1974-et írtunk, már második éve voltam első cigány anyanyelvű lányként egyetemista Pesten. Egyedül talán soha el nem jutottam volna olyan helyekre, amikre akkoriban mégis!!!!!! Á, nem csak azért, mert idejekorán férjhez mentem egy pesti zsidó fiúhoz, ugyan, egyedül ő kevés lett volna hozzá! De nekünk akkorra már nagy-nagy társaságunk volt, pezsgő élettel…városi folklórt éneklő csapatunk volt, a Monszun együttes, ahol a cigány fiúk is kipróbálták ének és gitártudásukat. És persze értelmiségi létünkre sem szűkölködtünk izgalmas eseményekben.
Mondhatom, egyszerre voltunk lenn és fenn. Gyakran szólítottak meg bennünket a szállási fellépésekről ismerős arcú munkások és költők, írók társaságát élvezhettük esténként: Lakatos Menyhértét, Choli Daróczi Józsefét, néha még Bari Károlyét is. Akkoriban még gyakran mondtam verset, meg népmesét és népdalszövegekből válogatott balladákat. És kihívóan-büszkén viseltem a barna, hasított bőr kabátom felett a nagyanyámtól kapott sárga-piros rojtú cigány kendőmet, hogy utánam fordult a fél Váci utca egytemre menet… Ebben a magunk-keresésben, méltósággal viselt feketeségünkben talált közénk a Holland Királyi Akdémiáról hazatért Péli Tamás festőművész. Mint mikor a szobrász befejezi művét, vagy az utolsó mozaik is felkerül és megelevenedik az… Ettől kezdve TRIUMVIRÁTUS voltak ők hárman: Lakatos Menyhért, az írófejedelem, Choli Darózi József, az őseink nyelvét még hűségesen őrző alanyi költő és Péli Tamás a szemlélődő, mindent képpé formáló, nagy műveltségű festőfejedelem. Emlékszem, milyen szorongva, Tamással együtt gyötrődve vártuk az 1977-ben a Fészek Művész Klubban megrendezett itthoni első kiállításának visszhangját. Mert ugye az egy dolog, hogy hányan jönnek el a kiállításra, milyen meleg szeretettel veszik körbe az alkotót, s lapogatják vállát. A dolog a visszhangon és a kiállítást megtekintők számán múlik… Agyonhallgatás…Csend… és persze irígység, kételkedés – ez vette körül. Pedig Péli a maga részéről mindent megtett, a reneszánsz nagymestereinek tudása már ott lapult ujjai begyében. Nem véletlen, hogy a hollandok csodagyerekként tartották számon és becsülték. Megrendelések tömegével látták el: templomi üvegmozaiktól nagy pannóig és portrékig mindent festett, mindennek nagy keletje volt, ami az ő nevét viselte. Gazdagság, megbecsültség, világhírnév – bizonnyal ez várta volna, ha marad Hollandiában. De Péli Tamás cigánynak született – legalábbis édesanyja révén – és visszavágyott… Hogy is szól az a réges-régi cigány mondás: nem baj, ha egy szelet kenyéren kell megosztozzunk, de együtt leszünk..csak egészség legyen! S hogy hűséges legyen és mert mindent tudni akart gyökereiről, egy jó barátjával elindult – GYALOG, INDIÁBA – vissza az ezeréves vándorúton… Anatóliáig jutott. Legeltető vándorok táborában érte őket az este. Miközben szót próbáltak érteni velük a tűz mellől egy felháborodott suhanc ugrott fel: hogy merészel egy ilyen fiatal ember szakállt növeszteni! – hiszen még nem járt a próféta sírjánál! – kését többször megmártotta a kíváncsi festőben… Péli mire felocsúdhatott volna hárman-négyen fogták le, a legöregebb pásztor pedig tűzes vassal égette meg a sebek száját, ezzel akadályozva meg, hogy vérveszteség legyen a halála… Emlékszem, tűz körül ültünk, késő este volt, amolyan nyári, hűvösödő este…torkomat fojtogatta a befelé-zokogás, de hangot se mertem nyikkanni. -Hinnye mán, te fiú, de jól tudsz mesélni! – mondta Choli. – Nem hiszitek? – kérdezte Péli, és lerántotta felsőtestéről az inget. Az égésnyomok ott éktelenkedtek a hátán… -Jól van, na, ne sírj, látod, túléltem, itt vagyok! – fordult hozzám vígasztalóan elszabadult sírásomat hallva – hozzátok jöttem haza, nem Indiába… – Hát hogyne ide jöttél volna! – válaszolta Menyhért, hiszen Hilda maga Káli istennő… És máris mesék fonódtak és teremtéstörténetek, történelmi kitérőkkel és elemzésekkel, amiket a két iskolás-egyetemista megpróbált mindig tárgyszerűbbé tenni, de a képzeletükből élő alkotók csak legyintettek ránk… Péli első festői haza-találását azért mégiscsak mi szerveztük meg! Bársony János (a férjem) – fellépéseink szervezője jól ismervén a munkásszállások kultúrfelelőseit kezdeményezte, hogy legyen a Fővárosi 1-es számú Építőipari Vállalat kultúrtházában Péli Tamás kiállítás. Az a rajongás, szeretet és csodálat, amivel ezek az egyszerű emberek körbevették Tamást csak megerősítette a festőművész elkötelezettségét: hogy ennek a történelem-nélküli népnek, ennek a kettős kötődésében el-nem ismert több százezer fős tömegnek múltat és méltósággal megélhető öntudatot teremtsen.
Akkoriban bizony kevesen voltunk roma értelmiségiek, és nem, nem a különbözőségünkön, hanem a hasonlóságunkon törtük a fejünket: bármelyikünket hívták vendégségbe, kiállításra, versmondásra, író-olvasótalálkozóra – ott voltunk mindannyian, együtt mentünk. Így történt ez Békésen is, ahova az akkori cigányklubba verset mondani hívtak. Choli és Tamás – akkor már kollégák voltak a Lila iskolában, Rákospalotán – örömmel kísértek el bennünket, az első roma folklór együttest, a Romano Glaso-t. Galyas Laci és Kovács Zsuzsa, Bársony János és jómagam erősítést kaptunk személyükben. És rögtön lett egész estés műsor, nemcsak a versek és dalok, de már író-olvasó találkozó és forró eszmecsere is arról, hogyan élnek, hogy boldogulnak? Talán a végén történt, hogy a nyelvet már nem beszélő cigányoknak arról meséltünk, bizony mi értjük egymást más országok cigányaival is, mert a nyelv és kultúra összeköt bennünket. Sőt, a cigányoknak himnusza is van! – Himnusz? – kérdeztek vissza csodálkozva. – Igen, persze! – volt a büszke válasz. Énekeljétek velünk! Azzal felpattantunk és felállítottunk mindenkit: Gélém, gélém, lungoné droméncá…- harsogtuk, hogy mindenki jól hallhassa és másodszorra velünk énekelhesse. Feljelentés lett belőle…nacionalisták…cigány nacionalisták…szólt a vád. De hát mit tehetne egy betiltott nép egyszerű fia? Meggyőződésem, hogy semmi mást, mint megpróbálja „letépni fejéről az átkot”, avagy megmutatni „kettős aranypántját”, s arra törekedni egész életével, hogy legyen szabadság, egyenlőség, testvériség! Ezt tette Péli, a festőfejedelem is minden mozdulatával, minden tettével, festőként, tanítóként, képviselőként, értelmiségiként, magyar-cigányként.