótra költöztem. Majd később Erdőkertesre. Első lányom 2019-ben született, 2020-ban pedig a második.
Jelenleg is a gyerekekkel vagyok.
Szerelmeken, és az életen filozofálgatni, mert minden szál összefut, ha közben vannak is boldog pillanataink, sosem felejtünk, kikerülhetetlenül egybetart az életünk, egy végtelen párhuzam, amely legvégül egybeolvad, és akkor már nem számít az idő, sem a múlt csak a jelen.
Az ember 30 éves korára annyi sebet gyűjt, hogy a további éveiben ezeket hivatott újra és újra átkötözni, óvatosan végig, nehogy valamelyik gennyes seb is felszakadjon, mert akkor kezdheti elölről a kötözést, melyet oly nehéz munkával old meg, majd rendszeres ellenőrzés alatt tartja azokat a sebeket, melyeket ugyan elfedni végleg sosem tud, de mégis valahogyan összefoltozzuk magunkat, szép ruhába bújunk, megfelelő állarcot választunk, és igyekszünk eltagadni a ruhánk alatti kötést . Mit csinálnék másképp?
Talán semmit, talán elkerülhetetlenek a gennyes fertőzések. Bárcsak lenne az elménkben delete gomb, vagy újraindítás. Vagy ipari mosógép
Vagy a purgatórium ne lenne ilyen ijesztő, hanem csak valóban valamilyen tisztító tűz, mert a további 40 évet is el kell töltetni, lehetőleg boldogan, vagy boldognak tűnően, mindenesetre nem ártana a harmónia.
Hogy addigra mi lesz a gennyes sebekkel?
Talán ritkábban kell majd kötést cserélni……
Túróczi Melinda
I RÉSZLET
Ezt követően, úgy döntöttem meglátogatom a legidősebb testvért, Marikát, ő a keresztanyám. Két év van anyám és közte. Mikor gyerek voltam, mindig nagyon elegánsnak találtam, szép nő. Gyakran összekeverik anyámmal még most is. Ugyanaz a telt ajak, nagy szemek. Alsónémedin laktak sokáig a keresztapámmal, Jóni Sándorral, egy gyermekük született. 7- 8 éves lehettem, mikor náluk töltöttem pár napot. Anyámnak mindig nehéz volt megoldania a szünidőben a felügyeletet, úgyhogy nem nagyon van családtag, akinél ne időztünk volna az öcsémmel egy kicsit. Ekkor figyeltem meg, hogy valójában hogyan is működik egy házasság. Keresztapám nem volt bőbeszédű, a család büszkesége, hiszen a kisebbségi önkormányzat elnöke volt Soroksáron. Kicsit tartottam tőle, fene szigorú volt a lányával. Egyszer télen mentünk hozzá látogatóba családostul, a kertjük pedig tele volt kerti törpékkel. Nem tudom mi üthetett belém, de belerúgtam az egyik kerti törpéjébe. Igazából arra gondoltam, hogy úgyis gumiból van, nem lesz semmi baja. Azzal viszont nem számoltam, hogy a fagy miatt megkeményedett ám, így eltörtem. Láttam hogyan néz rám, nagyon mérges volt. Kiabálásra számítottam, de keresztanyám megvédett. Szóval Keresztapám „Macának” vagy „ Mamkának” hívta Marikát. Kedvesen bántak egymással, és azt is lehetett tudni, érezni, hogy keresztapám hordja a nadrágot, csak akkor még nem tudtam, hogy ezt így hívják. Láttam valami harmóniát, szeretetet az ő kapcsolatukban, és ezt jó volt nézni. Mindig értelmes embernek gondoltam keresztanyámat, tudtam vele beszélgetni. Meghallgatott. Anyámhoz ő áll talán a legközelebb, és viszont. Sokszor láttam őket együtt nevetni, és anyám is igazán őszinte volt vele, neki mesélte el a titkait. Van benne élet, és mindig is szerettem, hogy nőként felvállalta, hogy szereti a vodkát. Persze sosem vitte túlzásba. Azt hiszem Sanyi mellett boldog nő volt. Keresztapám végül 2002-ben hosszas betegség után hunyt el. Marika sokáig nem volt önmaga, azt hittem nem heveri ki sosem. Hosszú évekig bánkódott utána, az unokája születése lehelt belé életet ezután, s láttam, hogy túléli, elboldogul majd a továbbiakban.
Nos, hát elindultam hozzá. kapkodós reggelem volt, nem volt időm csak egy kávéra, és gondoltam, majd útközben beugrom a pékségbe, valami reggeliért, de elmaradt, mert késében voltam, és hát bíztam is a jó szerencsémben, hiszen bármelyik testvérhez megyek, kínálnak. Én meg ugye nem nagyon utasítok vissza ételt. Anyám szabálya volt, hogy ételt elfogadhattunk, de nem kérhettünk, jobbára ehhez is tartottam magam. Óvódás lehettem, mikor az egyik társam elmondta, hogy lehet ám repetázni, és azt úgy kell csinálni, hogy csak odamegyek a konyhás nénihez és tartom a tányérom, meg sem kell szólalnom, ő fogja tudni, mit tegyen. És így is lett, bár végtelenül csalódott voltam, mert az adag, amit repetánál adtak, mindig fele annyi volt amennyit még meg tudtam volna enni. De javamra szolgáljon, igazán ritkán mentem csak kétszer repetázni, nekem is van tartásom.
Potyázásomnak egy kisiskolás koromban történt eset vetett véget, amikor is egész egyszerűen nem adtak repetát, mert azt mondta a konyhás néni, hogy már így is jó súlyban vagyok. Szégyenszemre üres tányérral kullogtam vissza az asztalomhoz. Többé nem kértem sehol. Egészen főiskolás koromig ez így is maradt. Ott pedig rájöttem, hogyan lehet egy jeggyel kétszer is ebédelni.
Megérkeztem. Puszi. És már jöttek is a szavak az aktuális problémákról, az ő életéről, a mama hogy létéről. Nekem meg korgott a hasam….így hát végül megkérdeztem, hogy esetleg egy vajas kenyeret, ha csinálna.. Nevettünk, összecsókolt, hogy jajhhh hát hogyan is felejthette el, és hogy ne haragudjak már, meg hogy mindig csak mondja, . Két perc múlva tele volt az asztal mindennel. Reggeliztem, aztán egy jó kávé.
És elkezdte mondani a történetet:
Anyád egy nyári napon született Sényőn a nagyszüleink házában. Bábaasszony segítette világra, én még nem voltam 2 éves. A cigánysoron laktunk, úgy emlékszem talán egy magyar család élt köztünk, de nem voltak viták. Olyan szegények voltunk mind, hogy elég volt a magunk baja. Már csecsemőkorában is beteges volt, valami kiütése lett születése után nem sokkal, hólyagos volt a bőre. Azt mondták anyukámék, hogy himlős lehetett. Nem sokkal utána anyukám terhes lett Évivel, így Melindára nem jutott nagyon idő. Beteges volt szegény. Ekkor mamámnak adta oda, hogy gondozza. Meg hát azért is, mert jobban élt, a háza is nagyobb volt, két nagyszoba, konyha, még kemence is volt. Nem emlékszem meddig volt ott. Minden esetre, mikor már járni tudott újra velünk volt, az biztos. És akkor már Évi is megszületett. Akkoriban nagyon szegények voltunk. Kicsi voltam még én is, nem nagyon emlékszem már.
