Lakatos Menyhért 1926. április 11-én született Vésztőn.
A nagykőrösi népi kollégiumban folytatott mérnöki tanulmányai után üzemmérnökként dolgozott 1962-1964 között. Aztán 1964-ben Vésztőn, egy téesz használaton kívüli épületében néhány telepi cigánnyal együtt megalapították a téglagyárat, amelynek 1969–ig igazgatója volt. A téglavetés és téglaégetés hagyományos cigány mesterségbeli tudását új technológiával ötvözve sikeres üzemet működtettek. Alig négy év alatt gyökeresen változtatták meg a cigánytelep életét. Rendszeres, jól fizető munkát teremtettek maguknak, az egykori putrik helyén komfortos házakat építettek, s a mintegy ötszáz fős közösség élete új mederbe került. A negyedik évben a TSZ vezetősége felmondta a bérletet. A dolgozóknak be kellett lépniük a téeszbe. Az ötödik évben a téeszesített téglagyár bezárt, a gépeket széthordták, az embereket szélnek eresztették.
A demokrácia jelszavával 1969 – ben téeszesített és tönkretett gyár igazgatója, Lakatos Menyhért bánatában világgá ment, felköltözött Budapestre. Írni kezdett, pontosabban folytatta az írást. Tanulmányai elvégzése után eleinte a nagybátyjától hallott régi cigány meséket írta le, később már novellákat, elbeszéléseket is.1970-től jelentek meg írásai, többek között a Nagyvilág, a Valóság és a Világosság hasábjain. A társadalom legeldugottabb és legismeretlenebb rétegeiről szóló szociográfiai írásainak köszönhetően 1973-ig a Magyar Tudományos Akadémia szociológiai kutatócsoportjának ciganológiai munkatársa volt.
44 éves volt, amikor gyerekei – tudta nélkül – fiókban talált novelláit beküldték az Új Írás irodalmi pályázatára. A versenyt Lakatos Menyhért nyerte meg. Onnantól kezdve sorra kapta a felkéréseket. Versekre, elbeszélésekre, mesékre, végül egy regényre is, a Magvető kiadó igazgatójától, Kardos G Györgytől. Így született meg a „Füstös képek” című kötet – az első magyar cigány író nagy ívű prózája. A regény rendkívüli siker lett, egy csapásra megismerte az ország Lakatos Menyhért, az író-cigány nevét. Százezres példányban adták ki könyvét, több kiadást megért itthon és külföldön is, franciául olaszul, németül, angolul, bolgárul, szerbül, … a világ 16 nyelvére fordították le a Füstös képeket. Innentől kezdve az írásból élt.
„Ha a cigányságot nem engedik felzárkózni, csak két út marad, vagy eltartják, vagy kiirtják őket” – mondta egyik nyilvános beszédében.
Azon kevés cigány értelmiségiek egyike volt, akit a cigányok és nem cigányok egyaránt tiszteltek. A cigány közélet pátriárkájaként, a Choli Daróczi Józseffel és Péli Tamással alkotott triumvirátus vezetőjeként összefogta a cigány értelmiséget, 2007. augusztus 21-én bekövetkezett halála fájdalmas veszteség mindannyiunk számára.
