Horváth Aladár

Felmenőim magyar-és tótcigány muzsikusok és kovácsok voltak a Felvidéken és a festői Hegyközön. Apám és anyám a szocialista iparváros iparkodó betanított munkásai lettek. Heten voltunk testvérek, nővérem, Marika két évesen 1963-ban tüdőgyulladásban meghalt. Utána születtem én, 1964-ben. Majd Magdi húgom, Barnus öcsém, és még három lányhúgom, Marink, Móni és Aranka.

Miskolcon a Kossuth Gimnáziumban érettségiztem, sikertelen jogi felvételi, majd két év kohászati munka után a Sárospataki Comenius tanítóképzőben folytattam. Egy év nappali tagozat után egy nőnapi bálon történt verekedés miatt levelezőre váltottam. Szerelmemmel, későbbi feleségemmel, Galyas Margittal, Köröm községbe költöztem: képesítés nélküli nevelő lettem a helyi kisegítő iskolában. Egy év múlva Miskolcra költöztünk, egykori általános iskolámba hívtak tanítani. Bérlakást kaptunk az Avasi lakótelepen, és megszületett első gyermekünk: Aleska. A tanítás mellett a népzene volt a szenvedélyem. 1986-ban megszerveztem a Miskolci Cigány Hagyományőrző, későbbi nevén Romafolk Együttest. Marika és Mónika húgom, valamint sógornőm, Máté Erika, külön-külön is, együtt pedig, mint a „miskolci kórus” váltak a szakma messze földön híres énekeseivé. A következő tanév végén megkaptam tanító-népművelő diplomám, és behívtak katonának.

1988-ban leszereltem, mert második gyermekünk, Jácinta érkezése miatt egy évre csökkent a katonai szolgálatom. Visszamentem a 40. sz. általánosba, és mondhatni „a véletlenek törvényszerű találkozásának köszönhetően” a miskolci cigányok lakhatási, tágabb értelemben: polgári jogainak a képviselőjévé váltam. Történt ugyanis, hogy a helyi tanács „alacsony komfortfokozatú telep” megépítését tervezte – a várostól két kilométerre, a Sajó árterében. Mint öntudatos cigány értelmiségi, megengedhetetlennek éreztem, hogy elkülönített gettótelepet építsenek a tanítványaim és általában a cigány gyerekek és családok számára. Szövetségeseket kerestem. A helyi progresszív értelmiség és a budapesti roma értelmiségi barátaink, és nemcigány tudós támogatóink összefogva a helyi romákkal, és a velünk szolidáris társadalomrésszel Gettóellenes Ideiglenes Bizottságot hoztunk létre. Hatalmas közösségi-, szakmai- és médiamunkával 1989. március elejére elértük, hogy a nagyhatalmú kommunista városvezetés visszavonja a gettóépítési tervet! A sikerhez a rendszerbomlás is kellett: már meggyengült a diktatúra, és a demokratikus, szabad Magyarország bontogatta szárnyait, többek között általunk is, akik valóságos és szép célokért küzdők, okosak és bátrak voltunk.

A sikeren föllelkesedve 1989. április 15-én megalapítottuk a Phralipe Független Cigány Szervezetet. Igazi rendszerváltó polgárjogi programmal megjelentünk a magyar politika színpadán. Az SZDSZ kötött velünk választási szövetséget, melynek eredményeként az első szabad választásokon parlamenti képviselői mandátumot szereztem. 1991-ben megválasztottak a Magyarországi Roma Parlament élére, javaslatomra az állami költségvetésben megdupláztuk a kisebbségi szervezetek működésére szolgáló keretösszeget, melynek 45%-át a cigány/roma szervezetek oszthatták föl maguk között. Erősödtünk, és vele párhuzamosan az állami (nemzetbiztonsági) beavatkozások is, minek következtében fokozatosan verték szét a Roma Parlamentet, és pumpálták föl a Lungo Dromot. (Ennek részletei, és a korszak fontosabb történései elolvashatóak az Indulás című könyvemben, amely 2017-ben jelent meg a Wesley Kiadó gondozásában.)