Anyád talán három éves lehetett, mikor megvették anyukámék azt a házat, ami közvetlen a mamám mellett volt. Most az apai nagyszülőkről beszélek, apukám nem hagyta volna az anyját sosem egyedül. Nem is nagyon nevezném háznak, csak egy rom volt, de sokat dolgoztak rajta, sok munkájuk volt benne. Attila már ide született. Az első fiú, nagyon örültek neki a három lány után. Ebben az időben halt meg nagyapám, rákos volt, sokat szenvedett. Megviselte mamámat, de apukámat is. Anyád ekkor volt négy éves körül. Lassan haladtak a házzal, pénz kellett meg idő. De aztán, mégis csak otthon lett belőle. Szegényes…de otthon. Anyádnak a kisgyerekkorát ismerem. Később kicsit elszakadtunk egymástól. Tudtam róla, tudtunk egymásról, de már nem voltunk olyan közel. Melinda mikor betöltötte a hatodik évet, mennie kellett iskolába, de nagyon nem akart. Kicsi is volt, vézna is volt. Még a táblát se érte el. Nagyon szégyellte magát emiatt, pedig hát nem tehetett róla. Az iskolában sámlira állították a tanárok, ha kihívták a táblához. És hát persze a többiek kinevették emiatt sokszor. Ez nagyon bántotta őt. Nem szeretett iskolába járni, nem is nagyon tanultunk, igaz nem nagyon kérdezték tőlünk otthon, hogy mi volt az iskolában, volt e házi feladat? Hát fontosabb volt a házi munka , meg a háztáji. Nem is sikerült neki az első osztályt elvégeznie. Lebukott. Nagyon félt hazajönni, félt hogy apukám mit fog szólni, meg szégyellte is magát nagyon. Aztán mikor otthon elmondta mi hogyan történt, apukám meg anyukám csak nevettek. Mondták, hogy sebaj, majd így legalább Évivel jársz egy osztályba jövőre. Tehetett volna pótvizsgát, de senki nem törődött akkoriban az iskolával közülünk. Egyszerűbb volt így a szülőknek. Mondták neki, hogy úgy is kicsi vagy, beteges. Talán majd most nyáron megerősödsz, és Évivel újra járod az elsőt jövőre. Nem is ment el pótvizsgázni.
Anyám ezt a mai napig emlegeti. Bántotta, hogy lebukott, és az is, hogy a szülei hogyan álltak a dologhoz.
Gondtalan nyarunk volt, sokat játszottunk a házon kívül, az utcán. Rokon gyerekekkel, szomszéd gyerekekkel. Egyszer, emlékszem fogócskáztunk, és Melinda..hát valahogy nem figyelt, összeütötte a fejét egy másik gyerekkel. De nagyon ám. Tiszta vér lett az arca, a szeme. Nem is látszott a vértől semmi. Én meg elkezdtem keresni a szemét a porban, de nem találtam. Aztán annyira meg voltam ijedve, hogy bevittem mamámhoz. Lemosta a vért , láttam a szeme a helyén van, pedig azt hittem kiesett.
Nevetett. Magán is, a történeten is.
Emlékeztem erre a történetre, de anyám nekem mindig úgy mesélte, hogy valóban kiesett a szeme. Persze elhittem, de már akkor elképesztőnek találtam, félelmetesnek.
Máskor meg bújócskát játszottunk, mindenki jó helyet talált magának. Anyádat viszont nem találtuk. Aggódtam, azt hittem baja esett valahogyan. Aztán hallottuk, ahogyan kiabál. Hát mert anyád a vécébe bújt be! A kinti vécébe! Ki kellett őt húznunk onnan! Megint bevittem mamámhoz. Az betette egy lavórba és lemosta, közben nagyon elverte ám. Ahogy mosta, úgy ütötte.
Újra közeledett az ősz. Meleg ruha kellett. Iskolai felszerelés. El is mentek apukámék vásárolni, mackót, meleg cipőt. Már fagy volt. Láttuk, ahogyan a többi gyerek szánkózik, csúszkál a jégen. Mi sem akartunk kimaradni, de az új cipőt egyikünk se merte felhúzni, úgyhogy… meztéláb csúszkáltunk a jégen, a hóban. Anyád, én meg az unokatestvérek Vali, Rózsi. Nem voltunk kint sokáig, de estére mind lebetegedtünk.
– Mosolygott. Láttam, ahogyan emlékezik, visszagondol. Csendben voltunk egy kicsit. Hagytam.
Aztán folytatta a történetet:
– Más világ volt az Melcsikém! Jobb is rosszabb is!
Aztán meg jött hozzánk, helyesebben a faluba, az ószeres. Már messziről kiabálta, hogy itt az ószeres! Itt az ószeres! Megjavított az mindent! Anyukámnak nagyon csapta a szelet, sokszor mondta neki:
– Marika! Hagyd itt ezt a cigányt, királynőt csinálok belőled.
Máskor meg a Gagarin jött, az nem csinált semmit, de mindig nálunk kötött ki. Csak úgy hozzánk vetődött. Egyszer egy hideg téli estén, apukám azt mondta ennek a Gagarinnak:
– Gyere , menjünk ki fáért az erdőbe!
Erre ő:
– Nem gondolod, hogy én dolgozom, én itt vendég vagyok!
Apukám nagyon mérges lett. Mondta is neki: Na, hogy baszom az anyád száját, akkor állj fel az asztalomtól! És kizavarta a házból. Utána többé nem láttuk.
De fáért el kellett menni. Fűteni kellett a pulyákra. Szólt Bimbónak, az unokaöccsének. El is indultak, vitték a fejszét. De hogy ne csapjanak nagy zajt, ne lássák, hallják meg őket, apukám átölelte a nagy fát.
Igen ám, de sötét volt, Bimbó se látott rendesen, így a fejszét véletlenül apukám lábába állította.
Gyorsan hazahozta, nagyon vérzett. Sokáig nem is tudott menni, dolgozni. Így nem volt megélhetés. Ki kellett találniuk valamit, mert ott voltunk mi, gyerekek.
Végül kitalálták, hogy anyukám eljár Kassára, ahol olcsón megvette a ruhákat, edényeket, otthon meg eladta dupla , tripla áron. Ilyenkor- mikor Kassára ment-, távol volt pár napig. És hát elég gyakran is járt áruért.
Egyszer emlékszem, hozott a három lánynak fülbevalót. Nagyon megörültünk neki, de hamar el is hagytuk, és nem is találtuk meg, mert szalmazsákon aludtunk. Rá a pléd, aztán a takaró.