Megjelent művei:
• Füstös képek; Magvető, Bp., 1975
• Angárka és Busladarfi; Móra, Bp.,1978
• A hét szakállas farkas; Móra, Bp., 1979
• A hosszú éjszakák meséi / A paramisák ivadékai; Szépirodalmi, Bp., 1979
• Az öreg fazék titka; Móra, Bp., 1981
• Csandra szekere; Szépirodalmi, Bp., 1981
• Akik élni akartak; Magvető, Bp., 1982
• Hosszú éjszakák meséi / Az öreg fazék titka / Angárka / Busladarfi / A hét szakállas farkas / A piramisák ivadékai; Széphalom Könyvműhely, Bp., 1995
• A titok. Elbeszélések és mesék; Széphalom Könyvműhely, Bp., 1998
• Tenyérből mondtál jövendőt. Versek; Széphalom Könyvműhely, Bp., 1999
Lakatos Menyhért
Csandra szekere
A Dráva hullámai hangos csámcsogással kóstolgatták a partot, zöld hömpölygésében dermedten reszketett a nap, tovarohanó opál fodrain hideg gyöngyökké tört össze a fény. Ősz volt. Egyforma mezítelenséggel hallgattak a fák, csupasz ágaik között rakoncátlan kedvvel visongott a szél. Kurta vezényszavakat vert vissza a horvátországi part. Szállítók közeledtek, billegő madárijesztőkként tapogattak le a partról, vállukon simára pucolt, mezítelen farönkökkel. Mólót ácsoltak a folyóra. Már túl voltak a nehezén, a zsinórhoz állított cölöpöket kemény mozdulatlanságba merevítették, a baltázott andráskeresztek és a vánkosgerendák ritmusos fejszecsapásaik nyomán szelíden elnyújtóztak a cölöpök tetején. Kehes valahol a sor közepe táján lépkedett. Mindig úgy alkalmazták, hogy inkább kapaszkodjon, mint emeljen. Aki vele párba került, két ember helyett dolgozott, különben másnap böjtölt. Hónapokkal előtte már úgy nézett ki, hogy fukarul meg vannak számlálva napjai, de reggelenként rendszeresen odaszegődött Phulár mellé, mint a kísértet. Szeme gödrében elnézést kérő szomorúsággal csillogott életének maradék nedvessége. Sallangos szürke köpönyegét vékony faszilánkokkal tűzte szorosabbra, hogy a szélnek még kisebb kapaszkodót nyújtson összezsugorodott teste. Nagyon félhetett a haláltól, örökké beszélt ha ébren volt, ha álmodott. Szerette Phulárt. Phulár soha nem vágott a szavába, órákon át nézte a földet, egy-egy kis göröngyöt szétmorzsolt az ujjai között, hallgatott és bámult. A jó ég tudja, mire gondolt. Ilyenkor átragadt Kehesre is a csöndesség, riadtan fülelt, mint aki közeledni véli a kasza suhogását. Tenyerébe köhögött a holnapból néhány vörös tallért, aztán osztotta tovább a lapot.- Én vagyok a soros, Phulár.- Megint? – kérdezte morcosan. – Téged úgy kell agyonütni. Kehes csak bólogatott, csontarcán nem lehetett látni, sír vagy mosolyog. – Addig tarthatsz a szalma alatt, amíg meg nem büdösödöm – árulta magát szomorúan. – Annyival tovább élsz. Megérdemled, sokat koplaltál miattam. Itt is szokás volt, hogy napokig nem adták ki a halottakat; ők már nem ették meg a részüket. A böjtösöket, akiket, mert nem teljesítették az előírt normát, hosszabb-rövidebb koplalásra ítélték. Át kellett valamivel menteni, nagy részük így is Csandra szekerére került. Érdekes, első időben milyen iszonyatosnak tűt fel a halál. Később Csandrának is megnőtt a tekintélye, ő volt a Mindenható. Szerette, ha hálálkodtak neki, ilyenkor csak a már elviselhetetlenül bűzlő hullákat szedte össze. Szakértő szemmel bökdöste végig az élőket, aztán másnap úgy rendelte a kocsikat. Kehest egy ideig fejcsóválva ugyan, de szó nélkül visszaírta az élők közé. Egyszer-kétszer figyelmeztette, hogy elég a búj ócskából, vagy szépen, vagy éhen, de már ideje, hogy ne csúfolja az Istent. Így aztán nem csoda, ha senki nem figyelt Kehes szavára pedig sokszor megérte volna. Ott nyüzsgött mindig, ahol valamiről beszeltek. Nem szerette a titkokat sem másban, sem magában. – Cigányok vagyunk – mondta -, úgyis elvinnének a másvilágra. Minek? A két tábort néhány szál szögesdrót választotta el egymástól. Egyikben a szerb-horvát cigányok voltak, vegyesen nők, férfiak, a másikban magyarországi cigányok. Eleinte tiltották az érintkezést, de ahogy a horvát partizánok át-átruccantak a Dráván, összeterelték a népet. Éjszakánként a botosi vitéztelep karszalagosai erősítették az őrséget. Ezek olyan kimustrált hazafiak voltak, akik a szebb jövő reményében gondolkodás nélkül nyársra húzták volna az apjukat, ha azt parancsolják. Kehes fülébe olyan hírek jutottak, melyek még a Csandra szekeréről is leszállították volna az örök nyugalomra térőket, ha meghallják. Egész nap rágta az önvád, nem tudta, mitévő legyen, elmondja-e a titkot szokásához híven, vagy ezt az egyet megtartsa magának. – Ez nem kósza hír – bizonygatta magában. – Nem véletlenül csináltatják velünk a csonka hidat, ahogy a svábok susogják, odaállnak a csónakok, a szerb cigányokat átviszik Horvátországba. Nem tudnak már a partizánoktól nyugodni. Egy ember még könnyen elvegyül közöttük – fontolgatta -, úgysem állapítja meg a kutya sem, ki a szerb cigány, ki a magyar cigány, de ha elmondom, mindenki szerbnek adja ki magát. És akkor lőttek a menekülésemnek. Áh – szorította össze állkapcsát -, lenyelem, ha belepusztulok is. Délután, amikor lehajtották őket az erdőbe aknát taposni, még gondolkodott, de aztán végleg eldöntötte, hogy hallgat. Este kutyákkal, csizmaorral és különböző segédeszközökkel kitereltek mindenkit a barakkokból. Míg Csandra összeszedte a hulláit, addig az élőket két csoportba állították. – Jó jel – zihált Kehes maradék tüdeje. – Ez is régen volt. Hol vannak azok a régi szép idők, amikor minden este kiálltunk raportra, és még húsz fillért is adtak egy napra. Phulár meglepődve nézett utána, amikor Kehes beállt a szerb-horvát szortírba. Visszapillantásából felismerhették az örömöt, ha ilyen érzés valakinek még egyáltalán élt az emlékezetében. Nem számolták a népet, külön-külön, nemzeti hovatartozás szerint minden csoportot visszatereltek a barakkokba, aztán a megrongált szöges kerítések mentén géppisztolyos örök sorakoztak fel. A cigányok visszabújtak szalmafészkeikbe, ki az újba, ki a régibe, nem problémáztak a dolgok felett. Egyetlen gondolat érdekelte őket, vajon holnap hogyan ébrednek fel? Phulár éppoly szótlan volt éjjel, mint nappal. Pedig ilyenkor már nem tiltották, akár cigányul is beszélhettek. Nem tudta hová tenni Kehest. – Miért ment a szerbekhez? Talán az asszonyok miatt? Szerette, ha jajgatnak körülötte. Na, legalább lesz, aki elsirassa. Ha túlélem, én is ejtek érte egypár könnyet – gondolta magában. – Mindnyájan meghalunk – sóhajtott mellette Kóró, azon melegében karjába véve a fiát, mint egy gyér kéve kukoricaszárat, feldobta a hullahordó szekérre. – Ez van ránk kiszabva – nyugtatta Phulár. – Ez – sóhajtott újra. Többet senki nem hallotta Kóró hangját, hajnalban őt is elvitte a Csandra szekere. Utána lezárták a barakkokat, csak a tábori munkások és hullatemetők mehettek ki. Ugyanekkor a szerb-horvát barakkokból mindenkit a placcra tereltek. A tábor egész történetében egyetlenegyszer sem használtak tolmácsot, mindig megtalálták a módját, hogy adják tudtukra akaratukat. Most szerbül mondatták el. – Átszállítanak benneteket a túlsó partra! – kezdte a tolmács minden bevezető nélkül. – Rendet és fegyelmet követel a parancsnokság, a rendbontókat agyonlövik. A túlsóparton mindenki szabad, arra megy, amerre akar. Az első száz fő elindul a mólóhoz és tízesével csónakokba szállnak. A tolmács utolsó szavait elnyomták a pattogó vezényszavak. A csaholó kutyák segítségével