Pethes Mária cv.
1955. január 24-én születtem Budapesten.
Nagyszüleim Jászapátin neveltek csecsemő koromtól iskolás koromig. A családi legendárium szerint Nagyapám apja cigányprímás volt, akit muzsikálás közben leszúrtak, amikor két vitatkozó közé lépett azokat békíteni.
Nagyapám iskola igazgatóként, kántortanítóként lakóhelye kulturális életének meghatározó szereplője, motorja volt. Színi előadásokat írt és rendezett, verseket, dalokat írt, rézfúvós együttest alapított, annak karnagya lett. Saját pénzéből vásárolt hangszereken tanultak a város – többnyire cigány – gyerekei, akikkel országszerte koncerteztek. Nyaranta a Balatonhoz vitte a zenekar tagjait nyaralni, amiket támogatásokból, rokoni, baráti segítséggel oldott meg.
37 hangszeren tudott játszani. Számos tanítványa közül több elismert cigány muzsikus lett.
Négy éves korom óta írok, de költészetem Péli Tamás festőművész oldalán teljesedett ki, akivel akkor találkoztam, amikor 10 évig cigánygondozó voltam Zuglóban, s aki válásaink után nyolc évig szerető párom, alkotótársam volt. Halála után elhagytam a zajos fővárost, leköltöztem Agárdra, mert a Velencei-tó szépsége, a táj természetes csendje megihletett. Eddig 27 könyvem jelent meg. Közülük 3 regény, amelyek közül a Zenekar 1-2-ben emléket állítottam az elődeimnek és Péli Tamás festőművésznek. Most a 4. regényemen dolgozom.
Apolitikus vagyok, de mindenkor felszólalok szabadság korlátozása, az erőszak, a kiszolgáltatottság, az előítéletek ellen. Kovács József Hontalan költő elhíresült mondása szerint alkotok: „Úgy kell írni, ahogy élünk és úgy kell élnünk, ahogy írunk, különben meggörbül a világ gyémánttengelye.”
2006 óta vezetem az agárdi alkoTÓház-at, ahol rendhagyó irodalmi órákat tartok. Az alkoTÓház 13 éves fennállása alatt 40 könyvet gondozott és adott ki, ebből tizenhármat költőtársaim műveiből. 2013-ban létrehoztam az Artificium-díjat, amit egy kortárs művész grafikája kíséretében adok át az arra érdemes művészeknek.
Az alkoTÓházban a magyar kultúra jelentős személyiségeit láttam vendégül. Többek között Juhász Ferenc Kossuth-díjas költőt, Kertész Ákos Kossuth-díjas írót, Hegedűs D. Géza Kossuth-díjas színművészt, Duló Károly Balázs Béla-díjas filmrendezőt, Féjja Sándor filmesztétát, Szentandrássy István Kossuth-díjas festőművészt, Kunhegyesi Ferenc Prima-díjas festőművészt, Baditz Balázs és Szigeti Szabó János festőművészeket, Kathy-Horváth Lajos érdemes művészt, a Kultúra Lovagját, továbbá számos ismert és kevésbé ismert költő barátaimat.
Eljutottam abba a korba, amikor kizárólag a művészetnek élhetek, kedvemre írhatok, festhetek. Szigorú vagyok magamhoz és költőtársaim alkotásaihoz.
Megvalósítottam kislánykori álmomat, jelenleg a Kontraszt független irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője vagyok.
A legnagyobb ajándék számomra az olvasók figyelme és az aktívan működő irodalmi társaságok elismerése. Ezért szívem lényegéből örülök az ART’Húr- és a Litera-Túra-díjnak, ami megtiszteltetés számomra.
