Szepesi József, 1948 Salgótarján – 2001 Budapest. Gyári munkás. A költő Salgótarjánban született 1948-ban. Apja cipő- és hegedűjavításokat vállalt, de festett, rajzolt és a szoborkészítéshez is értett. A művészetek iránti rajongását tőle örökölte. Négy éves volt, amikor az édesapja meghalt, tizennégy éves koráig intézetben, nevelőszülőknél volt. Szobafestő-mázoló szakmát tanult, hogy minél hamarabb kenyérkeresővé váljon. Felnőtt fejjel levelezőn végezte el a közgazdasági technikumot. Az örökös nyugtalansága miatt több munkahelye volt, dolgozott rakodómunkásként, tűzhelygyárban, öntödében, embertelen körülmények között öntvényt tisztított, savas, lúgos gőzben. Egyik munkahelyét (Salgótarjáni Ötvözetgyár) “halálgyárnak” hívták, ahol egészen a csoportvezetőségig vitte.
Közben írt. A hetvenes évek elején jelent meg az “Elszórtan, mint gyom” című verseskötete. Rendszeresen publikál különböző műfajokban (vers, novella, tárca, esszé stb.) az Írószemlében, a Palócföldben, napi és heti lapokban.
1972-től közéleti költőként emlegetik. Szociális érzékenysége az elesett, kiszolgáltatott emberek felé vezeti. A dolgok mélyére ás, hogy hitelesen tárja fel a problémákat. A “Telepi cigányok” című riportkönyvét említhetném, ahol a sorsok szinte megelevenednek, s mi tanúi lehetünk az eseményeknek. A kendőzetlen őszinteség a nyitja Szepesi József írásainak.
1986-ban a Romano Nyevipe, az első cigány újság szerkesztője, s amikor elfogyott a pénz, egy évig főszerkesztője volt. Riportjaira a szociográfiai mélység volt a jellemző. Írásai nemcsak a felszínt karcolták meg, hanem a miérteket, az ok és okozati összefüggéseket is szembesítette.
Szepesi József az egyik legnagyobb formátumú költő. Tökéletesen ír hexameterben, jambusban, már-már klasszikus a rímek tisztasága. A “Mámor templomában” című kötete is erről tanúskodik.
Közben albérletből-albérletbe vándorolt, személyiségét a nehéz életkörülmények nem tudták kikezdeni, mert szüntelen próbák alatt volt a lelke. Ez a kemény, férfias megjelenésű ember a verseiben, írásaiban könnyezve aggódott a cigányságért. Olykor félreállították érdemtelenül, de ha hívták jött, mint mos is. Az Országos Cigány Információs és Művelődési Központ vezetősége Szepesi Józsefet bízta meg az Irodalmi Kabinet vezetésével.
Örömmel vállalta, hogy rendszerezi a cigány írók, költők, újságírók életpályáját és műveit. Élet és munkakörülményeik feltérképezését fontos feladatának tekinti.
Főbb művei: Elszórtan, mint a gyom 1983:
A mámor templomában, 1993:
Putrik és paloták, 1996:
Pogány ima, 1997.
Szepesi József
Ahol az éjszaka
Hova nem világít
lámpa lángja:
árnyék lapul,
az est homálya.
Ahol az éjszaka,
ott az álom –
valóság: rongyos
szalmazsákon.
Cigányul siratják
még a lámpát.
Meggyújthatom-e
én a lángját ?
*
Szepesi József
Különös tavasz
Állok a sarkon, rumszagú derű
bizsereg bennem jólesően.
Fűszálat rágcsál, mint a lótetű,
szemben egy nyurga rendőrőrszem.
Ráncos zugálom-árus invitál
két hoot-dog-ot majszoló kamaszt;
szája sarkában pállott, sárga nyál,
s herseg, ha szól, mint rohadt haraszt.
A légben langyos rezdülések,
tócsák tükrén a nap piros lazac,
s színek cikáznak, árnyak, fények
az utcán, mely mint lesült, barna has
villan ki ingéből a létnek.
Tavasz van újra. Különös Tavasz.
*
Szepesi József
Telepiek
A telep felszámolását – mint mindenütt az országban – Salgótarjánban is a Politikai Bizottság 1961. június 20-ai határozata tette lehetővé, mely a cigány lakosság helyzetének javításával kapcsolatos egyes feladatokról szólt. A határozat rendelkező részének első pontja deklarálta, hogy „fokozatosan kell elérni, hogy a cigányok a lakosság többi részétől nem elkülönülten, állandó lakhelyen települjenek, állandó munkához jussanak, egészségügyi körülményeik javuljanak és emelkedjék kulturális színvonaluk … A tanácsok szorgalmazzák és segítsék megfelelő kutak és árnyékszékek létesítését a telepen.A salgótarjáni „cigányhegy” (így nevezték a telepet) ezidőtájt különös látványt nyújtott. A földhöz ragadt vályogkalyibák fedelét rühesre perzselte a nap, a viskók közti szűk térségekben dongó nagyságú döglegyek nyüzsögtek, s kóbor kutyák és macskák marakodtak a nyomor végtermékein. E környezetben annál szembetűnőbb és meghökkentőbb volt a „cimbalomművész” Kupakos putriján egy tábla, amelyen a következő tárgyilagos megállapítás volt olvasható; tiszta udvar, rendes ház. A tanács illetékesei búskomor képpel jártak házról, házra a telepen. Kupakos portájához érve azonban majdnem nevetőgörcsöt kaptak valamennyien. Az „urak” láttán Kupakos, kissé meglepetten, lepöccintett rongyos könyökvédőjéről egy poloskát, majd játszani kezdte a Rákóczi indulót. Szentül meg volt győződve ugyanis arról, hogy a városi urakat kizárólag az ő művészzsenialitásának híre csalta a telepre. Az igazság az volt, amit vézna felesége, Margitka már sejtett, éppen ezért felkapta valaha kék zománcos, horpadt ivóvödröt, a „rocskát”, s az udvaron „iskolázó”gyerekek közé loccsantotta belőle a vizet. Ez a játék ebben az időben igen népszerű volt a telepi gyerekek között. A földbe karcolt iskola nyolc négyzetét egy darab pala vagy cserép spriccelésével fél lábon végigcsoszoghatták nap mint nap ezek a „tanulók”, egyetlen tantárgy az ügyesség volt, s ebből jelesre vizsgáztak valamennyien.
– Csaknem akarod ezen a szent napon szederszedéssel bepiszkolni a kezed? – kérdezte mély megrökönyödését színlelve Kupakos. – S tettettet kétségbeeséssel a városi emberekhez fordult.
