Budapesten születtem 1973 ban.
Kakucson élek születésem óta. Nagyon szeretem, mert nagyon közel van a fővároshoz, de a település mégis megtudta tartani falusias jellegét és hangulatát. Nyolc éves koromig egy klasszikus cigánytelepen éltem, majd a tanács kiutalt a családomnak egy „CS” lakást, egy szegregátumba, ahol nagykorúságomig éltem.
A cigánytelep és a szegregátum meghatározó lett az életemre, hiszen a gyermekkori impulzusok, a szegregátumi lét társadalmi igazságtalanságai meghatározták a pályámat, gondolkodásomat.
Novelláim gyakran ebből az igazságtalanságokból jönnek, irodalmi nyelven tolmácsolva.
Meggyőződésem, hogy rámutatva a szépségre de leginkább a becsapódás valóságára, tudatnom kell a jelenkornak és az utókornak azt a világot, ahonnan érkeztem, ahonnan küldtek.
Két évtizedig voltam kisebbségi képviselő helyi és területi szinten. Három évtizede civilkedem, kisebb-nagyobb sikerekkel. Meggyőződésem, hogy remek dolgokat csinálok, amelyek befektetések a jövőnek.
A Wesley. -n szereztem szociális munkás diplomát, és jelenleg is tanulok, a Miskolci egyetemen mesterképzésen veszek részt kulturantropológia szakon.
Mert mindig érdekelt az ember, a közösség, a különböző kultúrák egymás melletti élése, és megférése.
Oláh József
Húszforintos történetem
Anyám az új piros melegítőbe öltöztetett, a kis kopott csizmát adta rám, amit este kitakaríttatott velem.
-Ez a melegítő jól áll rajtad fiam, sokat mászkálsz a pályára, igazi sport ruciban leszel majd lefényképezve gyerekem – mondta, miközben a cipzárt húzta fel a melegítő felsőmön, megigazította a vállát, és felhajtotta a derakánál.
Örültem nagyon a melegítőmnek, hiszen sokat spóroltunk rá, örültem, hogy végre felvehettem. Vigyáznom kell rá, mert ez az egyetlen melegítőm, nem szabad bepiszkítani, mert a mosástól kifakul, meg hát anyu a teknőbe mos csorrikám, ami igen fárasztó lehet.
-Gyerekem, a tanítónéni majd megmondja, mennyi pénzt kell bevinni a képekre. Nem tudtunk elmenni a szülői értekezletre, mert apád is és én is dolgoztunk. De rendelj osztályképet és rólad külön is háromat, a két mamádnak is, meg magunknak is. Jól van fiam, nem felejted el? Jeleztem anyunak, hogy nem felejtem el, mert én is gondolkodtam melyik képből mennyi kell.
Kopogtak az ajtón, János, meg az apja, Bada bátyám lépett be.
– No, te gyerek, ma lesz a fényképezkedés, a nagynap, vagányak lesztek Kupácommal, és megsimogatta a János fejét.
-De jó melegítőd van, hasonlít az enyémre. Apu menjünk haza én is a melegítőm veszem fel!-,fakadt ki a János. – Dehogy fiam! Nem tiszta, tegnap abban játszottál, anyád még nem mosta ki, nagyon is jól fogsz kinézni ebben az ingben meg a nadrágban-, próbálta megnyugtatni az öreg a barátomat. De az hajthatatlan volt, mindaddig, míg nem mondta neki anyu is, hogy nagyon csinos abban a ruhában, és jól fog mutatni a fotón. Nagy nehezen sikerült megnyugtatni Jánost. Nagyon szépen volt felöltözve, divatos ing és kabát volt rajta, bársony nadrágban és utcai cipőben, amit az apja vett neki a múlt héten.
Elindultunk a telepről, de megálltunk Boris néninél, ahol poharas kakaót vettünk, meg két kiflit, s mire a sulihoz értünk bevertük mind a ketten. Csak úgy büfögtünk, mint akik jó erősen bereggeliztek.
A második órában megérkezett a fotós.
Csináltak több csoportképet, és mindenkiről készítettek külön felvételt.
János tipp-topp volt, még a haja is bevolt lőve, az enyém össze-vissza állt. Mint mindig.
A csoportképen egymás mellett ültünk, lenn a földön. A térdemre tettem a kezem, amit persze János is követett, ő is ugyan úgy ült le, és nézett a lencsébe.
Amint végeztek a fotózással, vége is lett a napnak, majd a tanítónéni megkérdezte, hogy ki mennyi képet kér, mert meg szeretné mondani, hogy mennyibe kerül, és mennyi pénzt kell péntekig behozni.
Jánossal három képet rendeltünk meg magunkról, meg egy csoport képet. Összesen 40 forintot kellett fejenként bevinnünk.
