Szegedi Dezső
Az egész egy bohó játék
Miskolcon születtem, s 27 éves koromig ott is éltem. Barakosinak vallom maga, hiszen 4 éves korom óta itt laktam, vagyis ott nőttem fel, itt eszméltem önmagamra, az életre.
A Szondi-telep, vagyis a Barak Miskolc egyik ikonikus munkás-telepe volt. A személyiségem, identitásom alapköveit itt raktam le, az itt szerzett élmények, tapasztalatok meghatározóak az életemben.
Eredeti végzettségem szerint öntő-formázó vagyok. Tíz évig dolgoztam egy miskolci öntödében. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ebben a közegben dolgozhattam, s szeretett kollégáimtól rengeteget tanulhattam.
Az egyetemi tanulmányaimat 1999-ben kezdtem meg az ELTE akkori Szociológiai Intézetének szociálpolitika szakán. Az egyetem elvégzését követően alapvetően roma integrációs szakpolitikai ügyekkel foglalkoztam, majd később szociális munkásként dolgoztam. Az utóbbi években különböző tehetséggondozó projektek megvalósításában veszek részt. Az 1Magyarország Kezdeményezés alapítótagja és aktivistája vagyok.
Mindig is érdekelt az irodalom: a próza és a líra is. Ebben meghatározó inspirációt leginkább az édesapám: Szegedi Dezső jelentette, aki színművész lévén nagyon közeli, mondhatni intim, érzéki viszonyban van a versekkel.
Nagyon sokáig csak olvastam, élveztem a karcolatok, novellák, vaskosabb regények gondolatébresztő, mély, embertől embernek szóló üzeneteit. Sosem gondoltam arra, hogy egyszer „verseket” fogok írni. Az egész egy bohó játékkal kezdődött. Az egyik munkahelyemen a születés- vagy népnapos vagy éppen a búcsúzó kollégákat „verssel” köszöntöttük. Ezek az apró, bohókás, alacsonyszínvonalú, gyermeki naivitásról árulkodó versek késztettek, bátorítottak arra, hogy a bennem feszülő érzéseket, gondolatokat kiírjam magamból. Ezen írásaimat 2022-ig csak egy igen szűk baráti társasággal osztottam meg. Ezen kívül pedig a feleségemnek: Rézműves Szilviának írtam szerelmes és köszöntő „verseket”.
Ez év elején egy kedves barátom közzé tette a neki megküldött írásomat. Szóval néhány hónapja olykor néhányan elolvassák a „verseimet”, amelyet ezúton is hálás szívvel köszönök!
Azért ez még közel sem költészet, ez továbbra is bohó játék.
Szegedi Dezső
1.
Az embertelenség csonttá fagyott erdejében, hol most a könyörtelenség farkasa üvölt,
rideg közöny dere hull a fákra, s a fájdalom dermesztő szele süvölt.
A sarjaikat bontani készülő virágok, bokrok és cserjék vértócsákban áznak,
a tavasz, s az örök újjászületési hírnökei: a hóvirágok remegnek, fáznak.
A szabadság madarai az eget simogató fák ágaira most nem raknak fészket,
s csőrükből szürkébben, halkabban szól a máskor oly vidám ének.
A reménytelenség és sötétség útján azonban már ott dübörögnek a felszabadulás tankjai,
s bombáik langymeleg robbanásától kiolvadnak a befagyott emberség finom hangjai.
2.
A zsarnokság lánctalpai sértik fel a föld húsát, rakéták verik szét a reggeli álmokat,
az önkény golyói fúródnak a házakba, s sebzik fel az emberségünk falát.
Magányos gyermekjátékok hevernek az elszenesedett fák alatt, varjak károgásával teli a csönd,óvóhelyek penészes sarkában kuporog most a remény, a becsapódó bombák fényében látjuk egymás arcát.
Félelemmel teli most minden, sötétség borul a korra, melyben élünk, remegő kézzel kapaszkodunk egymásba,reméljük, hogy a gonoszság szilánkjaitól felsebzett lelkünkre a megbocsátás enyhítő gyolcsát csavarja majd az idő.
3.
Visszavágyom, oda, hol mindennek édes volt az íze, s hol hamis hangok nem pengették meg a hegedűk húrjait, hol derűs kíváncsisággal barangolhattuk be képzeletünk zegzugos, kalandos tájait.
Oda vágyom, vissza, hol angyalok vigyázták álmunkat, s ha kellett, értünk elbújtak a létezés szent homályából, hol önzetlenül kaptam anyám gyógyító szavából, gyengéd érintéséből, gyönyörű mosolyából.
