Miskolcon élek. Őseim muzsikusok voltak. Sem apám, sem jómagam nem bizonyultam tehetséges zenésznek. Ahogy mondani szokták, a tehetség átugrik egy-két generációt. Esetünkben a zenei tehetség két generációt ugrott át, és a gyermekeim bizonyultak e téren tehetségesnek. Villanyszerelőnek tanultam, és bár a mai napig szeretem a tanult szakmámat, de ez nem elégítette ki csillapíthatatlan tudásszomjamat. Ezért leérettségiztem, és felvételiztem a Sola Scriptura Teológiai Főiskolára. Ezt követően a Miskolci Egyetemen tanultam szociológiát, és pedagógiát. 2006-tól egy vidéki kisfaluban tanítottam hátrányoshelyzetű gyerekeket. Majd Miskolcon voltam tanodavezető, miközben bekapcsolódtam a helyi roma közösség életébe, és a helyi közéletbe is. Fiatalkoromtól írok novellákat. Akkoriban szatirikus műveket írtam, de soha nem gondoltam rá, hogy nyilvánossá is tegyem ezeket az írásaimat. Hosszú ideig nem is foglalkoztam az írással. Néhány politikai témájú írásom kapcsán tűnt fel egyeseknek, hogy ezek az írások „nem is rosszak” ahogy ők mondták. Biztattak, hogy kezdjek el újra írni. Azóta írtam egy könyvre való hosszabb-rövidebb novellát. Ma szociális munkásként dolgozom egy kisfaluban, és hátrányos helyzetű gyerekeknek tanítok magyar nyelv, és irodalmat, és történelmet, miközben kielégíthetetlen tudásszomjam egyre tovább hajt, és jelenleg a doktori tanulmányaimra összpontosítok.
Csendes József
Kaj phirel o Del?
avagy
Járhat-e az Isten a Villanyrendőrnél?
Amikor az Úristen elfáradt – mert hát lássuk be, tizenegy, és fél milliárd évnyi serény teremtés után még ő is elfáradhat – kicsinyke pihenőre tért.
Megágyazott magának a kis szobácskájában, leült az ágya szélére, nagyot ásított, és lefeküdt aludni. Ám egy pillanat sem telt belé, máris talpon volt.
Az üzeneteim! Ma még nem néztem meg a postát! Kiszaladt gyorsan az udvarra a levelekért. Mindig csak kérnek, és kérnek, és kérnek – mormolta bosszúsan, aztán kicsit higgadtabban hozzátette – persze ki mástól is kérhetnének… De ezzel a Földdel igazán kezdeni kellene már valamit. Mit tegyek azokkal a megátalkodott emberekkel? Özönvíz már volt, küldötteim rendszeresen szóltak hozzájuk, Jézus is járt már náluk, de még mindig nem lehet velük bírni. Mit akarnak? Hogy magam menjek oda rendet rakni közöttük…?
Eddig jutott a gondolataiban, amikor minden átmenet nélkül elaludt. Másnap a szokásos reggeli munkaértekezleten az Úristen tanácsadói azt javasolták, vegyen ki néhány nap szabadságot, már igazán ráfér némi pihenés. Isten megfogadta a tanácsot, és saját kezűleg írt egy rövid üzenetet, amit kiszegezett a Mennyország kapujára:
SZABADSÁGRA MENTEM,
KÉT HÉT MÚLVA JÖVÖK
KULCSOK SZENT PÉTERNÉL…
(Isten)
Mindezen eseményekkel párhuzamosan, Tibor az egyik esős augusztus végi napon azon gondolkodott, miközben hazafelé baktatott a sötét miskolci éjszakában:
– Hol jár az Isten? Hol jár az Isten? – kérdezte keserűen – Tényleg elfelejtett minket, cigányokat? Nem! Az nem lehet! Hiszen a Bibliában meg van írva, hogy aki kér, az kap, aki zörget, annak megnyittatik.
