Olyan cigány anyanyelvű családban, közösségben születtem Békés megyében, Újkígyóson 1949-ben, amely ragaszkodott hagyományaihoz, nyelvi kultúrájához, annak ápolásához, megőrzéséhez. Perifériára kényszerült életünk és létformánk volt a meghatározó abban, hogy indulatok szabadultak föl bennem. Tollat fogtam — kételyektől és szorongástól izzítva — de tudatos törekvéssel, hogy számos megválaszolatlan kérdésre feleletet kapjak. A mi világunk színeiben és hangulatában is változó, s írásaimban ennél az oknál fogva is megcsendül népem megrázkódtatásokkal teli élete, léthangulata. Úgy érzem, hogy amit századokon át hűen ápoltunk, s féltett kincsként őriztünk, arra most sötét homály borul és kezd örök feledésbe merülni. Megszűnőben lévő világunkat nem lehet nem látni és nem figyelemmel kísérni. Ötszáz évre visszamenően — amennyire tudom —, minden anyai-apai ősöm cigányember volt. Az elmúlt fél évszázad hatalmas változást hozott a magyarországi cigányság életébe is. A társadalmi viszonyok megváltozása, az iparosodás felgyorsulása következtében fölöslegessé vált a hagyományos cigány mesterségek többsége. De fokozatosan új lehetőségek is nyíltak a társadalom peremén tengődő cigányság számára. A jogi-intézményi diszkrimináció megszűnt ugyan, de a hagyományos elmaradottság, a kölcsönös előítéletek közepette mégis hosszadalmasnak, igen nehéznek bizonyul a beilleszkedés folyamata. Most meg különösen, hogy a reformoknak nevezett nagy társadalmi átalakulás, az áttérés a piacgazdaságra, munkanélküliségre, nyomorra ítélte a cigányság zömét. Vannak ugyan sikeres vállalkozóink, kereskedőink, értelmiségünk, kiváló zenészeink és képzőművészeink, íróink, költőink. De a többség, sajnos, mélyen a létminimum alatt tengeti életét. És nem mindig kap kellő megértést a nem-cigányoktól. Célom, a lehetőségekhez, lehetőségeimhez mérten nyíltan, mindig az igazat írni, s engedni másokat is bepillantani népem történetébe, szenvedéseibe, örömeibe, érzelemvilágába, a mi rejtelmes világunk kincses birodalmába. Gyökereinkbe kapaszkodva
Azt kérdezitek, létezik-e üdvözítő megoldás a cigányság áldatlan helyzetének megváltoztatására? Mélyponton vagyunk, nemcsak mi cigányok, de az egész ország is. Az ilyen válsághelyzetekben pedig mindig beindul a bűnbakképzési mechanizmus.
Mit tehetünk, hogyan bizonyítsunk, hogyan higgyük és hitessük el, hogy mi is ennek a sokat szenvedett nemzetnek a tagjai vagyunk. Hogyan lehetünk, hogyan legyünk esélytelenségre predesztinált létünk ellenére hasznos és építő tagjai ennek a honnak, amely a mi hazánk is?
Nem vitatom, hogy sok a jó szándékú próbálkozás: stratégia, kormányprogram, civil kezdeményezés… Csepp a tengerben? Talán nem jól kommunikáljuk, talán nem hiszünk már egymásnak…
A cigányokat az Isten cigánynak teremtette, mindig azt mondtam, hogy jókedvében tette. Hiszen a legnagyobb bajban és nélkülözésben is bele tudtunk kapaszkodni őseink hitébe, erőt merítettünk dalainkból, táncainkból. Éppen a cigányságunk őrzött, tartott meg bennünket.
Ma úgy látszik, önazonosságunkat feledve veszítjük el a túlélés esélyét is. Pedig mi cigányként, magyarként, civilizált európai nemzetként szeretnék élni itt Európa szívében.
Egész létem nélkülözhetetlen feltétele, lelkem elengedhetetlen tápláléka a szeretet. Minden ember létszükséglete ez, és hiányérzetének kell lennie, ha nem érzi lefekvéskor és ébredéskor, hogy szeretik.