– Uraim, kérem, világosítsák fel ezt a szerencsétlent, mondják ki kérem, hogy mától megváltozik az életünk …
Ekkor hangzott fel Tróger és Kaka kánonvinnyogása az udvaron.
– A Jóisten zsibbassza meg a húsotokat – zsörtölődött a Margitka a gyerekekkel -, ti nem tudtok, mint más kölykök, a „medencében” vagy a „gyepen” játszani? Hát ki gondolta, hogy egy rocska víz tönkremossa a játékotokat?!
– De pont a mászodik osztált – bömbölte selypítve Kaka -, mikolmál maldnem átmentem halmadikba…!
Tróger és Kaka iskolázott foltos klottgatyában, mezítláb, félpucéron, s apjuk, Kupakos, a honvédsapkáskönyökvédős, szakállas cimbalom-művész, a putri lecsógőzös félhomályában nyagatta göthös hangszerét.
A távolból Didika, a cigány „lelkipásztor” prédikáció foszlányait sodorta a júniusi szél. Didika lelkiállapotát hűen tükrözték ezek a celebrációk. Előfordult, hogy éjszaka vagy korahajnalban felverte a családot és -, a szomszédok nem kis bánatára -, hangos temetkezési szertartást rendezett. Olyankor apjának a repedt mosóteknőbe kellett feküdnie, mellén imára helyezett kezekkel, akár egy valódi megboldogultnak, s amíg a család, köré térdelve, hangosan jajveszékelt, ő átszellemült pofával gyakran órákig énekelte: „ments meg engem uram az örök haláltól…” Majd minden átmenet nélkül előkapta ócska hegedűjét, s egy, a helyzet komolyságához csöppet sem illő, profán kis nótát kezdett játszani. Például ezt: „még azt mondják, az egér nem izél…” vagy: „lóg a tököm, nevetik a lányok…”
Trógert és Kakát, akiket apjuk – valószínűleg, tudtán kívül – ateistákká nevelt, egy ehhez hasonló szertartás (mint mondták) kissé felkavarta. Nem is értik, hogy mi történhetett, őket csak a „megboldogult” artikulátlan üvöltése és nyomdafestéket nem tűrő káromkodása ébresztette fel, ami egy halottól, az igazat megvallva, kicsit szokatlan.
– Azt nem tudom – tűnődött másnap Kupakos -, honnan szereztétek a lószart meg a rajzszeget. – szegény öreg Didika, olyan a segge, mint egy lószaros szita. – S mint mindig, ha fiai rossz fát tettek a tűzre, önérzetesen kijelentette:
– Tróger fiam, Kaka fiam, már megint szégyent hoztatok kétszeres Kossuth-díjas apátokra.
Mert rögeszméje az volt, hogy nála nagyobb művészt még nem hordott hátán a földkerekség. Ennek ellenére, egyetlen banda sem fogadta be, felesége, Margitka tartotta el a családot nyáron csipkézésből, gombázásból, télen haldázásból, akár e legtöbb cigányasszony a telepen, mert a cigány férfiak nagy része ebben az időben még ősi kiváltságokat élvezett, legtöbbjük dolga a kártyázáson és ivászaton túl csupán a gyerekcsinálás, valamint az asszonyverés „nemes cselekedeteiből” állt.
– A varnyuk mérjék fel a belemmel a határt, ha ennek a cigányembernek egy csöpp esze is van – mondta Margitka egykedvűen. És szedertövis-karmolta karján kopott vödörrel elballagott a medence felé. A medence a cigánytelepen túl, egy nagy szabálytalan mélyedés közepén keskeny patak szelte ketté.
A patak egy ráccsal elzárt kanálisba csorgott. A medencében két futballpálya volt: egy kisebb a gyerekeké, s egy nagyobb a cigány férfiaké. Ezek a pályák kora reggeltől késő délutánig parázs csaták és hangos viták színterei voltak. Szemben a csupasz, zöld dombon, amit egyszerűen „gyepnek” neveztek, általában lányok és az öregasszonyok üldögéltek. Távolabb a fenyves és akácos találkozásánál terültek el a gazdag szederlelő helyek. Ide igyekezett Margitka a többi cigányasszony társaságában.
Karádi, az egyik legocsmányabb hangú valamennyi közt, éppen „szájából etette” Bacskait, a szederkereskedőt, aki – szerinte – mindig átveri az ügyfeleket. A medence szélén jártak, szemétkupacokat és méregzöld disznóürüléket kerülgetve. A sekély patakban és oszlásnak induló macskadög körül kövér ebihalak nyüzsögtek.
– Kint jártak ma a tanácstól – szólt Margitka a többiekhez.
– Le fogják bontani a cigánytelepet.
– Azt mondják, valami iskolát vagy szanatóriumot akarnak építeni a helyére – mondta hitetlenkedve Katyi Rózsa.
– Asszonyok, csak nem a Sánta Lajos keze van a dologban? – kérdezte izgatottan Panni néni.
– Az bizony lehet – kapott a szón a kotnyeles Dilini -, mert az uram, a Kalina Lajos mesélte, hogy ez a Sánta bement egyszer a tanácsra és azt mondta, adjanak neki egy millió forintot, meg egy fekete Volgát és ő megoldja a „cigánykérdést”.
– De sokat tudtok – szólt közbe a kártyás Buvárné, miközben szétvetett lábakkal megállt és egy csokor lósóskát kutyafuttában megpermetezett. – Az Isten vegye el az erőmet, ha nem bolondok vagytok valamennyien. S miután ráncos, bő szoknyáját egy gyors, markoló mozdulattal néhányszor vaskos ágyéka alá gyűrte, durrantott páran nyomatékosan. A lósóskák kókadtan tűrték gyalázatukat.
– Márpedig – érvelt Kupakosné -, valami igazság van a dologban, mert „nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél”.
– Jaj, dehogynem zörög, különösen ősszel a tyúkólak körül – mondta Murgáné sóhajtozva.
– A fiam, szegény Doga a megmondhatója, mennyire zörög. – S könnyes szemét szoknyája csücskébe törölgetve így folytatta: – Már több mint fél éve ül pár nyamvadt kakas miatt.
Eközben a medence közepéhez értek. A nagy pályán izmos, félmeztelen suhancok rúgták a pöttyös gumilabdát; csípős, erős szagú verítékük vad, ázsiai fűszernövényekre emlékeztetett. A szurkolók – jórészt maszatos kis kölykök – kórusban bíztatták kedvenceiket.
Tangós, a nem cigány csatár – aki egyébként itt született és nőtt fel a telepen, így társaitól csak külsőleg különbözött -, szellem láthatóan elég rossz formában volt. Szaknyelven szólva: nem érezte a labdát. Társai felváltva „etetgették”, „tiki-takiztak” vele „dekázgattak” az orra előtt, „kötényt” adtak neki. Egyszóval: nem és nem ment neki a játék.
