Holdosi József
(Vép, 1951. szeptember 18. – Szombathely, 2005. május 4.)
1971-1975 között a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar–történelem szakos hallgatója volt. 1975-1979 között kollégiumi nevelőtanárként dolgozott. 1978-ban elvégezte az ELTE Bölcsészettudományi Kar, magyar nyelv és irodalom szakát. 1981-től Szombathelyen gimnáziumi oktató volt.
1971 óta versei, majd a cigányság sorsát és hagyományát feldolgozó regényei jelentek meg.
Művei
• Kányák (regény, 1978)
• Glóriás. Dac (kisregények, 1982)
• Cigánymózes (kisregények, 1987)
• A bandita és a halál (elbeszélések, 1993)
Holdosi József: Kányák (részlet)
Bábi, mióta megjöttek az oláhcigányok, nem találta helyét, naponta többször végigrohant az utcán, el egészen a palánkig, ahol az öregek eltűntek. Dörömbölt, sírt, hívogatta őket. de a palánk mögött némán viselték az átkait is. – A Bábi megbolondult – suttogták az asszonyok. Az utca védettsége egyszer s mindenkorra eltűnt, ezt nem tudta elviselni az öregasszony. Hozták a lovakat a cigánykovácsokhoz, zengett minden. A falubeli legények most már nemcsak éjjel jöttek, egész nap ott lófráltak a lányok, asszonyok körül. A pálinkaszag miatt éjjel-nappal zárva kellett tartani az ablakokat. mert beleivódott ruhába, hajba. a falakba. A férfiak leheletét meg lehetett volna gyújtani. Együtt rázózott zenész, oláhcigány. parasztlegény. A verekedések mindennaposak lettek, a férfiak egyformákká váltak, bűzlöttek a pálinkától, vérben forgott a szemük. borotvát hordtak a zsebükben, nem lehetett tudni. hogy melyikük marad ott kifordított gyomorral vagy megvágott nyakkal. Nem mentek napszámba, csak ittak, rázóztak meg a fiatal oláhcigány lányok után futkostak. Néha megszólalt egy hegedű, de ijedten el is hallgatott. Az asszonyok a férjük után koslattak, pöröltek, átkozódtak, megtépték egymást. Bábi csak Rozival és Nyányival beszélgetett: – Mi lesz ebből, megveszett a cigányság. Az urának panaszkodott, aki most is eljött minden este, sárosan, és hozta a súrolókefét is. Kérte az urát, vigye magával, nem jó már neki itt, de az váltig csak azt hajtogatta, hogy még nincs itt az ideje. Egyszer aztán fogta a súrolókefét, és a fejéhez vágta: – Ha nem viszel magaddal, akkor én nem súrolom tovább a ruhádat! Többet nem jöttek a halottak. Egy reggel sírva jött a fia felesége, elfogyott az ennivaló, a gyerekek éhesek, az ura nem megy dolgozni, koldulni nem lehet, két napja gyümölcsön élnek, amit a gyerekek lopnak a kertekből.
