1969.03.06-án születtem Budapesten. Anyám neve Csurán Mária, apám neve Sárközi József.
Születésemtől négy vagy öt éves koromig állami gondozásban, majd ezután közel egy évig megbízott nevelőszülőkhöz kerültem. Mivel ők már ekkor igen-igen hajlott korúak voltak, ezért
1975 nyarától 1984 nyaráig az abonyi József Attila Nevelő Otthonban nevelkedtem, és ott végeztem el az általános iskolát is.
1984-ben, Szabadszállásra mentem, a Gépjármű-technikai Tiszthelyettes és Szakmunkásképző iskolába. Tanulmányaim ideje alatt mindvégig a tiszthelyettes képző kollégiumában laktam.
1987.07.25-én hivatásos tiszthelyettes hallgatói állományba vettek, és elkezdődött a tényleges katonai szolgálatom.
1988.02.29-én fegyelmi okból elbocsátottak a hivatásos állományból, és mellékbüntetésből a sorkatonai szolgálat újbóli letöltésére köteleztek, a szentendrei Kossuth Lajos Katonai Főiskolán. A főiskolán a kiszolgáló századba osztottak be. Szolgálati időm alatt, parancsnokom engedélyével, egyéni felkészülést folytattam, önként lejártam dolgozni a csapatjavító műhelybe, beszereztem a szükséges tankönyveket, felkészültem, majd
1988, 07.19-én sikeres szakmunkásvizsgát tettem Szabadszálláson, volt iskolámban, utána pedig – még szolgálati időmben, és újra csak parancsnoki engedéllyel – beiratoztam a szentendrei Móricz Zsigmond Gimnázium Szakmunkások Középiskolájának levelező tagozatára, ahol is leszerelésemig elvégeztem az első évet.
1989 nyarán leszereltem.
1989. 10.05-ig a szentendrei kenyérgyárban dolgoztam segédmunkásként, állandó éjszakai műszakban. Nagyon-nagyon jól kerestem akkoriban, de az éjszakázás a tanulmányaim rovására ment, ezért átjelentkeztem a szentendrei betongyárba – rosszul kerestem, de tanulhattam. Péksegédként és betonipari segédmunkásként is, a betongyár munkásszállóján laktam, és közben mindvégig folytattam a tanulmányaimat.
1991.06.21-én sikeresen leérettségiztem. Utána rögtön felvételiztem az ELTE BTK Népművelés szakára, de nem vettek fel. Ezért Szentendrén maradtam, és a betongyárban dolgoztam tovább. Már középiskolai tanulmányaim első éve alatt elkezdtem verseket irogatni, és a verseimet még 1989-ben elküldtem Faludy Györgynek, akinek Test és Lélek című világirodalmi antológiája a katarzis élményével hatott rám. Választ akkor nem kaptam, ezért abba hagytam a versírást.
1991.12.10-én elhagytam a betongyárat. Nem bírtam elviselni a kisvárost, és az unalmat, sem azt hogy nem tudnak alternatívát kínálni az életproblémáim megoldására. Felmentem pestre és három napot a nyugati pályaudvaron éjszakáztam, és ingyenkonyhákra jártam.
1991.12.13-tól a BP. VII. kerületi Damjanich u.50 alatti Ifjúsági Otthonban laktam. Ezt a szállást a nevelőotthonokból kikerült fiatalok számára a főváros tartja fenn. Közben elhelyezkedtem és
1992 januárjától a Gellért Szálloda sörözőjében dolgoztam feketemosogatóként. Itt mintegy félévet dolgoztam, meg volt ugyan az élelmem, de rosszul kerestem, ezért
1992. 06. 01-én felmondtam a szállodában. Nyáron különféle alkalmi, be nem jelentett munkákból éldegéltem majd
1992. 08. 16-tól a fővárosi GYIVI 2. Sz. Átmeneti Fiú Nevelő Otthonában gyermekfelügyelőként alkalmaztak, mivel volt érettségim. Mintegy két és félévig voltam ott szolgálatban, közben az új hivatásomból szakvizsgát is tettem. Hogy több pénzt keressek, elvállaltam az otthon raktárosi teendőit is. Nagyon kevés pénzt tudtak fizetni érte, de a munka főfoglalkozású raktárost kívánt volna. A gyermekfelügyelői teendők és az egyre nehezebbé váló raktárosi munka elfárasztottak szinte minden szempontból.