Eddig megjelent műveim:
Se bújva se áldva – versek, 1999
Szerelem koldusa- versek 2001
Lelkem Atlantisza versek, 2003
Marionettjátékos – versek, 2007
Barbizoni elégiák – versek, 2008
Magyarország formájú kő – versek, 2009
A táj kristályszerkezete – versek, 2010
A mulandóság stációi – versek, 2011
Aláírom a szabadságteret – versek, 2012
Kivágott nyelvű harangok – versek, 2013
Zenekar – regény, 2013
Egy vagy a közös térrel – versek, 2014
A végtelen képmásai – versek, 2014
A szerelem dagerrotípiája – versek, 2015
A szabadság ikonjai – versek, 2016
A remény katedrálisai – versek, 2017
Zenekar 2. – regény, 2018
Az összetartozás ideje – versek, 2018
Messzi évek illata – versek, 2019
Egyszemélyes társasjáték – versek, 2019
A szenvedély metafizikája – versek, 2020
Szuperszonikus angyal – versek, 2020
Űrszonáta – versregény, 2020
Az Idővarázsló csókja – versek, 2021
Romok királynői – versek, 2021
A valóság mágiája – versek, 2022
Istennőm, Te! – regény, 2022
Pethes Mária
NÉHÁNY GONDOLAT KÖLTŐ BARÁTAIMHOZ
a közöny hűvös rendjében
az egyensúlyt az érzelem
és az értelem között
a költemények tartják fenn
ne féljetek a nyelvtan labirintusában
nem bolyongtok magatokra hagyatottan
ha rendületlenül édesanyanyelvetek szent
szabályai szerint éltek és írtok
ne várjátok hogy holnap igazságot szolgáltat
valamilyen döntnök (amíg ő védett konvojban
átvonul a tapsikolók között) ujjával a levegőbe
bök ő igen ő nem maradjatok otthon fogjátok
erősen a tollad és lőjétek irkátok lapjára
a költőn kívül senkinek nincs hatalma verse fölött
*
Pethes Mária
VALAHOL MAGYARORSZÁGON
Amikor a fák kifosztását elunták csőcselék
szelek, tűzcsóvát hajítanak elrettentésül az
ablakokra. Az élettér befagy, kitárja dörgő
kapuját az éjszaka. Csipkézett porcelán az ég,
nyöszörög rajta a Göncöl, mint halottas szekér
kereke. Aurora Borealisz a kandeláberekben.
Havak gőze fölött inhalál a fény.
Itt nem fontos semmi.
Portósan keringsz, mint küldeményeid.
Követhetetlen. Valahol Magyarországon
idegen postaládában vacogó szavak.
Fasorboltívvel áthidalt távolságokat
jár be a levélkihordó, tévesen bedobott
újsághírek ólomból öntött szárnyain
újrafogalmazott történelem zörög.
Visszavont rendben éltünk.
Apámnak az elvet jelentette,
nekem a jutalmat, mert érte
jászolkezei közé vette arcomat
Anyám. Neki, míg élt, csillag
maradt fenyőfánk csúcsán.
Megbízhatóan távolodunk. Csupán
a havon csikorogó, átkeresztelt
Három Királyok érkeznek
kisdedreményt köszönteni rendezett sorban,
József Lorca Attila Marquez Hontalan.
Az asztalon kalács.
*
Pethes Mária
Részlet a Zenekar 1. regényemből, az elődeimről
„Kicsoda maga?
Szabó Erzsébet halántékán egy vékonyka ér dobolt türelmetlenül. Hosszasan fésülgette derékig érő gesztenyebarna haját – minden este így tett, ettől volt olyan fényes –, majd háromfelé választotta, lazán befonta és a súlyos hajfonatot izgatottan a hátára dobta.
Hirtelen felkapta a fejét, és belefülelt a lomhán nyújtózó éjszakába. Igen, az Ő léptei koppantak az úton, s mintha a ház előtt valóban megállt volna valaki. Szíve dübörgése kihallatszott mellkasából. Barna szemei izgatottan ragyogtak, fehér arcbőrén halvány pír jelent meg. Ma megszöknek, és soha többé nem válnak el egymástól, elmennek egy olyan helyre, ahol nem lesz beszédtéma, hogy ők szeretik egymást. A bronzbarna és a hófehér. Ha a prímás fiú hegedűhöz szokott kezét Szabó Erzsébet kezébe tette, hosszú, nyugtalan ujjai ott sem pihentek, a leány ujjai szolgáltak húrként a fejében zsongó dallamok lejátszásához. És ők hitték, hogy ez a két, színeiben egymástól elütő kéz szétválaszthatatlanul összeforrt.