A fülünket Ibi fúrta ki, tűvel, rendes varrótűvel. Fogta, és simán átszúrta a fülcimpánkat. A tűbe cérna volt fűzve, azt benne is hagytuk a fülünkben. Persze hogy begyulladt! Mosogattuk mindenfélével, aztán valahogyan az is elmúlt.
Apukám nehezen épült fel, hosszú időbe telt. Hogy mégis legyen valami, kosárfonással kezdett foglalkozni. Megfonta szépen, aztán anyukámmal eladták.
Emlékszem, egyszer mama mesélt nekem erről az időről. Hogy kosárfonásból éltek. El is mesélte, hogy milyen szépeket csináltak, aztán ahogyan több készen lett, elindultak együtt, és házakba csengettek be, kínálták a portékát. Akkor azt mondta a mama, hogy rettenetesen szégyellte magát, na de ott voltak a gyerekek, és a papa sem engedte volna neki, hogy ne menjen vele.
Így akkor ebből éltünk, apukám kosarat font, anyukám meg Kassára járt.
Lassan azonban felépült, és újra tudott dolgozni. A sors úgy hozta, hogy az ikertestvérével dolgozott együtt. Telt múlt az idő, lassan a házat is befejeztük. A cigánysoron a mi házunk volt a legszebb, de villany az nem volt. Volt egy nagyszoba, benne egy nagy ágy, azon aludtunk mi lányok hárman, itt szőnyeg volt lerakva. A dikón aludt Attila. Anyukám, és apukám a konyhában aludtak egy nagy ágyon. Szépen be volt rendezve, volt konyhabútor, székek, asztal az ablak előtt még egy heverő. A nagy ágy előtt pedig sparhelt.
Míg Anyukám eljárt napszámba dolgozni, sokat vigyázott ránk mamám. Gyakran voltunk az apai nagyszüleinknél is, de azt nem szerettük, mert a nagyapám mindig leköpött bennünket. Anyáddal egy iskolába jártunk, együtt is mentünk minden reggel, de nem jártunk egy osztályba. Melinda nem szeretett iskolába járni, egy gyötrődés volt neki. Csúfolták mindig, a neve miatt is, a származása miatt is. Évivel járt egy osztályba, úgy csúfolták őket, hogy „Évinó. meg Malvinó”. „ Vigyázz Malvin jön a kanyar” , „ Cigány, cigány vakaró, beléd esett a pondró”
Kamasz lehettem, mikor megtudtam, hogy anyám igazi neve Botos Malvin volt, azonban volt ez az ostoba csúfolás, ami őt nagyon bántotta, és úgy döntött, hogy amikor betölti a 18. életévét, megváltoztatja a nevét. És így is tett. Már akkor, gyerekkorában tudta, hogy mit fog tenni. Be is ment érdeklődni a tanácsba, ( ő mindig így mondta,) hogy megkérdezze mi is ennek a menete. Kiderítette, hogy 16 év alatt szülői beleegyezés kell. Kizártnak tartotta , hogy a szülei , bármikor is belemennének. Azonban a betöltött 18. év után szabadon meg lehetett változtatni. És ő így is tett, ahogy elérte a korhatárt. A Melinda nevet vette fel. Kicsi voltam, még amikor hallottam, ahogyan a mama Malvinnak szólítja néha, de azt hittem az a Melinda beceneve, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. A névváltoztatás azonban kicsit meglepett, nem hittem, hogy van benne ennyi hiúság. S hogy miért Melinda? Igen. Természetesen a Bánk Bán miatt. Mikor megtudtam az egészről az igazságot, mosolyogtam csak.
Annyira bántotta, hogy gyakran sírt emiatt. Végül otthon is elmondta, hogy mennyire bántják ezek a dolgok, nagyon kis érzékeny gyerek volt, de anyukám azt mondta neki, hogy ne figyeljen oda, apukám pedig megkérdezte tőle, hogy miért nem az vagy?
Csapatostul mentünk minden reggel, unokatestvérekkel, de anyád mindig lemaradt. Csepp is volt, vézna is volt. Hazafelé ugyanígy. De akkor is elmaradozott, mert megállt barackot szedni, és azt megenni. Ő ért haza mindig legkésőbb. És mindig el is verték érte. De hát minket is, mindig valamiért. Ok az mindig akadt.
Anyád negyedikes lehetett, mikor megszületett Teri. Nyár volt, július. Míg anyukám a kórházban volt, apukámmal mi gondoskodtunk a gyerekekről és a jószágokról. De anyád is, meg Évi is segített sokat. Attila hétéves volt, örült a kistestvérnek. Mikor a kórházból hazaértek, anyukám hűvöst csinált, az ablakok közé faágakat tett, hogy ne süssön be a nap. Mindenki a csodájára járt a kisbabának. Aztán pár hónapos lehetett, amikor nagyon sírni kezdett, elváltozott az arca, az asszonyok azt mondták a faluban, hogy belé költözött az ördög. Onnantól kezdve nem lehetett egyedül a pici, valakinek mindig kellett vele lennie.
Sokan voltunk, meg tudtuk oldani a felügyeletet. Nem is volt teher, mindenki szeretette, babusgatta Terit.
Nem olyan volt az életünk, mint egy mostani gyereknek. Nem is foglalkoztak velünk annyit. Az iskola sem volt olyan fontos. A házimunka, meg az állatok! Az fontos volt. Hogy legyen mit enni, télre mit elrakni a padlásra!
Iskola előtt meg kellett etetnünk az állatokat, nagyjából összepakolni, és a házimunkát elvégezni, aztán mehettünk csak. Persze volt köztünk vita, hogy ki mit csináljon, előfordult, hogy elkalapáltam anyádat meg Évit. De az állatokat mindig én etettem. Én főztem a moslékot is, de az nem volt ám könnyű, fel kellett tenni a moslékos fazekat főzni, nagyjából nyolcliteres volt ez a nagy lábas.
Szintén tőle tudom, elmagyarázta, hogy ezt a moslékos fazekat kizárólag csak erre a célra használták. Nekem azért fura mert hát most komolyan…fazék a mosléknak…
Gyakran kértem segítséget mamámtól, mikor le kellett venni a tűzről, mert nem bírtam el. Mindig volt 5-10 disznónk, 10-15 Libánk, kacsánk-csirkénk. Nem voltunk szegények, volt mit enni, csak anyukám nagyon beosztott mindent, spórolós is volt. Melindának is be kellett segítenie. Ugyanúgy csinálta a házimunkát. Anyukám a padlásra tette a húsokat, a kolbászt. Melinda meg Évi kicsik voltak, nem tudtak velem feljönni, megdézsmálni, de azért hoztam le nekik is. Hárman voltunk lányok, előfordult, hogy hajba kaptunk, verekedtünk, de azért szerettük egymást. Melinda meg Évi volt, hogy össze fogott ellenem, de nem tudtak megverni soha. Azt viszont sosem engedtem, hogy unokatestvérek, az utcában lakó gyerekek, megverjék őket. Akkor sem, ha előtte vesztünk össze. Nem hagytam a testvéreimet. Anyáddal kiskorunk óta szövetségesek voltunk, közel álltunk egymáshoz. Évit kicsit kiközösítettük, árulkodós volt, anyukám kivételezett vele, gyakran mondta, hogy mi féltékenyek vagyunk Évire, mert ő szebb nálunk. Így Melindával gyakran elvonultunk, mert nem szerettünk anyukámmal lenni, hiszen a vége mindig az volt, hogy megvert minket valamiért vagy szavakkal bántott.. Nem volt bensőséges viszonyunk vele, nem volt tipikus anya lánya kapcsolat sem velem, sem anyáddal. Hidegen viselkedett velünk.