1995 februárjáig láttam el ezt a feladatot, majd felmondtam a nevelő otthonnak. Ezután párhónapig az Ügetőn dolgoztam segédlovászként, de ott sem kerestem jól, viszont a versenylovak igényelték az egész napos törődést. Elfáradtam, és itt is felmondtam, nyáron feketemunkákat végeztem, de ősztől az Köztemetőben alkalmaztak kapuőrként. Közben túlléptem azt a korhatárt, amivel már nem lakhattam a Damjanich utcai Ifjúsági Otthonban tovább. A Köztemetőben kihúztam a telet, de máig sem tudom megmondani, hogy miért kaptam ott a fizetésemet. A nyugdíjasoknak való állás nem tett boldoggá, sem a kevés kereset, ezért tavasztól kiléptem, és újra csak fekete munkákat vállaltam. Ezen idő alatt először a kőbányai Gránátos utcai átmeneti szálláson laktam, majd annak megszűnése, illetve átalakítása után a Könyves Kálmán körúti, ma már lebontott szálláson laktam. A véletlen és a szerencse úgy hozta, hogy egy alkalommal elvetődtem a XI. -.kerületi Major utcába, a Fiatalok Önsegítő Egyesületébe egy vacsora alkalmával és ott megismerkedtem a Fiatalok Önsegítő Egyesületének a vezetőivel, akik felvettek a szállójukra. Itt is alkalmi munkákból és jövedelempótló támogatásból éltem egy ideig. Közben könyvtárakba jártam, olvastam, és sokat művelődtem. A könyvtárakban ért meg bennem a gondolat, hogy újra meg kellene próbálnom bejutni egy felsőoktatási intézménybe, hogy tovább tudjam képezni magamat. Ezért
1997 nyarán felvételiztem és sikeres felvételi vizsgát tettem a Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának, művelődésszervező szakára, levelező tagozaton. Közben a Fiatalok Önsegítő Egyesületének szállóján éltem. Talán éppen a tanulmányaim hatására, visszatért a kedvem a versíráshoz, és elkezdtem újra alkotni – először még csak az asztalfiókom számára.
1998-ban felvételiztem, és felvételt nyertem a Romaversitasba, ebbe az Európában teljesen egyedülálló tehetséggondozó programba. Itt kérni lehetett egy tutort, mestert, aki kifejezetten csak egyedül velem foglalkozik, tanít és figyeli a fejlődésemet. Mesteremnek Faludy Györgyöt kértem fel, aki elolvasván a neki elküldött verseimet, azonnal magához kéretett, és elvállalta a tanításomat. A Nyugat Nemzedékében nem egyedülálló példa, hogy a költők felkarolják a tehetségeket. Nem kevesebbet értem el ezzel a húzásommal, mint azt, hogy a világirodalom egyik leghatalmasabb költőjének én vagyok az egyetlen-egy tanítványa az egész világon, és mesterem által pedig, egyenes folytatása, és egyben az egyik legutolsó képviselője lettem a Nyugat Nemzedékének.
1999-2000-es tanévet szociális okokból halasztani kényszerültem. Ekkoriban kollégiumokban, és más hajléktalan szállásokon laktam. Közben publikáltam az Ezredvégben, a Lyukasórában, vidéki irodalmi lapokban, egyetemi lapokban, a jelesebb roma lapokban és a Fedél-nélkülben is. Kiadtam mindmáig első kötetemet a „Belső Világ”-ot, amely egy szonettkoszorú. Tagja lettem a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Baráti Társaságnak. A társaság titkára, Szerdahelyi István akadémiai doktor vállalta a további irodalmi tanításomat, mert idős mesterem egyre kevesebb időt tudott rám szakítani. Felolvasó estet és könyvbemutatót tartottam a Fészek Művészklubban, amelyre ellátogatott Dr. Dávid Ibolya, az akkori igazságügy miniszter is. Közben tagja lettem a Dr. Szepes Erika által vezetett fiatal költők társaságának is, akik az ELTE bölcsészkarán tartják az összejöveteleiket. Közösen egy antológiát is kiadtunk 2001-ben, amelybe az én verseimből is sokat válogattak. A Vörösmarty Mihály országos és határon is átívelő versíró pályázaton első díjat és serleget nyertem „Életérzés” című versemmel, és harmadik lettem a Falvak Kultúrájáért Alapítvány által kiírt országos versíró versenyen „Hajnalszonett” című hexameteres szonettemmel.
