1959 –ben született az alsóvadászi cigánytelepen Tizenhat testvére közül nyolcan érték meg a felnőttkort. A szüleim mindenféle munkát elvállaltak, hogy el tudják tartani a családot: Ha kellett szőlőt kapáltak, tyúkólat takarítottak, kertet ástak. Édesanyja kosarakat, lábtörlőket is font, amit a környező falvakba vitt eladni. A hatvanas években nagyon nehéz volt a cigánytelepi élet, a rossz körülmények miatt sok gyerek halt meg. Nem voltak utak, ha esett az eső, térdig ért a sár, akkor a telepről kimozdulni sem lehetett. Tavasztól őszig mezítláb jártak, de télen sem nagyon volt cipőjük, sokszor csak a szeméttelepen talált rongyokból készítettek maguknak „lábbelit”, hogy ne fagyjon el a lábuk. Ötödik osztályos korában, kezdett rendszeresen iskolába járni, alsó tagozatra alig járt, mivel nem volt megfelelő ruhája cipője. Egyik tanára fedezte fel ragyogó értelmi képességeit, ruhával látta, cipővel látta el, hogy iskolába tudjon járni. Végig kettes tanuló volt, ennek ellenére felvették a miskolci legerősebb középiskolába, a Földes Ferenc Gimnáziumba, ahol már mindvégig jeles tanuló volt.
Első versét tizenegy évesen írta, és le is közölte az Észak-Magyarország című megyei napilap:
Ezek a földházak olyanok,
mint a temetők
az anyák szirénázó sírására figyeljetek,
ti faluk, városok,
istállótestemben megkötött csikószívem
nagyokat rúg
Már két hete nem ríttam,
mint cigánylányok,
úgy ülnek körül a bokrok,
táncba viszi őket a legényszél,
vessző hajuk szétbomlik,
mint a sorsunk.
Publikált az Élet és Irodalomban, a Vigíliában és a Tiszatájban, az Új Írásban, a Napjainkban, a Népszavában és más lapok irodalmi rovatában valamint cigány újságokban.
Horváth Gyula
Fehérben feketében
Hajad végigömlik az utcánkban,
kibomló orgonák mutatják arcod,
emlékszem,
sokat jártuk a Vadász-patak partját,
bokádhoz igyekezett minden katicabogár,
esteledik,
sötétséggel ömlik tele a város,
szőke hajad világított,
mint a villanykörték,
elmentél,
mint aki gyorsan tűnik el
egy rosszul sikerült életből.
… úgy szerettél élni…
de mindent elrontott
az a kórházi éjszaka,
amiben utoljára fénylett fel hajad,
utoljára takarta be lélegzeted melege
arcom,
fogtam a kezed,
pulzusod nem válaszolt,
gyanús csönddel volt tele
a kórházi szoba,
a lányok az utcán mind rövid hajjal,
mint akik tábornoki parancsra
mennek valahová,
néztem a várost…
hátat fordítottak a házak,
fogtam a kezed,
pulzusod nem válaszolt,
jöttem hazafelé,
a bazaltkövek kicsúsztak talpam alól,
fogtam a kilincset,
hideg ujjaidat fogtam,
ágyunkban kihűlt helyed,
pizsamád jéghideg,
hajadból egy szál sem,
annyi igazolás feküdt előttem,
szemed teleömlött sötéttel…
anyaságban bizakodtál,
azt mondtam:
„jó helyen jársz”,
mindenütt zavaros tócsák,
halott falevelek,
mindenütt kirakatüvegek,
cipők, blúzok, ruhák,
hozzák az emlékedet,
életem veled van tele,
mások hajszála sem férne bele,
…hosszú az éjszaka…
csöndességet nevel a sötét,
álmomban eljöttél,
azt mondtad:
veled halt meg kisbabánk,
felébredtem,
azt hittem,
földrengés érte el az ágyam,
csak a hideg rázott,
bele kell törődnöm
öledből
nem fénylik fel nekem öröm,
hangod idehallik:
„várlak,
lefogytam az égigérő bánatban,
szeme sem világít,
mint a Hold”,
hangod idehallik:
„gyere a síromra,
vezess a lombok alatt,
szemeim kioldódtak,
úgy vágyok egy pár órás
napsütésre…
csontjaim áthűltek
a hosszú telek alatt,
telepergett hideg földdel hajam,
hozz magaddal fésűt,
hogy kifésüljem”,
hangod idehallik:
„takaróm nehéz,
mint a hűség”.
– sok tél jött el fehérben, feketében,
orgonavirágzásban nyílik szemed,
hó hull vállamra, az a kezed.
