Tanszékvezető
Megbántam e, a lassan több mint negyedévszázadnyi áttelepülésünket és azt, hogy Magyarországon álltunk meg? (német diplomával, a Berlini zeneakadémia tanársegédi, a Neubrandenburgi Filharmonikusok szekund szólamvezetői kinevezésével a tarsolyomban -1979)….
Erdélyben, Szatmárnémetiben, katolikus vallású cigányzenész családban születtem 1947. O5. 22-én
A Zeneakadémiát Kolozsvárott Prof. Ruha István hegedűművész osztályában kezdtem, majd Berlinben Prof. Wilhelm Martens növendékeként végeztem.
Az előadóművészi és pedagógusi pályán 39 évet töltöttem, s ez idő alatt román, német, japán, magyar anyanyelvű a többségi társadalomhoz és a kisebbséghez tartozó gyerekek nemzedékeit tanítottam, neveltem a zene szeretetére, az együttélésre, az egymás iránti tiszteletre és megbecsülésre, Toleranciára – Emberségre.
Nem! Nem bántam meg, de az is igaz, hogy nagyot csalódtam!!!
Erőm teljében, a román és a német oktatási rendszer ismereteinek és tapasztalatainak birtokában, nagy lelkesedéssel kezdtem el pedagógusi munkámat. A legnehezebb feladatok jelentették számomra az igazi kihívást.
Pedagógusi munkám mellett az MKM-TOK. főtanácsosaként Jász-Nagykun-Szolnok-Nógrád megye művészeti oktatásával és a cigány etnikum nevelésével kapcsolatos kérdésekkel, megoldásokkal, (többségében az akkor már „ébredező”, etnikummal szembeni „tolerancia-konfliktusok”) kezelésével foglalkoztam, sikerrel! (amit sajnos központi utasításra: megszüntettek!!!)
Országos közoktatási szakértőként, az egész ország művészeti nevelésére rálátásom volt. Még akkor a 90’-es években reménykedtem, bíztam abban, hogy nem volt rossz döntés Magyarországon maradni.
Tudtam, tisztában voltam azzal, hogy egy ország, egy nép, egy társadalom felemelkedéséhez – fennmaradásához csak a tanuláson keresztül vezet az út, függetlenül a társadalmi csoportot alkotó elemek etnikai összetételétől.
Hittem, hogy nem az számít, hogy fehér e vagy fekete, tükörképemmel biztattam magam….vagy talán én is becsaptam… önmagamat….?
Vigaszként jól esik visszagondolni az elmúlt 26 évre, osztályfőnök, tanszakvezető,tudományos fő-munkatárs, tanulmányi igazgató, zene-német-szakos tanárként még bizakodva mosolygok a folyóson függő tabló-képen, végzős diákjaim körében, kellemes emlékeket idéznek a bronz és köztársasági aranyérdemkereszt kitüntetések (ami ugye már nem érvényesek, mert megszűntünk „Köztársaság” lenni:) ).
Titkon azonban egyre jobban örültem a vegyes házasságomnak (legalább ők nem fognak szembesülni……….– feleségem és kislányom – ………..?)
Most már lassan megtanultam belenyugodni – vagy még sem?– a társadalmi igazságtalanságokba. Örülök, hogy lányom jól van, Londonban végezte tanulmányait, Brit állampolgár.
Örülök és büszke vagyok, hogy még eljárhatok „muzsikálgatni” az immár világhíres Budapest 100 Tagú Cigányzenekar-ral és maradék erőmmel „tenni valamit” azért a zenéért, amit Liszt, Kodály, Jókai, Krúdy Gyula és még sokan mások a magyar zenekultúra hordozójaként, ápolandó megbecsült értéknek tekintet.
Ez a zene hivatott arra, hogy a cigány és klasszikus zene ötvözéséből született zenei világot minden nép és nemzet számára közérthető módon tolmácsoljon, érthető módon közvetítse a harmóniákban rejlő érzelmeket, gondolatokat és értékeket.