Anyja, Panni néni, ezt látva, kissé lemaradt a cigányasszonyoktól és önérzetes hangon így kiáltott a magzatára:
– Te gyerek, mit szaladgálsz a labda után, nem látod, hogy nem adják oda?!
Majd fejét csóválva az asszonyokhoz fordult.
– Nem értem, miért akarnak mind ezzel az egy labdával játszani.
– Gyere haza – kiabált újra a fiának -, veszek én neked tíz labdát is ha kell…!
A szurkolótábor hangos hahotába kezdett.
– Rák rágja meg a retkes pöcsötöket – rivallt Buvárné a gyerekekre -, hogy mertek egy felnőtt becsületes asszonyon nevetni! Csak kezem közé kaphatnám valamelyikötöket – tördelte sóváran ekcémás ujjait -, úgy elverném, hogy a markában vinné haza a valagát.
No hiszen, több se kellett a vidám porontyoknak, akikről falrahányt borsóként pergett le ez a fenyegetés. Fürgén, könnyű port kavarva körbetáncolták a nehéz mozgású terebélyes némbert, miközben szörnyű hangon a következő csúfondáros kis nótát énekelték:
Búvár a víz alatt
hozzál nekem kis halat…
A nótának Dratvás tompa puffanása vetett véget, aki egy tehénlepény jóvoltából nagyot vágódott a kör közepén. „Jaj de csúszik ez a banánhéj…” – váltottak ritmust rögtön a gyerekek. Ezalatt Dratvás hanyatt terülve a porban, arccal Buvárné szoknyája alatt, kókadni kezdett, mint imént a lósóskacsokor.
Hogy hogyan került a pajkos gyerekek közé, talán ő maga sem tudta. Nem is érdekelte. Tény, hogy Dratvásnak, a „szavalóművésznek” és „táncdalénekesnek”, akit csecsemőkorában fejreejtett a nagymamája, ez a kis baleset gyökeresen megváltoztatta az életét. Először felült és a bibliai Betlehemről kezdett deklamálni, akár egy plébános, később kijelentette, hogy pompásan érzi magát a „természet lágy ölén”. Egy óra múlva pedig megszöktette a Tarka Lepke lányát, a bajuszos Matilkát, s a Kadajcsik kamrájában, térden állva, a következő választékos bókokkal árasztotta el:
– Fekete gyöngyszem. Te kincs. Ilyen a patikában sincs. Úgy vágyom csókodat, mint forró sivatag homokja a hűs forrás vizét…
A bajuszos Matilka azonban, mivel észrevette az arasznyira tárt ajtó résén keresztül leskelődő Kadajcsikot, ilyen szavakkal próbálta lehűteni felhevült kedvesét:
– Nyald meg ezt a költő izémet, maradj már veszteg, legalább addig, amíg besötétedik.
Mire Dratvás rezignáltan, a beázott, füstös mennyezetre emelte vágytól ködös tekintetét, s mélységes szomorúsággal a hangjában megjegyezte: – Kár… -, s, ezt ebben a pózban valószínűleg ismételgette volna reggelig, ha a bajuszos Matilka, mellőzve minden pátoszt, rá nem förmed a szerencsétlenre:
– Ne károgj hé! Mi vagy te, varnyú?!
Ennek ellenére, néhány év múlva szült neki egy egészséges fiút, akit – mivel éppen a Monte Cristo című filmet játszották a moziban – az előkelő hangzású Edmont névre kereszteltek.
Ekkora a cigányhegyen megváltozott az élet; a putrik egy részét földig romboltatta a tanács, s lakóit, mint gyommagvakat a szél, szétszórta a város különböző pontjain. így még embertelenebb külsőt öltött a telep. A cigányhegy szanálását ugyanis félbehagyták, mert megszületett az egész városra kiterjedő ezirányú programtervezet.
Minderről persze mit sem tudtak a cigányok. Jano, a híres öreg remete, akinek különös, merész fantáziájú festményei néhány év múlva ámulatba ejtették a tiszta és művelt Európát, kormos búrájú, kanócos petróleumlámpa mellett, korhadó küszöbre kuporogva, talán épp ebben az időben írta (történetesen levélben) egyebek közt a következőket: „Ez a telep, amelyben lakok, cigányhegy néven van elismerve. Most, a város újjáépítésekor, papíron már meg van semmisítve, s az utóbbi idők folyamán egy részét le is bontották. A viskóban lakó cigánycsaládokat széjjeltelepítették a várostól távol eső bányatelepekre, falvakba, amelyek szintén felszámolás alatt vannak. A telepen maradt több tucat putri – az egyikében én lakok. El lehet képzelni, hogy itt most mi van. Az van, hogy az összedőlt vályogfal-maradványok romjai között minden elképzelhető, a cigány élet hanyagságának, rendetlenségének minden hulladékja, szemetje, szennye, szennyvize, sőt ürüléke is a romok közé van szórva, öntve. A romok és viskók között bűz terjeng. Ilyen környezetben fehér öltözéket viselni szerintem – bűn… (Jano a levelet egy „steril” doktornőnek írta.) Azt is elmondhatom, hogy fehér inget, vagy bármilyen ruhadarabot, ami fehér volt, soha nem szerettem, nem is viseltem…”
Amikor ezekhez a sorokhoz ért, kedvenc macskája, Etye, vézna vállára ugrott, s korholó hangon az öreg fülébe dorombolt.
– Ejnye, ejnye Etye – zsörtölődött Jano -, mit értesz az asszonyokhoz? Etye azonban továbbra is dorombolt a vállán.
– Ide figyelj, te macska – szólt Jano komolyan Etyére -, ne ártsd magad az emberek dolgába. – S a papírt és a ceruzát félrelökve, ölébe vette a feleselő macskát.
Etye erre egy flegma köszönömfélét dorombolt, s durcásan rávetette magát a küszöbön heverő levélre, amely sápadtan zizegni kezdett fájdalmában, merthogy a belémaródó féltékeny macskakörmök könyörtelenül összekarmolászták.
Jano a telep romlásán nem kesergett – mint mondta. Valami nosztalgikus delej azonban lelkénél fogva folyton visszaráncigálta a múltba. Emlékképein a telep apró, különböző színűre meszelt házikókból, itt-ott kis kertből és tisztára söpört, tenyérnyi, udvarokból állt. Régebben – így emlékezett – karácsonykor, húsvétkor és május elsején a cigányasszonyok mindig sárgára színesített agyaggal mázolták le belül a kunyhók döngölt földfelületét; ez új, üdébb külsőt kölcsönzött lakóiknak is.