A lány a lámpát már régen elfújta, nehogy a fény leleplezze a titkos találkát, és lábujjhegyen az ablakhoz suhant. A nyitott ablakon a függönyt játszi szél lebbentette meg. Alatta valóban megállt egy férfi. Arcára árnyék borult. Ő az? Nem, nem Ő. De akkor kicsoda?
‒ Erzsébet, maga az? – jött az ismeretlen hang a bizonytalanul álldogáló alak felől.
‒ Kicsoda maga? – lehelte a választ Erzsébet.
‒ Jóska nem tud jönni. Ne várja őt többé – hangzott a szűkszavú felelet.
‒ Nem értem, mi történt? – dadogta a lány.
‒ Jóska meghalt – Szabó Erzsébet megingott az ablakban, megfordult vele a világ. Nem jön többé? De miért? Meghalt? Csak ez történhetett, semmi más nem változtathatta meg döntésüket. De hogyan halhatott meg, amikor ma érte jön? Megígérte! Elviszi innen messze, ahol visszavonhatatlanul egymásé lesznek. Gondolatok zakatoltak a fejében, émelygett, halántékán a kicsiny ér ujjnyi vastaggá dagadt.
‒ Leszúrták a kocsmában, muzsikálás közben. Véletlen volt, nem őt akarták… a vitatkozók közé lépett, békíteni – A hangok fennakadtak az ablak alatti rózsabokor virágzó ágain, és bódító illatukkal együtt csapódtak a lány holtsápadt arcába.
A faluban rövid ideig beszéltek a szép prímás fiúról, akit szelíd jóindulata vitt akaratlanul a halálba. Viszont minden csoda három napig tart. Róla is megfeledkeztek, jöttek újabb események, amikről újabb három napon át fecseghettek a piacon, a boltban.
Szabó Erzsébet érezte melle feszülését, és derekát piros csíkkal vágta be a szoknya egyre szorosabbá váló korca. Tudta, a méhében szunnyadó titokra hamarosan fény derül. Elhatározta, este mindent bevall a szüleinek. Apja éktelen haragra gerjedt. Dühödt erővel csapott az asztalra. A vacsorához terített tányérok csörömpölve reppentek a magasba. Kirohant a fészerbe, baltát ragadott, azzal akarta elűzni szégyentelen lányát a háztól. Mint mindig, most is anyja sietett segítségére.
‒ Hagyja már azt a leányt! Hiába kiabál, ezzel nem old meg semmit. Azon igyekezzék inkább, hogy kitalálja, mit lehetne tenni. Ott van az Ádám Balázs. A vak is látja, megeszi a fene a leány után, talán beszélnie kellene véle – Az apa gondolkodóba esett, de a hirtelen talált megoldásról mint egyetlen lehetőségéről Szabó Erzsébet hallani sem akart. Tiltakozását magába roskadt apja meg sem hallotta.
‒ Férfi nélkül pedig nem szülhetsz leányom. Ha már megestél, el kell fogadnod, amit még rád mér a sorsod. Majd hozzászoksz a szagához, a testéhez, s ha majdnem apányi is hozzád, azért jóképű és főként tehetős ember. Nem kell majd nélkülöznöd mellette a gyermekkel – vigasztalgatta az anyja.”
*
Pethes Mária
Részlet a Zenekar 1. Című regényemből, Péli Tamásról
25. fejezet
A lélek szabadsága a miénk
„Muzsikus családom nehezen fogadta el, hogy nem prímás leszek, vagy cimbalmos, de őket is lenyűgöztem a képeim bűvös meséivel, így végül beletörődtek.
‒ Festőművész lesz a mi Tamásunk, de abban is világhírű – mondogatták.