2003. 06. 10-én sikeres államvizsgát tettem, és megvédtem a diplomámat a Pécsi Egyetemen. A diplomamunkám tárgya a hajléktalanság volt. Címe: „Fiatal hajléktalanok jövőképkutatása”. Németh György szociológus volt a külső konzulens, aki véleményezte a szakdolgozatomat, és véleménye szerint az egész főiskola legkiemelkedőbb és legszebb szakdolgozata az enyém volt. A szakdolgozatomra jelest kaptam, és a szóbeli védésem is jeles lett. Tervezem, hogy a dolgozatomat egyszer kiadom kötet formájában is.
2003 őszétől 2004 januárjáig részt vettem a Független Média Központ újságíró gyakornoki képzésében. Gyakornokként már cikket írtam, amely meg is jelent a Magyar Hírlapban és a Kethano Drom roma újságban. Média gyakornoki időm alatt, 2003-ban, felkérést kaptam a Pécsi Egyetemtől egy irodalmi felolvasás megtartására. Nem régiben több irodalmi pályázatot is beadtam, mert szeretném megjelentetni az eddig írt majdnem összes versemet, és a jövő évben is szándékozok még kiadni minimum három kötetet. 2004-ben beválogattak a Barrus Kiadó gondozásában megjelent Alkonyzóna című hajléktalan művészek antológiájába. Felolvasásokat tartottam, többedmagammal, ebből a könyvből a Művészetek Völgyében és Sziget Fesztiválon is.
Jelenleg Budapesten, a IX. kerület egyik átmeneti szállásán élek.
Sárközi László
B E L S Ő V I L Á G
S Z O N E T T K O S Z O R Ú
I.
Az éj
Az álmok zöld és néma völgyét járom
és nem tudom még, hogy merre térek holnap;
érzéseim űznek, messzi elsodornak
várva az estet; megnyugvásra vágyom.
Hámló seb az alkony, mögötte éjnek
kútja, a hold benne – hős, harcos végzet;
vértje csillan; lázad, hogy haljon újra.
Végtelen utakon új utak futnak
s mi végre vándorlok, nem mondja semmi se.
Szegélykőre ülök s nézek a semmibe.
Hideg villanás: egy sárga lámpa rám néz,
dohos, kék macskakőn tűnődik a fény
s tízezer magánnyal ölel át az éj
hol fekete holdtól barna minden árnyék.
II.
Koldus szonett
Hol fekete holdtól barna minden árnyék,
koszos kartonpapírján koldus köhécsel,
kutyája bökdösi; „hagyj már, nagyon fáj még…”
s gazdáján szeme a Hűség Zen-körével.
Törpe toporog; undorral tojnak rá;
csak négykézláb mászik: hátra néz térde,
agresszíven üti földhöz poharát;
márvány falakon kong az alkony mérge.
S míg zsebre tett kézzel mélázva sétáltam,
a koldus lökdöső poharába pöktem
a többit fedje el feledés homálya…
ő sem s én se lettem sehogyan se könnyebb.
Nyomorulok s bennem meghal a jó szándék:
huszonkilenc évem nem több: szédült játék.
III.
Szemközt az örökléttel
Huszonkilenc évem nem több: szédült játék;
ma ékes vagyok – holnap tán éktelen,
végtelen örvénybe hull jó és rossz szándék.
Életem: mint álom – tűnik a sohába,
a sírnak súlyát felfogni képtelen
s a kő illatát sem érzi a mohában.
Bármit építenék, hiába, mert légvár
s porlepte ajak mi a múltból dörög;
mert múló még tán az is, ami örök:
hamuvá lesz egyszer a csillogó gyémánt.
Fényem alkonyán, éjemnek reggelén
megvendégelsz egyszer sötét örökzölddel
Pandora; szelencéd nyitott örökkön, mert
fáj a fény és dideregve megyek én.
IV.
A Taigetosz alatt
Fáj a fény és dideregve megyek én
magam ölelve át mint síró kisgyerek
kit vernek s kilöknek egy téli éjjelen
az utcára s űzött szemmel messze néz:
és szemem előtt elsuhant a jövő;
mostohagyerek – mind mostoha a sorsa,
váltig küzd és fárad, mindenki tapossa:
adós életével kötözik röghöz.
