Rigó Tibor vagyok. Szlovákiában születtem 1961 februárjában. A Csallóköz egy magyarok lakta falujában Légen élek feleségemmel és két gyermekemmel és már két unoka kíséri figyelemmel minden léptemet.
Nagy családból származom 10-en voltunk testvérek.
Apám végig küzdötte a második világháborút a fronton, a háború után hosszú évekig volt Málenkij roboton Oroszországban. Átlőtt lábakkal tüdőbetegen jött haza, mégis volt elég ereje arra, hogy 10 gyermeket neveljen, tanítasson, házat építsen családjának. A mezőgazdaságban dolgozott egész életében, anyám háztartást vezetett, 50 évesen, mikor mi már felcseperedtünk szintén a mezőgazdaságban helyezkedett el, mellette varrónőként dolgozott esténként.
Sosem volt játékom, csupán a könyvek világába merülhettem el, egyéb lehetőségem nem volt, de ez mindig lekötött, a versek világába valahol itt cseppentem bele. Épületlakatosnak tanultam, gépészként dolgoztam 36 évig, majd 3 évig biztonsági őrként, jelenleg, most már 4 éve, állatkertben vagyok karbantartó.
Az írást úgy tíz éve kezdtem, Benedek Elek meseíró pályázat volt a falunkban, ahová én egy cigány verses mesével neveztem be. Nagy meglepetésemre, 40 pályázó közül az első helyezett lettem. A zsűri elnöke, Szőke László költő meghajolt előttem, és kért hogy folytassam az írást, mert született költő vagyok és ez ritkaság a mai világban. Hittem is nem is a szavait, ám valahogy mégis írni kezdtem, a versek világa az ahol otthon érzem magam. Írok prózákat is. Az Erzsi néni cigány elbeszélésem több irodalmi magazinban megjelent. Saját kötettel nem rendelkezem mivel nincs lehetőségem önköltségből könyvet kiadni, itt viszont támogatást nem kapok, mivel a Szlovákoknak magyar vagyok, a magyaroknak cigány.
Rigó Tibor
Erzsi néni
Anyám keze elkékült a sok mosástól. Béla bácsi fejére emlékeztetett, aki egy este félrenyelt,és hörögve fuldokolni kezdett, feje bordóból kékre váltott,mint a szemafor. Felesége a hátát pufálta, erős ütésekkel mintha így akart volna bosszút állni az örökös verésért, amit az öreg cigánytól kapott. Egy este anyám feltette a cinkádat, amiben a ruháinkat dörzsölte naphosszat, az asztalra.
Megfürdetett, reggel új ruhát adott rám megfésült,kézen fogva elvezetett az iskolába.
Erzsi nénihez kerültem, ő vitte az elsősöket,apró vékonyka asszony volt, nagy, erős hanggal, mintha állandóan szótölcsérbe beszélt volna, hogy értsék, mit mond.
Hárman voltunk cigánygyerekek, a leghátsó padba ültetetett minket Erzsi néni, ne zavarjuk a többieket jelszóval.
Na, mi nem zavartunk senkit, minket annál inkább az örökös piszkálódás, a neked nem szabad, te ne csináld te oda állj, örökös figyelmeztetések.
Karácsony közeledtével Erzsi néni műsort tanított be nekünk, a helyi kultúrházban lépünk fel mondta, ott lesz az egész falu. Gyakoroltunk szorgalmasan, én népdalt tanultam, Erzsi néni egy szép magyar népdalt tanított, persze apámmal esténként szorgalmasan énekeltük, bele ne süljek, szégyent ne hozzak a fejére, cigány gyerek létemre el kell tudnom énekelni.
Eljött a nagy nap, anyám népviseletbe öltöztetett, fekete kalapot vett nekem, színes szalagok lógtak rajta.
Büszkén kísért az egész család, tízen voltunk testvérek,mindenki jött.
Erzsi néni sorba állított bennünket, a színpad mögött várakoztunk, amikor megjelent a kultúrfelelős, Erzsi nénihez jött:
Erzsikém hosszú lesz a műsor,tudod nekem még közben bejelentkezett a Klárika, egy csodás verset hozott, ki kell vennünk valakit.
Erzsi néni gondolkodás nélkül hozzám fordult: te nem férsz a műsorba, menj le anyudhoz a nézőtérre, majd máskor énekelsz.
Szomorúan lehajtott fejjel megszégyenülve kóvályogtam el onnét, mintha elgázolt volna egy autó olyan fájdalom hasított végig rajtam. A kultúrház előtermébe mentem,tovább nem bírtam, a könnyeim csorogtak. Nem magamat sajnáltam, anyámat, apámat, akik büszkén várták , hogy színpadon lássanak. Ahogy ott magamba roskadva álltam a csodás kalapommal a fejemen, egy bácsi jött hozzám, de szép kis cigánygyerek, ki fia vagy?
Illendően bemutatkoztam, a bácsi rám nézett, és azt kérdezte: mondd csak aztán tudsz e úgy dalolni mint apád? Na, énekeld el nekem amit tanultál.
Lehajtott fejjel, még sírva,de büszkén, tiszta gyermeki hangon, ami a torkomból csak jött elkezdtem:
ÉDES ANYÁM VETT NEKEM KALAPOT,
FÚJJA A SZÉL RAJTA A SZALAGOT,
HA NEM FÚJJA MAGAM IS LOBOGTATOM
EZT A KISLÁNYT IDECSALOGATOM A SÖTÉTBE.
Mire a dal végére értem egész csoport ember állt körbe,tapsoltak, újra,újra kiabálták hangosan.
