“Írok, mert így vagyok teljes, azzal a hittel, hogy nem hiába való e létezés, s az a találkozás, ami csodát szül, ha író és olvasó között közös otthonná lesz az adott vers.”
Harminckilenc éves, három gyermekes, áldott házasságban élő férj, családapa vagyok. Iskoláimat Taktaszada, Miskolc, Szolnok, Jászberény, Szerencs városokban végeztem, míg végül vájár tanulóból elektrotechnikai műszerész, pedagógus asszisztens, szociálpedagógus, esélyegyenlőségi koordinátor, tanodai fejlesztő- tanító, szociális gondozó és ápoló, stb. de voltam gyári betanított munkás, konyhai mosogató, pincér, pakolóőr, meg, éppen aminek neveztek, de a munkát sohase szégyelltem. Munka és család mellett tanultam, mióta az eszemet tudom, tanulok. Jelenleg Angliában vagyok középvezetői pozícióban gyakorló ápoló, NVQ 2, 3-as diplomát szerezve immár 6. éve. Nyolc nyomorúságos hónapi munkanélküliség, a szegénység űzött és Isten hozott ide Bishops Stortfordba. Jelenleg a Debreceni Egyetem Egészségügyi Szociálismunkás Mesterképző szakán vagyok hallgató. Tizenéves koromtól tanulom az írást, ismerkedem a szépségeivel, mélységeivel, fontosságával. Első önálló kötetem 2002-ben jelent meg Fekete Tűzben címmel, a Felső-Magyarország Kiadó gondozásában. Második önálló kötetem 2018-ban jelent meg Bűvöskert címmel, az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával. Jelenleg kötetem kiadatásán dolgozom Emberkarátnyi címmel, s negyedik kötetem összegzésén Ezerrózsás őszi kendő címmel tervezetten.
Előző köteteim Tellinger István, majd Kunhegyesi Ferenc festőművész grafikus művészek munkáival láttak napvilágot. Harmadik kötetemet Horváth János festőművész alkotásai gazdagítják. Jelenleg összeállítás alatt lévő kötetemet Búzás Tünde festő grafikus művésznő csodás alkotásai emelik tovább. Hálás szívvel gondolok vissza Horváth Gyula költő és Fecske Csaba költőre, akiket tanítómként tisztelek.
Immár jó pár éve keresem a fekete és fehér sorközökben az irodalom teljes igazságát önmagamra és mindenkire mérten. 2. portréfilmem 2018-ban készült el Bűvöskert címmel:
https://www.youtube.com/watch?v=qQmClHMVHDw&t=277s
Az elmúlt időszakban számos rangos irodalmi folyóiratban publikáltam, mely közlésekre örömmel, hálával tekintek vissza.
Tóth Olivér
Nyugodt szívvel
/Testvérem: József Attila!/
Sosem volt apánk, se anyánk? Se szeretőnk, se mostohánk?
Bölcsőként nyílt szemfedő a halál, sír, holtodban is talpon talál,
alkoholista életünk rajtunk szörnyülködik, ha hazajár,
halántékunkon egy uiverzum hallgatása sorvadó glóriánk.
Negyven éve éhezek, a gazdagok a sokból se adnak semmit,
nem méghogy keveset, negyven évem, teremtésem rágalom,
a mindenséget ahogy te is, majd magamra plasztikáztatom,
nem leszek cigány, nem csámcsoghatnak emberek magyarságomon.
Ellilult cafatjaink, zászlók, kitaníttatott házi dögök emésztik meg,
elvadult szánk mérgétől fél az ördög és Isten is remeg,
kertet rabolnak, ólakat fosztanak, mint éhséges gyermekek,
Ima helyett a cselekedet világosítja tört szívük, nem ölnek.
Rágalmaztad, menekülésre fogtad lépteidet, a szegénység lágere éltet,
nem tartottál rájuk igényt, panaszod a világ irodalma lett, megillet,
egyedül téged, trágár, földmellű népek életet adó füvet szívják a lekedet,
a költők makrancos özvegyek, siratunk, vedd el megjátszott szüzességünket.
*
Tóth Olivér
Jajj
Jajj, vajúdó cserépkendőid rojtjain
mohát legel dúcoshátú tavaszi napsugár,
ereszcsatornáiban bújócskáznak elfolyt szirmaid,
az eső ütlegel, a fény felkorbácsol, a szél átfúj,
meghűlt virágaid új járványoktól köhögnek,
tovább nem függsz a tegnaptól, sem a mától,
cserbenhagyott holnapra gyűjtögetett kitartásod,
ki hitte volna, hogy egyszer romba dőlnek,
kerítésekre borulva a házfalak alá megvetett alapok,
ki tudta volna megmondani, meddig üldöz a járás,
hová rejt földbe szegezett bomlott szemvilágod,
magadba ölelve azt, aki magadtól is megváltott,
ki mondta volna, hogy szárnyaskapuid súlyát kórtermi
nehézségedben egyszer majd te is magadra rántod,
hogy minden könnyűség lélegzetedben
emberi egyszeriség haláltornácra láncolt,
s a jóság, a nyugodalmasság tőled is elpártolt,
mikor még küzdöttél szeretni,
már akkor fojtogatott a szürkeség fakultsága,
de tudtad, az árokparton átaludt estek újra várnak,
a villanypóznákon feszült fecskesereg
szalmaszálas fészket építette szívednek, egy más világnak,
nem szökve meg sehonnan sehová,
hol velünk koldusságunk ellenére is angyalok strázsálnak,
tollaikban feketében hulló fehér hólabdák zuhognak a nyárba,
úgy ahogy te sírtál sokszor, ujjaid közé mártva lelked,
mint zsírban főtt vakarót, magának őrzött a remegés,
sírásaink játékára nekünk belőled adva sok-sok darabot,
rózsáid, koszorúkká gyűlünk fa ajtós ágyadon,
utolsószor feszült krisztus, a kilincs kezünkben, kopogunk
koromleplekkel takart tükrei a kínnak,
siratunk.
*
Tóth Olivér
Hazám
Anyám! Fogakkal szapult szép melleden a szám,
harapástól véres, kutyaszívvel mordultál rám,
mikor hívhattalak volna, nem tettem úgy,
amikor te hívtál kacskaringós volt minden út,
nem tudtam édességedről korlátlan tanyám,
tejed ízetlen gyermekláncfűnek nedve mám,
kocsmanép csuklóira mért bilincs minden ami kör,
hányatott mocsárba süppedt biciklijük hiánya gyötör,
nem akar célt érni, vázára ült föld nyög és nem talál utat,
olajozatlan csapágy görgői közt megszokott lánctudat,
oly rabságra szántál, váltságul kódorgó testet adtál,
eszméletem kutat, hüllő nyelvemről űzetlen, gyógyító maradtál,
jó és rossz időkre tartogatott méreg, belőled többet kérek,
szavaidban a barna gyűlölt, a feketék, a fehérek is szépek
kótyagos, földképű esőid várom, rab népedet, felszabadítsanak,
minden kietlenségben lebegésemben megtartalak magamnak,
Te hívtál, mikor kacskaringós volt minden út,
hívhattalak volna nem tettem úgy,
rám mordultál kutyaszívvel, harapástól véres a szám,
melleden szép, szapult fogakkal, anyám.