1991 elején javaslatomra  fölállt a Kisebbségi Kerekasztal, és önálló kisebbségi törvénytervezettel kerestük meg a kormányt, melynek etnikai hivatalával ugyan megállapodtunk, de a kormánypártok a Belügyminisztériumban titokban legyártott törvényjavaslatot nyújtották be az Országgyűlésnek. A kisebbségi jogokról szóló törvényt a Ház 96%-a elfogadta. Két szélsőjobboldali mellett én voltam a harmadik nem-mel szavazó. Beszédemben kifejtettem, hogy a kisebbségi önkormányzati rendszer, miért nem kisebbségi, és miért nem önkormányzat, minek következtében jogosítványa és hitelessége kevesebb lesz, mint a civil társadalmi szervezeteknek, ráadásul föl is fogja falni azokat.

1994-ben válaszút elé kerültem: pártpolitikus vagy roma polgárjogi politikus legyek? Az utóbbi mellett döntöttem. Ennek örömére megszületett harmadik gyerekünk, Dalma. J Az SZDSZ kormányra kerülve szerette volna, hogy vezető kisebbségpolitikai hivatalnok legyek, de azt a nemzeti szoci Tabajdi megakadályozta.

Ekkor értettem meg, hogy a roma ügyekben ugyanazon ideológiához tartozó állami hivatalnokok adják egymásnak a kulcsot. Az új demokratikus jogállam kisebbségpolitikai berendezkedését alapvetően a Pozsgai-titkárságon, a népfront nemzeti kommunistái készítették elő. Innen léptek az MDF irányába (majd a Fideszbe azok), akiknél a „nemzeti vonal” volt az erősebb. Akinél pedig a „kommunista vonal” volt a domináns, az MSZP-ben landolt, mint például Tabajdi. Báthory alighogy leközölte az MSZMP utolsó kongresszusára írt „A nemzeti egységtörekvések és a cigány etnikai mozgalom” című dolgozatát, az MDF cigányügyi szakértőjeként mutatták be, majd a választási győzelmük után az Etnikai Hivatal elnökhelyetteseként a terület első számú hatalmi tényezője lett.  Amikor a jobboldal megbukott, Tabajdi kolléga váltotta Báthoryt. Amikor az SZDSZ pozícióba akart helyezni, Tabajdi államtitkár „keresztbe feküdt”. Az SZDSZ válasza erre az volt, hogy Báthorynak mennie kell, és találjanak az Etnikai Hivatal élére mindkét koalíciós párt számára elfogadható vezetőt. Így került a hivatal élére Orsós Éva asszony. Tabajdi Báthoryt áthelyezte a Határon Túli Magyarok Hivatalába. Feladata pedig Orsós Éva ellenőrzése volt. (Minden előterjesztést, fontosabb dokumentumot át kellett küldeni a „nemzet biztonságáért folyamatosan aggódó” Jánosnak. Mindketten ugyanúgy gondolkodtak cigány-ügyben: nemzetbiztonsági kockázat vagyunk. E doktrína szerint az öntudatos romapolitika veszélyes a magyar társadalomra, a „nemzeti egységre” és hatalomra, mert egységesedő szavazói bázisként eldöntheti, ki kormányozzon, jobb- vagy baloldala a kettéosztott Magyarországnak – ez pedig nem érdeke egyik oldalnak sem. Másfelől: az öntudatos roma közösségek és a szegénység találkozása, a szociális konfliktusok kiéleződése révén olyan gyúelegyet képezhet, amely etnikai lázadásokba, végső esetben polgárháborúba torkollhat. Ezért a kormányok – rendszereken átívelve – a nemzet biztonsági érdekeire hivatkozva akadályozzák meg minden öntudatos romapolitika színre lépését. Ezért támogat a hatalom lojális, harmadosztályú, általában börtönviselt és zsarolható cigány „politikusokat”: rajtuk keresztül érvényesíthető az állami akarat, irányítható a „cigány önkormányzatiság”, befolyásolhatóak és kontrollálhatóak a roma közösségek. Azért nem tudtuk lebontani az állampárti roma politikai struktúrákat, mert ez a tan folyamatosságot teremtett az államszocialista és a „demokratikus jogállami” roma politika között. Érdekes módon, mindkettőjük közeli barátja, Farkas Flórián. Elsősorban őket szolgálta Farkas, nekik köszönheti hogy 35. éve ő a magyar állam elsőszámú politikai prostija és haszonélvezője. Az egyenlő jogokért és esélyekért küzdők az általuk képviselt politikának „tartoznak”, amiért a „bölcsész, liberális roma értelmiség” megbélyegzett és kirekesztettek páriákként nem kerülhetett soha döntéshozói pozícióba. Mindezek „eredménye” közel egymillió ember számkivetettsége, nyomora, jövőtlensége! Pedig egy emberöltő alatt a fejlődés lépcsőfokaira lehetne állítani a leszakadt egymilliónyi embert, amelynek mintegy fele cigány/roma. Mert alapvetően nincs nyelvi, vallási, kulturális különbözőség, ellenben van, illetve volna elegendő hazai és európai pénz is a befogadó állami politikákra, fejlesztésekre, ha nem vinnék haza a hatalom cinikus és gátlástalan bitorlói.

