Anyám szilvapálinka szagú méhéből menekülve, Tiszakóródon, a szülői házban jöttem a világra, 1975. március 12-én, mikor éjfélt ütött az óra. A cigánytelepen állt ez az egyszobás, előteres kicsi döngölt padlós ház. Két éves koromig cseperedtem itt, de nem a szüleim, hanem az egyik nővérem gondoskodott rólam. Ez azonban nem maradhatott így. Állami gondozásba kerültem. Lelencségem állomásai Nyíregyházától Nyíregyházáig köröztettek. Hat stációból (Nyíregyháza, Nyírbátor, Baktalórántháza, Berkesz, Tiszadob, Nyíregyháza) állt ez a szakasz, amelyeket néhány óvodáskori téli és nyári szünetek szakítottak meg. Volt azonban egy sorsfordító élményem is, amikor kilenc évesen utoljára kikértek az intézettől nyári szünetre a szüleim. A korábbi otthon töltött időszakokról csak homályos emlékeim maradtak, de ez a nyár belém égett. Itt szembesültem a nyomorral, a szüleim alkoholizmusával, testvéreim drogfüggőségével, az éhezéssel. Valamint azzal, hogy egyedül vagyok a világban és csak magamra számíthatok. Az intézetbe visszatérve József Attila versei kerültek a kezembe. Egy töredékében magamra ismertem:
„Én költő vagyok, de nem kell dicsőség,
ne ünnepelje bennem senki hősét,
ily ünneplést én Istenre hagyok.
Ő az, hogy nincs nagy, kinél nincs nagyobb.
Versem azé, ki szívem versbe kérte
és nékem elég a barátság érte.”
Gyerekkorom óta nagyra tartottam a reneszánsz polihisztorokat, akik több művészeti ágban vagy tudományban is kiemelkedőt alkottak. Ők voltak számomra a minta. Dolgoztam televízióban és rádióban, oktatási és kulturális területeken, közigazgatásban. Alapítottam és vezettem civilszervezeteket, önkénteskedtem külföldön és idehaza, gyakornokoskodtam az európai intézményekben. Jelenleg alapítása óta a Budapesti Református Cigány Szakkollégiumot vezetem, amelyet hivatásomnak tekintek.
Bár az irodalom, azon belül pedig különösen a versek szeretete végigkísérte az életem, mégis hosszú ideig úgy tűnt, a képzőművészet és a versmondás lesz az, amelyben kibontakozhatok. Az első költői próbálkozásaim is a versmondáshoz kapcsolódnak. Amikor egy-egy iskolai alkalomhoz nem találtam megfelelő verset, akkor írtam egyet és azt mondtam el. Azt természetesen elhallgattam, hogy a szerzőjük én vagyok. Talán tizenhat éves lehettem, amikor elkezdtem tudatosan verseket írni. Ez végigkísérte a kamaszkoromat, de nem kívántam publikálni ezeket a kezdeti próbálkozásokat. Első verseskötetem 2017-ben jelent meg Meztelen zsoltár címmel.
Ezt a kötetet azonban megelőzte egy négy életutat regényszerűen, mélylélektanilag elemző képzőművészeti album, amely műelemzéseket is tartalmaz. Ez 2015-ben jelent meg és az akkori képzőművészeti csoportomat mutatta be Free-Presszionisták címmel. Harmadik kötetem címe: Ne nézz vissza! A 2020-ban kiadott könyvemet műfaját tekintve füveskönyvnek nevezném. Novellákat, tanácsokat, gondolatokat, elmélkedéseket tartalmaznak. Szerettem volna lírai, spirituális és filozofikus módon megfogalmazni eddigi életem tanulságait arról, hogy nehéz körülmények közül indulva, milyen stratégiát érdemes követnünk, hogy sorsunk elszenvedőiből sorsunk irányítóivá válhassunk.
Korábban elvétve jelentek meg verseim, írásaim a Khetano Dromban és az Amaro Drom folyóiratokban. Ekkor azonban nem törekedtem írói pályára, mert úgy gondoltam, sok mindent kell átélnem, tapasztalnom, hogy a színházi, versmondói és kommunikációs főtevékenységeim mellett írásban is hallathassam a hangom. Erre az első bátorítást Hubay Miklós Kossuth-díjas drámaírótól kaptam egy életrajzi regénykezdeményem elolvasása után.