Gyakran mentünk dolgozni a gazdaságba, kapálni, almát szedni. De mindig szidott bennünket csúnyán, mert nem voltunk elég gyorsak, vagy, mert nem csináltuk jól. Elhordott mindenféle nagypicsájúnak. Aztán meg mentünk a határba is.
Anyám gyakran emlegette, hogy jártak ki a határba. El nem tudtam képzelni mi lehet az. Végül valami olyasmit gondoltam, hogy nagyjából a világ vége, mert hát ugye határ, szóval a világ vége, ahol mondjuk van kukorica. Keresztanyám világosított fel, hogy valójában a határ, nem más, mint a szomszéd kertje, ami kerítéssel volt határolva, azok ellen, akik jogtalanul odamennének. Magyarán lelopnák a termést.
– Gyakran jártatok a határba?
– Leginkább én.
-A szüleitek utasítására?
– Áh csak úgy hobbiból. Szedtem füvet is az állatoknak, de loptam paradicsomot is. Néha anyád is jött, de jobb szerettem egyedül csinálni. Akkor volt gond, mikor jött a kerülő, akkor futnunk kellett.
Nagyon nevettünk.
Anyám nem volt nagy evő, gondolom ő is csak a csíny kedvéért ment a határba. Fura tudni, hogy ő nem egy intézményesített valaki, nekem ő mindig anyu volt. Csak nagyon sokára döbbentem rá, hogy ő több mint anya, hogy előttünk is volt élete. Hogy ember, mint bárki más, nevet, sír megbántódik, csalódik, szeret. Fura elképzelnem is a kis Malvint, a beteges kislányt. Emlékszem, komolyan azt hittem, azt gondoltam, hogy anyám az Isten. Gyakran tudta mit csinálok, anélkül, hogy hátra pillantott volna. Ezen mindig ledöbbentem. Mára már tudom, hogy anyaként az embernek négy füle, nyolc karja, és tíz szeme van. A baj megtörténte előtt öt perccel már tudod mi fog történni. Az anyaság nagy része abból áll, hogy kihasználd ezeket az öt perceket arra, hogy megakadályozd, a nagy eséseket, csalódásokat, butaságokat, bajba keveredéseket. Ő ebben profi volt.
Anyád meg tudta magát védeni a verekedéstől. Egyrészt a termete miatt olyan kis elesett volt, de a szája, mint a bécsi kapu. Nem volt félős a többiekkel. Meg hát a munkát is bírta. Már kicsi gyerekként beállítottak minket dolgozni. Hét-nyolc évesen állatokat etettünk, főztünk a családra, házimunkát végeztünk. Anyád dolga volt az állatok etetése, mikor már nagyobbacska lett, és besegíteni a ház körül. Gyakran ment ki legeltetni a libákat. Volt egy rét a közelünkben , oda szoktak járni.
Mesélt nekem erről is anyám, elmondta, hogy tulajdonképpen kifejezetten szeretette legeltetni a libákat, kifeküdt a napra sütkérezni, a kutya nem szólt hozzá. Az erdőben meg volt kökény, így evett is közben. Aztán mikor vihar lett, megijedt, hamar összeterelte őket, és hazaindult velük. Ha nem akartak menni a libák, fadarabokat dobált közéjük, és kiabálta nekik, hogy „héjjá, héjjá”, ettől aztán megijedtek, és hazaindultak. Így mondta el ezt a történetet.
Ha valamit nem jól csináltunk verést kaptunk. Anyukám tudott nagyon durva lenni. Melinda sámliról főzött, mert kicsi volt. Emlékszem, vasárnap mindig húsleves volt, ketten gyúrtuk a tésztát anyukámmal, aztán nyújtottuk, és cérnametéltre vágtuk.. A tálalás úgy volt, hogy anyukám mamámnak szedett először egy jó nagy tányérral, onnantól volt így, hogy nagyapám meghalt. Nem értettem miért így csinálja, mikor mi sokan voltunk arra a levesre, de apukám agyon verte volna, ha nem így tesz.
Aztán meg vasárnap mentünk a templomba is, kaptunk is ,- a három lány,- 50 filléreseket, hogy majd ezt dobjuk a perselybe, de anyád nem dobta ám be, összegyűjtötte és vett belőle csatos bambit!
Később anyádnak is a tésztagyúrás volt a feladata. Nem mindig ment neki, rendesen kinyújtani, szépen metéltre vágni, de aztán a pofonok után megtanultuk ezt is. Ha valami nem sikerült nekünk, kaptunk, persze igyekeztünk is nagyon, hogy kevesebb legyen a verés. Anyádnak nagyon nem ment még veréssel sem, nem tudta se meggyúrni a tésztát se kerekre kinyújtani. Sokszor kapott emiatt. Aztán már úgy csinálta, hogy mielőtt anyukám megnézte volna mire jutott, már futásnak eredt. Estére hazajött. Gyakran mentünk el így a verés elől. Volt a TSZ-nek egy földje velünk szemben, ide bújtunk el. Jó magas volt, anyád ki se látszott. Volt, hogy késő este se mentünk haza, és volt, hogy valamelyikünk mamámhoz ment és ott aludt inkább. Mamám mióta egyedül volt amúgy is valakinek mindig kellett vele aludni, mert félt egyedül.
Aztán Melinda felsős lett, úgy láttam, jobban megy már neki az iskola. Nah, nem szerette, de megszokta már. Bár mesélte, hogy a rajztanár a legelső padba ültette, mert alacsony volt nagyon. És amikor az bement az órára, rögtön anyádat találta meg, a rajztáblával rögtön a fejére is ütött. Csak úgy, ok nélkül. Panaszkodott is kicsit otthon hogy fáj a feje emiatt, de anyukámék nem figyeltek, volt más bajuk. A torna órát általában kihagyta anyád. Nem bírt futni sose, vagy távol ugrani, és hát gondolom, félt hogy a többiek kicsúfolják. Írt magának felmentést, és anyukám elé tette, aki pedig írt oda két x-et, anélkül hogy tudta volna mit ír alá. Hogy maradtak–e a csúfolások nem tudom, de mintha jobban érezte volna magát már.