Következő könyvemben a 1995-2010 közötti időszakot szeretném földolgozni. Ekkor a Roma Polgárjogi Alapítvány volt a mozgalom centruma. Kuratóriumában a magyar kultúra jelentős alkotóival és szellemi vezetőivel és tudósaival, mint Jancsó Miklós, Iványi Gábor, Józsa Márta, Bogdán (Gandhi) János, Csalog Zsolt, Kozma Blanka. Először a jogvédő és válságkezelő irodát állítottuk fel, majd a Roma Sajtóközpontot. Utóbbi egy év múlva önálló egyesületi formát öltött. 1997-től elindult a Romaversitas Láthatatlan Kollégium is, amely programunk a roma egyetemisták pályafutását egyengette, ösztöndíjjal, mentorral, lelki-szellemi segítséggel-odafigyeléssel. 1996-tól két-háromhetente valamely kellemes kávézóban Roma Café-t tartottunk. Interaktív politikai, tudományos viták terepe volt ez, egybekötve fiatal tehetség, vagy új alkotás bemutatkozási lehetőségével. Minőséget, szakmai presztízst kívántunk teremteni a szakma és a mozgalom számára.

Szintén 1996-ban kezdtük el Daróczi Ágnes javaslatára és irányításával a Holocaust Roma Áldozatainak Emlékművének tervezésével és felállításával kapcsolatos munkát. 2006-ban adtuk át a Nehru parti emlékművet. Addig a Parlament előtt, később, amikor a Duna-parti helyszínt eldöntöttük, a Nehru parton tartottuk az augusztus 2-ai megemlékezéseinket, virrasztásainkat. Az emlékezet-és identitáspolitika területén is úttörők voltunk.

A jogvédő munka a polgári-, és büntetőjog, a közigazgatási jog területeinek szinte teljes spektrumát lefedte. Abból indultunk ki, hogy az is jogi hátrány, ha egy személy a szegénysége miatt nem kap megfelelő jogi képviseletet. Ezért nem szelektáltunk az ügyek között. Természetesen kiemelten kezeltük a diszkrimináció-gyanús ügyeket, és a több személyt, vagy több családot érintő eseteket is. Ha egy közösséget ért súlyos szociális hátrány, kilakoltatás vagy kitelepítés, vagy ezek veszélye állt fenn, továbbá ha egy cigány családot, vagy csoportot ért rendőri erőszak, ezeket etnikai konfliktusokként, a válságkezelés komplex eszközeivel kezeltük. Tényfeltáró csoportunk Hell (Nagy) István és Madarász Edit vezetése alatt volt a legszakszerűbb. István széles rálátásával nagyban segített a jogászoknak a jogi munka elvégzésében (például a tiszavasvári különballagtatás miatt indított perben 1997-2000 között, amikor dr. Horváth István ügyvéd segítségével a Bíróság kimondta a diszkrimináció tényét, és fejenként 100-100 ezer forint kártérítést ítélt meg a fiataloknak.) És újságíróként a sajtó munkáját is érdemben segítette, maga is kiváló cikkekkel, riportokkal állt elő!