Vannak témák, amelyek íróként érdekelnek, de eddig azt a koncepciót követtem, miszerint egyszerre csak egy művészeti területre szabad nagy hangsúlyt fektetni, hogy valóban olyan minőségben valósítsam meg magam, amivel kifejezhetem az adott műfaj iránti megbecsülésem.
A tapasztalatom az, hogy a művészetek erősítik egymást. Hasznosnak is tartom, hogy időnként a társművészetekben töltekezve fejlesszem magam, amelyek egymásra visszahatva gondolatokban, színekben és érzésekben is holisztikusan gazdag belső világot teremtenek. Abban hiszek, hogy a személyiségünk az, amelyből dolgoznunk kell. Ezért, ha lelkünk, szellemünk és szívünk fejlődik, az megteremti az alapot ahhoz, hogy legyen mit megosztanunk képben, szóban vagy írásban.
Káli-Horváth Kálmán
HUSZONNÉGY ÓRA A LÉTEZÉS
HUSZONNÉGY ÓRA A LÉTEZÉS
HAJNAL
Szél ringatja a deres ágakat.
Barkavirágok bújnak szunnyatag.
Széllel söpri az utat az ébredő reggel.
Ébredni hívja a vágyakat.
REGGEL
Kikaparja magát a bogár az eresz alól a fénybe
Röptetni szárnyait csiklandó napsütésbe.
A hóvirágnak nyoma sincs, új hírnök van, sárga.
Aranyeső robbant szirmokat, frissen zöldellő ágra.
Az ibolyának szende kéklőn szelíden megrebben a szirma.
Hívja fehérlő társait. Léte szerelmet virít ma.
De az élet, emberélet megragadt a télben.
Álmok, vágyak és remények fagyos messzeségben.
DÉL
Harang veri fel a tekinteteket.
Önmagáról égre fordul sok kicsi ego,
de térdre nem hull a test, hogy hálát adjon.
Csak felsóhajt. Így jön-e szabadító?
DÉLUTÁN
Megfeszített izmok és inak.
Gyermekek emlőn édelegnek.
S míg házak emelkednek a városokban,
kongó gyomra a homleszeknek, kiábrándult vágyakat énekelget.
SZÜRKÜLET
Mindent beterít a közöny.
Hamuszürke a csóró és a gazdag.
Össze köti őket a halál.
Arccal a földnek, mint nyírhatatlan madzag.
ESTE
Fény szökik, megcsörren az este.
Lélek fagy a dideregő szemekbe.
ÉJSZAKA
Az éjszaka szétterült a házak tetején.
Nesztelen ránk csorgó sötét gondolat.
S míg odafönn a nagy út tejfehér,
idelenn minden fénytelen bólogat.
ÁLOMIDŐ
Lassan már fordul az idő.
Márciusnak szele lebbent csókokat.
Ibolyák fakadnak, aranyeső izzik,
az élet rügyet fakaszt s bókokat.
Hitet a varázs, a hívők meg hiszik,
mert nem jó portéka mostan a halál.
Tavasz van. Érzed az illatát?
Krisztust vajúdnak szilvafák!
ESZMÉLÉS
Éj van még, de csillagok fakulnak,
szemeinkbe élesedve hullnak.
Könnyezünk vért, kéket, s aranyat.
Szánk rügyezget ringató szavakat.
A szív kivár. Ne küzdj, de hass!
Remegő pitvarában hallom a földet.
Morajlik, mint kozmikus has.
Kis gömböc az, ama mesebeli.
Magára maradt, fel senki sem szeli.
Kihaltak a mesék, nincsen, mi emberi.
Várja pedig már a nyugodalmat.
Míg nem pirkad, addig nem is alhat.
Pedig az álom az teremtő gondolat.
Újra szül veszni hitt dolgokat.
Nekünk ez éj kozmikus, végtelen.
Nincs is tán kezdete, s nem lesz tán vége sem.
Húsvét közelít és sok szent beszéd.
Feltámad-e bennünk az Isteni fény?
- december 28.
*
Káli-Horváth Kálmán
NYÁR
A Nyár vére új tüzekre vágyik.
Unja magát buja füvet áhít.