Egy dologra azonban nem szívesen emlékezett: a szénbányatelep palahányójára, ahol a legtöbb cigány (vele együtt) téltől tavaszig a kenyerét kereste. Pedig a zsák alatt görnyedő sáros-bocskoros árnyak onnan cipelték háton a jövőt, félmázsánként potom tizenöt forintért. Ebből éltek és tartották el családjaikat hosszú éveken keresztül. Mégsem gondolt szívesen a „haldázókra”, a hajnali rongyos kísértetekre, akik a derekuk köré csavart durva kötelekkel, mint nagy hurkás hernyók araszoltak a meddőrakás oldalán. Mindezekre mégis jól emlékezett.
Gyakran és szívesen kószáltam a telepen. Gyakran meglátogattam Janót is, az öreg remetét. Ezt rajtam kívül csak kevesen tehették.
– Hidd meg nekem – szokta mondogatni -, a cigányt még egy társadalom sem vette emberszámba. Attól, hogy munkát meg lakást adnak neki, még nem lesz ember a cigány. A cigány, cigány volt mindig, és az is marad, amíg világ a világ.
S gyakran mesélt a régi telepi élményeiről, tapasztalatairól. A cigányhegy történetét és az ott élő családokat nála jobban nem ismerte senki. Őtőle tudom, hogy a régi, messzi időkben, valamikor a múlt század vége táján telepedett le itt először néhány cigányzenész család, köztük az apja is, aki később magyar királyi katonazenekar karnagyi egyenruháját is magára ölthette.
– Hidd meg nekem, nagy dolog volt ez akkor – mondogatta büszkén. – De ne azt hidd ám – tette hozzá tüstént -, hogy ez valami egyenrangúságot jelentett. A helyzet az volt, hogy a tiszt urak nagyon szerettek mulatni, s ebben az időben elképzelhetetlen volt cigányzene nélkül. A cigányzenészt tehát ilyen formában megbecsülték, de a szemükben nem személy, hanem felcicomázott szükségleti tárgy maradt továbbra is.
– Az első világháborúban, úgy tudom, néhány cigányzenészt mégis leszereltek – jegyzem meg bátortalanul.
– Volt ilyen is – felelte ingerülten. – De ne gondold, hogy ez valamiféle humánus, emberbaráti gesztus volt a cigányok felé. Nem az ember, a tárgy érdekelte őket.
A felszabadulás után az egész országban megváltozott az élet, a munkásság birtokba vette az ipari létesítményeket, megindult a termelő- és építőmunka. A parasztból földműves lett, a „földönfutóból” üzemi dolgozó, a kispolgárból könyökvédős hivatalnok. Korábbi életmódját tekintve társadalmunk ezen rétegei számára száznyolcvan fokos fordulat következett be. Csak a cigányság élete maradt az ősi, természetében és eszközeiben egyaránt, egészen a hatvanas évekig.
Amikor is: Megszólaltak a szirénák, s a hajnali szennyes, ködgatyás telep friss, csípős hugyszagot bocsájtott az Amo-szappan illatú világra. A putrik mélyén füstös mécsesek és petróleumlámpák kísértetlángjai mellett borzas üstökű árnyak vakaróztak; szabálytalan, szeszélyes mozgásritmusukhoz egy-egy süvöltő fals bélgázfütty szolgáltatta a zenét. Némelyek szájukban langyosított vízzel kimosták szemükből a csipát, mások még azt sem. Zsebükben újságpapírba csavart zsíroskenyérrel indultak az új embert (és új problémákat) formáló lehetőségek felé. Mert e lehetőségek ekkortájt már egyre inkább várták őket a bányák mélyén, a gyárak melegüzemeiben és az építkezések kubiksáncain. Csak az egészségtelen putrik nem akartak összeomlani sehogyan sem a telepen.
Sokan idegenkedtek, s féltek is az „új világtól”, ezért egy agitációs munkacsoport alakult talpraesett cigányokból. A csoport tagjai régebbi munkások, tanácstagok voltak, olyan személyek, akikre – a hivatalos szervek szerint – felnézhettek a telepi emberek. Ők lettek hivatva (hivatalosan) átnevelni a cigányságot. Már most csak az volt a kérdés, hogyan fogjanak a feladathoz. Nemrégiben (rövid ideig) működött a telepen egy cigányklub, először azt akarták újból beindítani, a helyiségben azonban – mivel az eső elmosta a házat – Bota Tibi lakott a családjával; s ez bizony elég nagy probléma volt, mivel ahányszor felkeresték ez ügyben az illetékesek, Tibi csak angolul vagy franciául volt hajlandó tárgyalni velük…” Tözsonozoföa” – körülbelül így és ennyit beszélt franciául, angolul pedig: „Canyon döl oro”. Így egy idő után le kellett mondaniuk a cigányklubról, jobb híján vékony, szürke brossúrákkal, s a brossúrákhoz illő merev ábrázattal járták tovább a telepet.
Dratvás, miután a pap (állítólag) nem volt hajlandó megkeresztelni romantikus neve miatt a gyereket, az új kor szellemének megfelelően, névadó ünnepséget rendezett. Az ünnepségre, ősi szokás szerint nem hívtak „direktvendégeket”, aki arra járt, s kedve volt hozzá, nyugodtan betérhetett.
Pulyag, a süket „kocaprímás”, mint mindig, most is elsőnek érkezett, de mivel még nem volt kinek muzsikálni, szegre akasztotta a hegedűt. S ez lett a veszte. Mármint az ócska hegedűnek, ami a putri döngölt földpadlóján vinnyantva egyet, ripityára tört. Pulyag ugyanis nem csak süket volt, hanem egy kicsit vak is. Nem csoda hát, ha szögnek nézte a falon a legyet. Nem sokkal később, a közben meggyűlt vendégeknek, Dratvás éppen a Citrom ízű banán…kezdetű népszerű slágert kezdte énekelni -miközben Pulyag, törött gerincű hangszerét siratta -, amikor Kuhár félmeztelenül, lyukas svájci sapkában, mezítláb, zord gatyaszárában jókora hímingával, mint sörtés haragú mennykő csapódott az ünneplők közé. Sötét, üres tekintetével feleségét, a fertelmes szájú Karádit kereste.
– Asszony, a gyerekeid már megint gombfociztak valahol a szememmel – dörögte furcsa orrhangon az oldalbordája felé -, de ha összekarcolgatják, vagy ne adj’isten elcserélik valami üveggolyóért, mint múltkor, vakuljak meg a másik szememre is, ha meg nem fojtom valamelyiket! Hányszor a szájukba rágtam – ordította eszeveszetten -, hogy nem játékszer a szemem! De hát a te majmaidnak beszélhet az ember, olyan hülyék, akár csak te, ragadj össze velük!