Vallom, hiszem és hirdetem egész földi átutazásom alatt: az embert, ha szeretetben fogant és szerelem hívta életre, az az éltetőerő is a szeretetből fakad, amely életben tartja.
Egyetlen földünk van. Ezen az egyetlen, Föld nevű bolygón élő embereknek más és más a bőrszínűk, életformájuk, nyelvük. Ez így természetes, és ezt így kellene tudomásul vennünk — elfogadnunk.
De nem így van. Fájdalmas érzés tölt el. Amit az eszemmel tudok, a szívemmel nem fogadom el. Látni igazán — csak a szívünkkel lehet. A szív csak azt nem feledheti el, amit nem lát. A szívünk a hangszerünk, és az akarva-akaratlan megszólal. Egymásra vagyunk utalva, az emberiség legnemesebb küldetése: egymás segítése.
Cigánynak születtem. Hol a helyem cigányként, magyarként, íróként, költőként, emberként? Beleszülettem a konfliktusok zűrzavarába. Mit jelent ez nekem? Megérkezésem múltamból a jelenbe. Elevenen kell éljen a múlt, ez ad erőt és ez tesz képessé megújulni. A múlt rezdül minden változásban és így teremt szintézist a mindenséggel. A belső kényszer szabja meg a lélek finom lebbenéseit, a mélyből feltörő érzelemgazdagság irányítja és befolyásolja cselekvéseinket.
Minden ember szabadnak születik. Az emberi szabadságnak, az emberi méltóságnak sérthetetlennek kellene lennie. De — széttekintve a Földön — sehol sem találjuk A kis herceg bolygóját. Afrikában, Indiában, Európában a fegyverek nyomán pusztít az értelmetlen halál. Miért? Életre kelt, életre hívták titokzatos erők az emberiséget. Életben maradásunkhoz, a tovább- és túléléshez dédelgetnünk, óvnunk kell a magunk és mások számára a mindent megtartó szeretetet.
Minden ember érzéseit saját életfilozófiája határozza meg. Az én értékrendszerem nem lenne teljes szeretet nélkül, mert az segít át mindennapi küzdelmeimen. Ember vagyok. ROM SOM.
Mindig is foglalkoztatott, mostanság még inkább izgat a kérdés, a válasz, mi adott ilyen erőt, mély emberi tartást a romáknak, hogy életben maradjanak, hogy egyáltalán — romák maradjanak. Őserő? Tiszta forrás? A Romani Kris tisztelete és betartása tarthatta őket életben? A egymásra utaltság, az összefonódás, a gyökerekhez ragaszkodás tartja életben a tüzet és ad erőt e tűz őrzéséhez? A szeretetből merítjük az erőt, hogy széppé tegyük vele életünket? És mi a szeretet ellentéte? A félelem? A gyűlölet? A szenvedés? A közöny? Elképzelhető, hogy mindez egy tőről fakad?
Természet adta tulajdonságainkat jobban kellene ismernünk. Ha ráeszmélnénk teljes önmagunkra, több dimenzióban is képesek lennénk élni! Hosszú az út, térben és időben. Életünk végéig gondosan kell ügyelnünk egymásra. Lelkünk szabadságának záloga, hűségünk életben tartásának alapja és a szépség hordozója a szeretet. Ez tart össze embereket, közösségeket. Elengedhetetlen a szeretet ahhoz, hogy a lélek feszültségmentessé váljon. A szeretet az az erő, amely segít megőrizni és átmenteni hagyományainkat, kultúránkat. Azt a szellemi örökséget, amelyet évszázadok óta féltett ereklyeként őrzünk… Őrzünk, rettegünk, menekülünk tőle és keresünk. E nép, e kultúra keresi helyét a Földön. De nem találja!
Hol a cigányok bolygója? Megteremtette Isten a cigányokat és megfeledkezett róluk? Eleddig Isten egyik választott népének hittem a cigányt.
Talán az ellenkezője az igaz? A világ vándorai vagyunk. Szétszórtan, számkivetve éljük életünket a világ peremén. A világ mostohagyermekei vagyunk. Milyenné válhat egy évszázadokon át megalázott, üldözött nép? Nincs bolygó, mely számunkra is otthont, menedéket, hazát jelent? Ezért lehettünk évszázadokon át üldözöttek, megalázottak. A körülöttünk élő népek formáltak minket olyanná, amilyenné lettünk?