Gyereknek is gyűlölte a telet, most is. Nagyon fázós asszony. Mindig panaszkodott a hidegre, a cipője is gyakran átázott, emiatt még mindig sokat volt beteg, főleg télen.
Na de a tavaszt, azt mind nagyon szerettük, jött a március 15. Iskolába se kellett menni, és felvehettük a szép ünneplő ruhánkat. Fehér blúz, sötétkék rakott szoknya. Hozzá az úttörő nyakkendő. Szépek voltunk benne. A három lány. Apukám büszke is volt ilyenkor nagyon, mikor a lányait nézte.
Nem sokkal utána jött a húsvét, azt is szerettük. Vendégségbe jöttek a nagybátyjáink, anyukám testvérei. Béla, Pityu. Jöttek még Gyuszi bátyám fiai, Tamás, Béla, sokan, na. Sokan voltunk ilyenkor mindig. Szerettük a társaságukat, meg hát hozták a híreket is, kivel mi történt, hogy születtek, hogy haltak. Általában én voltam a társaság központja, mindent hallani akartam, tudni akartam. De anyádat mindez nem nagyon izgatta. Érdekes. Talált magának más elfoglaltságot, nem volt körülöttünk ilyenkor.
Aztán nem sokkal később, apukám nagyon beteg lett. Kékestetőre került, sokáig volt kórházban is. Végül le is százalékolták. Így én nem is mentem továbbtanulni, hiszen kiesett egy kereső. Elmentem a konzervgyárba dolgozni, majd később anyukámmal a gazdaságba.
Anyádra is több munka szakadt, mert ketten kellett csinálniuk Évivel.
Mikor anyádék végeztek, nézegettem az újságot, hol lehetne nekik továbbtanulni. Végül Pesten néztem nekik szakmát, Fonónő. Számításból tettem, mert nagyon vágytam Pestre, csak engem apukám nem engedett, mert azt mondta, kurva leszek.
A pesti történetet rengetegszer hallottam anyám szájából:
Elballagtunk az elemi iskolából végre, azt mondták anyukámék” ha Pestre akarsz menni, nyáron dolgozni kell a gazdaságba”! Mentünk is Évivel, mert nagyon akartunk menni, nah dolgoztunk is augusztusig, majd a hónap végén abbahagytuk, mert menni kellett beiratkozni. Nagyon sokat könyörögtünk apukámnak, mert ő nem akart bennünket elengedni. Háromszor is útnak indultunk, de meggondolta magát visszafordított minket. Aztán kitaláltam, hogy azt mondom neki, hogy ha nem enged el, megölöm magam, a vonat elé ugrok!
Hát dehogy ugrottam volna jányom! Nem bolondultam én meg, csak mondtam, hogy engedjen el.
El is indultam az állomásra hagy higgye, hogy megteszem, de utánam jött, én meg mondtam neki, hogy lefekszem a sínekre. Aztán valahogy hazavitt.
Végül egy napon, mikor hazaértünk a gazdaságból, azt mondta” fürödjetek meg, készüljetek el”. Óhh mán úgy siettünk, kapkodtunk magunkat. Megfürödtünk a lavórba, felöltöztünk gyorsan, hogy apukám meg ne gondolja magát. Nemsokára már a vonaton is voltunk, aztán Nyíregyházán át kellett szállni a pesti vonatra. Itt már megnyugodtam.
Hajnalba ért be a vonat Pestre. Sehol senki, az utcák üresek voltak. A hajnali csendben hangosan kopogott a cipőm. Apukám oda szólt nekem:
„ Ne kopogj!”
Próbáltam én csendesebben menni, de hát csak kopogott a cipőm. Megint oda szólt, most már mérgesen:
„ Ne kopogj”!
Azon nyomban lehúztam a cipőm, megfogtam a kezemben és mezítláb mentem, inkább mert tudtam képes és hazavisz!
Végül elmentünk beiratkozni, az évnyitó is megvolt, aztán elmentünk a szállásra, bepakoltunk. Apukám nagyon sírt, el kellett búcsúznunk egymástól. Anyukám meg figyelmeztetett, hogy nagyon vigyázzunk egymásra Évivel. Végül a két lány Pesten maradt, apukám nagyon megbánta, hogy elengedte őket. És engem fenyített, hogy, ha belőlük kurva lesz, én ki sem mehetek a házból. Nem is engedett sehova, onnantól a közelben kellett dolgoznom, a gazdaságba. Havonta látogattak csak haza. Ekkor kicsit távolabb kerültünk egymástól. A távolság, az iskola, a gazdaság. Legközelebb már csak akkor kapcsolódtam be jobban az életébe, amikor később visszaköltözött anyukámhoz a némedi házba és megismerkedett Turóczi Sándorral.
Ő volt az apám.
Anyukám nem támogatta ezt a kapcsolatot. Meggyőződésem, hogy anyád dacból ment hozzá feleségül. Sosem láttam anyádék között intimitást, kedveskedést, de akkoriban ez nem is volt divat. Ez két emberre tartozott. Nem befolyásoltam Melindát a véleményemmel. Meg hát tabu is volt, hogy a szerelmi életünket kibeszéljük. Hiába is voltunk testvérek. Nem szóltam bele a dolgaiba. Meg sem fordult a fejünkben, hogy kimutassuk az érzelmeinket egymás felé. Nem voltak ölelések, puszik, simogatások. És főleg nem szóltunk bele egymás életébe. Hozzá ment a Turóczi Sándorhoz. Egyszerű esküvő volt, anyádon egyszerű ruha, anyukám végül el sem jött. Sűrűn mentünk látogatóba hozzátok. Sajnáltam Melindát. Anyátok nyitotta ki az ajtót. Beléptem. Láttam, hogy csúnyán megverték, hogy eltört az orra, fel volt dagadva.
II. részlet
Hívtam hát Évit, hogy találkozót kérjek, készségesen elmondta, neki mikor lenne jó. Bólintottam, autóba ültem, és elmentem hozzá.
Már máshol laknak, Újpalotára költöztek egy szép tágas panellakásba. Ismertem ezt a lakást is, voltam már párszor. Csengettem. Első emelet. Kedvesen fogadott, megpuszilt megölelt. Örültem, hogy látom, a járvány alatt szinte senki sem látogat senkit.
Kávéval kínált, elfogadtam. Majd egy kicsit később a figyelmembe ajánlotta a kolbászt is, ami ki volt rakva a konyha pultra, és elmondása szerint Gyula hozta (akkor már csak jó lehet) tekintettel, hogy reggel 9 óra volt, visszautasítottam. Ilyen korán még nem állok készen egy kolbászra. Még kétszer kínált, de elfogadta, hogy marad a kávé, és a teraszon egy cigi, majd ezt követően visszamentünk a konyhába, és elkezdte a történetet.
Anyáddal együtt jártunk iskolába, egy osztályba is, mikor Pestre kerültünk akkor is együtt voltunk. Nem nagyon akartak engedni minket anyukámék, hát..főleg apukám.
