Debrecenben, muzsikus cigány családban születtem 1959-ben. Édesapám zongorista édesanyám eladó volt. Az iskoláimat Debrecenben végeztem, majd a Nyíregyházi Tanárképzőre kerültem magyar- ének-zene szakra, ahol 1981-ben diplomáztam. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 1985-ben kaptam meg a középiskolai tanári végzettségemet. Tanítottam 1990-ig, majd elvont a politika a diákoktól. 1998-tól felnőttek képzésével foglalkoztam és a mai napig is ez az a terület, mely a hivatásomat jelenti. Édesapám kérésére kezdtem el írni az elő-sorozatomat, mely a debreceni muzsikus cigányok életéről szólt. Facebook-on- megjelent. Ez amolyan Seherezádé mese volt, hiszen a beteg apám naponta kapott egy történetet, amit haláláig írtam.
Rövidebb, hosszabb írásaim vannak, hiszen a sors megadta, hogy tréneri szakértői anyagaim mellett történeteket, emberi sorsokat is megírjak.
A Tűzzománc emlékeim tavasztól olvashatóak a Facebookon, a Kontraszt című online irodalmi folyóiratban, mely szintén muzsikusok életéről szól, arról, hogy hogyan éltek Máramarosszigeten a zenészek.
Hága Antónia
„You go to my head”
*
Nem tudom elfelejteni azt a napot. Tudtam, hogy vissza kell mennem biopsziára, így a velem született optimizmusom nem engedte közel magamhoz a félelmet, de még a kétséget sem. Nem volt bennem a „mi van ha” érzés, csak az, hogy ez is egy program a naptáramban, estére ezt is ki kell pipálnom, s hát a nap fénypontja mégis csak az az esti pipa lesz. Leülök a nappaliba, kezemben egy pohár kellemes rosé, magam alá húzom a lábam, a tv távkapcsolója valahol mellettem van, Pite – a bichon – az alsó lábszáram és a combom hajlatában pihen. Előttem a noteszem és kezemben az imádott zöld porcelánhegyű tollam. És jönnek a pipálások. Már évek óta így megy ez, a pipa teszi teljesítetté a napomat, ez validálja az egész napi rohangálást, a vezetést, a piros lámpáknál lévő tárcsázásokat, esetenként jegyzeteléseket a listákra. Ja! A lista. Az a műszerfalam elmaradhatatlan kelléke, csak úgy, mint a jobb első ülésen a smink készletem. Évek alatt megszoktam, hogy mindenütt csak annyi időt töltök, amennyi nagyon fontos, s már pördülök is a kocsimba, víz, kávé, smink mellettem, headset és a lista.
Azon a napon – tisztán emlékszem, sütött a nap, kellemes decemberi csípős idő volt. Mások szerint borús volt az ég és nyálkás, nyirkos az idő. Tudtam, hogy csak annyi időm lesz a mammográfián, amennyi fontos, aztán mennem kell vásárolni, hiszen péntek van. A bejárónő kiganézta a házat, már csak a hűtőt kell feltölteni és jöhet a nyugis hétvége. Ilyenkor olvasom el azokat a maileket, amikre nem kellett gyors választ adni, ilyenkor nézem meg azokat a filmeket, amiken a héten elaludtam. Nincs erre a dologra egy óránál több időm. Még a fodrász is mára van beírva.
Süt a nap és ez a program is egy a listából – jöhet, csak pörögjünk.
Az egészségházban nem kell várakozni, ahogy leveszem a kabátom, már be is hívnak. Köszönnek, próbálok poénkodni, a válasz rá kényszeredett mosoly. Négy nő van bent, köztük egy fiatalabb lehet a doki. Vetkőzöm, a csipkézett melltartóm még a kezemben.
– Tudja, hogy miért hívtuk be? – kérdezi a fiatalabb, a valószínűsített doktornő.
– Gondolom, nem sikerült a mammográfiai vizsgálatom – vágtam rá, s kissé elbizonytalanodva néztem körül. hogy hányan bólogatnak rá.
Nem mozdult senki sem.
A doktornőnek vélt sem. Láttam a tekintetén, nincs poénos kedvében.