Az üldözött, megsebzett vad veszélyes, könnyen válhat belőle támadó. Mikor nyílik új fejezet az emberiség krónikájában arról, hogy a roma a közös hazában nem vendég? Hogy Magyarországon sem vendég!
Vajon érdekli-e a bolygónkon együtt élő embereket, hogy kik is azok a cigányok? Kik azok — és hol vannak —, akik kishercegi tiszta szívvel szerettek volna bennünket megismerni?
Miért nem értik az emberek másságunkat? A másságban az idegent vélik fölfedezni. Idegen-gyűlölet emberemlékezet óta van a Földön. Mitől idegen az idegen? Ha egyáltalán idegen, s nem csak más. Ha meg más, mitől más? A bőre színe, szokásai, vallása miatt? Ki kíváncsi ránk, hogy megfejtsen minket, felfedezze, megfejtse belső értékeinket? Mindig nyitott könyv voltunk. És azok vagyunk ma is.
Öreg cigányok mesélték, hogy őseink a nagy vizek, az öt folyó vidékéről jöttek. Isten a cigányokat vajon őshazájuk, India elhagyása miatt bünteti? Igen, eljöttünk őseink szülőföldjéről, hogy megismerjük a más kontinensen élő népeket, a többi nyelvet. A más kultúrát. aztán itt maradtunk… Itt maradtunk, hogy megismertessük, elfogadtassuk a csak általunk ismert élő kultúrkincset az itt élőkkel. Mi, ROMÁK — furcsa istenteremtmények —, éljünk bár Ázsiában, Európában, a világ bármely pontján, vendég- és idegentisztelő nép voltunk és vagyunk. A ROMANI KRIS (cigánytörvény) szerint a mi házainkba, sátrainkba betéró idegent étellel, itallal, fekhellyel mindig szívesen kínáljuk. Érzéseink, félelmeink, gyöngédségünk nem a kötelességek sorában tartatnak számon és kerülnek felszínre, hanem belső parancstól, sugallattól vezéreltetve. E sugallat titkának megfejtéséhez ad aranykulcsot A kis herceg. Kínálja, itt van, csak ki kell nyújtani érte a kezeket.
Mert minket ki kínál meg? És mivel? Mézzel vagy epével?
Hol A kis herceg bolygója? Hol a cigányok bolygója? Odatalálunk-e valaha? Lenghet-e szabadon, vidáman valahol a cigányok zászlaja?
Ez az én ars poeticám. Több benne a kérdés, mint az állítás. Miként sorsunkban is — e hazában, Magyarországon.
Rostás – Farkas György
Lármázónak szülte fiait anyánk
Élő múltunkat
fekete hajkoszorúmban
hordozom tovább,
s lázadást szórok
a dobogó szívekbe.
Bosszú, harag, rázzátok fel testvéreim,
mert József Attila éhezik lüktető ereinkben,
s Radnóti szenvedése ordít
menthetetlen életünkért.
Nincs betöltve a megváltók sora,
lézengünk ronccsá nyomorodva,
leghátul maradt sorsunkban.
Lármázóknak szülte fiait anyánk,
hogy a túlélők vigyék
tovább a nevünket.
*
Rostás – Farkas György
Cigánykaraván
Az istenek barnaságát festették arcunkra
és én őrzöm az emlékek porlepte zálogjegyeit.
érzem a szegénység okozta sebek
tegnapjait.
Nem tudják Punjab forrásai enyhíteni izzásaimat.
Lelkünkben él Chandigarh, ahogy lassan
elhalad a cigánykaraván,
hadat üzenve hadban állva megújítva.
Perzselve ég szavunk új tájak határain,
és elsüllyedt emlékekre találunk
a névtelen utak sivatagjaiban.
A templomok menedékhelyein a szentek
éjszakákat virrasztottak,
s dobszólót lüktetett vérük
a megsebzett zarándokimába.
*
Rostás – Farkas György
Zarándokének
Megérkeztem,
De még zarándok
A lelkem.