Pipacsmező sziromkönnyet hullat.
Ereszti a ringatózó múltat.
A cafka Nyár délnek veszi útját.
Fellegekbe kuncogja a titkát.
Gyorsabban ér célba mint egy email.
Átszökken a szivárványok ívén.
Borvirágos felszarvazott Ősz nyög.
Lehasal egy meglőtt, síró őzhöz.
Ezer színben búsong borvérétől.
Búcsú levél hullik gelebéből.
Míg a nője Afrikában párzik,
betintázva, káromol s anyázik.
Borgőz átka szakállára ráfagy.
Téli álomba mártja a bánat.
Mikor a Tél jégvirága hervad,
Tavasz ébreszt holtakat és csurgat
életvizet május végi égből.
Bezsong a Nyár zöldellő tüzétől.
- szeptember 13.
*
Káli-Horváth Kálmán
Előszó
Cigányok Istene.
Világok Ura.
Kozmosz Teremtője.
Szívek Otthona.
Krisztustermő Atya.
Romáknak Devlája.
Te vagy minden népek
begyűjtő kamrája.
Téged lélegez be
minden élő, s holtan
veled válik eggyé
elvegyülve a porban.
Tüsszentésed csillagképet,
könnyed galaxist szül.
Sóhajodtól vemhes a
vészterhes, sötét űr.
Mindenségnek Pékje,
Te formáltál minket mind.
Izzó kemencédben
nyertünk barna színt.
Örök Hűség, Béke,
Szerencse a neved.
Mikor reánk nézel,
szemed zokog s nevet.
Bizony jókedvedből
teremtettél minket,
mégis kijutott a könnyből.
Hazánk sehol sincsen.
Dal
Szelek fújnak, vihar tombol.
Ments meg minket a gonosztól!
Dalba fogunk, bús fohászba.
Fordítsd orcád a romákra.
Isten, könyörülj meg nékünk.
Rossz idő jön. Mi lesz vélünk?
Átkoz a föld, vernek gazok,
Elkergetnek dúsgazdagok.
Zöld erdő nyújt szállást, ételt,
hegy smaragdja bennünk bételt.
Égszín szemed reánk ragyog.
Hosszú az út, kerék forog.
Fájópiros minden küllő,
kerget minket az őshüllő.
Bárha vészek ólálkodnak,
csóró romák vigadoznak.
Mert a remény nomád jószág,
csavargóknak szívében jár.
Szembe köpnek minden népek.
Mint a tolvajt elkergetnek.
Merre fussunk? Hol lesz hazánk?
Krisztus szege mellünkbe vág.
Mindig így volt. Vészek hánytak
minket régben úgy, mint mában.
Úgy hullattuk könnyünk, vérünk,
ahogy fiad feszült értünk
néma szóval a keresztre.
Lesz itt honunk vagy csak a Mennyben?
Földnek pora itta vérünk.
Az is csoda, hogy még élünk.
Hatalmasok öldököltek.
Senki sem gátolta őket.
Pusztítottak gázkamrákban.
Magzatunk ölték az anyákban.
Lőttek jeltelen sírokba.
Fúltunk néma sikolyokba.
Mindig így volt. Vészek hánytak
minket régben úgy, mint mában.
Vérünk áztatta keresztfádat.
Lelkünk szétrágta a bánat.
Húsunkba égett az alázat.
Auschwitz gyalázat, gyalázat!
Utószó
Cigányok Istene.
Mindenség Ura.
Kozmosz Teremtője.
Népünk Őshona.
Értünk könnyező Szem.
Fájdalmunk Képmása.
Tebenned vagyunk mi
öröklétbe zárva.
Jókedvet, szerencsét
szórj a vándorútra!
Balsors ne tépjen!
Vesszen setét kútba!
Múltnak rontó bűnét
s mindet, ami még jő,
százszorta bűnhődtük.
Oszoljon bús felhő!
Emeld fölénk kardod!
S ha ellenség tör ránk,
legyél védő karunk
nekünk, Mi Atyánk!
Legyél most már végleg
aranyló napunk.
Hadd lehessünk néped!
Szólj, s mi hallgatunk.
Hosszú útnak porát
fúdd el Devla, fúdd el!
Leljünk hont hazánkban.
Szívünkben támadj fel!
- augusztus 15.