Karádi, mint akit vipera mart meg, szökött talpra e szavak hallatára.- Nyald meg ezt az élénk, éles, erős, piros véremet – hörögte majdnem patetikusan. – Hát minek teszed ki, minden este a kredencre? Most mehetsz megint az esztékába, íratni egy másikat!
– Csaknem…! – kapott Kuhár a szeme helyéhez. – S eltorzult arccal így vonított: – Karádi, ne bénuljon meg a nyelved, míg meg nem mondod, hova lett a szemem!
– Hova lett, azt kérded! – csapott a combjára emez és gúnyosan felnyerített. – Hát tudd meg, hogy ma reggel a Gabika selyemcukornak nézte és lenyelte…!
Kuhár, mint akit főbekólintattak, nyögve leroskadt a Pulyag törött hegedűje mellé a fal tövébe, s szinte eszelősen mormolta maga elé.
– Istenkém, add, hogy kiszarja az a gyerek a szemem.
Mint később kiderült, Isten ezt megadta. Csakhogy ez a szem már nem volt Kuhár igazi szeme. A színét és a szagát illetően legalábbis nem. Igaz, a szag később elillant, a sajátos savós, matt színezetet azonban, amit a gyomornedvben és a béltekervények labirintusában nyert, örökre megőrizte. De ezzel nem sokat törődött Kuhár, immár megbékélten, fenékig ürített ő is egy kis pálinkával teli, csorba szájú kávéspoharat az újszülött kis Edmont egészségére, aki a helyiség egyetlen, durva deszkából tákolt, zsákokkal letakart, rozoga fekhelyén vonyított.
A cigányhegy megbolydult, zavaros, összekuszált életrendjére mi sem volt jellemzőbb, mint a keresztelővel egyidőben néhány putrival odább, mi jópáran, az öreg Piro holtteste mellett virrasztottunk, aki az előző éjszaka akasztotta fel magát.
A cigányoknál, ha valaki meghal, átvirrasztják az éjszakát. Furcsa, régi szokás ez, az ősök hagyománya.
Rokonok, barátok, ismerősök (gyakran idegenek is) vendégei a gyászoló családnak. Csoportokba verődve beszélgetnek ismert, sokszínű nyelvükön és néha isznak egyet a megboldogult tiszteletére. Különféle történetek tudói bizarr mesékbe kezdenek: putri küszöbe ásít, rothadó szalmafekhelyek bűzbirodalma, féregparadicsom, tizenkét rajkó csúf banya-anya ölében, mint egy tucat puli. Megelevenedik a múlt. Füstös szagú, rongyos gúnyában koldul a purdé képzelet. Ám a bor fogytán, kigyulladnak az arcok, vérbő szenvedély ég a tekintetekben. Valaki sikamlós történetbe kezd és elpirulnak a lányok, karcsú derekak köré erős karok fonódnak. S a távozó lélek szomorú népe reggelre elfelejti a halált.
Így történt most is, noha a megboldogult fia megpróbálta rendre utasítani a mind vidámabb társaságot. Próbálkozása eredménytelen maradt: az agyakra fulladt mámor profán kis ördögei rakoncátlankodni kezdtek a szemekben.
Pulyag, a süket kocaprímás, aki Dratvás keresztelőjéből csöppent a virrasztóba, hóna alatt a rokkant hegedűvel, kopott nagykabátjában már jó ideje didergett a csikólábú masina előtt – a gyászolók ezen mulattak. Az öntöttvas-kályhát ugyanis izzásig hevítette a haldai sifer, olyannyira, hogy Pulyag kabátja lassan füstölni kezdett. Pulyag azonban rendületlenül tovább didergett füstölgő nagykabátban is.
– More – figyelmeztették többen is a szerencsétlent -, még meggyullad rajtad a kabát.
Pulyag, mivel nagyot hallott, nem fogta fel a hozzá intézett szavak értelmét, illetve egészen másképp értelmezte azokat, ezért így válaszolt a figyelmeztetésekre:
– Most ettem, nem vagyok éhes.
Mivel azonban tovább szekírozták, sőt, valaki el is tuszkolta a kályha mellől, végül már nem állt ellen az „unszolásnak.”
– Jól van, no – mondta -, ha már ennyire kínálgattok, eszek egy kicsit abból a szalonnából.
Azzal leült az asztal mellé, az egyetlen csorba tányért maga elé húzta a fél oldalas avas szalonnával, s mielőtt bárki észbekapott volna, pár pillanat alatt bőröstől bekebelezte az egészet.
Elsőként Uzsu, a Tarka Malac tért magához. Eletében talán először, lekapta fejéről a zsíros, megállapíthatatlan színű svájci sapkát, s dühösen a sarokba hajította. Ám mielőtt szózatot intézhetett volna a legocsmányabb állatokhoz és betegségekhez, figyelmükbe ajánlva Pulyag nemes belsőszerveit, éktelen hahotára fakadt a társaság. S aki Uzsu fedetlen, bibircsókos, gömbölyű fejét valaha látta, ezen bizony csöppet sem csodálkozik. Ez a fej maga volt a legtökéletesebb tökéletlenség. A maga nemében természetesen. Még én is nevettem, pedig az én fejemet sem iparművész tervezte, de nekem legalább volt hajam, ha oroszlánlobonccal nem is vetekedett, míg Uzsu fej dísze, csupán fényes koponyabőrön szabálytalanul burjánzó, apró, tarka pihepamacsokból állt.
Uzsu e nem várt fordulat után kissé röstellkedve, némán fejére tette a ronda sapkát, s valószínűleg olyan érzése támadt, mintha a hajhagymáit is Pulyag zabálta volna meg a szalonnával. Ezért magában azt kívánta: bár kilyukadna a gyomra ennek a cigánynak.
Egyedül a fuvaros Pipás, a megboldogult barátja nem nevetgélt a többiekkel, sőt, könnyes szemekkel egész éjjel hajtogatta, hogy ő is felköti magát. Elég nagy kópé hírében állott, ezért senki sem hitt az ígérgetésnek. Egyesek tréfából még biztatgatták is, ilyenformán:
– Igazad van komám, legjobb a másvilágon, ott nem fázol többé, nem korog a gyomrod, és nem fújja el a vihar a fejed fölül a tetőt.
Kadajcsik még egy üzenet továbbításával is megbízta a szerencsétlent.
