Nótár Ilona

Magamról címszavakban:

Nótár Ilona vagyok. Anyám lánya, két lány anyja. Cigány szívű, magyar lelkű, író ember. Pedagógus. Tanár. Kutató.
Hitvallásom van, és nem holmi híres idézetből fakad. Magamat idézem, mert én ástam elő magamból a szavakat, amiből medret vájtam magamnak. Abban szépen elfolyok. Patak vagyok, medret vájok magamnak ott is, ahol eddig sosem volt. Sokszor úttalan utakon vezet a sorsom, arctalan idegenek között, egyedül. Annyiszor mondták, hogy „naa azért ezt nekem már nem lehet”, meg „én ezt nem tudhatom”, „mert cigány vagyok”, hogy ez megtanított engem arra, hogy minderre képesnek érezzem magam, amire te, kedves Olvasó képesnek tartod magad. Köszönöm a leckét, hál’ az Égnek, gyorsan tanulok.
Siker? Elég alacsonyan – másoknak elképzelhetetlenül magason – húztam meg a határt: a forrás, melyben megmerítkezel adjon enyhet és játszódjál vele és benne, de semmiképp ne húzzon gátat az emberek között. Ha ez sikerül: megvagyok. Megpróbálom kitölteni a réseket, és hidat emelni az emberek között: Ember és Ember között. Ha azt kérded mi a munkám: hát ez. Tapasztok, kitöltöm a réseket. Ha kell tanítok gyerekeket, tiniket, felnőtteket, és idősebbeket. Játszok velük, komolykodok, kommunikálok, és kríziseket oldok fel, írogálok, takarítok, beszélgetek, sírok, nevetek, nevelek. Ölelek is.
Most is tanulok. Hivatásos segítő szeretnék lenni. Aki ezt a szakmát választja tudja mit jelent, annak nem kell magyaráznom, aki meg szót sem ért, csak semmirevaló butáskodásnak tartja úgyis a szavam. Csacskaság. Pillanatot nem fecsérlek arra, hogy meggyőzzem őt, mert nekem dolgom van, sok dolgom van: kitöltöm a réseket. Ha tudom.
Ezért írok történeteket. Nem valami szépeket. Mert hazug nem vagyok. Kétszínű sem vagyok: ezer színem van. Ezt írjátok az önéletrajzomba: a kisebbik lányom, Lili, aki az én hősöm azt mondta nekem: „Az életemben egy embert ismertem anya, aki soha nem volt kétszínű, és az te vagy.” Na ez a valami. A többi majd lesz valahogy.
Néhány adat az önéletrajzomból, ha csak a papír érdekel:

2019- Wesley János Lelkészképző Főiskola – Doktori Iskola
Társadalomtudomány- összehasonlító antropológiai kutatás

2013-2015, ELTE- TTK (Mester diploma)
Társadalomtudományi Szak- diploma, Kulturális antropológus

2009-2010, Népszabadság Ringier Oktatási és Továbbképzési Intézet
Felsőfokú OKJ-s képesítés, Újságíró/szerkesztő

2010-2011, OKTÁV-Nonprofit Szövetség
Felsőfokú OKJ-s képesítés: Szerkesztő, rendező asszisztens

2004-2009 Semmelweis Egyetem
Szülésznő szak – szülésznő (abszolvált)

1999-2003, Szent Pál Akadémia (Alap diploma))
Bölcsész szak- teológia szak- diploma, Teológus, tanár.
Mit csinálok most:
Jelenleg tanítok 8 osztályt és oktatási tanácsadó vagyok egy nagy alapítványnál. Közben készítem a doktori disszertációm, s egyre inkább érik a fejemben a következő könyvem története (Az előző kettő címe: Váratlanul, Amit a nő kíván).