János mindjárt nem ment haza, hanem előbb hozzánk jött be. Anyu szedett nekünk levest, és ahogy ettük a hokedlin Jánosnak eszébe jutott, hogy 40 forintot kell bevinni az iskolába a tanárnéninek.
Mondta anyunak is, aki megkérdezte, hogy melyik napon kell bevinni? Azt már én mondtam, hogy péntekig lehet bevinni a pénzt, de előbb is oda lehet adni.
Az öreg Bada, kopogott az ajtón és jött megkérdezni, hogy hol vagyunk már, de amint látta, hogy eszünk, megörült, és hogy jelét is adja, mind a kettőnket megölelt, és megcsókolt.
– Apu, péntekig be kell vinni 40 forintot a képeinkért. Pénteken már kész lesznek. Mondta a János az apjának, mielőtt bármit is kérdezett volna az öreg.
– Jól van nagyfiam, majd holnap beviszed, reggel odaadom gyerekem.
Erre a mondatára én kicsit érdeklődve néztem anyámra, hogy vajon ő is bólint-e beleegyezően, de valahogy nem találkozott anyu tekintetével a tekintetem. Késztetést éreztem, hogy megkérdezzem, hogy én is odaadhatom -e, mint a János a, de valamiért nem jött ki hang a torkomon. Mintha János észrevette volna -, nem baj, majd te is behozod péntekig. Aztán megettük a levest, és az apja hazakísérte a vagány fiát.
Másnap reggel, ismét kopogtak, Jánosék jöttek, illedelmesen köszöntek, megvárták, hogy felöltözzek, és elindultunk az iskolába. Mindig rám kellett várni.
Emlékszem, nagyon szótlan voltam, mert Badabátyám már odaadta János zsebébe, a barátom mutatta a zsebéből kikukucskált a pénzt, nekem meg anyuék, annyit sem mondtak, hogy fakabát.
Az iskola előtt jártunk, az öreg rám nézett, és óvatosan finoman megkérdezte: – te gyerek, apádék odaadták a képekre a pénzt? Nálad van? Nem válaszoltam, mert szégyelltem, csak a fejemmel intettem, hogy nem, még nem adták oda. Az öreg nem szólt, csak a fiára nézett, aki rá, majd rám nézett. Éreztem, mintha ebben a némaságban, összenézésekben, hangosan megbeszéltük volna, hogy most még nem adták oda anyuék.
Így ment ez egész héten, az öreg minden nap elkisért minket, de pénteken nem tudott, mert dolga volt. János bement a Boris nénihez, vett kakaót meg kiflit, én meg kint megvártam.
– Figyelj má, hoztad a fényképre a pénzt? Ránéztem, és kipirult arccal jeleztem halkan, hogy nem adtak ma reggel sem, én meg nem akartam rákérdezni, hogy miért nem, mert nem akartam, hogy anyut idegesítsem még ezzel is. Majd lesz valami, és egyébként is, majd ha otthon kiteszik az apjáék a képeket, mi is látni fogjuk, mert rajta leszek én is. János, abbahagyta az evést, és a kiflit eltette a táskába, a kakaót meg kidobta a kukába. A következő mozdulata az volt, hogy elővette a táskából a pénzt, a két darab húszforintos papírpénzt.
– Na, ide süss, az egyik húszast neked adom, a másikat meg én adom oda a tanítónéninek, és megmondjuk, hogy annyi képet adjanak a húszasból, amennyi belefér. Kérlek, fogadd el, és add oda a tanítónéninek. Jó? Majd átölelt, és úgy mentünk tovább az iskolába.
Nem akartam elfogadni, nagyon szégyelltem magam, de János a barátom volt, és én is ezt tettem volna ővele.
A tanárnénihez ketten mentünk kézen fogva, mint két kicsi óvodás gyerek. János, aki bátrabb volt, mint én, elkezdte mondani, hogy mi történt, és hogyan tudunk húsz-húsz forintot oda adni, és hogy mit kérünk érte.
A következő pillanatban a tanárnéni mindkettőnknek odadta a fénykép csomagot, amit rendeltünk. Meglepetésünkre, minden darab megvolt, és annyit kaptunk a húszasainkból, mint amennyit negyven forintért rendeltünk meg.
Otthon boldogan mutogattuk a fényképeket anyunak, meg az öreg Badának, aki menetrend szerint megérkezett a kicsi házikónkba. János elmesélte az apjának, hogy a pénzt elfelezte velem, és a tanárnéni így is odaadta az összes fotót, amit kértünk. Az öreg a zsebkendőjét fogdosta, ahogy ölelgette és csókolgatta a fiát, én meg boldogan és hálatelt szívvel gondoltam arra, hogy milyen nagyszívű barátom van.