Bábi felfogta a tarisznyáját: – Majd hozok én, hozzám nem mer nyúlni egy csendőr sem. Felkereste a régi jó házait, a lányoknak jó férjet, az asszonyoknak nyugodalmat, gazdagságot jósolt. Ezeknél a házaknál mindig jól feltarisznyázták töpörtyűvel, tojással, szalonnával. Már indult hazafelé, amikor hirtelen elé toppantak a csendőrök, Géza úrral, a fiatal csendőrrel az élükön: – Hol voltál, Bábi? – Itt vótam, egy jó asszonynál. Elhívott magához, beteg volt a tehene, aztán ráolvastam. – A tarisznyában mi van? – A nagyságos asszony adta… – Ilyen gazdagon megjutalmazott? Nézzük! Levették a tarisznyát a válláról, kiszórták belőle a tojást, szalonnát, töpörtyűt, és széjjeltaposták. – Miért jársz koldulni, Bábi, nem megmondták, hogy amíg új engedélyek nincsenek, tilos! – Nem koldultam, a jó asszony… – Ne hazudj, láttuk, hogy több házhoz is bementél… A csendőrök gyűrűbe fogták. Az egyik hátracsavarta a kezét. A másik gyomron rúgta: – Koldulsz még? Próbálkozott a varázsszavakkal, amelyekkel meg tudta állítani a száguldó lovakat, megbénítani az őt csúfolókat, de lehulltak a sisakok tollairól, fennakadtak a szuronyok hegyein. – Várjatok! – szólt a fiatal csendőr, a Géza úr. Kis benzines tartályt vett elő, és végigöntötte az öregasszonyon. A benzin pillanatok alatt beleivódott a szoknyájába, blúzába, érezte, hogy átszivárog a húsán, megfagyasztja a szívét. A gyufa villanását és a röhögést már csak a szem és a fül észlelte. Nem tudott felkelni, csúszva indult el: „Ni csak, mekkora tűz van, égnek a házak, ropognak a gerendák, talán még a gyerekek is bent égnek, ezek a szép festett kerítések, a sok dísz az udvaron, ég a saláta, a paprika, a paradicsom, az uborka, ez ám a tűz. Futnak ki a házakból a szerencsétlenek, hiszen ég a hajuk, az arcuk csupa láng, kiég a szemük, mit bámultok, elégtek, hát nem érzitek? Miért nem segít rajtuk valaki? A madarak is égő szárnnyal röpködnek, a felhők üszkösek, te jóisten, micsoda tüzet gyújtottál, küldj esőt, mert elég a világ! Gyorsan haza, mert eléri a tűz az utcát is!” A fáklyát a gyerekek vették észre először: – Nézzétek, mekkora tűz van ott, és lépeget is! Körbetáncolták, énekeltek neki: Tűz, tűz, tűz, de szép ez a tűz. Tűz, tűz, tűz, de szép ez a tűz – Meneküljetek, ideér a tűz, ég a falu, a madarak, a felhő, a házak, a kerítések! – szólalt meg gyenge hangon a fáklya. Megijedtek a gyerekek:– Segítség! Meneküljünk, mamaaaa… beszél a tűz! Majdnem üszökké égett a Bábi, mire a felnőttek eloltották és a házába vitték. Az egész utca a ház előtt tolongott. Nyányi kenegette a sebeit: – Ki tette Bábi, ki tette ezt veled? Bábiba rövid időre visszatért az élet. – Lélegzik, lélegzik — szólt ki Nyányi. – Körül szeretne nézni. Azt motyogja. hogy ég a falu, meneküljünk, mert ideér a tűz. – Mondd meg neki, hogy nem ég a falu, ő égett el, tudni akarjuk, ki gyújtotta fel? – Azt mondja, koldulni volt, találkozott a csendőrökkel, azután gyulladt ki a falu. – A csendőrök voltak, de megfizetnek ezért! – Csendben legyetek, azt mondja, hogy ő meghal, mert látta a tüzet, a néma Pétert hívatja, vele akar beszélni. Péterért lovas kocsin mentek el, sírva jött: – Bábi néni, mit tettek magával? – Péter, Nyányi, csak ti vagytok itt? – Igen… – Figyeljetek rám, sok cigányon segítettem életemben, sok gyereket világra segítettem. Láttam örömüket, boldogtalanságukat, bűneiket nekem gyónták meg, de most féltem őket, zabolátlanok lettek. Nyányi, te költözz a házamba, ezentúl te óvd őket a rontástól, bajoktól, hadd