Orsós Jakab

Orsós Jakab

Nagykanizsán született beás családban 1920-ban, 2002-ben hunyt el.
Elhunyt 2002. május 19.
Fafaragó művész, szobrász és író
Felnőtt fejjel folytatott tanulmányokat, két gimnáziumi osztályt végzett. 43 évig olajipari technikusként dolgozott, közben ébren tartotta a cigány fafaragó hagyományt, amelyet családjától örökölt, ősei mind fával dolgoztak, teknőket és egyéb használati tárgyakat készítettek. Orsós Jakab is már gyermekkorában is próbálgatta a fafaragást. A cigányság ősi mesterségei többnyire kihaltak, helyettesítették a modern ipar termékei. Orsós Jakab viszont megtalálta a fában a művészet anyagát, rengeteg szép faszobrot készített, országosan is ismert népművész vált belőle, szobrai számos kiállításon szerepeltek.
Orsós Jakab másik szenvedélye az írás volt, novelláit rendszeresen publikálta szépirodalmi lapokban és antológiákban. (Egerszegi füzetek ’83 : Válogatás a Zalaegerszegi Írókör munkáiból. Zalaegerszeg, 1983.) Kiadója lett az 1995-ben indult Pannon Tükör című lapnak és elnöke a Zalai Írók Egyesületének. Két novelláskötete jelent meg, novelláiban a beás cigányok életét mutatta be és az iparosodás okozta átalakulás gondjait, nehézségeit.

Orsós Jakab
Szürkület

Szürkületben jöttek ki hozzánk az erdőszélre, a jegyző, meg a tanító. Ösz-szeírtak bennünket, és közölték, hogy a gyerekeknek iskolába kell járni. A szüleink sírtak, jajgattak.
– Jaj, drága jegyző úr, minek ezeknek iskola? Mink is megvoltunk nélküle,ezeket a szegény ártatlanokat minek kényszerítik? Hát nem jó ezeknek itthon, hát mit vétettünk, miért büntetnek?
– A törvény előírja – mondta a jegyző. Maguk szembeszállnak?
Egy hét múlva beparancsoltak mindenkit a jegyzőségre.
– Na, emberek! Kezdődik az iskola. A gyerekek ott legyenek, megértették?!
Nagy tanakodás kezdődött az öregek között, hogy el kéne szökni nyugodtabb vidékre. De akkor meg valami rendelet jött a letelepedésről, az idő is kezdett zordulni, így hát maradtunk.
Félig meztelenül – négy lány és három fiú – bevonultunk az iskolába. Kicsit késve érkeztünk, jöttünkre felállt mindenki és megmerevedett. Egy pillanatig a tanító sem tudott mihez kezdeni. Aztán előkapott egy másfeles nádpálcát és az asztalra csapott:
– Leülni! Karokat hátra!
Tétován, megszeppenve álltunk az ajtóban. Nem mertük átlépni a küszöböt. Csak később eszméltünk rá, hát itt volnánk az iskolában, ide parancsoltak bennünket. Szüleink naponta borultak térdre a tanító előtt, így könyörögtek neki, hogy hagyjon már minket békén, hogy engedjen el már minket, különben felakasztják magukat. A tanító azonban hajlíthatatlan maradt. Most is hamar feltalálta magát: amint a hét kis vadembert megpillantotta az ajtóban ácsorogni, kiürítette az első padokat. Ide ültetett minket, utána meg elmondott egy szép hosszú beszédet, hogy új vendégek érkeztek, fogadni kell őket, méghozzá szeretettel…
– Nézzétek csak – szólt az osztályhoz – nézzétek csak, milyen értelmes az arcuk! És lám, milyen hajlékonyak, ügyesek. Biztosan jól lehet velük fogócskázni, labdázni. Játsszatok velük ugyanúgy, mintha a társaitok volnának. Vegyétek be őket magatok közé! No, hadd lássam! Ki barátkozik velük?
Két hasonló rongyos cselédgyerek jelentkezett. Más nem. Hosszú ideig a plafonon járattuk a szemünket. Nem voltunk hozzászokva a fedett helyiséghez.
– Ne a plafont bámuljátok – mondta a tanító -, ide nézzetek, ahol én ülök, a dobogóra!
Ezt a szót akkor hallottuk először. Dobogó! Közülünk a legnagyobb, Jóska bátyám mert először a tanítóra nézni. Ő volt a legbátrabb. Így esett rá a tolmács szerep is, hiszen rajta kívül egyikünk sem tudott tíz-tizenöt magyar szónál többet.
– Félnek, tanító úr – mondta a bátyám. Én is úgy látom: mozog a plafon.
Nagy nevetés tört ki az osztályban. A tanító alig győzte a pofonokat osztogatni, hogy helyre álljon a rend.
Jó pár nap eltelt, amíg megszoktuk, hogy fedél van a fejünk felett. Kaptunk palatáblát meg palavesszőt. Kezdtük a betűket rajzolgatni. Mindegyikünk keze alól szépformájú karikák sikeredtek. A tanító állandó figyelme is fokozta igyekezetünket, s amit csináltunk, nemsokára végig is hordozta a padok között. Külön is foglalkozott velünk. Dicsért, ha egy hajszállal előbbre jutottunk. Ennek az embernek köszönhetjük, hogy hat évig ott maradtunk, és nem szöktünk el az első próbálkozás után.
Tanítónk a negyedik vagy az ötödik napon jött rá, hogy mi nyolctól négyig tulajdonképpen nem eszünk. A többiek elmentek ebédelni, mi meg üldögéltünk, firkálgattunk.
– Ti mikor esztek? – kérdezte egyszer, amikor ebédidőben betévedt az osztályba.

– Majd, ha hazamegyünk – mondta Jóska, a képviselőnk.

– Máskor nem tudnátok?

– Tudni tudnánk.
Akkor aztán beterelt minket a konyhába és hatalmas tál töpörtyűt tett elénk, meg kenyeret, zöldpaprikát.
A tanító addig nem engedett el bennünket, amíg el nem fogyott az utolsó szemig.
Másnap megbeszélte a családokkal, hogy egyesével eljárhatunk hozzájuk ebédelni. Mindennap más portára. Tényleg úgy is lett. Öt éven át adtak bennünket kézről kézre a faluban az emberek, többségük svábok, de magyarok is. Olyannyira hagyománnyá vált ez, hogy még nyolc évvel később a feleségem is így kapott ebédet. Az az igazság, hogy ez egy különleges falu volt… Sokat köszönhetünk nekik.