Nótár Ilona
A Nő és az ő kacérsága

– Akkor most mi van? – sóhajt fel a lány. Majd néhány percnyi néma csend után újra megtölti a sötét nappalit fáradt hangja. S mert egész délelőtt a szobájában ülve csak a csend volt a társa, szinte fájdalmasan csapódott a falaknak a szájából kifutó újabb mondat.
– Tehetséges vagyok. Na.
Nem kellene, hogy rossz érzése legyen. Minek fáj a szíve és minek kutat folyton magában, amikor csak azt, és úgy érzi, amit a helyzet megkíván. De a lány nem tudta magát megnyugtatni, egymást kergették fejében a gondolatok, nem tudott menekülni saját vádjai elől, bár néha csípősen visszavágott, magának.

Aztán hirtelen papírt ragad, és vadul írni kezd, mintha éppen most jutnának eszébe a megmentő gondolatok.

„Nagyra becsült szélhámosok és lókötők!
Szóval az úgy helyes, ha a férfi félrelép, szeretkezik, de a nő az öröknő (no és főleg én!) aztán legyen csak tisztességes és szende szűz, nehogy az általad alkotott kép megsérüljön általam. Nektek szabad élni, nekünk csak szendén nézni?! Most őszintén: sértve érezted magad férfiúi büszkeségedben, ha egy nő arra vetemedik, hogy úgy viselkedjék, mint ti, általában. S ez számotokra dicsőséges és a legtermészetesebb dolog. Én lennék az, aki elcsavarja a mindenféle férfiak fejét? Meg a tiéd? Szegények. Isten engem küldött volna átokul számotokra? Mit tudsz te az életemről, hogy máris skarlátbetűt aggatsz rám, szemérmetlenséggel vádolva? Az igazság pont téged ragad fülön, hogy egy kedves mosoly, egy őszinte segítségnyújtás, egy baráti ölelés máris arra ragadtat, hogy messze túl gondolj, és hálás köszönet helyett vadul álmodozni merj?! Én vagyok a galád csábító?! Ha a titkos álmaitokhoz résnyire ajtót nyitok, engedve, hogy a nő mellett ti férfit játszatok, maga a bűn vagyok? Én ebben a játékban csak a vesztes oldalon állhatok? Ha teljesítem hőn áhított álmaitokat, és szétosztom magamat közöttetek, akkor is én vagyok a megcsaló, és ha nem fekszem meg a vágyaitoknak, akkor is én vétek. Nem vagyok a csábító szörnyeteg?! Ó ti szegény ártatlanok!
Szálljatok végre magatokba, és kezdjétek el szégyellni magatokat, hogy egy nő számotokra nem lehet csupán „csak” szép, vonzó, sejtelmes, okos, sokat mondó, szabad, kacér. Ezekből már egy is a szexre való felszólítást jelenti nektek, ugye? Akkor ki is a sekélyes? Fátylat ne vonjak magam köré, hogy meg ne rontsalak benneteket, szende fiúcskákat, férfiakat, embereket, férjeket, vagy miket?
Megengedsz egy ártatlan kérdést, ha egyáltalán én tudok olyat? Ha téged kényeztetnélek képzeletbeli érintésekkel, akkor is ilyen szigorú lennél velem? Gondolom megértően fogadtad volna a szolgálatkész „jóságomat”. Képmutató! A kettős mércével méred az igazságodat! Folyton a te értékrended szerint ítélsz meg a másokat, – ami ugye etalon – és meg se próbálod megérteni, hogy mit érezhet a másik. Hát igen. Mert ez sokkal nehezebb dolog: megérteni. A dolgok mögé nézni, és végre elkezdeni látni a lényeget, nem csak a függöny mögül tekingetni ki sután, azzal ámítva magad, hogy az igazság szent Grálja nálad van.
Fogadjunk, ebből sem értesz semmit. Nem baj. Tudod mit? Tedd el ezt a levelet. Néhány év múlva vedd elő, olvasd el, és akkor meglásd, pironkodni fogsz! Magad miatt. Na, ennyit az én kacérságomról, meg a te tisztánlátásodról.”

Így szólt a levél. Letette a tollat, és mintha kiszakadt volna belőle a fáradt, sápadt fájdalom, nagyot sóhajtott, és egy jót kortyolt az előtte lévő öblös borospohárból.