– Azért hívtuk be – mondta, kissé enyhébb hangon –, mert találtunk a mellében egy viszonylag nagyobb kiterjedésű csomót, amiből szövettani mintát kell vennünk. Kérem, írja alá a beleegyező nyilatkozatot és utána feküdjön erre az ágyra, ismét megultrahangozom, aztán két mintát veszek öntől.
– … és fájni fog? – leheltem a kérdést.
– Nem fog fájni. Érzéstelenítjük, szinte semmit sem érez majd – mondta egy másik fehér köpenyes, aki valószínűleg nem a doktornő. Aláírtam, lefeküdtem.
– De ugye nem rák? – vártam a megerősítő választ, hogy: persze, nem.
A megnyugtatás helyett a valószínűleg doktornő hatalmas rutinnal szétkente a hideg szöttyöt a mellemen. Nézte a monitort és diktált. Hagytam, hadd pásztázza a mellemet a kis hideg vacakkal, nem zavarom – gondoltam. Nem lehet nagy a baj, mert nem válaszolt, valószínűleg hülyeséget kérdeztem.
Aztán hirtelen letette a gépfejet és kezembe nyomott néhány papírtörlőt.
– Nézze! Önnek van egy elég jelentős tumora, most mintát veszünk belőle, aztán megállapítjuk néhány nap múlva, hogy milyen típusú.
– Szóval ez nem rák, csak egy tumor? – Kérdeztem kissé értetlenkedve.
– Ez rák, tumor, nevezzük bárminek. Ez biztos, hogy azonnal kezdenünk kell vele valamit. Van önnek onkológusa?
– On-ko-ló-gus? – Kérdeztem hitetlenkedve – Nincs. Azt hittem, egy fogorvossal és egy nőgyógyásszal megúszom az életemet. Onkológusra még nem gondoltam – Miközben válaszoltam, már feküdtem is az oldalamon.
Az egyik nővér fogta a vállam, a másik a fejem, az orvosnőnek pedig a harmadik nővér adhatta a tűt, mert hallottam, hogy csendben megköszöni.
Folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mindjárt felébredek és hirtelen eltűnik az orvosi műszerek csörömpölése és elillan ez a rémes kórházi szag. Vagy esetleg előjön egy pasi egy kandi kamerával és a pillanatnyi meglepődés után nevetve annyit mond: MEGLEPETÉS!
De maradnak a hangok és a szag. Gondoskodó kezek vigyázzák a karom, a vállam, nehogy elmozduljak. Hallom valahonnan messziről a és gyámolító hangokat, amint elmondják, pont most ebben a pillanatban mi is történik velem.
Ha a hang marad, akkor én megyek. Döntöttem. Ki kell lépnem ebből a közegből mielőtt megfulladok. S már messze is járok gondolatban. Egy bárban vagyok, halkan hallom Rod Stewartnak a »You go to my head« szwingjét és szinte hangtalanul éneklem a »Like the bubbles in a glass of champagne«-t. Táncolok a körömcipőmben, a férfival, az egyetlennel, aki úgy tudott átkarolni, ahogy senki sem előtte, akinek a kezei magát a biztonságot jelentették… vezet engem… ő talán az egyetlen, akinek ezt meg is engedtem.
Éreztem a hűs szelet, zárt szemeim mögött a fényeket, amik lágyabbak és puhábbak az orvosi lámpánál. Éreztem a pezsgő kellemesen fanyar ízét és a játékos buborékokat a nyelvemen.
Lassan alábbhagynak a biztatások, a bátorítások. Ez visszatérít a valóba. Vissza a jelenbe, de még az álmaim hangulatával. Kilépek a vizsgálóból és érzem, nem vagyok ugyanaz, mint amikor beléptem oda. Valami megváltozott bennem. Már ketten vagyunk, sajnos mától kezdve egy ideig minden bizonnyal ketten. Én és a tumorom. Azonnal rá kell gyújtanom és vennem kell magamnak egy üveg pezsgőt! – gondoltam.