– Oszt’ ha a túlvilágon találkozol a cimboráddal, ne felejtsd el megmondani neki, hogy fenemód jól éreztük magunkat a virrasztójában. Remélem – tette hozzá sokatmondóan felénk kacsintva -, a te halotti torodon sem lesz oka panaszra senkinek.
S mesélni kezdte, hogy még a múlt nyáron, valahol vidéken, valami rokonánál, aki Pipás ösztövér gebéjére hasonlított, Götivel, a híres gombázóval majd’ éhen haltak egy virrasztóban. Se liszt, se só, de még tiszta víz is alig volt az egész házban. Hogy miért? A kútásó csúnyán átejtette a rokont. Mint kiderült, nagyon fineszes volt a mester, csak addig ásott, amíg a kemény talajréteghez nem ért. Éjszaka telehordta vízzel a nem egészen másfél méteres gödröt. Nem elég hát, hogy minden pénzét elcsalta szegénynek, két nap múlva a kút is kiapadt. Meglehet, hogy talán épp ebbe halt bele a felesége, aki bizonyára nagyon szégyellte magát, mivel jóravaló, szerény teremtés volt…
– Meglátod, holnap én is felkötöm magam – mondta makacsul Pipás.
– Fel én barátom, egykomám. És újra kezdünk mindent drága cimborám, együtt a túlvilágon…
S másnap, Piro temetésén, a halottasház mögött, egy rozsdás koszorúdrótra valóban felakasztotta magát.
Az ö virrasztóján nem viccelődött senki, nem volt szalonna, sem ital. Csupán a megyei kórház negyedik emeletén, az ütődött Didika mormolt lelki üdvéért néhány zagyva miatyánkot, mielőtt az ablakon kivetette magát. Ebben az időben temették el Kupakost is. Virrasztó, virrasztót ért a cigánytelepen.
Baar doktor, a cigányok körzeti orvosa egyre ingerültebb lett a rokkant telepi rendelőben. Mint asszisztensének gyakran kifejtette, az örökletes cigány lelkialkat már lassan az idegeire megy. Itt van például a megboldogult, epilepsziás Etesi Margit esete, aki ráadásul kopasz volt és parókát viselt. Egyszer rosszul lett a szerencsétlen, s ahelyett, hogy orvost hívtak volna, mi történt? Szóltak a Nagy Hernyasnak, ennek a behemót durva bányásznak, a „nőgyógyásznak”, aki egy fakanállal vizsgálgatni kezdte a félig öntudatlan asszony vagináját: „Mondja szépen, hogy á…”
Mindezt persze röhögő, népes nyilvánosság előtt. Hát csoda, ha halnak? Nevetve halnak.
Baar doktor minden cigányt személyesen ismert a telepen, tudta ki kinek a rokona, melyik famíliához tartozik. Csúfnéven szólított minden beteget és korra, nemre való tekintet nélkül tegezte valamennyiüket. E mellett nyílt és barátságos volt mindenkihez, ily módon közvetlen, bizalmas viszonyba került az emberekkel. Olyannyira, hogy itt-ott rebesgették: aki ennyire ismeri és megérti a cigányokat, nem lehet más, mint közülük való. E mendemondák híre persze eljutott a doktor füleihez is. Ekkor így szólt a meglepett asszisztensnőhöz: – Más érzés valakinek csúzlival belőni az ablakát, és más érzés az ablak tulajdonosának lenni.
Csucsinak, az asztmás mesterlövőnek (Baar éppen őt kezelte), aki csúzlijával állítólag le tudta lőni a leggyorsabb röptű madarat is, a szavak hallatán a szó szoros értelmében, leesett az álla. Tátott szájjal tántorgott ki a rendelőből, nem kis ámulatára a klienseknek. Hogy megtudhatta-e valaki valaha, mitől esett le Csucsinak az álla, kérdés marad az idők végezetéig. Tény, hogy Csucsi ettől a perctől a megtisztelő „Állas” ragadványnéven élt és csúzlizott tovább a cigány köztudatban.
Állas tehát – nevezzük immár így őt – kitántorgott a rendelőből.
– Törsonozoföa… – dadogta „franciául”, kissé imbolyogva a következő „beteg”. Baar doktor fel sem pillantott a papírjaiból, úgy kérdezte:
– Akkut probléma? Nyelvzavar? – közben aláírta a recepteket.
– Canyon döl oro… – váltott „angolra” két csuklás között Bora Tibi.
– Tessék ez a táppénzes papír, ez meg a gyógyszer – állt fel mosolyogva az orvos. – Most pedig fiam, eredj szépen az Idegenforgalmi Hivatalba. – S a saját kezével kinyitott ajtón, saját kezével lódította ki a beteget.
Dratvás, mint mindig, most is egy csokor virággal érkezett. Ö ugyanis már hosszú idő óta az asszisztensnő bájaitól volt „beteg”. Baar doktor tudta ezt a titkot, ezért meg sem kérdezte, vannak-e panaszai. Tűrte, hogy átnyújtsa ajándékát a nőnek, kezet csókoljon, és Shakespeare Hamletjéből elszavaljon néhány részletet. Énekelni azonban, az orvosi rendelő akusztikájára való tekintettel, sajnos nem engedhette a beteget. Ehelyett – miután e különleges gyógymód gyors, már-már fizikálisan is szemmel látható fejlődést eredményezett -, így szólt Dratváshoz az orvos:
– Egy kis munkaterápiával, azt hiszem, helyrebillenthető a közérzeted. – S kedvesen rámosolygott a lankadtra rémült páciensre. – Szerencséd van. Imént telefonált a feleségem, hogy a lakásunkra húsz mázsa kányási sifer érkezett. Menj és lapátold a pincébe a szenet, a többit a jövő héten megbeszéljük…
Dratvás után Uzsu, a Tarka Malac lépett a rendelőbe.
– Képzelje doktor úr – kezdte köszönés helyett -, minap gombázni voltam…
Mi különös van ebben Uzsu – vágott szavába az orvos -, és egyáltalán mi közöm ehhez énnekem? Ha kullancs fúródott a töködbe, vetkőzz! A nővérke addig befogja az orrát.
– Nem kullancs doktor úr, nem, dehogy – csóválta a fejét hevesen Uzsu – mondtam már, hogy gombászni voltam…
– Jó, jó rendben van, gombászni voltál – mondta türelmetlenül az orvos. – meséld el hát, hogy mi történt. – Közben arra gondolt, hogy milyen hülye is ő tulajdonképpen, hiszen jól tudta, hogy Uzsu egészséges, mint a makk, nem fog rajta semmi kórság, kutya baja, azonkívül, hogy néha bevizel és sebesre marja a húgy a fenekét, tudja, hogy csak melegedni jár a rendelőbe, mert a büdös-rongyos pufajkában, amit télen-nyáron viselni kénytelen, a legmocskosabb kocsmába sem engedik be, mindezt jól tudja, s tudja azt is, hogy jónéhány percig most sem fogja kidobni ezt a szerencsétlent, bár utána alaposan ki kell szellőztetni a helyiséget.