Kié lehet a Nő, s ki kapjon belőle?
Meg kellett védenie a becsületét, kikérni a rágalmakat. Túl sokat fektetett a tisztességének megóvásába egész életében, mintsem hogy most becsületét bemocskolni hagyja. A tisztességét nem csupán szavakkal védte, hanem a tettekkel is, amiket nem követett el, pedig sokszor, jaj de sokszor megtehette volna.
„Engem nem rágalmazhat meg senki. Nem vehetnek a szájukra az ostobák!”- bólogatott igazat adva magának.
Ő egy díva. Egy igazi nő, de nem kurva.
Otthon, a szobája belsejében, ahol senki nem látta, sötétkék tréningmackóban ülve, egy pohár borral a kezében erősen törte a fejét, hogy mi lehet az igazság mindabból, amit néhány vakmerő által kimondva és számtalanszor gyáván hallgatva, gondoltak róla. Hol a szívéhez kapott, hol meg a fejét fogta. A fejénél a fiúk rágalmait bánta, a szívénél a lányok csúfolmányait űzte magától távol. Mocskolták, hogy gyáva, mert teszi a megszerezhetőt, de közben az „alkalmat” visszautasítja. Mert neki a tétel a beszélgetés lett volna, de másoknak az már a tetemre hívást jelentette, melyhez az előjáték a lány mosollyal fűszerezett „szép napot kívánása” jelentett.
Aljasságnak legfőképpen azt tartotta, hogy egyik-másik nem bánta, ha őt látszólag birtokolta. Lubickoltak kedves mosolyában, fogacskáinak kacér vacogásában, szája harapdálásának látványában és a táncoló ujjainak kedves érintésében, okosságos pösze szavaiban. Szerették, ha táncolt az ajkával, és ha a szavakat nekik formálta, örült a lelkük, hogy hallgatták a szép és mégoly szellemes bestiát. A lány – természetéből fakadóan- igazságos, bájait egyenlő részre szabdalva osztja szét. Egyiket pohár vízzel kínálja, hogy annak szomját oltsa, másiknak – csak kedvességből – fázós vállára kendőként teríti, harmadiktól aggódva kérdi, hogyan enyhíthetné fájdalmait, a negyediket mosolyával lakatja jól a drága lélek. Csak ártatlanul, a semmivel hergeli őket a vágyak csúcsáig. Aztán tovaillan, és még legalább öt férfit bolondít magába az éjjel, nem bánja, hogy számukra az illatát otthagyja. Gondosan figyel rá, hogy olyat adjon, amit mástól ilyen módon nem kaphatnak meg soha, de úgy, hogy mégse legyen adósa senkinek, hisz nem kért kölcsön, és nem is adott semmi tisztességtelent. Semmi olyat, amit ne kínált volna bárkinek jó szándékból, ingyen ajándékul. Persze csak néhánnyal osztotta meg a semmi kegyét, (azt az édeset), amit odanyújthatott volna bárkinek, de nem szórta azt csak néhány kiválasztottnak, akik többé nem feledték, és titkon kívánták a lányt. Az emlékezetükbe zárták, a titkos fiókjukba rejtették, és azt kívánták, hogy újra és egy picit még többet, legalább csak egy leheletnyit, érintésnyit kapjanak belőle. A lány ezt sejtette, csak nem vett róla tudomást.
De amazok nem engedik, lázadnak. Csak ő, az egyik láthatja a lány csupasz barna vállát, csak az az egy gyönyörködhet benne. Tiszteletteljesen megérintheti, és titkon tobzódhat a mámorban, de azonnal kendővel fedezi be a lányt, ha más is arra jár. „A másik ne lássa, ne fogja, ne érezze a nőt.” S azt hazudja a törékeny kedvesnek, hogy csak védelmezi a gyengét. Buzgón magyarázza, hogy ő megérti, tudja, értelmezi a lány finom, bonyolult lelkét, de mások, az aljasok félreértik a nyitott gondolkodású, szabados leányt.
A hitetők. Elhitetik, hogy nem bűn, bármit is cselekszik velük, csak cselekedjem sokszor és mélyen és nagyon és forrón, ha lehet. De csak velük. Az ám.
„Ó, mennyire jó is a férfi!” – kiált fel a lány, és csapja az üres borospoharat a falhoz. Az ezer darabban hullt a szőnyeg puha szálaira. A lány mozdulatlan maradt. Még mindig a megnyúlt, hosszú, fáradt árnyékkal nézett farkasszemet. Látni akarta mennyi az idő, de az elredőzött szobában túl sötét volt, hogy kivegye a számokat a kicsi kakukkos órán. Hagyta. Hátrahajolt a kanapén és gondolkodott.