Ügyvédeink között olyan nevek voltak, mint Szikinger István, Kamarás Péter, Tuza Péter, ügyvédjelöltként Jónás Nándor. Válságkezelési, önkormányzati, oktatási szakértőink közül Bársony János, Boós Tibor, Girán János munkáját kell elsőként említenünk. A Romaversitasban Kóczé Angéla, Mendi Rózsa, Daróczi Ágnes és Havas Gábor szakmai munkáját dicséri, hogy ma is működik az alapítvány, melynek segítségével folyamatosan jutnak diplomához, és használható tudáshoz, öntudathoz is, fiatal roma értelmiségiek.

Szociális területen, beleértve a kilakoltatások és kitelepítések elleni küzdelmeinket is, Setét Jenő munkája emelkedett jóval az átlag fölé: szakpolitikus is lett. Fölmérte a helyi önkormányzatok lakáspolitikai-rendeletalkotási gyakorlatát, és arra az álláspontra jutott, hogy az önkényes beköltözőknek elkönyvelt lakáshasználók kizárása a lakáspályázatokból éppen azokat sújtja, bünteti, akik a leginkább rászorulnak az állam, az önkormányzat segítségére, következésképp alkotmányellenes. Ezzel kapcsolatos beadványának az Alkotmánybíróság helyt adott, és arra kötelezte a büntető önkormányzatokat, hogy változtassák meg helyi szabályozásukat, tegyék lehetőé a legrászorultabbak számára is a lakáshoz jutás egyenlő feltételét!

Úgy vélem, hogy az ezredfordulóra az RPA a legszervezettebb, leghatékonyabb polgárjogi szervezetté nőtte ki magát. Ahogy megálmodtuk, valóban a „jog és a nyilvánosság eszközeivel léptünk föl a romák emancipációjáért”.

Azt gondolom 2002-ben követtem el az első nagyobb stratégiai hibát. Föladtam a pártoktól való távolságtartást. Fönnállt a veszélye ui. annak, hogy a kormányzó Orbán – melynek hatalmi önkényét és arroganciáját annyira elviselhetetlennek éreztem, hogy újabb választási győzelme esetén az emigrációt is fontolgattam – a szélsőjobboldali MIÉP-pel és a Lungo Drommal köt választási koalíciót. Úgy láttam helyesnek, ha Medgyessy Péter mellé állunk, és az ő kormányalakítása érdekében az MSZP-re való szavazásra hívom a romákat, hogy megakadályozzuk a szélsőjobb hatalmi térnyerését.

Kósáné Kovács Magda és Medgyessy kezdeményezte, hogy Teleki László mellett én is listás képviselőjelölt legyek (ahogy Magda mondta: „ebben az esetben egy meg egy az nem kettő, hanem három lesz”), azonban a megyei pártelnökök informális ülésén Tabajdi elérte, hogy a felvetést is elutasítsák – erről a másnapi Magyar Nemzet is beszámolt. Ennek ellenére bejártam az országot, plakátot készítettünk, nagygyűléseket tartottunk „a diktatúra ellen, a demokráciáért”.