leszakította a jobbszárnyról száz főt; futólépésben elindultak az erdőn át a Dráva felé. Bénán dermedten álltak az ottmaradók, a régen várt pillanat megfagyasztotta őket. Az őrtoronyból feléjük fordított géppuskákon kívül csak néhány kézigránáttal és géppisztollyal felszerelt horogkeresztes civil vigyázott rájuk. Kehes ujjongott magában, recsegtek megmaradt fogai, mindenáron vissza akarta tartani kitörő örömét, de nem ment. – Én már tegnap tudtam – súgta a mellette állónak. – Kihallgattam az őröket. Milyen jó hogy megtanultam svábul – ömlengett a boldogságtól. A csontvázsorok mereven, egymás kezébe kapaszkodva álltak, réveteg szemükben megüvegesedett a világ. A tolmács hangja még ott zengett a levegőben, sikertelenül döngetve berozsdásodott agyukat, hogy eljusson a tudatukig. Hallgattak, lélegzetüket is visszafogva, szentül hitték, hogy az egész csak álom, de kellemes álom, és ezért ne múljon el soha. – Legalább Phulárt hoztam volna át ! – kapaszkodott Kehes öröme fölé a lelkiismeret. Köszönöm neked, drága jó Istenem, hogy megszabadítottál a szenvedésektől! – fohászkodott hangosan. Az őrök futólépésben visszajöttek, lábaik mellett szűkölő kutyáikkal, s a lassúskodókat rugdalva biztatták, hogy az újabb százas csoportot mielőbb eljuttassák a mólóhoz. Rossz helyre álltam – elégedetlenkedett Kehes, ahogy végignézett a sorokon. – Jó lenne már kívül lenni a drótkerítésen. Régen jutottak eszébe olyan gondolatok, amiknek a legkisebb köze is volt az élethez. Örökösen a halálra gondolt, sokszor elfáradt az erőlködésben; nem könnyű lemondani az életről, még akkor sem, ha már minden reménytelen. Most érezte, hogy a szíve kezd felmelegedni. Valahol a messziségből az ég felé meredő fák csupasz ágairól az élet szagát hozta a könnyfakasztó szél. Szinte megbékült az élettel, feledve minden kegyetlenségét, s a holnapra gondolt, ahol nincsenek katonák és nyilaskeresztes civilek. Szeme előtt elsuhant két borzalmas esztendő szenvedése, meg-megszámlálhatatlan kínokkal és halálfélelemmel. A Csandra szekerén szétmálló csontvázak kibírhatatlan bűze, a sírások, a kétségbeesett jajveszékelések és a beletörődés. Úgy tűnt, mintha mindezt már csak messziről szemlélné, fájdalom és részvét nélkül mert várja valami a szögesdróton kívül, amiről már el is felejtette, hogy micsoda. Egy pillanatig önmagára gondolt; a távoli fák csontos ágai reménnyel töltötték el, bízott hervadt tüdeje kivirágzásában, mint a halottnak tűnő ágak tavaszi rügyezésében.Még néhányszor elfogta a bánat, de aztán egyszer csak ő is kívül jutott a dróton.- Végre ! Nagyot szippantott az erdő szagából, pedig sokszor megjárta már ezt az erdei utat. Lihegve, lucskosan csaholtak körülöttük a kutyák. Az örök kemény rúgásai kopogtak a testükön, mintha egyszeriben véget ért volna az iménti boldog álom. Az a más, amire percekkel előtte gondolt, éppen most nem a legszebb arcát mutatta. De a remény, a szabadulás reménye érzéketlenné tette a súlyos csizmák rúgásaival szemben. Kibírni – lüktetett az agyában. – Kibírni mert mindjárt vége a szenvedésnek. „A túlsó parton mindenki szabad, mindenki arra megy, amerre akar” – visszhangzottak benne a tolmács szavai. A parthoz közeledve, hirtelen álljt parancsoltak, beterelték őket a part felé. Kehes szemébe belopta magát az élet fénye, örömtől elcsukló hangon kiáltotta vissza: – Testvéreim, odaát találkozunk! A mólón a tíz vitéztelepi várt rájuk, tíz markos karszalagos vitéz, kezükben rövid vasrudakkal. A Dráva hullámai hangos csámcsogással kóstolgatták a partot, tarka hömpölygésében dermedten reszketett a nap, a bordó hullámok fodros taraján barna rönkök úsztak csendesen a túlsó part felé!