Végül csak elmentünk beiratkozni, a pesti Pamut és Szövőgyár Szakközépiskolába, az évnyitó is megvolt, aztán elmentünk a szállásra, bepakoltunk. apukám nagyon sírt, el kellett búcsúznunk egymástól. Anyukám meg figyelmeztetett, hogy nagyon vigyázzunk egymásra Melindával. Mikor mi elfoglaltuk a szállást, elmondták, hogy a kollégium része az iskolának, még nincs kész, ezért a szállón kaptunk helyet. De ne úgy gondold, hogy most, mint egy szálló. Áááá nem, nem úgy nézett ki, hanem sokkal szebb volt, rendesen, mint egy kollégium. Még teakonyha is volt. Rendezett, tiszta szobákkal. nyolcan voltunk egy szobában. Külön voltak a fiúk, és külön a lányok. Az első emelet volt az ipari tanulóké, amikor elvégeztük az iskolát, akkor én felkerültem a 3. emeletre, de anyád a 2. emeletre. Akkor volt anyádnak jó világa, mert ott mert nem tudtam rá úgy vigyázni.
A szobában 4 emeletes ágy volt. egy asztal székekkel, és minden ágyhoz volt egy kis szekrény. Az iskola 2 éves volt. Jól kijöttünk a szobatársainkkal, de csak lestük őket, hogy festik magukat, eljárkálnak bulizni, meg mindenhova, fodrászkodtak, cicomázták magukat esténként. Tátott szájjal figyeltük őket, mi otthon ilyet nem láttunk. Hívtak minket is, de én nem mertem menni, buta voltam, attól féltem, hogy apukám megtudja, és akkor agyonver. De anyád! Anyád az ment velük, pedig mondogattam neki, Melinda! maradj itt , apukám megtudja, megver minket! De anyád nem hallgatott rám, mindig mondta, hogy sose tudják meg, mert 300 kilométerre vannak, volt bátorsága, de nekem nem.
Nevetett.
– Buták voltunk KisMelinda, nem tudtuk milyen a világ, hát faluról mentünk. Szégyellem is elmondani, milyen buta voltam.
Hétvégén előfordult, hogy meglátogatott bennünket, Zoli, Béla meg Pityu, tudod, anyukám testvérei voltak ezek. Szerettek minket, gyakran egybe voltunk. És hát velük el mertem menni, nah meg anyád is. Az jó volt vittek minket mindenfele. Állatkert, vidámpark, mozi. Meg ebédelni is elvittek bennünket. Majd leesett az állunk azt hittük étteremben vagyunk, csak később tudtuk meg, hogy az az iskola kifőzdéje volt.
Megint kacagott, és a fejét fogta.
Nahh hát kaptunk mi jegyet is ebédre meg reggelire, és volt egy vacsorára. Tudod akkoriban még jegyre lehetett enni, nem tudom most, hogy van. A szülők befizették, és akkor el voltál látva. Anyád meg folyton édességre, csokira költötte a jegyeket, meg jó kajákra, gyulait evett, meg ilyeneket. A hó végén meg jó volt neki a párizsi. Hát nekem spórolnom kellett, mert tudtam, hogy neki nem lesz, éhezni fog, úgyhogy aztán ezért is sokszor elvertem. Nagyon sokat kapott tőlem anyád, na nem mondom, adott belőle nekem is, de hát aztán nekem kellett beosztanom a jegyeket, mert tudtam, hogy anyád éhes lesz, és akkor nem lesz mit ennie, mert elvert mindent édességre. Mondtam neki mindig, hogy hagyjon magának rendes ételre is, de sose hagyott. Ilyenkor aztán mindig jól elvertem. Mindig mondtam neki, Melinda, gyere be velem avécére, és akkor kapott. Másért is elvertem, meg volt mondva, mikor ki a napos, és akkor annak kellett takarítania, de ezek a pesti lányok nem nagyon takarítottak. Aztán mondtam neki, hogy takarítson ki, de nem akart, nahh azért is jól elvertem. Sokszor volt így, anyáddal könnyen el lehetett bánni. Mindig olyan kis sovány volt. Jobban tanult már itt, nem voltak gondjai az iskolában. És nagyon szeretette a társaságot is, összebarátkozott szinte minden szobatársunkkal, és velük ment el esténként, bulizott, élte a fiatal lányok életét. Csak ritkán látogattunk haza. Drága volt a vonatjegy, meg hát az út is hosszú. Anyád hamar feloldódott ebben a közegben, szerették is őt a lányok.
Mikor a második évünket jártuk, már dolgoznunk is kellett. Volt gyakorlat, fizettek is érte, nah nem olyan sokat, de legalább volt egy kis pénzünk. 250 forint ösztöndíjat kaptuk. Ruhát, és kabátot volt, hogy Marika vett nekünk a fizetéséből, azt még egyedül nem tudtuk magunknak megfizetni.
Aztán mikor levizsgáztunk utána elballagtunk, biztosítottak nekünk munkát. Rögtön be is tettek minket 3 műszakba dolgozni. 16 évesek voltunk. Anyád nem bírta. Nem bírt dolgozni. Főleg az éjszakát. El kellett mennie az üzemi orvoshoz, mert nem volt étvágya, és rohamos fogyásnak eredt, az meg adott neki felmentést, hogy éjszaka nem dolgozhat.
Aztán elvégeztük az iskolát, maradtattunk a szállón. Csak az épületen belül kellett költöznünk, dolgoztunk, pénzünk is volt. Mindent meg tudtunk venni magunknak. Anyád kezdte felfedezni a pesti éjszakát, az életet a kis barátaival, minden pénzét ruhára költötte, meg jó kajákra, én nem. Sokat túlóráztam, aztán a pénzemből anyukámékat segítettem, mert nagyon szegények voltak, nem nagyon mentem Melindával az éjszakába, mert hát folyton dolgoztam. Anyád nagyon szeretett élni, imádta, falta, habzsolta az életet. Tele volt jó kedvvel. Hogy aztán mitől változhatott meg ennyire, nem tudom. Pedig ismerem az életét, mi folyton együtt voltunk.
Hónapokkal ezelőtt együtt töltöttük a napot a gyerekekkel. Anyám a gyerekek, és én. Délután volt, néztük, ahogy játszanak, közbe-közbe avatkoztunk, ha kellett, és beszélgettünk, rég időkről, a fiatalkoráról, a miértekről, a jelen dolgairól. Egyszer aztán teljesen váratlanul, a beszélgetés hevében, elszólta magát és végül elmondta mi történt vele, amikor 16 éves volt.
Mindig is azt gondoltam, hogy ez a legrosszabb, ami egy nővel megtörténhet. Hogy ezt nem lehet túlélni. Sokszor feltettem magamnak a kérdést – mielőtt még bármit tudtam volna-, hogy egy ilyen eset után van – e értelme tovább élni, vagy az ember válassza a halált. És mindig az volt a válaszom, hogy az élet túl jó ahhoz, hogy magunktól feladjuk, de azt éreztem, hogy ezek után megváltozik. Olyan trauma ez, amit a sírodig cipelsz.