*
Horváth Gyula
Szabadság
Nádasy Erikának, és Nagy Zoltánnak
a miskolci, és az egri színházban játszó
színészeknek, akik nehéz sorsomban
hosszú ideig bámulatos segítséget nyúj-
tottak hosszú hónapokon át. Egy bér-
házból való kilakoltatás után nélkülük
nem tudtunk volna talpra állni.
Köszönöm a segítséget azoknak az
egri, és miskolci színészeknek, akik
Nádasy Erikán és Nagy Zoltánon
keresztül segítettek nekünk.
Köszönöm nektek a segítséget,
nagyon szeretlek titeket!
Szabadság,
látlak-e egyszer
április végi déltájban?
az orgonavirágok szemében?
gyönyörű folyók vizében?
szabadság,
mit vétettél, hogy nem jössz?
nem jöhetsz?
ha egy óra lenne az élet,
azt az egy órát is
veled tölteném el,
szabadság,
mit vétettél, hogy nem jössz?
nem jöhetsz?
látlak-e egyszer
április végi déltájban?
az orgonavirágok szemében?
gyönyörű folyók vizében?
hallod?!
tégy minket szabaddá!
-no-no
csak úgy, passzióból
nem lövöldözünk,
drága barátom,
ha el akarnak sülni
a golyóid:
önts rájuk hideg vizet,
„ÉLETFOGYTIGLANT NEKI!”:
SZÓL AZ EMBERBÍRÓ,
A VÁD ELLENE:
SZÜLETÉSE!
SÍRÁSA!
NEVETÉSE!
szabadság,
hogy az idő pulzusverésében
velem légy,
te mozdulj bennem,
a halálra is te készíts el,
szabadság! szabadság!
látlak-e egyszer
április végi déltájban?
az orgonavirágok szemében?
gyönyörű folyók vizében?
szabadság! szabadság!!
hallsz engem?
na várjál csak…
milyen néven kell téged szólítani,
hogy figyelj ránk,
mert ezektől a túlemberektől
már fáj a vesém,
az oldalam, a hátam,
kicsomagolták őket az utakra
higgy nekem szabadság,
szabadság! szabadság!!
látlak-e egyszer
április végi déltájban?
az orgonavirágok szemében?
gyönyörű folyók vizében?
szabadság,
ha egy óra lenne az élet,
azt az egy órát is
veled tölteném el,
mert elég!!
pulzusomban itt a vég!!
elég! elég!! elég!!!
…zárjátok le a türelem zsilipjét!!!
az nem lehet tovább,
hogy másoknak csak a porát
küldik haza
papírkoporsó-borítékban,
elég! elég!! elég!!!
…zárjátok le a türelem zsilipjét!!!
fogda a házunk!!!
családunk
a négytagú rettegés!!!
elég! elég!! elég!!!
várunk? várunk? várunk!!!
buborék nekik a mi házunk…!!!
szabadság,
látlak-e egyszer
április végi déltájban?
az orgonavirágok szemében?
gyönyörű folyók vizében?
szabadság,
ha egy óra lenne az élet,
azt az egy órát is
veled tölteném el.
*
Horváth Gyula
Háború II.
Balogh Attilának
Hosszú háborúban haldoklik
a föld,
kezéből kipotyognak
az összetört évszakok,
arcunk felismerhető még
az összecsúszott idők
síkjai közt?
ott egy lábnyom…
aztán semmi,
mindent
egy földbolygó takar be,
olyan könnyen borítékolható
minden élet
és minden halál
– ma a postás ide
a lábát ne tegye!
vakító tisztára mosta
a házat, Mónika,
egy kislány hintázik
az udvaron boldogan,
cipője sarka a földet,
lábujja az eget érinti,
s ahogy száll vele a hinta:
úgy érintgeti lába az eget,
a földet,
ég, föld, ég, föld,
ég, föld, ég, föld,
alatta a sötét föld,
felette a neon ég,
lényünk milyen hosszúságú
a létezésben?
érzem, a várakozás
hosszabbítás minden időben,
estére megtelünk álmossággal,
kezeink, lábaink hazaérnek
a takarók alá,
akkor találkozásunkból
kicsordul egy másik,
s az összecsúszott beton
és neonsíkokon
ott egy lábnyom…
aztán semmi,
az adathalmazok
háborújába visznek,
egy boríték hosszúságában
és szélességében
elfér mindened,
valamilyen számító
még rövidebbre vág,
fekszel az adathalmazok közt
vízszintesen,
ott várod meg a halált,
egy pislantásnyi idő alatt
letörli arcodat
egy ujjhegy,
lefagyasztott sarkad
még emlékszik
az eget földet érintő
hintamozdulatokra,
cipőd sarka a földet,
lábujjad az eget
érintgette,
szállt veled a hinta:
ég, föld, ég, föld,
ég, föld, ég, föld,
lényünk milyen hosszúságú
a létezésben?