Negyvenhatezer szavazattal „nyertünk”. Medgyessy Péter kormányt alakított. Teleki képviselőt roma ügyekért felelős államtitkárrá nevezte ki, én a miniszterelnök személyes tanácsadója lettem. Első javaslatom még 2002 nyarán elfogadtatott: az iskolai szünet alatt kapjanak legalább egyszeri étkezést a legszegényebb (rendszeres nevelési segélyre jogosult), nyáron éhező gyerekek.

Az RPA sikereivel és infrastruktúrájával a hátam mögött, plusz a miniszterelnöki tanácsadó tekintélyével elindultam ledönteni Farkas Flórián uralmát. Összefogtam az ellenzékhez tartozó szervezeteket, s a Baloldali Roma Koalíció 2003 elején kétszer is hatalmas győzelmet aratott a Lungo Drom felett. A koalíción belül a polgárjogi frakció volt a legkisebb, de Kolompár Orbán MCF-jével megvolt a többség, Teleki szervezete már az alakuló ülést bojkottálta. Lényeg, hogy három hónapig lehettem az elnök. Meghamisították a jegyzőkönyveket, az SZMSZ-t, akképp, hogy az ügyvezető is jogosult közgyűlés összehívására, és amikor Kolompár a „központból engedélyt kapott a puccsra”, leváltottak. Arra is volt figyelme a „központnak”, hogy az OCÖ Dohány utcai székházában bombariadót szervezzenek, és egy rendőrtiszt mosolyogva kitessékeljen az irodámból, és egy üres székház várja az új elnököt.

Mindezt, egy hónappal korábban előre vetítette Kósáné, a vele folytatott beszélgetést, és a puccs egyéb részleteit az érdeklődők a már említett Verőfény című könyvben olvashatják.

Gyurcsány Ferenc hatalomra kerülése után a Szociálpolitikai tanácsadói kabinetbe kaptam meghívást. Legfontosabb javaslatom a 28 leghátrányosabb helyzetű kistérség kiemelése a fejlesztéspolitika rendszeréből, és ott lendületes és komplex fejlesztési programok menedzselése szintén kormányprogram lett. A miniszterelnök 33-ra növelte a kistérségek számát, mert így „a zászlóshajó program a legszegényebb egymillióhoz elérhet”.

2007 nyarán Kiss Péter munkaügyi miniszter az EU-s támogatások célirányos felhasználására javaslatokat tevő esélyegyenlőségi miniszteri biztosnak nevezett ki. Az aláírást követően kancellária miniszter lett, és a munkaügyi miniszteri posztján őt követő Lamperth Mónika már nem állt velem szóba, semmilyen munkafeltételt nem biztosított, levelében azt javasolta vegyem föl a kapcsolatot Bajnai Gordonnal, vele „jó viszonyt ápolok”. Távoztam a „balul sikerült” miniszteri biztosságból, ahol azt képviseltem, hogy a kistérségekre méretezett program elhibázott volt, mert nem voltunk képesek megakadályozni, hogy a kistérségi elit hazavigye a pénzt, jobb esetben díszburkolatokra vagy „fűtött buszmegállóra” (Monok) költsék a szegények felzárkóztatására szánt milliárdokat. A kudarcból tanulva azt javasoltam, hogy a helyi közösségek által tervezett programok településbokrok közötti együttműködések kapjanak „global grant” támogatást. Vagyis az állam adja oda a feladatot és a pénzt a helyi önkormányzatoknak, és/vagy civil szervezeteknek, s ők feleljenek a helyi komplex rehabilitációs és felzárkóztató programok megvalósításáért. Bajnai megbízásával a Promei Kht.-nál Daróczi Gáborral kidolgoztuk a települések együttműködésére épített LÉT-RA programot, és elkezdtem összerakni négy olyan településbokor komplex tervét, amely a helyi erőforrások és igények, ötletek számbavétele után a projektbe bevontak egyetértésével született. Megvalósulásuk azért bukott el, mert az operatív programokat irányító hatóság feje, bizonyos Köpeczi-Bócz úr nem volt hajlandó kiadni a „global grant”-es eljárásmóddal kapcsolatos rendeletet. Így nem pályázhatott egyben a komplex program, föl kellett darabolni, és annak képzési, gazdaságfejlesztési, környezetvédelmi elemeit külön-külön megpályázni a különböző operatív programoknál. Köpecziék már „spájzoltak” a Fidesznek. Őt Balog Zoltán egyik beosztottjaként fedezhettük föl az új kormányban…, súlyos milliárdok fölött diszponálva, egészen a lelepleződés előtti megbuktatásáig.