Ki a bűnös és ki lesz az áldozat?
Húzott egyet a borosüvegből. S akkor mi van, ha ez a szabadszellemű bestia arra vetemedik, hogy szabályt megszegve másnak is látni engedi nőiességét, és néha le-leveti a fátylát? Mért van az, hogy a „barátok”, nők és férfiak egy indulattal fogják körbe, és okítják őt a nő tisztességére? Mintha ő nem tudta volna egész életében, hogy mit jelent a tisztaság. Ki hinné már most ezt el neki?
Hangosan oktatta magát, miközben látszólag az üveg címkéjét bogarászta:
„Fogd vissza magad! A kedvességed csak nekem tartogasd! Ne légy olyan nyitott! Ez vakmerőség! Túl sok vagy! Ahol megjelensz, ott mindenki észrevesz!” – megvetőn idézve a „jóakarók” vádjait.
Lassan, ahogy teltek a hónapok szegény árva, aki ártatlan lányból, vérmes nővé érlelődött egyre csak azon morfondírozott, miként lett belőle mindenki cédája. Nem volt ő mindig ilyen. Legtöbbször úgy történt, hogy amikor elment egy helyről, oly észrevétlen maradt, hogy arra se emlékezett senki, valaha ott járt. Hiába találkoztak megannyiszor, ismét a bemutatkozással kellett kezdenie, mert feledhető volt a drága arca. Nem volt rút. Az nem volt soha. Csak csendes és egyszerű, elfogadó, és mindenekelőtt konfliktuskerülő. Egyszersmind embert is kerülő. Magát kereső.
Mára folyton adakoznia kell a mosolyából, meg a saját maga látványából, mert ha akarja, és ha esze ágában sincsen, akkor is elveszik tőle a gyávák, amit a szemükkel elvehetnek.
Nos, hát, ki a bűnt elkövető, és ki az áldozat?
Hirtelen felállt a kanapéról. Megszédült. Kiment a lábából a vér, és a bor egyből a talpáig szaladt. Előre botorkált néhány lépést, megbotlott az árnyékában. A földre rogyott. Szó sem hagyta el a száját, úgy esett el, mintha már tudta volna, hogy ez következik. Szeme sem rebbent, nem ijedt meg, nem jajdult fel, nem nyögött, könnyeket nem hullatott. Meredten nézett előre, a fal fele. Pedig vérzett. Csontig szúrt a tenyerén a törött üvegdarab. Nem szisszent fel, összeszorította a fogát, ott maradt a földön, hagyta, hogy mélyítsen a seben a kezére nehezedő nyomás. Lassan felegyenesedett, felemelte a padlóról a kezét és nézte a keze nyomán maradt vérpatakot. Hagyta hadd folyjon a pirosló csermely. Felállt. Biztos lépésekkel, de nem sietve haladt a fürdőszoba felé. Vizet engedett a karjára, és kihúzogatta az üvegszilánkokat. Egy pillanatra megtisztította a sebet, de szüntelen küzdött egymással az átlátszó vízsugár és a vérpiros folyó. Később barna cseppeket csepegtetett a sebbe, végül fogott egy fehér törölközőt és beletekerte a kezét. A villanyt továbbra sem kapcsolta fel. A félhomályban intézkedett. Visszament a nappaliba. Nem takarította fel a törött üvegeket, nem törölte fel a száradó vérfoltokat. Elővette kanapé alá rejtett naplóját, lassú mozdulattal fellapozta, és hangosan olvasni kezdett. Néha megállt a felolvasásban, és csak hosszan, nézett előre, a semmibe. Nem sírt, de hullt a könnye. Csak a szája szélén szaladt ki néha a keserves nyögés. Nem törölte le a zivatart az arcáról. Megvárta, míg kicsit kitisztul a szeméből a fátyol és visszafordult a vershez, mondta az életét szenvtelen, saját ítéletét olvasta hangosan, magára.
…

S mivel a kezét nem fogta senki,
S a sötétre kegyetlenül lesújtott a fény.
Ébrednie kellett. Muszáj az életre ébredés.
Felemelte a fejét, de már nem ő nézett vissza.