– Képzelje doktor úr – folytatta immár nyugodtabban a beteg -, a Nagy Erdőben, a Réztó környékén járok. Egyszer csak az út menti bokrok között, jó pár méterrel előttem megpillantok egy gombát. Hatalmas volt. Nem akarok hazudni doktor úr, higgye el, de volt abban egy mázsa is…- Hiszen az valóban hatalmas gomba lehetett – mímelt álmélkodó képet az orvos. – Egy szatyorba aligha férhetett bele.
– Hát szatyorba nem is – mondta Uzsu ravaszkásan. – De szerencsére ott volt a nagykabátom… Abba kötözve- bugyolálva cipeltem haza, de mondhatom így is majd megszakadtam bele… Otthon aztán kislábasban megsütöttem, olyan finom volt, még most is a számban érzem az ízét.
Baar doktor az órájára nézett, és úgy döntött, hogy még néhány percet engedélyez a betegnek. Ezért hát megkérdezte:
És mondd csak, tojást nem ütöttél a pörköltre? Én például anélkül nem eszem gombát. Az asszisztensnő közben sűrűn, s rosszallóan kezdett tekingetni az orvos felé.
– Ütöttem én – élénkült meg a kérdésre Uzsu -, merthogy a
múltkor, szintén a Nagy Erdőben találtam ezeregy tojást…
Baar doktor azonban már nem figyelt Uzsu szavaira, így nem is hallotta azokat. Nem jutott eszébe mosolyogni sem a szánalmas lódításokon. Azon tűnődött, hogy a régi „komplett” cigánytelepen, miért nem volt ennyi páciense…
S hasonló dolgokon tűnődtem én is, miután Janó ismét kijelentette:
– Hidd meg nekem, a cigányt még egy társdalom sem vette emberszámba.
Hiába mondtam, hogy gyors társadalmi átalakuláson megyünk keresztül. Nem értette. És nem is akarta érteni. Keserű szájízzel vettem tudomásul, hogy ez a zseniális elmével és lélekkel megáldott ember utálatot és előítéletet érez saját fajtájával szemben. Ekkor még nem gyanítottam, hogy az őseitől örökölt több évszázados öntudatbeli hiányosságot, s vele karöltve járó kisebbségi érzést próbálta ily módon művészetétől távoltartani. Ezért nem sejthettem azt sem, hogy mindez csak póz, profialktikus álca sebezhető sejtek megóvása érdekében.
Bár köztudott tény volt, hogy fajtája közt még mindig ő élt a legnyomorúságosabb környezetben, különféle mendemondák keringtek gazdagságáról. Egyesek szerint a kamrájában és a padlásán különféle fazekakban és lábasokban megszámlálhatatlan mennyiségű ezüst pénzt rejtegetett. Állítólag a gyerekek egyszer bújócskázás közben felfedezték, s hetekig dézsmálták a kincset. Az a hír járta, hogy ez az ördög adománya. Minthogy ördögi adomány tudása is, mely által képeket fest, szobrot farag, verset ír, hegedül, harmonikázik anélkül, hogy valakitől valaha tanulta volna.
Mesélik, hogy egyszer, fiatal korában, apámmal, aki jó barátja volt, a Nagy Erdőben eltévedtek. Ez igen furcsa volt számunkra is, hiszen úgy ismerték az erdőt, akár a tenyerüket. Öreg este lett, mire megtalálták a hazavezető utat. Ekkor azonban furcsa dolog történt. A Tányérkő közelében – így nevezték azt a hatalmas, természet fabrikálta asztalt, ami ős idők óta pihenő helye volt az erdőjáró embereknek – egy hatalmas, kéken sziporkázó sziklafal tornyosult elébük. Körötte kék lángok, kék kígyók, kék szirmú csodálatos virágok. S a kék lángok bűvöletéből lassan elősejlett a sátán. Fehér hajú, vézna öregember képében jelent meg Janóék előtt, nem volt farka, szarva, sem patája, csupán a szemeiből sugárzó ördögi delej sejtette pokolbéli hivatását. Amint megszólalt, a kék kígyók szűkölve-sziszegve tekergőztek lábai elé, s a kék szirmú csodálatos virágok sápadtan hajladoztak körülötte. Így szólótt Janóékhoz a sátán:
– Ti két nyomorult szegény ember, íme az ördög útjára tévedtetek. Nagy szerencse, de egyben szerencsétlenség is ez számotokra, mert megajándékozlak benneteket a Rosszal, amelynek a beceneve: Kivételes Tehetség.
Jól vagy rosszul gazdálkodtok e kinccsel – a ti dolgotok. Mindenképpen pokol lesz számotokra a világ. – S ezt mondván a kék lángok bűvöletébe visszasejlett a Sátán. Eltűntek a kígyók, kék szirmú csodálatos virágok, és a kéken sziporkázó sziklafal is semmivé foszlott előttük. Ettől fogva cigány fejjel nem tudtak gondolkodni többé, s cigány szívvel érezni sem. Cigány sorsukat azonban vállalniuk és tűrniük kellett. Cigány méltósággal. Így valóban pokollá vált számukra a világ. Mert a világot, amelyben éltek, szerették. A világ viszont nem kedvelte őket. Körülményeik rabjaként, ellentmondások közé falazva tűrték, s vállalták sorsukat.
Hogy mi minden történt még ezekben az időkben a cigányhegyen, nem tudható, mert a történelemben minden apróság nincsen feljegyezve. Bár ezek az aprósságok valószínűleg nagy mértékben befolyásolták a történelem menetét. A cigánytelepet mindenesetre hamarosan végérvényesen felszámolták, s lakóit szétszórták a város különböző pontjaira. Egy részük Baglyason, Pálfalván, valamint a régi gyári kolóniákban kapott lakást. Mások a Kavicsosban és a Művésztelepen a kedvezményes áron vásárolt telkekre építkeztek. Voltak olyanok is – főként zenészek -, akik örökre elköltöztek a városból. Új életét egymástól részben elszigetelten, valamivel jobb körülmények között élte tovább a cigányság. Uzsu is otthonra talált. Megnősült. A Dzsukel Gyula legidősebb lányát, a Süket Jolánt vette feleségül, akinek néhány röpke esztendő alatt több mint fél tucat görbelábú apróságot nemzett. Fityoból, Káko Jani unokájából buszsofőr lett, Budzsandiból, Buvárné unokájából, híres bokszoló. Dratvás fia is felcseperedett, s apja gitárját pengeti esténként a bányagépgyári kolóniában Tróger és Kaka gyerekeinek társaságában.