Köteleztek a híres elődök. Mindenben jelesnek kellett lenni. Szerény körülményeink ellenére – rengeteget költöztünk, de akkor már a Lónyay utcai házmesterlakásban laktunk – megtaláltam a lehetőséget, a gyakorlásra. Festettem lepedőre, kiürült lisztes zacskóra, kiselejtezett bútorok falapjára, falra, szinte minden elképzelhetetlen felületre. A fürdőszobai tükörre is. Képzelheted apám meglepődését, amikor reggel a borotválkozáshoz készülődött. A családtagokat ábrázoltam különböző helyzetekben, általam kitalált történetekben. Náluk jellegzetesebb és érdekesebb karaktereket keresve sem találhattam volna.
Holland ismerősök megmutatták a Holland Királyi Akadémia igazgatójának rajzaimat, néhány képemet, amit magukkal vittek. Elutazásuk után nem sokkal levelet kapott a Török Pál utcai Képzőművészeti Gimnázium igazgatója a Holland Királyi Akadémia igazgatójától, melyben megírták, hogy ösztöndíjasukként fogadni kívánnak engem Hollandiában. Erről mi nem értesültünk, mert iskolám vezetője eltitkolta, más jelöltet igyekezett rátukmálni a külföldi akadémia igazgatójára. Később, miután szerencsésen az Akadémia hallgatójaként tanulhattam, visszahallottam: az én „jóságos” magyar direktorom azt bizonygatta a holland igazgatónak – aki Magyarországra is elutazott az érdekemben ‒, ne a cigánygyereket válassza, hanem egy magyart.
‒ Még ellopja ez a cigány az osztálytársai ruháit! ‒ közölte vészjóslón.
Holland kollégája azonban megingathatatlan volt döntésében, és így válaszolt:
‒ Nekünk van pénzünk erre is ‒ Különös érzékkel fedezte fel a tehetséget, az értéket. A jó szemű pedagógus kijelentette, neki csakis én kellek, senki más. Viharos előzmények után megkaptam az értesítést, hogy a Holland Királyi Akadémiára ösztöndíjasa lettem.
No persze, ez a döntés még nem jelentette azt, hogy máris kiutazhattam. Ugyanis, aki nem nyert felvételt hazai felsőoktatású intézménybe – és hát engem sajnos nem vettek fel sehova –, az nem tanulhatott külföldön. Anyám újra kérvényeket írogatott, naphosszat talpalt az érdekemben. Már-már lemondtunk a Holland Királyi Akadémiára kerülésemről, mert mindenhonnan elutasító válaszok jöttek… ha egyáltalán válaszra méltattak. Mígnem egy szép napon telefonáltak, menjünk be a Köztársaság téri székházba. Sándor József elvtárs fogadott minket, és elmondta, hogy rövidített katonai szolgálatom után megkezdhetem tanulmányaimat a holland egyetemen. Boldogságom nem ismert határt, amikor a vonat lépcsőjére tettem a lábam, és búcsút intettem anyáméknak.
Éreztem, kötelességem bizonyítani, hogy külföldi igazgatóm döntése megalapozott volt. Tehetségemmel, szorgalmammal igyekeztem megfelelni megelőlegezett bizalmának. Persze a kudarcok sem kerültek el. Igaz, nem származásom miatt ‒ ott ez nem számított ‒ válogatott, vegyes társaságban jól megfértek a különböző nációk tagjai. Volt köztünk francia, német, belga, afrikai, biboldó , néger.
Engem az ismeretek megszerzése és az álmok megfestése után a pénz motivált.
A zseninek előleg kell, a dilettánsnak ihlet. Ezt sose felejtsd el, Juditom! ‒ jelentőségteljesen nézett rám, tudatosította velem, hogy ez egy nagyon fontos mondat. Némán bólintottam, Ő máris folytatta:
Rengeteget festettem Hollandiában. Állami megrendelésekkel is elláttak, a legjobb kifejezés, hogy kajálták a temperamentumos magyar fiú alkotásait. Ezt írták rólam:
„Az Amsterdami Birodalmi Akadémián két éve tanul ösztöndíjjal egy fiatal magyar. A Leide-grachton 102. Galériában kiállított műveiből mindenekelőtt megállapítható, Pétervári megszállott és szenvedélyes festő, merész, sajátos stílussal, egyéniséggel és felfogással. Alkotásait látva felvetődik a kérdés, ekkora tehetségű ember mit tanulhat még az Akadémián.”