Elmúlt, elromlott, szürkébb lett minden, kissé fakóbb lett felettünk már az örök ég kékje, most édesbús nosztalgia munkál a lelkünkben, s vérünkben ott van már az elmúlás lassú mérge.
A visszavonhatatlanul múló időben kutatjuk mi a boldogság, mi a létezésünk oka, értelme és tétje, hogy lelkünkben éljen tovább, ki már nincs velünk, s világítsa meg szellemünket Isteni ragyogó fénye.
4.
Egy májusi, szürkén átlagos vasárnapi koradélután, mikor éppen életre kel a fényben fogant tavasz,
azon tűnődsz, hogy az évek mily gyorsan rohannak, s ki egykor voltál, hol van most az kamasz.
Az szertelen gyermek, ki tele volt vágyakkal és félelmekkel, ki csak leste a felnőttek kusza világát,
ki bátortalan volt és szégyenlős, s ki – úgy, mint a legtöbb ember -, csak a bajban mondta el imáját.
Az a fiatal, kinek tervei voltak, s ki ugyan nem olvasott, de csodálattal nézte az éjszakai égbolt csillagjait,
kinek lelkében kíváncsiság munkált, s megannyi bénító bizonytalanság, ki minden hétvégén nézett mozit.
Szoba-konyhásan tágas volt a világ, a fű akkor is zöld volt, s a labda is kerek, oly vadul izzott a lélek,
Te mindig jót akartál, puha kedvességét, s valami földöntúli, de még is emberien jót és szépet.
A vágyak elporladtak, a terveidet a múló évek pora fedi, a jelen korosodó terhét érzed a válladon,
néha felrémlik benned egy vidám iskolai jelenet, egy perzselő nyári nap, s valami formátlan fájdalom.
A nosztalgia édesbús ízét érzed a szádban, s míg szemed a távolba réved, lelkedben alig hallhatóan felcsendül egy elfeledett, kedves dallam,
a múltad nem elrejtett események sora, hanem jól ismert folyam, hisz tudod, hogy ki vagy, s az eredendő bűn mellet is munkál benned a jóra való hajlam.
Látod az akkori önmagad, s tudod, hogy milyen vagy most, azon tűnődsz, hogy tudsz-e még bármit tenni, s azon, hogy megérte-e mindez, s hogy másmilyen, vagy pont ilyen ember akartál-e lenni.
A válasz ugyan nem jön rögtön, s ha igen, az is körvonalazatlan, homályos, de a szíved szelíden megsúgja neked, a lelked még ugyan felparázslik, s benned pulzál még az örök világ, de már egyre halványabban fénylik a szemed.
Így repül tova észrevétlenül a fiatalság, amely nem volt gondtalan és fájdalomnélküli soha, hogy két lábban állsz a földön, s nem repültél még el, az is maga a csoda.
5.
Ahol a föld lágyan megcsókolja az eget, a látóhatáron túl, valahol a végtelenben ahol a reggeli napsütésben díszes ruháikat öltik magukra a mezők zöld tengerén ringó virágok, s ahol a fák neked lejtik érzéki táncaikat az üdeséget hozó tavaszló szélben, ahol a járdák, betonházak fájdalmas, kopott szürkeségét a képzeleted színpompásra festi, ahol a zárójelek börtönében szenvedő sorsokat felszabadítja az emberséged és a derűd, ahol a szabadság mámorító könnyűségével élheted az életed, ahol leteheted a terheidet, s ahol bárkitől kaphatsz simogató szavakat, erőt adó mosolyt a holnaphoz, ahol az igazság nem a sorok között bujkál, hanem benned él, munkál és lélegzik, ahol a vér piros, a gyász fekete, a könny és a nevetés őszinte s hol félelem nélkül nézhetsz a másik szemébe, s nyújthatsz baráti kezet, hol nincs űrhideg magány, s hol veled van mind, ki ember, s ki téged szeret, ahol az értelem, s a vegytiszta, önzetlen szeretet a legfőbb hajtóerőd, ahol béke honol a szívedben, az elmédben, a házadban, s az álmaidon ott van a hazád.
6.
Április vége van, az ébredő nap lágyan simogatja az arcunk,
béke van a lelkünkben, ma zárójelbe van téve a privát harcunk.
Itt békésen dalolnak a madarak, de amott lövések rombolják szét a reggelt,
mi a lelkünkben ápoljuk hegeinket, de odaát most operálnak valakit lőtt sebbel.
A szerelem színezi meg az utcáinkat és a tereinket, újra színpompás a tágas rét,
a szomszéd országban romokban hever minden, az arcokon fájdalom csorog, s pirosló vér.