Mélyet slukkoltam a kölcsön cigimből és elindultam haza. A műszerfalon lévő listát néztem. Hirtelen minden egyes tétel értelmét vesztette. Az úton hazáig azon gondolkodtam, hogy új szavak lépnek az életembe. A rák, meg a legyőzöm, meg a kemó, no meg az onkológus. Aztán arra gondoltam, hogy nem lesz egy könnyű menet. Hirtelen bevillant, hányszor de hányszor kényszerített térdre az élet, amikor a férjem halált megvető bátorsággal szexelt a szomszédasszonyommal, vagy amikor egyedül neveltem a gyermekeimet, játszottam a hímnős szerepet, apa és anya lettem egy személyben, vitatkoztam a tanítókkal, napközis tanárokkal, két kamasszal szemben küzdöttem az életemért, ami lássuk be nem volt kis teljesítmény. Nem elveszíteni a humoromat, de megértetni velük, hogy amit szeretnék, az nem az én mániám, hanem ennek a nyomorék oktatási rendszernek a nünükéje. Vagy amikor három évig munka nélkül reméltem, hogy egyszer majd újra kellek valakinek, s úgy néztem reggel a munkába indulókat, mint ahogy a tanácsköztársaság gyermekei nézhették a csokifagyit. Talpra álltam és mindig tudtam új életet kezdeni.
Aztán visszatértem a mai nap könyörtelen hírének valóságába, mélyet kortyoltam a pezsgőből, szívtam a cigimet, és újra felcsendült bennem a dal: »Like a bubbles in a glass of champagne«.
Hiányzott az az egyetlen ölelő kar, az az egyetlen férfi, akivel érdemes volt táncolni, hiányzott a Kedves adta biztonság, ami napról napra egyre távolabbinak tűnt. Régen megszoktam már, hogy magamnak kell megteremtenem a biztonságom. Az egyetlen ember, aki azt a nyugalmat tudja adni én, magam vagyok. Kortyoltam és elfüstöltem az utolsó slukkot is. Nem tudom, mekkora lesz ez a harc, nem tudom, megnyerem-e, de egy biztos, én és a rákom, most ketten vagyunk hirtelenjében, de hamarosan egyedül leszünk. Vagy én vagy a rák győz, de egyet megígérhetek – gondoltam – nem lesz velem könnyű dolgod, nem adom könnyen az életem! Sok-sok pezsgő és a belőlük kiszabaduló sok-sok buborék, sok-sok ölelő kéz fog átkarolni még engem.
No, meg itt vannak a listáim, amik mától új értelmet nyertek. Első helyen a túlélni, másodikon a tavasz, aztán jön csak minden szép sorrendben egymás után.
*
Hága Antónia
2 .The Way You Look Tonight
The Way You Look Tonight – Tony Bennett
Karácsony előtt kaptam az első kemót.
Nem a listámra tettem fel a programot, hanem a naptáramba írtam. Három hetente kemó és herceptin. Szóval nem a listámra, hiszen az a to-do. És itt nekem nem kell semmit sem csinálni, csak elviselnem azt, amit velem csinálnak, vagy amit a kemó csinál a szervezetemmel.
December 20. kemó. Ma is látom magam előtt az asztali naptárom utolsó lapjait. Néztem hosszasan a hó eleji listámat, szinte minden órám be volt osztva. Aztán Mikulás után napokon keresztül szinte semmi. A fodrász lemaradt, körmös sem látott jó ideje. Fogorvosi ellenőrzés? Na ehhez most semmi kedvem, napok óta még fogat sem mostam.
Az utolsó egy héten egyik szobából a másikba vándoroltam. Minden erőm elhagyott és azon gondolkodtam, hogyan tudhatnám meg, milyen is a halál. Tényleg, milyen a halál? Félelmetes? Fájdalmas? Hogyan viselkedem majd. Akkor, abban az állapotban is lázadok és irányítok. Apám szerint, amióta megtanultam kimondani a NEM szót, azóta folyamatosan ezt mondom. A családom szerint irányításmániás vagyok. Rémes ember lehetek.