Hidd el, nem gizdaságból idézem az újságíró szavait, később megmutatom neked az eredeti cikket. Készítettem több üvegablak-applikációt. Egyet az amsterdami Andreas kórházba, hetven négyzetméteres… nagyon szeretném, ha egyszer együtt elmennénk oda és megmutathatnám neked. A Képzőművészeti Akadémia falán is található művem. Több nagy méretű festményt rendeltek tőlem. Mintáztam szobrokat, melyek egyike a városi tanács udvarán áll.
Látod, milyen érdekes: Hollandiában magyar voltam, a hazámban cigány vagyok ‒ itt hosszasan maga elé nézett, beleszívott a cigarettájába és úgy folytatta, hogy beszéd közben a füstöt a szavak ritmusára fújta ki:
– Az Akadémia után továbbtanulási lehetőséget kaptam Károlyi grófnő, vance-i művészparkjában. Az általa létrehozott alapítvány gondoskodott a tehetséges művészekről, akik elnyerték az ösztöndíjat, és az idősödő – de arisztokratikus tartását őrző – grófnő bizalmát.
—————————–
2 gizdaságból: büszkeségből
*
Pethes Mária
Versem Péli Tamás 72. születésnapjára
SZÁRNYASOLTÁR – PÉLI TAMÁSÉRT
artézi vizek őrzik míg egy szép napon
feltör a föld alól a szerelem talán május lesz
a mezőn pipacs-tűzijáték jelzi az ünnepet
madarak torkában tűzként ég a dal
az élet nem tűri meg a némaságot
bú és derű összefonódik az emberek arcán
amikor az álom hagyja szóhoz jutni a testet
ahol te festesz életet vagy halált
*
fekete bástyákat emel körénk az éjszaka
de te ajtót nyitsz a felhő-lőrések helyén
kitódulnak a napra murális látomásaid
eltüntetik tévedéseinket
az űrön át hömpölyögsz elménkbe
mint meleg gőz ami magasra emeli
a kelő kenyeret villám-ostorcsapásodtól
megremegnek a sudár nyárfák
nagy barna szemeid melengetik a földet
tekintetedben kontinensek sütkéreznek
a széljárást szimatolják a bárányok
hogy időben megérezzék a farkas közeledtét
húsvétkor átváltozol aranymadaras
rózsadíszes évszakká hangod elnyomja
az órarugók nyöszörgését
**
mi az ami túléli létezésedet
a szerelem tengerszint feletti hegységében
a ritkult légben az aztékok elporladt
templomaiban földrészek vándorlásában
a hold gravitációs vonzásában a megrögzötten
észak felé forduló iránytűben a mélységbe veszett
hadihajók romló vastestében
mi az ami kibírja nemlétedet
a vulkánok alvó erejében a gordiuszi csomóban
az eget kémlelő kalászokban rosszul kivilágított
eszmékben bombázáskor elsötétített városokban
a kentaurok megváltoztathatatlan magányában
***
több mindent belezsúfolsz a vakkeretbe
feszített fakuló ég vásznába mint amire
Isten képes megvívsz a halállal akár
hatalmas Minotaurosszal vérét veszed
megiszod hogy még erősebbé válj
megmentesz haldokló virágokat a kihalás
szélére sodródott állatokat elmulasztott
csókokat részegítő illatokat vakmerő
kalandokat és egyesíted a végtelennel
közben mi itt szédelgünk a fölényesen
forgó földön s te csak festesz magadnak
nekünk akik látjuk vagy látni véljük
mennyei remekműveidet
festesz ennek a nyomorult évszázadnak
ami őrült gyorsasággal elfelejt dicső neveket