Itt kitágul a tavaszban az emberi lélek, rügyeket, s zöldellő lombokat fakaszt a tavasz,
de odaát most talán ágyút tölt valaki, vagy ujjával éppen most húzza meg a ravaszt.
Legyen mindenütt béke, s ne a gonoszság bombái törjék meg finoman pulzáló csendet,
sok munkával, elfogadással és megértéssel tegyünk a világban, s a lelkünkben rendet.
7.
Üres óráidban, perceidben rád talál, fagyos leheletét a nyakadon érzed,
ez még most csak a rideg magány, s nem a dermesztő végzet.
A tavasz kirobbanó zöld árnyékában is ott lapulva alkalomra vár, sanda mód lesi a percet, hogy bénító mérgét rejtő fullánkját beléd vájja, hogy komorságával megülje a lelked.
Nyáron sem menekülhetsz tőle, hisz ott van a szikrákat szóró napsütésben, ott van dinnye ízében,
őt látod a tömött utcákon, a sárgáncs csilingelő villamoson, a sűrű erdőben és a buta tévében.
Alattomos, kíméletlen, intelligens és gonosz alak, ki megfontolt szándékkal döfi szívedbe a tőrét, ki keserű mérget csepegtet az italodban, ki a pohárszám tölt beléd fanyar lőrét.
Kerüld el a magányt, hisz nem társ ő csak konok ellenség, ki tövises koszorút fon a kedvedre, ki kifigyeli a gyengéidet, a bánat maró savát csepegteti a nyílt, s sajgó sebedre.
8.
József Attila születésnapjára
Ma van a születésnapod, így sok érzés, emlék kél bennünk veled kapcsolatban, hisz verseiden keresztül velünk vagy nem csak lélekben, eszmében, gondolatban.
A múlt századelő tavaszán születtél, majd később elvegyültél és kiváltál,
gondolataid lírába öntötted, s úgy kiáltottad világgá.
Hűséges voltál hozzánk emberekhez, kik téged mi sokan és sokat bántottunk,
sajnos igaz pöröd ellenére is tőled eltávolodtunk, s szégyen, hogy Rád nem vigyáztunk.
Téged, s minden papírra rótt sorodat, mondataidat igazolta a század,
jó, hogy nem hallgattál, s nem fogtad be pörös szádat.
Tiszta szívedből a szépség színpompás virága sarjad, s nem a halál,
csak a Te ideáid adhatnak nekünk emberséges, igazságos és befogadó hazát.
Mióta itt hagytál bennünket több emberöltő is eltelt, de a Szinva-patak ugyanúgy fut tova,
s Tudd, hogy ennyi időt után sem számít az ember méltósága, s a munkásnak sincs erősebb szava.
Üzenj nekünk, adj erőt és hitet ahhoz, hogy méltók legyünk arra, hogy Téged olvassunk, s hogy megannyi dolgain között az elménkben, s lelkünkbe – két hexametered segítségével- rendet rakhassunk.
Száztizenhétéve sírtál fel, erős életerővel jöttél a világra, valahol éppen egy pacsirta dalolt, szomorú, hogy most csak azt halljuk, hogy az elrobogó vonat sikoltva zakatol…
Te állsz minden fülke-fényben, könyökölsz és hallgatsz….
9.
Mikor eltűnik a várva várt varázs
mikor kialszik az izzó parázs
mikor tova tűnnek dédelgetett remények
mikor ködösek, hogy mik a tiszta erények
mikor az ólmos szürkület komor sötétre vált
mikor az esély a normalitásra már régen elszállt
mikor csak az üresség és kongó csönd marad
mikor nem okolhatsz senki mást csak tenmagad
mikor már nem világít a Nap, a Hold sem a csillagok
mikor a kegyetlenség kiirt minden írmagot
mikor keresed a tiszta szót, s egy értelmes mondatot
mikor kétséges a jelened s még inkább a holnapod
mikor elfogynak a szavak, s kilúgozódik az értelem
mikor úrrá lesz rajtad a páni félelem mikor már nincs semmi, csak az üresség
mikor magával ragad a könnyűség mikor kialszik benned a fény mikor a tested földet ér mikor még utolsót dobban a szíved
mikor már nem munkál benned a hited akkor végérvényesen elveszünk:
Te is és én is…
10.
Hiába ismered a felfoghatatlan végtelent,
az semmit sem változtat a lényegen.
A lényeg kizárólag az, hogy hogyan éled az életed,
s hogy mennyi emberség lakozik benned és szeretet.
Lehet vagyonod tömérdek, heverhet lábaid előtt a világ,
ha üresség kong a lelkedben, nem tehetsz jót, csak ezer hibát.