jöjjenek hozzád. Te ismered a füveket, gyökereket betegségeikre. Nyugodt leszek a sírban. ha te kerülsz a helyemre. Péter, rád bízok egy titkot. Mikor az öregek elmentek, a Cigánydomb alatt kinccsel teli ládát találtam, rád bízom, csinálj vele, azt, amit a szíved diktál. Nyányi majd segít a bajodon, vigyázz a fejedben a dolgokra, mert ott van a te betegséged. Én elmegyek, mert láttam a tüzet, hogy megeszi a világot. A pipámat tegyétek mellém. mert ott is kell a jó dohány. Péter látta. hogy a férje odaáll az ágy fejéhez: – Na, Bábi, most már jöhetsz, nem kell szégyenkeznem a halottak között, hogy sáros a ruhám. Amikor bele akarták tenni a koporsóba, széjjelhullott, mint egy üszkös gomba, lepedőbe kellett csavarni darabjait. A temetésen megjelent az egész falu, a grófi család is ott volt. a csendőrök felfegyverkeztek, a városból kocsival szálltak ki csendőrök, nehogy veszekedjenek a cigányok. Tizenketten húzták Bábi nótáit. A rokon asszonyok levágták hosszú hajukat, aprópénzt szórnak a sírba, nehogy azt mondja az Isten, hogy csórón ment hozzá. Géza csendőr úr is ott állt a többiek között, nem mert felnézni, félt a tekintetektől, mert azokból csak a halálát olvashatta volna ki. A kocsmákat becsukatta a gróf. Az utcában a Bábi háza előtt hosszú asztalokat állítottak fel, ott ülték meg a halotti tort.– Bosszút állunk a Bábiért. nincs addig nyugvásunk. amíg a gyilkos torkát el nem vágtuk! Péter nem ment közéjük, üldögélt a hídján. Krisztusát hívogatta: „Mi az, te is félsz? Nem bántottuk őket, te is tudod, nem, ne hirdess háborút, gyere, fogd le a férfiak kezét, ne jöjjenek új halálok. Erőtelenek, gyengék, tudom, az egyik pénzért, a másik ennivalóért, a harmadik nőért árulna el.” A Cigánykrisztus a híd alatt mocorgott. „A kincsesládát akkor veszem elő. ha te eljössz, te tudni fogod, mit kezdj vele, okos dolgokra használod. Egy láda kincs nem sok, igaz, de az egész utcán segíthetnél. Úgy van, ha rajtuk segítesz, azzal még nem segítettél a többi sok ezer cigányon, de hidd el, ők lesznek a te prófétáid. Elindulnak a tebenned megerősödöttek az országba, a világba, és mind többen lesznek. Ne nevess ki, így lesz, gyere el, mutasd meg az arcod!” Matild surrant el mellette, felrezzent a gondolataiból: – Hova mész? – Jól tudod, mért kérdezed? – Gyilkoshoz mész, ha megtudják, megölnek! – Csak egy öregasszonyt ölt meg, aki tudta, hogy nem lehet koldulni, mégis elment. Különben nem is ő ölte meg, nekem azt mondta, hogy ő nem akarta, a többiek kényszerítették. – Hazudik, s te elhiszed. Mit gondolsz, meddig kellesz neki? – Mi van, néma Péter, igen felvágták a nyelvedet, mi történt? Te nem vethetsz semmit a szememre. Te nem a gyilkosoknak dolgozol?! A gróf is szemet hunyt felette. A falu végignézte, ahogy csúszik égve az utcán. És a grófkisasszonyod? Ő is gyilkos, ő sem szólt, nem vette rá a kedves papáját, hogy számon kérje a gyilkosoktól a Bábi halálát. Azt hiszed, te talán sokáig kellesz neki, kipróbált, mint egy csődört, egy cigánycsődört, te csak ne vess az én szememre semmit, te cigánycsődör! – Takarodj innen, mert… Matild nevetve futott előle a falu felé. Árny suhant utána. Felismerte a Pista gyereket. Amíg bírta, követte őket a szemével. Mögöttük a házak lángra lobbantak, égő pontok futkostak a házak között. Madarak húztak lángoló csíkot maguk után. Látta a megpörkölt fejű salátákat, káposztákat, a jól ápolt kertek mint válnak üszkös semmivé. Csak az fájt neki, hogy e tűzbe rohant bele a húga is.