érzem a várakozás
hosszabbítás minden időben,
aztán megérkezik valaki,
valami,
elindultok a beton
és neon
összecsúszott síkjai közt,
és ott egy lábnyom…
aztán semmi,
mindent
egy földbolygó takar be,
olyan könnyen borítékolható
minden élet
és minden halál
– ma a postás ide
a lábát ne tegye.
*
Horváth Gyula
Meggyilkolnak minden éneket
A csontjaidból zongorát!
az szóljon hozzátok jajgatva,
MAGYAROK!
felbőszülve verem a dobeget,
mert folyik e vidék vére!
Hallod-e Bartók Béla,
hallod-e?
Iambadázik a Kárpát-medence,
látod-e?
Hallod-e Bartók Béla,
hallod-e?
gyalázzák a patyolatgyászt,
látod-e?
A csontjaidból zongorát!
az szóljon hozzátok jajgatva,
MAGYAROK!
felbőszülve verem a dobeget!
hallod-e Bartók Béla,
hallod-e?
halálos bánattal mérgezik
az édesanyákat,
látod-e?
Bartók Béla!
nekem börtön e vidék,
neked FEGYHÁZ!
amihez cigaretta jár
és negyven fokos láz.
Hallod-e Bartók Béla, hallod-e?
úgy nézel rám,
mint egy idegenre,
koporsóparipádat
megsarkantyúzva elmész
messze, messze…
Könyörgök neked,
hányd le magadról a földet,
és fojtsd a zongorába
a gyilkos zenészeket…
mert meggyilkolnak
minden éneket,
mert meggyilkolnak minden éneket…
Hallod-e Bartók Béla, hallod-e?
mint a Titanic,
süllyed a Kárpát-medence,
látod-e?
s fedélzetéről
a menekülő emberek
zuhognak a mélységes mély
árvaságba, idegenségbe…
Viharrá erősödik
a tüdőmet szaggató sóhajtás,
Bartók Béla,
szólj! mert én nem szólhatok;
nyelvemet századokon át
FEGYHÁZBAN őrzi
a szigorú némaság.
De felbőszülve verem a dobeget!
hallod-e Bartók Béla, hallod-e?
hányd le magadról a földet,
és fojtsd a zongorába
a gyilkos zenészeket,
mert meggyilkolnak,
minden éneket,
mert meggyilkolnak ,
minden éneket…
*
Horváth Gyula
Szakad ránk az idegenség
Szépséges nők kobraőlelésű
szerelme tesz e hideg földbe,
anyám, nézz rám!
húsomat falja az élet,
csontom jut csak a kutyatemetőnek.
anyám, nézz az égre,
Hold-lámpás göncölszekéren
csillag-rögös úton:
csontváz-daliák robognak értem,
drága anyám!
felhő-dunnás ágyából
Jézus is felkel,
záport sír a szeme,
szivárványsál a nyakába,
mennydörgést köhög
megfázott tüdeje,
könny-harmatos arca pusztaságán
tombol a sírás vihara,
árulókkal beültetett vidékre
többé nem jön haza,
nem jönnek haza
a kutyákként elkóborolt testvérek.
könnycseppnyi cinkék,
árva farkasok sem keresnek itt
menedéket.
szakad ránk az idegenség,
mint a hó,
öreganyánk nyugdíjait-nyugdíjait
bezsebelni jaj de jó,
álmaimban borotvákon fekszem véresen.
s az ég rongyaiból gyolcsot tép nekem
egy lány,
patakokat vérző testemet
hiába csavarja át:
szememig ér el
a gyöngymelleit nekem rejtegető
cigánylány jóslata,
akit gyászos falevél-távirattal
értesít rólam.
*
Horváth Gyula
Panasszal teli szájjal
Még mindig lombzúgást
hallok a hajadban,
erdők csapkodó ágát,
és szeptember fáradt aranyában,
megvillan arcod a levelek tükrében,
minden magányomban te ácsorogsz
panasszal teli szájjal,
és hosszú, szomorú hajadban
beborulni látom az eget,
semmi helye
nem maradt benned az élőknek,
s igen elszántan ülsz
időm kis szobájában,
hiába vetek neked puha ölelést
karomon,
hiába takargatom a válladat
könnyű kedvességgel:
lényed minden sugara
a földbe irányul,
s nincs élő szerelme,
aki téged tőle elszeretne,
és mégis várlak én,
bundás hópelyheket ígérek neked
a télből,
és annyi születést bánatos méhednek,
órákon át nézem az eget,
hajszálaid hosszú sínein
gördülnek felém az esőcseppek:
gyönyörű utasai a mindenségnek,
s mint az első es utolsó
éjszaka hálótársai
mennek a végtelen millió útján
ma még minden éjjel
a vállad mellett álmodok,
s a hízelgő elmúlásnak
nem ígérhetek
egy perc randevút sem.
