1973. 06. 21-én születtem, Szikszón.
A legeslegelső élményem, amire emlékszem, kb. másfél-két éves koromból van: Hatalmas nagy pelyhekben hull az udvaron a hó, már kb. 20-30 centis sima, egybefüggő takaró van az udvarunkon. Valahogy nyitva maradt az ajtó és én kiszaladtam éshömpörögtem a hóban. Én ezt nagyon élveztem, hangosan nevettem, sikítoztam, és nagyon tetszet ez az egész. Határozottan emlékszem rá, hogy nagyon boldog voltam. Anyám nagyon értelmes nő volt, járt is két évig Sárospatakon a tanítóképzőbe, Szikszón hospitált az általános iskolában, de aztán otthagyta, mert a szülei nem engedték, hogy továbbtanuljon. Kiment hozzájuk a tanár is, ahogy elmondták nekem, és próbálta meggyőzni a nagyszüleimet, de ők nem engedték. Voltak kisebb testvérei, nagymama is beteges lett és azt mondták, neki otthon van dolga a családban, gondoskodni róluk, mert nagymama beteg lett és nem bírt csinálni semmit.”
Emellett még az is közrejátszott, hogy akkor ismerkedett meg apuval és onnantól kezdve együtt éltek, ott laktak az anyu szüleinél.
Apám a gyárban dolgozott, mint lakatos szakmunkás. Onnan is ment nyugdíjba.
„Vele soha sem volt valami jó a kapcsolatom, de főleg a serdülőkor után romlott meg
a kapcsolatunk, annyira, hogy el is költöztem otthonról, …. akkor jártam be a fél Európát
autóstoppal.
Ez az időszak volt a legszebb eddigi életemben. Ez az időszak, amikor kerestem magamat, az identitásomat, kerestem a helyemet a világban, az emberek között. Olyan felkavaró volt az egész,… forrongott, napról-napra formálódott a lelkem, a szellemem, …
Életem egyik legnagyobb álma, hogy a Sorbonne lépcsőjén Villont szavaljak franciául. És
ez, akkor, ott, valóra vált… nagyon boldog voltam.
Ha mindenképpen valamiféle ars poeticát kellene kitalálnom, vagy az eddigi tapasztalataimat valamiféle konkluzióba kéne összefoglalni, akkor meg valami olyasmi jönne ki belőle, hogy: Érzelmek nélkül nem érdemes élni, viszont minél inkább képes azokat palástolni az ember, annál jobban érvényesül. Én ezt nagyon megtanultam az eddigi élményeimből.
Én nem elmenekültem Magyarországról, a saját hazámból – ahol mellesleg idegenként üldöznek és halálraítéltek – hanem kimenekítettem magammal egy darabot abból a kultúrából, amire valaha büszke volt a világ, manapság azonban pont otthon már nincs rá kereslet, mert a vészjós tömegpszichózis általános méreteket öltött. Bár már nem vagyok rá büszke, de soha sem tagadom meg, hogy magyar vagyok és cigány.
Glonczi Ernő
Kétes nekifutások
Ugye, kedvesem,
Nem haragszol rám azért,
amit alapszíneidből
végül is kikeveredtem benned,
hogy Erosz egén
a gombolygó csillagködből
újjá- és újjászüld magad szüntelen?
*
Glonczi Ernő
Fény szivárog
…..
…
.
moccan a lét.
Moha lobban a
Libabőrös
Sírkövön,
Zöldbeborul a
Kozmosz.
A péntek verejtékén
Szárbaszökken
Az évezred.
*
Glonczi Ernő
Ima
Elhallgassam
vagy csak halogassam
elmondani; naponta kereslek?
Tudod; megpróbáltam: Nélküled.
Azóta tudom mi a féreg.
előled is hozzád menekültem.
Mert oltalmazó vagy.
Látod? már megint
hozzád adtam valamit.
Amennyit hozzád teszek
annyival leszel kevesebb.
Megcsonkítalak a szeretetemmel.
Hát némán közeledem leoldott sarukkal.
Csupaszra borotvált gondolatokkal.
Én követlek; Vagy aki Vagy,
egyetlen pillanat miatt,
egyetlen pillanatért,
általad, veled és benned,
Ámen