Vajon milyen lesz a temetésem. Egyszer láttam egy filmet Mozartról gyerekkoromban. Őt csak a kutyája kísérte el a temetőbe. Nekem lesznek emberek a temetésemen? Olyan nagyon sajnáltam magam, hogy folyamatosan csorogtak a könnyeim, hol magamba nyeltem vissza a zokogásomat, hol hatalmas üvöltözéssel tört ki belőlem a kétségbeesés. Áztattam a köntösömet, a sütimet, a körömpörköltemet, áztattam a pezsgőmet, a boromat. Esténként filmnézés közben a tábla csokimat, a dugi Raffaellómat. Szomorú voltam azért, mert pont én lettem beteg, azért, mert pont most, azért, mert pont a mellem. Mindig is idegesített. Túl kicsi volt, most meg már túl lógós is. Egyáltalán, hogy lehet egy mell kicsi és lógós? Hiába push up-oltam, ez csak kókadt, rezgett a dekoltázs mögött, erőtlen volt és igazán fáradt. Haragudtam rá már jó ideje, ezért s most mélységesen fel is voltam háborodva, hogy mi a fene ez? Bosszút áll a mellem? Vagy csak ki akar velem cseszni?
Napok teltek el ebben az állapotban. Az italszekrény lassan kiürült. Éjszaka rá kellett jönnöm, hogy nincs több dugi csoki, bár már a szekrény alját is kisepertem. A fiam fiókjában sem találtam több mikulást. A fagyasztóból sem tudok ehetőt kivenni. Nincs olyan, ami enyhíthetné a fájdalmamat. Cigi sincs. Basszus, ez az a helyzet, amikor magamra maradtam. Nincs más hátra, mint szembe nézni a valósággal. De miért is? Úgy is meghalok, akkor meg minek kínozzanak. Eltökéltem, hogy a halálba táncolom magam.
Felvettem a körömcipőm, kisminkeltem magam és igyekeztem csinosra kötni a hálóingemen a köntösömet. Aztán megtaláltam a nekem szóló zenét, ami kellően dekadens volt és amire megerőltetés nélkül tudtam halálra táncolni magam. Kezemben szorítottam azt a korty pezsgőt tartalmazó üveget, amit az előző napok kiürült italos üvegei között találtam. Énekeltem és pörögtem, elképzeltem, hogy így meghalni nem is olyan rossz dolog. Szép halott leszek. Jó a sminkem, és ha nem lenne ilyen átható pezsgő és körömpörkölt szagom, mesébe illően nézhetnék ki, amikor bejönnek a halottszállítók. Összesúgnának és megállapítanák, hogy de kár, hogy meghalt ez az asszony, hiszen olyan szép, annyi férfi lehetne boldog vele.
Aztán hajnal felé halk telefonjelzést hallottam. A lányom hívott. Nem volt kedvem végighallgatni a napi parancsait, hogy hogyan kell összeszednem magam, és hogy mennyire erősnek kell lennem. Nem is értettem, hogy miért kell nekem erősnek lennem? Gondoltam, hogy felveszem és ha elkezdi a szokásos szöveget, nem tudok mást tenni, mint megkérdezni.
– Anya? Te vagy az?
– Miért, kit hívtál virágom?- kissé viccesnek szántam ezt a mondatom, de azt hiszem nem igazán sikerült.
– Milyen a hangod? Mennyit cigiztél? Te jó isten, csak nem ittál?
– Nem virágom, csak egészen keveset mindenből, tudod, a mértéktartás. Ez az én erősségem – Miközben ezt mondtam, alig tudtam leplezni a csuklásomat, ami vélhetőleg a tánc, a pezsgő és a pörkölt együttes hatása lehetett.
– Anya! Mondanom kell valamit – „Most jön a lelki megerősítés, amiből naponta többet kapok, mint szeretném”, gondoltam.
– Anya! Terhes vagyok. Bocs, hogy csak most mondom, de mostanra erősödött meg bennem a tudat, hogy gyerekem lesz.