Ha értelem hatja át a lényedet, s kedvesség a szavadat,
boldogabb leszel, de mindenekelőtt szabadabb.
Az érzékenység nem jellemhiba, hanem vegytiszta erény,
légy következetes, bátor, s mindezek mellett is maradj szerény.
Légy a példa, mutass utat, ösztönözz másokat a jóra,
hisz mindannyian erre várunk: egy szép, emberi szóra.
11.
Kamaszos hetykeséggel langy szellőt lehel arcunkra a március, virágok sarjadnak, madarak dala fest színes derűt a reggeli szürkeségbe. A vén folyók gyors sodrásán csillan meg az éltető napfény, a kút vize még ugyan még lassan csordogál, de szomjat oltó enyhesége örök. Lassan, érzékeny, zöld ujjaival cirógatja lelkünket a kikelet, virágok igazgyöngy módjára csillogó harmatjával mossuk ki szemeinkből a telet.
12.
A februári szürke pára és égbolt, az utcán visszhangosan koppanó lépted,
a hegekkel teli lelked, amelyben a kamasz álmok tovább élnek.
A szíved és az elméd, a megannyi jellem hibád, ballépésed, a megszegett esküid,
a léted, s múltad viseletes pohara, amely a privát bűneid mérgével van teli.
Az elrohanó évek sosem jönnek már vissza, valami végérvényesen elveszett,
van, hogy észreveszed, hogy olykor indokolatlanul remeg a tested, s a kezed.
Az élet színei kifakulnak, csendsebben, s lassabban dobog a szíved,
s már vannak napok, mikor keserűnek érzed a kenyeret és a vizet.
Egyszer csak örök tél lesz, végérvényes február, szürke párával és égbolttal,
de kesergés helyett inkább szelídítsd meg mások lelkét jó tettekkel, szép szóval.
13.
A tavasz már lassú lépteivel közeleg, zöldszínű cipője menté rügyek robbannak szét.
A szürkeség észrevétlenül vált majd színpompába, s a március szellők dallamára majd zsenge füvek lejtik csábító táncukat.
Újra megtalálják hangjukat a rigók és a cinkék, vidám dalt fuvolázik majd a csőrük, kottájuk a mindenség.
Szögre akasztjuk a nehéz kabátjainkat, lelkünket megfürösztjük a nap tisztán-meleg fényébe.
Arcunkat a megújulás vizével frissítjük fel, s kimossuk lelkünkből a tél mogorva álmait.
14.
Didergős reggel vacoktatja a fogad, nézed az ütemesen zakatoló villamos sárgás fényeit,
túl korán van ahhoz, hogy beenged magadba a világ lelket égető, fájdalmas tényeit.
Ólmosszürke mennybolt feletted, kusza-komor fellegek moccanak délről keletre, a zebránál zöldre vált a lámpa,
tudatod még fátyolos, lassan ébredő agyadban ott pulzál az éjszaka kacér, sikamlós álma.
Hétfő van, álmosan, komótosan indul be az élet, lassan a nap is megcsillantja aranyló sugarait, elolvad hajnali dér,
az élt egyszeri, megismételhetetlen, drámaian rövid, olykor kegyetlenül hosszú, de mid ezekkel együtt is szép.
15.
Hol bujkál a szerelem, hol van a mindent elsöprő érzelem, mi a titka a csóknak, a lágy érintésnek, milyen, mikor a lelkedben szivárvány ébred?
A válaszok egyszerűek, szépek, mint a tavaszi kikelet, vagy a sárgálló Hold, mely fent ragyog az éjszakai égen, öröktől fogva, s régen.
Megmagyarázhatatlan, titokzatos, mesés, fennkölt és nyilvánvaló,
édes-bús, vidám, olykor meg sirattató,
néha hamis, de az már nem is szerelem, őszinte, tiszta, örök, végletes,
végzetes, viszonzott és viszonzatlan.
Millió és ezer, s még is csak egy, de tényszerűen nem számtanpélda, s nem kémia, csak a lélek kifürkészhetetlen ködös, s napsütötte tája,
a szeme, a dallamos hangja, a pillantása, az érzéki szája.
Mi elrabolja a lelked, az eszed, zárójelbe teszi az időt, kitágítja a teret.
Nincs mesésebb dallam az univerzumban annál, ahogyan azt mondja: szeret.
16.
A szürke ég alatt, a szürke járdán, hol gyermekkorodban naphosszat álltál, a nagy fa alatt, mely a házatok udvarán állt egykoron, a kusza gondolataiban, hol rózsaszín ködben, s vibráló neonfényben jártál.