A zajra kijött Erzsi néni is, tán valaki beszólt neki,hogy mi zajlik a folyosón.
Kézen fogott,visszavitt a színpad mögé,letörölte a könnyeimet,és azt mondta,ne búsulj te már ma megörvendeztetted a közönséget,és csak azért is énekelni fogsz ma a színpadon ha törik ha szakad, te zárod ma a műsort.
Az utolsó voltam, aki szerepelt, még négyszer tapsolt vissza a közönség, láttam apámat,anyámat, egymást ölelték a nézőtéren és sírtak, a szegénységünk,apám háborús munkástábor okozta minden fájdalma csorgott az arcán, átölelt este,és szomorúan mondta, tudod fiam négyéves voltam, mikor apám meghalt,hét évesen már cseléd voltam, egy szelet kenyérért dolgoztam egész nap, nekem nem volt ki adjon,neked tanulnod kell, tanuljatok fiam,mind a tízen tanuljatok,mutassátok meg hogy mi cigányok is emberek tudunk lenni, ti ne szenvedjétek amit mi megéltünk már.
Akkor nem tudtam felfogni, ma értem már, és ha ezt a népdalt hallom,látom a kis cigánygyereket,látom anyámat a cinkád fölé hajolva a nagy mosószappant reszeli a ruhákra,látom apámat a marhavagonban,látom őt Oroszországban fogságban, látom apám átlőtt lábait, látom összeborulva sírni szüleimet,megértem anyám kitartó szerelmét,a sok szenvedés ellenére is együtt keltek, együtt feküdtek, míg éltek az én cigány szüleim. Ma is együtt fekszenek egy sírban,anyám kalapot keres nekem,apám szalagot köt rá ,hogy szép legyek.
Nő-e itt
Voltunk-e mi is már
vérző sebei
e földnek
itt voltunk-e a szájhoz ragaszkodó csontfogak
és az őket tartó vérző íny
lágy hússzövet csupán mi önmagában
rágni képtelen
a gúnymosolyok tárgya
az összeszorított ajak
ha nyílik szólni itt
volt-e már népemnek
jussa közös szenvedésben
harcoltunk-e veletek
fej-fej és váll a váll mellett
és ejtettünk-e mi is már
rajtatok szívet bénító nagy
sebeket jártunk-e mi már kéz a kézben veletek
ahogy apa a fiát vezettetek-e
ki a fényre
vagy csak a vakságunkon nevettetek
harcolt-e apám ezért a földért
vagy futott csak gyáván
ha üldözték lőtték
jutott-e nékem több kenyér is
mint másnak
vagy csak taszítottatok mint mostoha az árvát
sajnáltatok-e engem
ha nem volt vacsorám
virágaim illatát mit e két kéz elvetett
viszi-e a szél csak nektek viszi-e
felétek
és a kéz ami engem lelökni kíván
mikor magamba roskadva állok
a szakadék szélén
tudja-e mit tesz
és tudja-e azt
hogy érte is
élek én
mert jártam csak utamon vakon
semmit sem látva
előttem soha nem lobbant ki
a nagy fényes fáklya
szeretni születtem én
értetek élni jöttem a földre
nem baj ha gúnyt köptök
égő szemeimbe
nem baj ha lelöktök százszor a sárba
csak hagyjátok hogy gúnyám
majd itt mossam tisztára
és a szememből töröljem ki
a nyálat
hagyjátok siratni itt
az édesapámat
ki ezért a földért ölt és veletek együtt ölette magát
mondjatok majd ti is
a hősökért imát
vén folyók vizével szenteljétek meg a sírokat
kérlek ne rakjatok soha már
halomba emberi csontokat
és ne gúnyoljátok ki a semmibe révedő koponyát
ne köpjön senki már
a Duna parti
emlék cipőkbe
gyulladjon meg testén
a gyűlöletből szőtt kabát
mert engem köp ő is csak
gúnyosan szembe
a múltat élteti ő
a gyalázatot
koporsót lobogtat nem életet
ringat ott
a mező és szennyet visz hátán tovább a Duna
lesz-e itt űzött népemnek
majd valaha igaz otthona
nőhet-e ki majd itt jó apámból zöldellő fácska
és nőhet-e majd ágain
vigasz a fiának.
Rávarratnám a bal kezemre Istent
legyen csak mindig kéznél ha kell
legyen ő
ki vigyázni reám
nem restell
legyen csak a
hideg szívemhez közel
bár a telefonom kezdőlapján ő a
fogadó képem
de én nem a mobillal alszom el
ám
hogy nézhet ki ő arról fogalmam nincsen
mert ugye
őt
mindenki másképp képzeli el
láttam én már mint egy nagy figyelő szemet
és ez a kép engem nagyon is megfogott
az öreg templomok kupolás plafonjára festve
hogy az a szem bezárul – e olykor vagy mindent lát
és jegyzi
én
azt meg
soha nem tudhatom
mert igazán megfigyelni
nem volt még időm sem kedvem
gyermekként láttam én
szegény anyám gyakran térdre is esett
kezén a színtelenre koptatott vén rózsafüzér
vagy az értünk növekvő gondja vagy a bánata űzte
ám gyakran
hozzá esedezett
apám meg részeg kocsmagőz dühét az ő hátán csattogtatta
na meg gyakran emlegette szidva
mint vén kocsis a lovát
hol itt hol ott ütötte rúgta
rajta verte el nehéz sorsáról ráragadt fojtogató nagy porát
két tűz között nőttem én a hitbe
az egyik fel
a másik le lefele
ezért most mégis a bal kezemre varratnám az Istent
hogy gyújtson pásztortüzet este
deresre hűlt
árva szívemen.