2010-re a Roma Polgárjogi Alapítvány is összeomlott. Ennek több oka volt. Elsőként: az utófinanszírozós EU-s pályázat folyamatos likviditási gondokat okozott. Átlagosan hat hónap múlva kaptuk vissza a befektetett-előre kifizetett költségeinket. Tartozásaink fölhalmozódtak, ami miatt más pályázatok benyújtására nem volt jogunk. Másodsorban: a 2006-os olaszliszkai lincselés és az őszödi beszéd utáni zavargások, majd a sorozatgyilkosságok olyan jogállami válságot teremtettek, amelyben elfogytak az erőszakmentes polgárjogi mozgalom eszközei. Mindezt betetőzte, hogy lejárt a Nefelejcs u. 39-re vonatkozó, a felújítás ellentételezése miatti 10 éves bérletünk, és a szocialisták nem újították meg a szerződést, még a 2010-es választások előtt utcára pakolták az RPA-t, a Roma Sajtóközpontot és a Romaversitast. Ennek ellenére (vagy e miatt is?) a Fidesz jött, és kétharmaddal…

Az alapítvány irodai berendezési tárgyait szociális intézményeknek elajándékoztuk, dokumentumainknak a MET Egyház, illetve Wesley Főiskola adott menedéket. Iványi Gábor megbízott, hogy a főiskola berkein belül fölállított Polgárjogi Intézet első dolga az RPA dokumentumainak a rendszerezése, digitalizálása legyen.

2011.nyarán Soros ösztöndíjjal Amerikába utaztam: angolul tanultam és egy szemesztert hallgattam a Brown egyetemen. Fél év után az egyetem visszahívott, és azzal bízott meg, hogy a mentor-professzorom, Glenn C. Loury által felállítani tervezett „látható etnikumok kutatóintézetének” romákkal kapcsolatos kutatási tervét készítsem el. Az elképzelésem arról szólt, hogy a hazai etnikai konfliktusok és azok média-reprezentációjának elemzésén keresztül mutatnám be a társadalmi-gazdasági változásokat. Például: a cigányellenes hisztériakeltéssel övezett kilakoltatások, vagy kitelepítések mögött több esetben önkormányzati ingatlanpanamák, milliárdos profittal kecsegtető városrehabilitációs programok érdekei állnak.

Többszöri villámlátogatás után 2012 nyarán hazaköltöztem: idegrendszerem nem bírta az idegenséget, a család nélkül töltött időt.

Providence-ben kezdtem el írni a könyvem, és arra kértem régi-új munkahelyem vezetését, hogy folytathassam azt. 2017.nyarára befejeztem, és Karácsony előtt megjelent a Wesley Kiadó gondozásában. 2018-tól a Roma polgárjogi mozgalom önálló tantárgy a Wesley főiskolán. Tanítom, a saját történelmünket.

Horváth Aladár

Tatárszentgyörgy üzenetei

A memória, a társadalmi emlékezet az, amit először sajátít ki a regnáló hatalom. Hiszen a sorozatgyilkosságok emlékének állandóan világítania kellene a kollektív tudat egén. Az államnak példát kellene mutatnia együttérzésből, gondviselésből, hogy folyamatosan megfogja az árván maradt gyermekek és unokák kezét. Ehelyett jelentéktelen és álszent állami formalitás temeti maga alá a szolidaritást. A megemlékezések retorikájában a tényleges felelősségről való figyelemelterelés legcinikusabb módja, amikor a cigányok által elkövetett erőszak cselekményeket is faji indítékú bűncselekményeknek próbálják beállítani. A tény az, hogy a sorozatgyilkosságok ügyében csak magánszemélyek lettek elmarasztalva, miközben a magyar állam és annak erőszakszervei emberi életek kioltásáért felelősek.

