Kovács Szandra vagyok, de mindenki csak Dikának hív. Egy piciny borsodi faluból, Erdőhorvátiból költöztem fel Pestre 5 évvel ezelőtt. Akkor kaptam felvételt egy fővárosi egyetemre. Jelenleg kommunikáció és médiatudomány szakra járok, minden vágyam, hogy filmvágó legyek, leginkább dokumentumfilmekkel szeretnék foglalkozni. A Budapesti Református Cigány Szakkollégium egyik oszlopos tagja vagyok, a RefoRom nagyban hozzájárul tudásom gyarapításához, mivel média kollégiumként működik, így minden eszköz adott a gyakorlati tevékenységekhez.
Az irodalomhoz kicsi korom óta kötődöm. Az általános iskolában, minden évben indultam a szavaló versenyeken, volt, hogy szlovák nyelven szavaltam. Irodalom és nyelvtan versenyekre jártam, egészen a középiskola végéig. Sok próza mondó versenyen voltam, de még megyei sakkversenyre is jártam.
A versekben van valami varázslatos a számomra. Talán a mögöttes érzések sorozata, amit a költő, író él át amikor megszületik a műve. 12 éves korom óta írok verseket, minden nagyobb állomásnál tollat ragadok. Érdekes dolog, hogy elmesélni nem tudom a sok-sok történetet, de amikor megszületik egy-egy versszak megkönnyebbülés tölt el, mintha ez lenne az egyetlen módja a jó és a rossz feldolgozásának.
Keretben
Lelkem csendesül, körbevesz ezernyi röpke
Perc! Mely nyújtózik, kikívánkozik, mondd, hol a nagy varázs?
Merre visz a tengermorajlás?
Még súgja-e halkan örömeit?
Az univerzum fényes gyönyöreit.
Letaszít-e a hatalmas?
Földre száműz ugyanaz.
Sziporkázó tüzet táncol,
Mily gyönyör, mely láncol.
Ékköve az égnek, küldi angyalát,
Ő lesz, ki vigyáz itt lenn reád.
Ne hidd, hogy vétségink könnyel törölve
Nem folyik arcunkon fájdalom.
Az élet pörölye utolér, DE
Van irgalom.
Mit kérsz, adatik, tiszta szívvel vallatik
Nem jön többé bús magány,
Kivirágzik
Lelked nyomán, eltűnik a homály.
Csak éld álmaid, ha eljő az este,
Mert megtalál szíved elcsendesülése!
Nem értitek
Nem értitek, mi ítél kárhozatra,
Mi lehet gyógyír a kínokra?
Csillagtalan égből nem jő már csoda,
Sokszor azt sem tudni, lesz-e vacsora.
Nem értitek gyermek`ink, törékeny kis lelkek,
Az idő múlásával ők majd mivé lesznek?
Kis gondok is nőnek, lesznek azok nagyok,
Jöttem, de vajon meddig maradhatok?
Nem értitek, mi lehet forrása a rossznak,
Mennyi kín kell, míg ember összeroppan?
Nappalok, éjszakák, melyik ígér többet,
Melyik rejti véka alá bűnöseinket?
Nem értitek, mi lesz, ha hang sem szólal többé,
Ha nem lesz, ki átöleljen, így válsz közömbössé.
Zord ajtó lesz menedék lelki börtönödben,
Nem nyitja rád senki, van-e öröm életedben?
Nem értitek fájdalmaim, nincs, ki értené,
Nincs, mert nincs, ki lelkem félve féltené,
Nem ringat már álom, örök éber alvó
Lettem, messze elkerül az örökkévaló.
Nem értitek dalaim, ének suhan tova,
Némaság szemeimben könnyel dalolva.
Lettem, mert akartak, nem kívántam ide,
Jobb lenne útra kelni túl a semmibe.
Ne
Ne bántsd azt, ki hallgat,
Igaz szóra vár,
Mit ezután nem kaphat
Égető holdsugár.
Ne bántsd azt, ki fél,
Drámai lélek,
Arcon csapja a szél,
Fájó miértek.
Ne bántsd azt, ki szeret
Suttogó vihart,
Képben üres keret,
Az idő kitakart.
Ne bántsd azt, ki megbánt,
Baja önmagával,
Mit ad, hamis gyémánt,
Tűnik a napnyugtával.
Ne bántsd azt, ki maradna,
Féli hiányát,
Talán feléd rohanna,
Nem éli a mát!
Öleld, míg tudod,
Kit neked szánt,
Idővel megtudod,
Ki feszít tulipánt.
A fénynek rabja vagy
Nővérkém
Álmok tartanak ébren, nem hagynak nyugodni,Tudom, jönnél hozzám, nem tudlak ölelni.
Kis fürtjeid lobognak a szélben,
Itt hagytál egymagamban, csendben.
Kedvesen mosolyogsz, mikor meglát, ragyog szemed,
Tudom, maradnál velem, de nem enged szellemed.
Bárcsak könnyebb volna, bárcsak maradhatnál,
Bárcsak pár szónál többet is elmondhatnál!
Bárcsak szólhatnék, s te hallgatnád szavaim,
Ha szükséges, letörölnéd könnyeim!
Bárcsak kiabálnál, ha éltem felelőtlen,
S nyugtatnál, hogy sosincs lehetetlen!
Bárcsak haragudnál, szikrát szórna nyelved,
Vagy csak azt mondanád, babám, jól elcseszted!
Bárcsak féltenél, a sötétben fényt gyújtanál,
Bárcsak, mikor találkozunk, elémbe futhatnál!
Bárcsak látnám örömöd, mikor bolond viccet mesélek,
Bárcsak látnám arcod, mikor nehéz dolgokról regélek!
Bárcsak hívhatnálak, legalább csak egy percre,
Hogy választ kaphassak erre a nagy csendre!
Bárcsak tudnám, hogy szemednek sosem fakul fénye,
OH, Istenem, bármit megadnék érte!
Csak álmaimban látlak, s ott pici vagy még nagyon,
Ugyanolyan, mint mikor elmentél azon a sötét nappalon.
Angyal lettél, Kedvesem, de szárnyaid már nem térhetnek haza,
Család nélkül lettél a felhők felett fényes tollruhának rabja.