A világ fordult velem egyet. Elvörösödtem. Egyszerre voltam dühös, meglepett, szánakozó. Nem bírtam rögtön felfogni, amit mond, egyszerűen, nem akartam elhinni. Hosszú másodpercekig vártam, hogy majd mindjárt javítja magát, és azt mondja, „ez nem velem történt” vagy „most ezt mondtam, próbára tettelek, nahh milyen érzés?” Átvillant az agyamon, hogy ő, mindig szerette szépíteni az igazságot. Vagy azt mondani, amit szerinte hallani akarok, vagy úgy tenni mintha tudná, de közben nem tudja. Ismertem ilyenkor milyen. De most más volt, őszinte. Pillanatokig nem tudtam megszólalni. Aztán a konkrét napra és a történtekre kérdeztem. Mondott pár szót, de láttam, hogy nagyon nem akar róla beszélni. Az, hogy hogyan történik egy ilyen, két mondatban el lehet mondani. És ő úgy is tett. Kérdeztem is volna, meg nem is. Tudni is akartam, meg nem is. Hagytam, hogy csak annyit mondjon, amit szeretne, és csak nagyon óvatosan igyekeztem beszélni. Részletekbe szándékosan bele sem mentem. Tudtam, hogy az mindkettőnknek élve boncolás volna.
Még akkor- abban a húsz másodpercben, míg elmondta-, megértettem, hogy miért rettegek egy ilyentől, kamasz lány korom óta. Miért a beteges elővigyázatosságom, miért a beteges félelmem. Megértettem, hogy ez nem az én történetem volt. Bár valójában, lány korom óta tudtam, sejtettem. Mert csak annak az anyának van olyan páni félelem a szemében, ha a kamasz lányt el kell engednie valahová, aki tudja mi a borzalom, aki tapasztalta már. Láttam a szemében, gyerekkoromban is, szinte tudtam, benne volt a szavaiban, a féltésében.
Anyám lelkének haldoklása, azon a napon kezdődött.
Egyszerre úgy éreztem, minden értek vele kapcsolatban, az értelmetlen tiltásokat, a különórákra való kísérgetéseket. De értettem már azt is, hogyan tudott magányosan ülni egy magát jól érző társaságban. Hogyan tudott mosoly nélkül élni. Sokszor előfordult, hogy míg Soroksáron a család duhajkodott, italozott, anyám csak ült az asztalnál, Egy alibi pohár bor előtt. Néha közbeszólt, de csak igazán ritkán tudta magát jól érezni.
Kérdeztem még pár dolgot, miközben igyekeztem feldolgozni a hallottakat. Kérdéseimre anyám elmondta, hogy soha senkinek nem beszélt erről.
– Amikor 40 éves lehetettem, elmondtam anyukámnak, mert nagyon bántott, de ő csak annyit mondott, hogy „ miért most mondod?” Aztán még Marikának mondtam el. Meg most véletlenül neked. De soha senkinek nem szóltam.
– Sokat gondolsz még rá? Élénk az emlék?
– Gyakran bennem van még mindig. Főleg ha mondjuk, nézek egy filmet, és abban van olyan, akkor rögtön eszembe jut. Meg hát néha persze. Hogy mennyire élénk? Hát nehezen halványul, de mindig jobb , és jobb egy kicsit.
– És mi történt azután? Ment tovább az életed, úgy csináltál mintha mi sem történt volna?
– Hmmm…látod milyen furcsa az élet? Nyolcan laktunk egy szobában, de mikor visszaértem a szállóra, egyedül voltam. Azonnal megfürödtem. Sokáig. Aztán sírtam. Mikor a többiek hazajöttek, magamra húztam a takarót, hogy azt higgyék, alszom. Másnap, és még egy ideig látták, hogy valami bajom van. Kérdezgettek is, hogy mi van velem? Hívtak, hogy menjek velük ide meg oda, de nem mentem sokáig. Nem volt kedvem.
– Meddig?
– Egy évig biztos. Nagyon rossz volt.
– És aztán?
Aztán?……
És belekezdett egy másik történetbe én meg csak hallgattam:
Aztán?….hát eltelt egy év. Ezek csak mondták, hogy „gyere velünk, és ha nem érzed jól magad, majd hazakísérünk”. Én meg úgy voltam vele, hogy nahh jól van. El is mentünk, de nem volt kedvem. Szórakozni indultunk a Derkovics Klubba, engem nem nagyon érdekelt, csak a többiek miatt mentem el. Aztán ott, odajött hozzám egy fiú, mondogatták is a többiek, hogy milyen jóképű. Odajött és egész este vele táncoltam. Kezdtem magam jól érezni, de végül nem beszéltünk meg semmit. Semmilyen találkozót. Aztán egy nap, elmentünk az ABC- be – mi mindig csapatostól mentünk-, elmentünk, hogy kaját vegyünk magunknak munka előtt, és akkor mondták a csajok, hogy figyelj! figyelj már! Az nem az a fiú, akivel táncoltál? És ő volt az, volt egy magnó a kezében, ami nekem nagyon tetszett, nekem is volt ilyenem, csak nem szuperált. Beszéltünk hát pár szót a bolt előtt, és említettem neki az én magnómat, felajánlotta, hogy megcsinálja. Megbeszéltünk egy találkozót és így is lett, de akkor még mindig nem kezdtünk el komolyabban beszélgetni. Hanem egyszer bementünk a gyorsbüfébe enni, és akkor is a többiek szóltak, hogy megint ott van az a fiú! Akkor már hagytak is minket kettesben, és végül, onnantól kezdve jöttünk rá, hogy érdekeljük egymást. Akkortól már találkozókat beszéltünk meg, és telefonáltunk egymásnak tantusszal ( mi az a tantusz?) Nagyon szerelmes voltam Laciba, így hívták. Azt hittem el is vesz feleségül.
Emlékezett, láttam az arcán. Mosolygott, ahogyan róla beszélt. Én meg azt kívántam, hogy bárcsak, bárcsak másképpen alakult volna az ő történetük.
Végül, elment katonának. Én nem tudtam, hogy ott is lehet látogatni. Buta voltam, senki sem mondta. Azt hittem, majd visszajön hozzám, és akkor együtt leszünk.
Végül egy levelet küldött, amiben elmondta, hogy megismerkedett egy lánnyal, aki várandós lett tőle, így muszáj őt feleségül vennie. Sokáig kínlódtam Laci után jányom. Nagyon sokáig. Nem is szeretettem úgy soha többé férfit.
Évi folytatta a történetet:
Aztán egyszer Melinda hazalátogatott. Anyukámék, akkor már nagyon csúnyán éltek. Hát emlékszel milyen volt a Botos papa! De most anyukám kórházba is került, nagy műtétje volt, Melinda meg mondta, hogy akkor ő most hazamegy.