A magyar állam legfeljebb kényszerből áll a cigány emberek mellé. Akkor, ha a jogállamiság megmaradt romjain erre rákényszerítjük.

Akik magányosak, azokat senki nem szokta képviselni. A cigány embereknek nem csak kisebbségi magány jutott, hanem állampolgári árvaság is, ami a vágyott köz-társaság hiányából fakad. A magyarság kisebbségeként létezni a legnagyobb magány. Ez a magány, a cigány áldozatok szempontjából, végzetes volt. A roma polgárjogi mozgalmak emberfeletti küzdelme ellenére a magyar cigány családok nem váltak erős közösséggé, így nem tudtuk megvédeni magunkat a gyilkos támadásoktól. Az egykori Magyar Köztársaság sem nyújtott közösséget számunkra, nem védett meg minket. Sőt: amikor a miskolci cigány férfiak kezükbe vették a botot, hogy szembe szálljanak az újnácik fegyvereivel, nekik kellett szenvedni a börtönök poklában. Azt állította róluk a magyar állam igazságszolgáltatása, hogy ők nem magyarok, ők magyarellenes cigányrasszisták.

Legsúlyosabb dráma mégis az, hogy a náci terrortámadások óta eltelt évtized alatt sem sikerült közösséggé válnunk. Még a „szabadság kis körei” – három-öt fős kicsi polgárjogi sejtek – sem alakultak ki jelentős számban. Pedig kötelesek lennénk erős kicsi közösségeket alkotni, cigány és nemcigány magyarok helyi szövetségeit, és azok hálózatát, hogy legalább hangja, szócsöve legyen az elnyomott, képviselet nélküli embereknek. Ha a rezsim megfoszt bennünket a romák képviseletének alapjogától, legalább a jogi képviselet és a saját nyilvánosság megteremtésére kellene képesnek lennünk. Hogy elérhessük egymást, hogy számíthassunk egymásra. Mert arra kevés jel mutat, hogy Magyarország vagy a tágabb európai nagycsalád megvéd bennünket.

A hagyományos jogvédelem próbál távol maradni a politikától, de amikor ez azt jelenti, hogy nem nevezzük nevén a társadalom állapotát, a magyar állam felelősségét, akkor a büntető jogra hagyjuk, hogy szankcionálja mindazt, amit a polgári és alkotmányjog nem tesz meg: az egész társadalmat behálózó rasszizmus elítélését. Márpedig az a végzetes bizonytalanság, és közöny, ami a tatárszentgyörgyi eseményeket követte, a magyar társadalom legsúlyosabb hiányára hívja fel a figyelmet, a valós és hiteles politikai képviselet hiányára. Ha nem nevelünk ki, és nem választunk megfelelő képviselőket, akkor nem lesznek alkalmas férfiak és nők a válság pillanatában ahhoz, hogy a cigányság gondjai a cigányság hangján szólaljanak meg. Naponta tapasztaljuk, hogy egy elnyomott népcsoportnak, ha nincs megfelelő szóvivője, a válság pillanataiban még kiszolgáltatottabban és tehetetlenül áll a feladatok előtt. A Roma Parlament szerint a legsürgetőbb feladatunk megtalálni a megfelelő képviseleti formát, és a képviseletre alkalmas embereket, hogy az előttünk tornyosuló társadalmi és gazdasági válságokat értő módon kezelni képesek legyünk.

Hogy többé ne fordulhasson elő az a szégyenteljes botrány, ami Magyarországon, Tatárszentgyörgyön, és számos más magyar településen 2008-2009-ben történt.