Kamaszkori félelmek, felsülések, kudarcok és megannyi, most is magaddal cipelt gátlás, szikrázó, gondtalan nyarak, áram nélküli szobátok téli félhomálya,
sok gaztett, mit elkövettél, olykor megkínoz a lelked, imára kulcsolt kézzel sincs megváltás.
Mosd tisztára a lelked és a tudatod, amennyire csak lehet, oly rövid a sors mely adatott neked,
buta kamasz vagy, ki szerepet játszik, s idétlenül vigyorog tudd, hogy minden bűnre van meg váltás: gyógyít ír a szeretet, Isten ismer téged, s tudja neved.
17.
R. Sz-nek
Csillagos ég a pillantásod, beragyogja az életem,
ha érzem a szívdobbanásod, elkerül a félelem.
Ha arcodat nézem, eláraszt a meghitt nyugalom,
hogy mily gyönyörű vagy, arra nincs szó, s fogalom.
Te vagy az egyetlen, meg sem érdemellek úgy vélem,
miattad kell fel a nap, s tőled szelídül meg buta, vad lényem.
Hangod lágy muzsika, hárfa csendül, szelíd dal a lelked,
tágas világ vagy, a szíved: a színpompás, illatozó kerted.
Messziről és mélyről jöttél, sáros, rögös út szegélyezte sorsod,
sosem hivalkodsz, s múltadat nem cipeled, hanem méltósággal hordod.
Örök vagy, makulátlanul, tökéletes, akár a teremtett világ,
az Isten sem találhat a szívedben rosszat vagy emberen túli hibát.
18.
A nappalok simogatóak, önfeledtek, vidámak és szépek,
az éjszakák komorak, ridegek, sötétek, sokszor van, hogy félek.
A hegyek orma magas, az eget karcolja, esőt véreznek a felhők,
az ember, míg gyermek, alig ért valamit, de elárvul, hogy ha felnő.
Van, hogy idegenül bolyongunk, a város kietlen utcáin és a létben,
akkor sem nyerünk nyugalmat, ha megmossuk arcunk a fényben.
Kattog az agyunk, zakatol a megvadult lelkünk, egzaltáltan keressük az örömöt és szépet, van, hogy merengünk, hogy restek vagyunk, s van, hogy csak odébb tolunk egy üres széket.
Folyik, kavarog az élet, néha lassan csordogál, szinte állni látszik,
az az igazán bölcs, ki önfeledt marad, s mint a gyermek, játszik.
19.
Dávidnak
A hétvégén elszállt tőlünk egy őszinte, tiszta, szinte gyermeki lélek,
sajnos már nem dédelget többé szép terveket, s dajkameséket.
Kegyetlen, nehéz, s rövidre szabott sorsot mért rá az élet,
lelkét szétrobbantották gondok, félelmek, titkolt vágyak, nehéz évek.
Mosolygott a szeme, tele volt kedvességgel, jósággal és emberséggel,
határtalan jóindalattal, hévvel, ezernyi színnel, szerető kedvességgel.
Bohém volt, olykor önfeledt, sokszor köztünk is magányos és boldogtalan,
most már csak a lelke van velünk, mely könnyű, fehér, mint a hó, pihén súlytalan.
Nevetése, kedves szava itt cseng a fülemben, bárcsak elmondhatnám neki mennyire szeretem,
s hogy milyen nagyszerű és bölcs ember Ő, s hogy az élete szép, s hogy lelkében milyen sok a kegyelem.
Egyedül vagyok nélküle, de régi emlékek, képek sorra jön most elő, Ő áll ott középen szilárdan, hittel tudom, hogy lelke megfog nyugodni most, hisz mellet, s vele van a teremtő Isten.
20.
Tegnap friss szőlőszemekkel gurult tova a nyár utolsó napja,
szánkban még itt lebeg a múló évszak minden robbanó íze, zamata.
Gyorsan szálló éveink ajtaján ma ismét nesztelenül belépett a görnyedthátú ősz,
lassú léptei nyomán most majd megfakul minden, s újfent a sötétség, s a hideg győz.
A boldogság meleg szobájából nézzük majd a párás reggeleket vagy a ködfátyollal takart délutánt,
esős estéken könyvet olvasunk majd, vagy néhány kósza mondatot hagyunk egy árválkodó cédulán.
A nap még derűs fényével világítja a konyhánkat,
de már keserűbb szájízzel isszuk meg a reggeli kávénkat.
Tűnődünk a múló nyáron, a zakatoló, elrobogó éveken,
s hogy lelkünkben évről-évre több a fanyar érzés, s növekszik a félelem.