A másik, az árva sír szegény.
Sír, hogy elveszett az élete.
És sír az új felett, mert az már nem ő lehet.
Neki fáj, hogyne fájna, de késő,
Elveszett, a sötét éjszakában!

…
Eddig bántották, hogy gyáva, meg túl egyszerű a drága. Jelentéktelennek tartották, sokszor nem is értették, hogy hogyan élt eddig ilyen láthatatlanul. „Szolgalelkű, megalkuvó.” – sustorogtak mögötte. Adott mindenkinek, és ezt el is várták tőle. De azt senki nem akarta látni, hogy mennyit szolgál és fáradt. Nem vették észre, hogy igénye lenne „élni”, és nem csak húslevest kavarni, meg felmosó vizet cserélni, és függönyt mosni, vasalni, pelenkát cserélni, és szüntelen nevetni. Estére nem szomorúnak lenni, a gyermekeinek vidámat játszani. Éjszaka fáradtan még egyet mosolyogni, és szelíden hemperegni, szerelmeskedni, boldognak lenni, nevetni. Reggel az ajtó bezárul, az apa útjára tér, a feleség pelenkát cserél, és felteszi főzni a lencsét. Boldogra kínozza magát nap-nap után.
S mielőtt a nagy bölcsek, akik e szavakat olvassák, sok igazságot felfedeznének benne, természetesen nem az ő hibájukat felismerve, hanem a lány hibáit ecsetelve – hisz az ő életük kimerítően tökéletes és boldog – a lány beléjük fojtja a szót.
– Nagyokosok! – köpi a szemükbe az igazságot. – Töröljétek le a nyálam az arcotokról!
– Ez az én életem – mondja monoton hangon. – Nem kendőzöm el a mocskos valóságomat. De írtam volna rólad is, kívántam leütni a te bűzös és titkolt életed, csak hiába erőlködtem, nem telt ki az éveid krónikájából a második fejezeted.

Akkor miben áll a Nő boldogsága?
Meg ne merészeld kérdezni, hogy mért nem boldog az életem, amikor minden nap van ételem, meg csini táska a kezemben, és néhány ezer a zsebemben. Öklét rázza a fal felé. Bamba! Neked kisüt a nap reggel, nekem a redőnyt kell lehúzni, hogy lélegezzem. Neked mindig akad egy-két jó falat, nekem legtöbbször egyetlen jó szó sem marad. Nem panaszkodom. Nem érdemled meg ezt sem. Neked sem jár az életem. Vak vagy. Nem látsz, csak nézel reménytelen. Minek az a gyönyörű szép vak szemed, ha csak a fejeden hordod dísznek? Most meg sértve érzed magad, mert senki nem merte megmondani neked, hogy mindez igaz. Ugye hogy ugye? Vaksi.”
A lány nagyot sóhajt a félhomályban: elege van már a szégyenből. A gyávák miatti meghunyászkodásból. Elege van már a hívésből, a mások miatti hitetésből. Elege van már a hűségből, az egyikhez való ragaszkodásból. Elege van már a hallgatásból, az örök meghunyászkodásból. Főleg a szomorúságból, a felesleges bánatgyászból. Hú de elege van a sötét magányból, a jajba hallgatásból, a szája harapdálásából, a kezei tördeléséből, meg a feje széjjelszakadásából, az undorító, szívszaggató állandó lelkifurdalásból.