A történet anyám szájából: Anyukámnak volt egy nagy műtétje, én mentem haza meglátogatni, megtudni, hogy van. Akkor jött ki a kórházból, és láttam, hogy apukám kötekszik vele, csúnyán mondta neki. Meg akarta ütni, de nem hagytam. Mondtam neki, hogy képzeli, hiszen most műtötték, menni sem bír, szégyelld magad. De nem bírt leállni. Végül, hogy megakadályozzam az ütést, pofon vágtam. Nem szólt az nekem, csak megköszönte. Gondolom rosszul esett neki.
Anyukámnak nem volt maradása, valahogy nagy nehezen felkelt, és azt mondta feljön velem Pestre, összeszedtem őt valahogyan és elindultunk a vasúthoz, de apukám megint neki akart menni, hát újra megütöttem. A saját apámat! Meglepődött nagyon, végül, már majdnem felszálltunk a vonatra, amikor kérőre fogta, hogy nem menjünk sehova, nem fogja többé megütni anyukámat, úgy könyörgött sírt, hogy elindultunk visszafele a házba, meg hát hova is mentünk volna lyányom, Hát én szállón laktam.
Anyád elmesélte, mi történt. Tudod, ő vézna volt sovány volt, de tigris is ha kellett. Mind megharagudtunk. Végül anyukám felgyógyult, és el is váltak 23 év után.
Utána anyukám vett egy házat Némedin, és anyád odaköltözött vissza hozzá. Leszámolt itt a pamutgyárban, és áthelyeztette magát a Soroksári Textilgyárba. Úgy tudom, hogy még Laci, anyád nagy szerelme is gyakran látogatott oda. Ismertem azt a fiút. Anyád nagyon szerette. Csak hát…hogy is volt?… Valahogyan elmaradtak egymástól. Már nem emlékszem. Ott maradt végül Melinda anyukámmal, valamiért már nem akart Pestre visszajönni, én meg ugye megismerkedtem Gyulával, férjhez is mentem hozzá, aztán költöztem el a szállóból.
Úgy voltak akkor Némedin, hogy anyukám, Atti, Melinda, Teri meg Pisti. Volt egy kis szobája, aztán ott is maradt. Némedin ismerte meg apádat. Hozzáment, nem volt nagy esküvő, ruhája sem volt, talán gyűrű, az talán igen. De anyukám nagyon haragudott rá, hogy ehhez az emberhez megy feleségül, el se ment az esküvőre, mi testvérek azért ott voltunk. Oda születtél te is kis Melinda, abba a Némedi házba, abba a kis szobába.
Aztán volt egy eltartási szerződés. Főleg a 80-as években volt divat, hogy azok az idős emberek, akiknek nem volt se kutyájuk, se macskájuk, egész egyszerűen, maguk mellé fogadtak valakit. Aki az ápolásért cserébe tovább örökli a tanácsi lakás bérletét. És akkor úgy éltek együtt, egy fedél alatt, míg az idős ember meg nem halt. Persze szerződés kellett, meg mentek is ellenőrizni a körülményeket, szóval nem hagyták csak úgy magára az öregeket.
A tanács akkoriban tatarozott néhány házat, köztük a Juhos közt is, ahol mink laktunk, meg a Váci úti lakást is, ahol most anyád lakik. Innen átmenetileg a Kajár utcába helyezték el a lakosokat,addig míg tartott a felújítás . Ott volt egy öregasszony,aki a Váci úti lakásból jött, és vele volt egy fiatal lány, aki gondozta, de nem megfelelően. Kijöttek a tanácstól, és látták a körülményeket, így nem engedték tovább, hogy a lány gondozásában maradjon, ráadásul Ági néni, az öregasszony is kérte, hogy bontsák fel vele a szerződést. Nahhh közben azt kérte, azt akarta, hogy én legyek a gondozója, mert, hogy én fürdettem, etettem, mert sajnáltam. Akkor mondtam anyukámnak, hogy inkább ő kösse meg vele a szerződést, de ő meg erre azt felelte, hogy lyányom nekem van házam, adjuk oda Melindának.
Szóltam is anyádnak, hogy akkor vissza tudna jönni Pestre, a Váci útra, csak kösse meg a szerződést, de nagyon nehezen ment, mert az öregasszony csak velem akart, csak engem fogadott el. Akkor be kellett menni a tanácsra, én vállaltam a felelősséget, hogy anyád rendesen fogja gondozni, alá kellett írnom egy papírt is. És akkor felújították mind a két házat, a Váci utat is , és a Juhos közt is, így akkor én mentem vissza a Juhosba , anyádék, meg jöttek a Váci útra Ági nénivel, meg apáddal, meg te.
Pesten is állandóan együtt voltunk. Ti hárman, Andika te meg az öcséd, Zsoltika, együtt nőtettek fel.
Mikor megszületett Zsoltika, apád nagyon megváltozott, a házasságuk is. Zsoltika síros volt nagyon. Apád meg nem bírta. Utálta azt a kisfiút. Meg hát közben az úgy volt, hogy szilikózist is kapott, lebetegedett, és onnantól kegyetlen volt. Láttam mindent, mert minden nap együtt voltunk. Apád csúnyán megverte anyádat folyton. Nekem is nekem akart jönni.
Volt, hogy mentem, anyád meg ott feküdt a földön véresen, lehettél vagy 3 éves. Anyád nem volt magánál a veréstől. Te meg ott sírtál anyád felett……
Itt a levegő megfagyott, Évi sírni kezdett, elmondta, hogy nem akar, nem tud erről beszélni, nem tudja részletesen elmondani miket látott.
Végül folytatta:
Akkor nekimentem apádnak. Engem, nem mert megütni, mert Gyulának volt egy bokszoló barátja attól félt.
– de nem akarok erről beszélni! ezt el akarom felejteni…….nagyon fáj!
Sírt. Hosszú percekig nem tudta folytatni.
Mondta tovább:
Nem tudom, mi oka volt apádnak, persze Zsoltika sírt, egyfolytában, anyád meg nem aludt, egész éjjel fent volt vele mindig, de KisMelinda, mindig!
Volt, hogy ott aludtunk nálatok. Andika te, anyád meg én egy ágyban aludtunk, Zsoltinak meg volt egy gyerekágya, ott aludt. De aztán felkelt a kicsi, Apád meg ordított, hogy hallgattasd el azt a kölyköt!
Anyád egész éjjel ringatta, de csak sírt. Apád akkor is nekiment anyádnak, Zsoltikát ki kaptam a kezéből, és aztán….csak átöleltelek benneteket az ágyban , és …..és….
Én nem akarok erről beszélni!!! Nem tudok, értsd meg! El akarom felejteni! Melinda ne ríkassál meg engem!
Sírt. Zokogott. Nem bírta elmondani mi történt azon az estén. Én sem bírtam tovább. kérdezni. Csend volt egy kicsit. Sírtunk.
Folytatta: Én nem féltem apádtól, ott volt Gyuszinak a boxoló barátja, az megverte néha apádat. Hogy miattam, vagy anyád miatt, a nyavalya tudja.
Látod Melinda, Isten nem ver bottal, nagyon megbüntette apádat!