*
Horváth Gyula
Anyák
Fülem ajtajánál énekeltek
karácsonyi éneket,
ti kócos hajú anyák,
miattatok indultam útnak
sorsom erdőjébe,
ahol kígyóveszély sziszeg rám,
miattatok vagyok úton,
mert a nyár fecskenapjai
a viharokat brummogó
jegesmedve-tél elől
Délre szálltak,
ne sírjatok,
ha éjszakátok éhen fekszik le,
és mókusgyermeketek
faág-karotokon
nyugtalanul ugrál,
ne üssétek:
mondjatok neki mesét
a hegedülő tücsöklegényről,
az ablakotok alá kukorékolni
járó kakasvirradatról,
akkor talán elalszik,
és nem érti meg,
hogy a sorsotok mélységes mély
vizébe fürödni járó hattyúórák
miért szállnak zokogva az égen.
*
Horváth Gyula
Földkereszt
Ne sírj kedvesem, ne sírj,
ha házunkhoz holtak járnak el,
ne sírj kedvesem, ne sírj,
ha népek gyászkoszorúja lesz az ég,
s az árva lovak
zokogva teszik le terhüket,
mert ez a Földkereszt újra porrá ég,
ne sírj kedvesem, ne sírj,
ha farkasok könnyeznek a télben,
üzenj nekik madárszéllel:
vacsorára jöjjenek el,
mert szívemet ássák, hantolják,
s beletemetnek kígyót, békát, vizet,
fényt, virágot, sötétséget,
kedvesem, kedvesem,
kérd a szerelmet:
tiszta lepedőhasát terítse alám:
sokáig ne várjon,
mert koporsócsónakunk
nem kel át soha
e parttalan óceánhalálon,
kedvesem, kedvesem,
szívemet ássák, hantolják,
virágok jajgatnak a réten,
sziromkönnyük zivatar
a fejfaházak tövében,
kedvesem, kedvesem,
a felhő selyem szemfedél,
villámszögek nyomulnak a földbe,
mintha koporsóházunkat szögelnek le,
hát fogóddzunk erősen
egymás szívébe,
mert csak így maradunk élve
e koponya-zivataros időben,
hazám, kedvesem,
méhedben ha kígyó terem:
öld meg!
s te Istenem
házamat, kedvesemet,
segítsd meg,
hogy ismerjen gyermek anyát,
hogy tudja meg
az ész, a szív, a szerelem,
hogy kell óvni, szeretni
egy HAZÁT.
*
Horváth Gyula
Végtelen sodrásokban
Látod, most van orgonavirágzás,
mintha az arcod bomlana ki
illatosan az ágak öleléséből,
télen hópehely képiben néztél rám
élő elevenen,
esteledik már,
zuhanó függönyök idézi hajadat
minden ablaknál,
s az erkélyeken száradó blúzok
mind a te karodra vágynak,
tudom, egyre világosabb,
hogy már csak a képzelet
öltöztet ilyen tüneményesen,
igen szűkre szabott világ jutott
fiatal hajszálaidnak,
amiben naponta matat a képzelet,
mintha kivilágítva látnám
minden emlékhelyünket. . .
s ami naponta történik velem:
minden odaigyekszik,
nehéz az élő sorsa…
sárral keveredik utolsó kincsünk
a szeretet,
s mintha ránk parancsolt volna az idő:
nem mozdulhatunk
az éjszaka szűk fogdájából,
vibráló, mozgó jelek vagyunk
egy kijelölt rövid pályán,
s az olvadt arany nyárban
lényünk mint próba
igazolja halovány létezésünk,
mert akarlak szeretni téged idő,
emlékek selymére hajtani arcom
akarom,
szépséges, gyönyörű anyag a hús,
s ha magadra vettél idő:
hordanod kel arcom
ha végtelen sodrásokban, akkor is,
szerelemtől terhes szívemet
várják a csodák, a csalódások,
annyin legyen fényből,
mint sötétből, ne kerüljek magasra,
de mélyre sem,
hogy az orgonavirágok elérjék arcom,
mert emlék még az emlék,
és hajszálaim elérnek az élők hajához,
es randevúra vár
egy gyönyörű tünemény,
karjából patakzik az ölelés
s a két test gyönyörű találkozását
soha nem felejtheti a harmadik,
kinek újra menni kell
e kijelölt rövid pályán,
s az olvadt arany nyárban lénye,
mint próba igazolja halovány létezését.