Elhallgatott. A karján a törölköző átvérzett. Lemosta. Gézzel átkötötte. Jó szorosan.
– Pedig örülnöd kellene, mert mennyi évet éltél a kék bolygón – köpte ki a gézdarabot a szájából, és közben a tükörben magát bámulta – Végre találkozhatsz velem, aki elmondhatom neked.
Legyintett, és eltette a baleseti dobozt. Elfeküdt a kanapén. Talán szunnyadt is kicsit. Ahogy felébredt folytatta bús ábrándjait.
Aztán felélénkült a nő, és élt. Elmosolyodott. Végigment az úton, mindenki megbámulta. Fájdalmasan felnevetett. Nem bolond a nő, tudja jól, hogy folyton megmérik őt, és legtöbbjük szemében éppen jónak találtatik, egy numerára. Ó, ne kapd el a fejed kedves olvasó elpirulva, mintha meglepne, hogy az életben ez annyira nem is ritka, hisz szinte minden interakció végül eme epizódra fut ki. „Méég szerelem?!” – kacag fel undorral a lány. Tudja, hogy sokan azt mondják: a szex a beteljesülése a kapcsolatnak. Ahogy vesszük. Éppenséggel ő egy kétperces szerelem beteljesülésének a tárgyi vágya. Ebben is lett volna katarzis. Meg vágyak netovábbja. Amannál ki tudja, mi a lényeg, itt viszont lehet sejteni, hogy a fenék a legsúlyosabb részlet, nem a drága vak szive, amely mindig félrevezet. S lássuk be, néha sokkal őszintébben beszél egy hátsórész, mint egy esztelen érvelés.

Mit szeretne az igen tisztelt férfitársadalom?
Tessék kérem eldönteni! Milyen legyen a nő? Merjen hát és okozzon élvezetet? Jó sokat? Vagy legyen ártatlan és méla, várva, hogy valaki leszakajtsa? Míg a férfi számára erény, ha mással is „szépen él”, a lánynak ugyanez a szégyene és a legnagyobb bűne legyen? Ezt szeretné a kedves? Most szóljon, ne legyen néma az ajka! Gyáva!

Fájdalom. Jó lenne érezni, hogy az nem belül szaggat. Amikor a kéz megsérül és végre a fájdalom nem enyhülést hoz a belsőnek, hűs megkönnyebbülést a szív fájdalmának, hanem végre fáj: A KÉZ. Amikor végre ráncos lesz az arc, és összerándul a test a fájdalomtól. Érezni. Volna jó. A lánynak.
Délután kettőt üt az óra, ő lassan feláll, némán eltakarítja a dorbézolása mocskát, hosszú felsőt húz hogy takarja sebzett tenyerét, hangtalan jár a sötét szobákban.
Mosolyra kínozza a száját. Halálosan boldog.