Bennem égő hajjal rohannak az évek,
mit keresek itt? téblábolok csupán;
nézem a világot értetlen és félve
s tovább kóboroltam tűnt árnyak után,
már tudtam; senkinek soha sem hiányzom
és kitalálom új, saját kis világom.
Diósi Ágnesnek
V.
Jajszó
(vers a versben)
És kitalálom új, saját kis világom;
gyűlöltem… s nem győzhettem le a véremet:
szíven mart a szégyen. Most hát ki kiáltom!:
Fekete szemem könny, mint sötét hold ragyog
mert cigány vagyok, mert magyar vagyok
mert két kardot hordok és emberléptemet
végzetem vezérli, míg porrá hamvadok.
Bárhol e világon a MÁS: baja tenger;
titkon, fű alatt ősi állatvágyak
sértik méltóságát s döfik villa-szemmel!
Cseppenként szivárog erőm, csak kis álmok
tartanak meg, a pengék húsba vájnak;
hazám idegen, nyesné vézna szárnyam:
szabad akarat s vágy; élni mint sirályok.
VI.
ÉN
Szabad akarat s vágy; élni mint sirályok,
mindig… s nem értik! érzem, húz az örvény;
illeszkedni muszáj, elhullnom: törvény.
(Tudok-e majd halni, mint a Szamurájok?)
Roggyant betongyár porában egy reggelen
megismertem a verset; az ég fölött
kis hegyek daloltak, kedves börtönöm
lett minden virág s az Embert nem értettem.
Új érzés-világok kerengtek bennem:
s mint a kardpenge; büszkén-szürkén felragyog
egy bíborbarna vers elomló falakon.
Fényre vágytam – felhők közé mentem én,
de nem vezérelt sem ész, sem emberség;
ám a mélybe száll velem a szenvedély.
VII.
Részeg szonett
Ám a mélybe száll velem a szenvedély;
– igaz nem gajdoltam, mert ittam s szédült
korsók füle támasztott meg reggelt s éjt,
majd előttem a hodály elsötétült
s indulnék mint Odüsszeusz Ithakába,
ha nem félnék: éjszakában kába lábam
kibújik alólam: elmászom végül…
s utálkozom: mi fajta szörnyűséges
nyúlós-bűzös maszlag tesped az utamon?
Restség: Ember a neved? már nem kutatom
s ha állat? szinte emberszerű vétek!
Hogy éppen havazott, úgy esett az esten;
elestem s rám ült egy bokor. Így élek:
a zord tél is őszül egyre-másra bennem.
VIII.
Az idő rabságában
A zord tél is őszül egyre-másra bennem;
ezredmásodperc – egy örökkévalóság;
mint a zápor veri elkorhadt keresztem.
Ólommutató csoszog, csalják az órák
a perceket; görbe botján eszi a kórság
a megfontolt aggastyánt a métereken.
Idő!: kedves ellenség; megérlel, múlik.
Álmom porként szitál és poromra hullik
vádlón és a szél szórja szét tűnt időm.
Porrá hamvadt szenvedés egyszer volt árnya!:
sose lesz senki, ki számon tartaná majd
a sírokba döngölt időtlen időt!
S nem vettem észre, hogy hosszan sodródom;
Utam – kopott holló – fejemen trónol.
IX.
Ómen
Utam – kopott holló – fejemen trónol
és gyűlölöm az őszt, a színes, nagy halált
és félem az életet a pávamadárt,
mely tollát terítve utamon pózol:
a szépet elvetem: mind torz, álnok bálvány,
imádja önmagát, megnéz és arcul csap;
sötét gyalog vagyok sorsom sakktábláján:
kockákon más léptet, míg dobozba térek;
s álmodtam sárkányt, hogy szállt az ég-azúrban,
bárányfelhőknek Jordánba hullt a vére.
Zavart lelkem lángol s nem ért a szóból
(mint az ember, ki sosem változik:
ádázul gyűlöl és félve álmodik),
míg szívem újra múzsájának hódol.
X.
Költészet
Míg szívem újra múzsájának hódol
sziget-sár emelkedik mély, zavaros tóból…
Múlt, jelen vagy jövő? végül egyre megy;
saját időt élek s mindent elvetek.