A fiatalok könnyen és örömmel vették tudomásul a cigányság sorsában bekövetkezett változást. Hamar felismerték és elfogadták a társadalom kínálta új lehetőségeket, a mind jobban duzzadó, egészséges integráció folyamatában gyorsan és vidáman sodródtak a természetes asszimiláció felé. Mígnem a társadalom hierarchiájának legalsó fokán – a nem cigány kolóniák lakosságával részben összeolvadva -, egy új, szívós és életrevaló rétegévé váltak a városi munkásságnak. Csak az öregek nem változtak. Buvárné ugyan megesküdött, hogy nem vesz többé kártyát a kezébe, s szavát megtartotta egész életében. De hogyan? Úgy, hogy ezentúl unokája osztotta és tartotta helyette a lapot.
Jano, ekkor már túl volt az első infarktuson, s félig bénán hevert napok óta rokkant-telepi lakásában, amelynek ablakai a földig rombolt cigányhegyre néztek. Uzsu, néhány forintért felsöpörte néha az udvart, lehordta a lépcsőn a szemetet, fát vágott, mikor mit kellett tenni éppen.
Ez idő tájt, valamelyik éjszaka a szoba homályából előderengett, mint látomás, egy alak, aki az egykori magyar királyi katonazenekar karnagyi egyenruháját viselte.
– Hát ide jutottál – mondta kurtán, köszönés nélkül a magatehetetlen remetének. S lába mellett szemrehányóan dorombolni kezdett a néhai durcás Etye macska mása is, aki éhesen, rühesen, elhagyatva, egy kóbor, lompos kankutya agyarai által félig szétmarcangoltan költözött át az árnyékvilágba.
Jano elferdült szájjal, gyöngéden gügyögött valamit a macska láttán. Apja látása nem keltett benne semmilyen érzelmet.
– Híres, nagy ember lettél vénségedre – szólalt meg újból gúnyosan a látomás -, nagy magyar cigány festő. Tele vannak az újságok a neveddel. Mindezt tudod-e minek köszönheted?
Semmi esetre sem fajtám jóindulatának – felelte Jano -, hiszen világéletemben bolondnak néztek és kinevettek engem, csak azért, mert különb akartam lenni náluk.
– És most nem néz bolondnak senki? – kérdezte heherészve a látomás. – Ezek a torzszülemények – mutatott a fal mellé stócolt festményekre – talán megváltoztatják az emberek véleményét?
– Az ördögét igen – mordult Jano kedvetlenül a látomásra.
– De most már hagyjál békén, mert az én ecsetem, úgy látszik, nem olyan karmesteri pálca, mint amilyennel te a mennybéli zenekarodnak dirigálsz.
A látomás láthatóan megbotránkozott e szavak hallatára. Ennek ellenére gyöngéden ölébe vette a lázas szemű beteg remetét, mint régen-régen, jóval halála előtt, amikor Jano még gondtalan, boldog, porbafingó kis cigánycsemete volt, s szelíd, bölcs hangon, halkan suttogni kezdett egy mesét.
Egyszer volt, hol nem, egy ember – a nevét nem mondjuk meg. Elment Istenhez és panaszkodott, hogy ez a föld nem elég jó neki, s azt mondta, hogy ő a Gyöngykapus Égbe akar jutni.
Isten először ez égen járó holdra mutatott, megkérdezte az embertől, hogy nem jó játékszer-e, s az ember a fejét rázta. Azt mondta, hogy rá sem akar nézni. Akkor Isten rámutatott a messzeségben kéklő dombokra, megkérdezte, nem szépek-e a vonalaik, s az ember azt mondta: csúnyák és közönségesek. Most megmutatta neki Isten az orchidea és az árvácska szirmait, felszólította, hogy ujjával tapogassa meg bársonyos körvonalaikat, s megkérdezte, nem ritka szép-e a színek elrendezése, az ember pedig azt felelte: nem. Végtelen türelmében Isten elvitte az akváriumba, megmutatta neki a hawai-i halak káprázatos színeit és alakját, de az ember azt mondta, hogy mindez nem érdekli. Isten akkor elvitte egy árnyas fa alá, hűvös szellőt parancsolt elő, megkérdezte az embert, hogy nem évezi-e, s az ember azt felelte, hogy ez nem hat rá. Elvitte akkor az Isten egy hegyi tóhoz, s megmutatta neki a víz csillogását, a fenyőerdőn átsüvöltő szél hangját, a sziklák nyugodt fenségét és gyönyörű visszatükröződését a tóban, az ember pedig azt felelte, hogy őt mindez nem tudja felizgatni. Isten azt gondolta, hogy ez a teremtménye nem valami szelíd természetű és izgalmasabb látványokat kíván, elvitte hát a Sziklás-hegység tetejére Nagy Canyonba, mutatott neki cseppkőbarlangokat, gejzíreket, homokdűnéket, tündérujj alakú kaktuszokat a sivatagban, megmutatta a Himalája havát, a Jangce zátonyait, a Sárga Hegység gránitcsúcsait, a Niagara örvénylő vízesését, s megkérdezte, vajon nem tett-e meg minden tőle telhetőt, hogy eléggé széppé varázsolja ezt a földet szeme, füle és gyomra gyönyörködtetésére, de az ember még mindig lármásan követelte a Gyöngykapus Eget. – Ez a föld – mondotta – nem elég jó nekem. – Te önhitt, hálátlan patkány! – mondta az Isten. Hát ez a föld nem elég jó neked! No, akkor elküldelek a pokolba, ott majd nem látod a szálló felhőket, a virágzó fákat, nem hallod a csörgedező patakokat, s ott élhetsz örökké, napjaidnak végezetéig. – Azzal elküldte Isten egy városi lakásba…
– Szép és tanulságos mese – motyogta bágyadtan Jano. – Kár, hogy a szerzőjét nem ismerem.
– Szia. Lin Yutang vagyok – szólalt meg ekkor egy szalmasárgaszínű könyv a küszöbön. – Te vagy tehát, te híres – dadogta Jano meglepetten.
– Híres? az szívem, te vagy – mondta a szalmasárga színű „párna”.
– Én csak a vánkosod vagyok…
Jano a meglepetéstől majdnem újból szélütést kapott, s ettől hirtelen magához tért.
– A rosseb enné meg – dörmögte zsibbadt tarkóját tapogatva -, már megint itt aludtam a küszöbön…