Nótár Ilona
Egí cigánylány története
Verejtékben úszva ébredtem, álmomban újra gimnazista voltam: kétnapos ruhában, izzadtan, a cipőbe fülledt lábbal feküdtem az ágyamban, koszpecsétes paplannal takarózva. Amikor felkeltem, nem volt más vágyam, csak hogy mielőbb elinduljak a szülői házból és a gimnáziumban legyek, ahol meleg van, és talán ebéd is akad. Akkor már hosszú hetek óta nem hogy fűtés nem volt a házunkban, de a falakon hatalmas lyukak tátongtak (a konvektorok helyén, amiket eladni kényszerült jó anyám), besüvített rajtuk a hideg januári szél. Az otthonunkban egyetlen kályha biztosította a meleget. Sajnos az nem az én szobámban volt. Ezért kabátban, cipőben, a tegnapi ruhámban próbáltam aludni aznap is. Kevés sikerrel. Másnap testnevelés órám volt. Amikor átöltöztem, könnyelműen levetettem a cipőmet. Nem kellett volna. Kiszaladt belőle az a fránya, savanyú bűz. Igen, jól gondolják: lábszag. Hát annak is lehet lábszaga, akinek nemrég majdnem belefagyott a lába a cipőbe? Aki nem tudta volna: igen, lehet. De még milyen! Az egész osztály azzal a jól ismert, megvető tekintettel nézett rám. Összesúgtak: „Büdös cigány!”
Én meg bezárkóztam az öltöző szűk vécéjébe, és ott ostoroztam magam: „Te esztelen! Szégyellnivaló! Mért nem fürödtél meg a lavórban a jéghideg vízben? A mínusz 3 fokos lakásban? És? Két nappal ezelőtt is megtetted! Lusta vagy!”
Akinek eddig az osztályomban kétségei lettek volna a cigányságomat illetően, aznap teljes bizonyságot kaphatott felőle. De másnap felkeltem és újra iskolába mentem.
Délután német órám volt. Nagyon szerettem a kedves egyetemista lányt, aki tanítómul szegődött. Az órák után mindig megkérdezte: „Segíthetek még valamiben?” Tudtam, hogy őszintén gondolja. Ezúttal éltem a lehetőséggel: „Hát… igen – mondtam pironkodva. – Megfürödhetnék?” Megengedte. Miközben a fűtött szobában folyt rám a forró víz, rájöttem, miket szeretek a világon a legjobban: a kellemes meleget, a forró zuhanyt.
Amikor hazafelé tartottam, újra visszatértek a folyton kínzó, vádló szellemek: „Már megint a könnyebb részt választottad! Mért kell neked a melegvizes fürdő? Fürdőszoba? Most biztos azt gondolják rólad, hogy élősködő, koszos cigány vagy!”
Négy testvéremet és jómagam egyedül próbált nevelni a nagybeteg anyám. Ha együtt mentünk el valahová, az emberek furcsán néztek ránk: „Minek ezeknek ennyi gyerek? Nézd a kabátját! És az a nadrág!” A szüleim nevében nem nyilatkozhatom, de egy biztos: mi mindannyian élni akartunk, hálásak voltunk egymásért és nem tekintettük magunkat „cigány balesetnek”. Titokban ugyanolyan álmokat dédelgettünk, mint bárki más: boldog, teljes életet szerettünk volna magunknak.
Vasárnaponként megfogtuk egymás kezét és a templomba igyekeztünk. Volt, hogy ott maradtunk a hittan órákon is. Amikor Istenről énekeltünk és körbejártunk, minden gyermek megfogta egymás kezét: csak a miénket nem fogta meg senki. A hitoktató azt mondta, megérdemeljük, hiszen tolvajok vagyunk. Én sírva énekeltem tovább.
Aztán rájöttem: igaza van. Múlt héten a három lánytestvéremmel és az öcsémmel együtt indultunk fát lopni a szemben lévő erdőbe. Tisztán emlékszem, ahogy átmásztunk a drótkerítésen, remegő lábakkal, imádkozva, hogy ránk ne találjon a „puskás ember”, szétszóródtunk, lehullott gallyakat keresve. Hazafelé másodmagammal húztuk a nehéz ágat. Végig a mezőn, mely félórányi utat jelentett a házunktól. Közben az arra lakók mindegyike végignézhette, hogyan vonszolja gyermekkezünk a lopott ágakat. Éreztem én, éreztem, hogy nem jó, amit teszek, de nem tehettem mást: a testvéreimnek kellett a meleg. Tolvaj lettem hát. Azzal a szánalmas kifogással védtem magam – a saját vádjaimmal szemben – hogy én dolgozom. Az iskola mellett, minden hétvégén éjszakánként dolgoztam. És szentül megfogadtam, hogy ezek után pénteken is dolgozni fogok. A munkáért kapott fizettség mégsem volt elég a tűzifára. Na tessék. A pénzt sem tudom beosztani.
A minap találtam a zsebemben néhány eltévedt forintot. Vettem rajta egy zsemlét és pár szelet sonkát. Igen. Inkább vettem kevesebb sonkát, mint egyel több párizsit. Ez is tipikus cigány mentalitás lehet? Olyanra vágyni, amit „mi” nem kaphatunk meg? És mi mindig lázadunk: nem kell a szegénykenyér, a jót akarjuk, a legjobbat mi is! Az életet. Ugyanazt az életet, ami másoknak természetes. Esélyt egy olyan életre, ami nem büdös, nem koszos, nem lusta és tolvaj, amelyik nem olyan kirekesztően barna!