Lét nélkül a költészet mit érne? anyag!
s költészet nélkül a lét – nem formált agyag.
S kit megérintett a pokol hét ujja;
hite elveszik s nem jön vissza újra.
A csend szavát hallgatom égő szemekkel
s miként a valóság, jön képzeletemhez:
Az Úr hatalmas, úgy hiszem védtelen
pedig csupán gyarló lelkem végtelen.
S felnőtt gén-spirálomban is él a gyermek;
Test és Lélek Univerzuma a versnek.
XI.
Szilánkok
Test és Lélek Univerzuma a versnek
miként elhullt gyermekkorom. Fejemben
cseng jó tanítóm intő szava: „Amerre
jársz fiam, a víz is kigyúl melletted!”
…merthogy másodmagammal répát sütöttem
a szénakazal tövében; megégett
ruhám, a kazal – s ugrott a zsebpénzem.
A társam – kapott, zsebét büszkén ütötte;
éjjel, pizsamájából elcsentem pénzét
és helyébe fűszert raktam. Úgy kóricált
reggel ahogy ébredt: – lestem megnyúlt képét
s aznap sarokban térdeltem: kukoricán…
Gyerek voltam: sok gátam lerakódott.
Fiatal vagyok: életem csak hóbort.
XII.
Ellentétek vonzásában
Fiatal vagyok: életem csak hóbort
mit paraszt utál; idegen és kóbor
s kibújt vetésen ülő fagyott hófolt.
A magyar piázik s agyamban jósok
Baja-gondja cikázik: lét s mulandóság;
innék s munkás létem nem enged jó bort;
lőrétől anyázik: de nyeltem s jó volt.
Alig éltem s tudom: dögkút ez az ország,
egyensúlyt nem tudni: fajmagyar gyarlóság
s hat láb mély simított gerinc; a valóság.
Én nem tudom, kit mi hajt: új akaratok,
kötelesség, nyomor, öntudat, mohóság?
mindegy. Lelkem párját keresve andalog
és várok éjsötét tölgyek közt valahol.
Bogdán Jánosnak
XIII.
Vég
És várok éjsötét tölgyek közt valahol,
földbe süppedt sírnál; pillangó araszol
körbe és virágkertet alkot, zakatol
a csend, ám nyugvást kriptacsend sem adhatott:
élő borostyán ropog minden téglán
és dől a fal, repedésein szél jár,
ormán tüdőbajos vasangyal: vért hány.
Ide jutunk; hidegbe hull a csiszolt
beszéd. Hívnának, de munkád másokra vár
és tested foltjait nem látja szemed
s egykor lágy, érzéki ajkadnak piros
vonalára nem tapad többé soha más,
mint e föld önző csókja és majd felelsz
némán, miként nagy álmok tanúja; a hold
XIV.
Civilizáció
Némán, miként nagy álmok tanúja a hold;
alig él itt virág a világ elpakol;
későn rebbensz már, tetted vádlón jósol:
életed – hazug menny! vagy a dörgő pokol!
Szerelmek fölött nem rózsaág bókol;
„szentimentális” szél ipari gázt sodor:
csavar orrot, belet s míg tüdőm lélegez,
bomló agyam üvölt és elgondolkodom:
mint Neander-völgyi, kinek a képére
kiült véletlen az értelem végzete:
téboly! s büszkén lettünk tékozló észlények!
Hogy mindezektől örök-messze szállok,
keresem kicsiny Otthonomat régen, mert
megfásultan már, megnyugvásra vágyom;
az álmok zöld és néma völgyét járom.
MESTERSZONETT
Az álmok zöld és néma völgyét járom,
hol fekete holdtól barna minden árnyék.
Huszonkilenc évem nem több: szédült játék.
Fáj a fény és dideregve megyek én
és kitalálom új, saját kis világom:
szabad akarat s vágy, élni mint sirályok,
ám a mélybe száll velem a szenvedély.
A zord tél is őszül egyre-másra bennem,
utam – kopott holló – fejemen trónol,
míg szívem újra múzsájának hódol;
Test és Lélek Univerzuma a versnek.
Fiatal vagyok: életem csak hóbort
és várok éjsötét tölgyek közt valahol
némán, miként nagy álmok tanúja; a hold.