Arra emlékezem, hogy közeledve december huszadikához, azon az éjszakán, azaz annak az éjszakának a hajnalán villám szaladt át a testemen. Meghaltam egy pillanat alatt és feltámadtam. Minden más szint kapott attól a pillanattól kezdve. A köntösöm, a rúzsom, a pezsgős poharam, a körömcipőm, más színű lett a telefonom és más színű lett a hajnal, egészen más, mint valaha volt. Valahogy tudatosabb lett a táncom, a fülemben csengett a „The Way You Look Tonight”. Dúdolva mentem be a dolgozószobámba és dúdolva nyitottam meg az első to-do listámat. Legfelső sorban a bejegyzés szokatlan volt, de izgalmas. Életben maradni.
*
Hága Antónia
Bornyász Róza
Szigeten a cigányok három utcasorban laktak. Cigányvégnek nevezték a helyet. Magyarul beszéltek, javarészt mesteremberek voltak. A mesterek hajnalban keltek, mentek dolgozni, köszörültek vagy péksegédként igyekeztek a pékségbe. Volt, aki a sóbányába ment és voltak, akik csak otthon dolgoztak és foldozták a fazekakat, lábasokat, ha nem járták körbe a településeket. Itt lakott Sziget összes muzsikuscigánya is, akik élete sokkal, de sokkal jobb volt többiekénél. Akkor mentek haza a hangszereikkel, amikor a többiek munkába. Kicsit pityókásan, kicsit boldogan vagy boldogtalanul, attól függően, mit, kivel és mennyit ittak. Muzsikusok lánya volt Bornyász Róza is. Róza valószínűleg már öregen született, mert mindenki így emlékszik rá, vékony, alacsony asszony volt. A mendemondák arról szóltak, hogy ő hadiözvegy volt az első világháborúban, majd a két háború között újra férjhez ment és boldogan élt volna a második urával, de vörös a lett a férfi és letartóztatták. Azt mondják, hogy eltűnt a börtönben. Nehezen, de a második háborúra is talált egy férjet. Őt is elvitték a katonák.
Róza furcsa asszony volt. Rá még én is emlékeszem. Lehetett úgy hetvenéves, amikor Szigeten jártam, ott találkoztunk. Töpörödött asszony ismertem meg, de a szeme, a szeme fantasztikus volt. Égett az arcában, ha valakire ránézett, elhitte, hogy fiatal, hogy vonzó. Az óta is sokat gondolok arra a disszonanciára, ami a testét és a lelkét mutatta. Cigi volt a kezében és mély, rekedt hangja volt. Anyám és nagyanyám gyakran mondogatta is, ha rekedt voltam, hogy „ Mi van Bornyász Róza, mi lett a hangoddal?” A történetek azt mondták, hogy minden ura úgy hagyta el, hogy abba ő kissé belehalt. Sokszor volt szerelmes, bár nem volt benne szerencséje. Nem úgy, mint a kártyával. Ágnes azt mesélte, hogy gyakran, a mindennapi betevőjét kártyán kereste meg. A házában gyakran voltak kártyapartik.
Lógott a szájában a cigaretta, kis, felespohár a jobb keze mellett, így tartotta a lapjait. A szemeit zavarta a füst. Egyszerre szívta és fújta azt. Nyitott szájjal köhögött, ha valaki kérdezett tőle valamit, barátságtalanul válaszolt. Nem mondhatni, hogy kellemes jelenség volt. Abban az időben a cigány zenészek asszonyai nem ihattak. Persze voltak nagy mulattságok, amikor az emberek elmentek muzsikálni, de így, leplezetlenül? Róza nem foglalkozott a szokásokkal. Miért is foglakozott volna? Ugyan hol volt olyan szokás, hogy neki minden urát el kellett veszítenie? Ugyan ki írta meg azt, hogy neki kártyából és némi özvegyi járadékból kellett eltartania magát. Egyik urától sem volt gyereke, nem volt idő rá, hiszen a politika úgy vitte el őket, mint a forgószél a papírdarabokat. Csak, hogy ők emberek, férfiak voltak.