Megérkeztem,
És
Most
Indulok.
*
Rostás – Farkas György
Hazám
ősi szenvedésektől
csipkézett ország
nékem a hazám
Magyarország
Hétszáz év menekülés
lábnyomát őrzi az emlékezet
s megannyi sebesülés
Jaját temettük itt el
Megtanultunk sírni magyarul
e hon nekünk is otthonunk.
Gindima
But vrama si ma te gindima. So avla tumenca e romenca, kon kathe ashona ande kadi luma.Soski luma?!
Kasavi soski ci fajma ke khonyik ci patyal e patyivaki vorba. Hasajlas e patyiv, e pacha so kethane inkerdas a luma. E rom kamenas jekhavres, denas e patyiv, de aba kadala nachile sar o shonito po cheri. Dore inke shaj gindipe e luma ande late e but lashe roma.
Ashunen so phenav tumenge! Ame sagda pashe samas jekhavreste, trubuj te boldas ame palpale jekhavreste. So phenel tumaro dyi, tumaro jilo? Naj ame khanchi pe bari luma, feri e patyiv, haj o kamipe so si ande amende.
*
Rostás – Farkas György
Balladás álmok
Mesélek néked
kisfiam
nyisd meg a szívedet
s hallgasd az ősök történetét
balladás álmokat hoz feléd a szél
és egyre üszkösödő
jelenünkre a múlt pernyéje száll
hol az éltető parázs
amely tüzet lobbant
mert van itt
nyársra húzható remény
bottal agyonvert
vágy
és nyüszítő kín
amelynek ajkát
befogta a kétségbeesés
mesélek néked
kisfiam
bátor cigányokról
akik megnyúzták az eget
s fejük fölé
emelték
a vérző Napot
a csillagok könnyeit
a kötényébe
gyűjtötte össze nagyanyád
a nagyapád kalapjára
tűzte a Holdat
úgy ment be a sarki kocsmába
mesélek néked
kisfiam
a tízemeletes betonkalodákról
ahol az emberek
nem néznek egymás szemébe
mert attól félnek
hogy a másik megfejti a titkot
melyet rejtegetni akar
a sarokba szorított lelkiismeret
mert menteni szeretné
az emberi méltóság
föl-fölvillanó öntudatát
mesélek néked
kisfiam de előbb ki kell venni
a számból a zablát
mert nagyon fáj a rabság
*
Rostás – Farkas György
Bűntudat
akarva, akaratlan
Szemem ködében szálltak partra,
s himnuszokat zengtek a hazákról.
A hosszan tartó nélkülözések
ébredéseket takargattak.
Kihulltak a sorokból az akadályok
s varjak tépték szét az éjszakákat.
Együtt énekeltük a dalt
mégsem tudtak megfürödni
szemem fényében.
Árulkodnak, döfnek, susognak
– tekintetek, s jelek.
Bennünket egymás ellen neveltek,
bűntelen kereszttüzekben
ezért fuldokolunk.
Vergődünk hibáinkat keresve
bűntudattal
akarva, akaratlan.
*
Rostás – Farkas György
Forrás szeretnék lenni
Forrás szeretnék lenni
hogy inni adhassak
a megfáradt romáknak
kenyér szeretnék lenni
szeletelhető remény
amely csillapítja az éhséget
nyitott szemű éberség
amely vigyázza népem
horizont szeretnék lenni
a cigányok tekintetében
szél szeretnék lenni
hogy be járjam a végtelent
*
Rostás – Farkas György
Serojipe
So phenen mange e bersha, e serojimatura? Dulmut e manusha na feri e rom, zhanas nashadesas pe bulhe droma phirenas. Jokhar feri gindisardepe haj cerha cirde penge, haj penge shavorenge. Pek than kothe ashile, kaj kamenas le. Kade kerdyilam ame pachake.
E dromara, e cherhara sar kerdyile pachake, haj kade. Mangasas, xapavasas ando trajo te ashuvas. Kade kerdyilam ame e Devleske. O Del kamel ame, haj grizhi ame.
Te avel kade inke butajig, te kamen jekhavres, haj pacha te avel, haj kamipe, o Del te zhutij ame.