A cigaretta állandó kelléke volt a kezének, csak úgy, mint egy bordó köves gyűrűcske a jobb kisujján. Erre jobban vigyázott mindennél. Ezt az a férfi adta neki, akit minden férjében keresett. Szinte még gyerekek voltak. De a testük már felnőttként követelte a másikat. Őt is elvitte a halál, hastífusz fertőzte meg, mint sokakat akkor. Róza nem gyászolhatta el, hiszen titkos volt a kapcsolatuk, de a gyűrű, amit tőle kapott soha nem került le róla. Szinte már bele is nőtt a húsába. Ez is emlékeztette a férfira.
Vékony alkatát egy turbánnal erősítette, amit egy gyapjú sálból tekert a fejére. Ezt viselte télen, nyáron.
Durvává mosott köntösét férfi övvel fogta magán össze, cipője egyik fele nagyobb volt, mint a másik- „tudja a Mária, hogy sikerült így összeszednie”. Bokáján a férfizokni bőven lifegett.
Róza nem sokat evett, napközben néha ivott egy kis teát a cigije mellé némi pirítóssal, így várta az estét. Aztán jöttek az emberek, és neki koncentrálnia kellett.
Kellett a másnapi ennivalóra, a dohány árára, a lámpára, a melegre és a csokrokra is, amit nem tudott az uraira vinni, hiszen soha nem tudta meg, melyiket hol vitte el a halál, de azt érezte a szívében, hogy nincsenek már. Idegen sírokra rakta hetente az összekártyázott virágokat. Nem bánta, mindegyiket szerette és mindegyiket megszenvedte.
Napközben csendben volt, nem sok zaj jött felőle Estére készítette magát. Estére megigazította a turbánját, gyűrűt húzott a középső ujjára- valami furcsa zöldkövest, így várta a férfiakat éjszaka. Csendben volt, úgy kártyázott, csak a legfontosabb szavakat mondta.
– még lapot, kiléptem, megvagyok- ilyeneket.
A többi asszony értetlenül nézte, hiszen a kártyázás nem volt divatos dolog a köreikben. Beszéltek főzésről, gyerekek neveléséről vagy az uruk ingének vasalásáról. Arról, hogy ki a legtisztább, hogy kinek a mosásától vakult meg a postás kishíján. De ezekről Róza nem tudott mondani semmit. Mindenkit elveszített, aki szerelemmel tarthatta volna ezen a világon, az asszonyi létben. Rájött, hogy férfinak lenni könnyebb. hiszen az asszonyokat nem viszi el a front. Hát lélekben férfi lett.
De ha vége lett a partinak, kiitta az utolsó kupica pálinkát az üvegből és énekelni kezdett. Hallottam a hangját Szigeten egy mulatságban. Fura sál volt a fején, ami összefogta azt a néhány szál haját, ami élettelenül lógott szerte. Ottóka zongorázott, aki szinte gyerek volt. Róza letette a poharát a zongorára, majd ránézett a gyerekre és halkan, lassan énekelni kezdte- Ez volt a vesztünk, mind a kettők veszte-. Ottóka tudta, hogy jobb, ha muzsikál, mert Róza mulat. Ilyenkor nem csak az volt a különleges, hogy pénzt kapott tőle, az amúgy fösvény, mogorva asszonytól, de az is, ahogyan énekelt. Megfiatalodott az arca. Nevetett, mutogatta a nemlétező fogait. Mindenkit meghökkentett a fura látvány. A mozgása, a tekintete, a kezének az intései arról szóltak, hogy valaha nő volt, szerelmes asszony és ez a tűz nem foglalkozik az életének az éveivel. A tűz él benne, vágyja a szerelmet, emlékszik arra, amikor asszonya volt a férfiaknak. Elhittem. Láttam Rózát, Bornyász Rózát sok foggal, kemény mellekkel, egyenes háttal és kerek csípővel. Egy dolgot nem kellett elképzelnem. A szemét. Az élt. Nevetett, Kacsintott, kacér volt. Nem volt kínos és mulatságos sem. Igazi volt. Amikor énekelt, asszony volt és a szeme égett. Ahogyan a szén a kályhában. Talán pillanatok múlva vége, de abban a pillanatban perzselt és azt üzente. Élek, mert élni jó! És ha asszony vagy, addig vágysz a szerelemre, amíg csak élsz.