Abbéli reményében, hogy imája meghallgatásra talál, eképp esdekelt: Drága Mennyei Atyám! Nincs jogom bármit is számon kérni rajtad, de emlékezz meg rólunk is, gyermekeid vagyunk mi is, ha jól tudom…
Beismerem, sosem voltam hűséges bárányod, hiszen annak idején, a foci, meg egy lány miatt otthagytam a papneveldét, de azt mondja a Szentírás, hogy egyetlen megtérő bűnös felett nagyobb öröm van a Mennyben, mint 100 igaz felett. Hát itt vagyok Atyám! Zörgetek! Nyiss kaput! Nem magamnak kérek Atyám, saját sorsom már nem érdekel. Persze nem vetném meg azt sem, mert lehetne rajta javítani… de most akkor sem magamnak kérek, az igazságtalanság ellen ágálok… Mentsd meg az elszenvedőit Uram!
Nagyjából eddig jutott az imával, mire hazaért. Otthon már csend volt, csak a gyerekek szuszogása hallatszott. Másnap korán kelt, hogy időben odaérjen a találkozóra. Ahogy készülődött, az esti imádságán gondolkodott. Vajon meghallotta-e az Isten? Fog-e járni az Avason?
Megcsörrent a mobiltelefon. Azzal a vicces gondolattal vette fel, hátha Isten az, és épp most segíti meg a romákat.
A vonal túlsó végén azt kérdezte tőle egy barátja, hallotta-e hogy jönnek a neonácik felvonulni az Avasra. Hát Tibor nem éppen így képzelte el, az isteni gondviselést.
Aznap egy politikussal volt megbeszélése. A felajánlott állandó jövedelem, némi informáciért cserébe valóban sokat javított volna Tibor anyagi helyzetén.
Míg amaz beszélt, Tibornak látomása volt, egy összevissza tekergőző, sziszegő kígyó:
Tedd meg, borulj le előttem!
Tibor egész teste remegve tiltakozott a gondolat ellen.
Igyekezett uralkodni magán, de valami mégis látszódhatott rajta, mert a politikus megkérdezte, jól érzi-e magát. Kitérő választ adott, majd elköszönt.
Teljesen kimerültnek érezte magát, leült pihenni a Főutcán egy padra.
Még mindig, az járt a fejében, hogy hol jár az Isten? Valóban elhagyott minket? Olyan szép nap van ma, Istennek ebben a gyönyörű világában – gondolta. Ilyen szép napon, biztos leszáll egy kicsit a földre, hogy élvezze a napsütés melegét, a szél fúvását az arcán…
Ekkor ült mellé egy öregember, és megkérdezte tőle, min gondolkodik, mert az világosan látszik rajta, hogy gondolkodik…
Tibor maga sem tudta miért, beszédbe elegyedett az öreggel. Elmondta neki, hogy csodálja az égkékjét, a fák leveleit, bámulja a felhőket…
Az öreg elnevette magát – Nincs még korán ahhoz fiam, hogy maga felhőket bámuljon?
Tibor büszkén mondta, hogy szerinte nincs, és igen, ő felhőket is szokott bámulni, itt Miskolc közepén, a Széchenyi utcán, az Avason, vagy ahol éppen van, és ezt egyáltalán nem szégyelli.
Aztán azt tudakolta tőle az öreg, hogy azért olyan boldog-e, mert megtalálta élete szerelmét vagy nyert a lottón, és ki tudja fizetni a tartozásait? De Tibor ezeken a kérdéseken csak kacagott.
Én nem lottózom, ahhoz meg, hogy az adósságaimat rendezzem, minimum bankot kellene rabolnom…
– Nocsak – mondta az öreg. – Ott le is lőhetik az embert…
– No hát ezért nem rabolok bankot, ha lelőnének, nem láthatnám többé ezt a gyönyörű világot.
– Isten valóban szép világot teremtett – nézett rá amaz komolyan.
– Jó lenne Istennek lenni.
– Miért, maga mit tenne ha Isten lenne? – kérdezte az Öreg csúfondáros mosollyal az arcán.
– Eltörölném a fájdalmat, és a szenvedést.
– Csak azokat?
– Na jó, a szegénységet, a háborúkat, az üldöztetéseket…
– Nem lenne unalmas a világ ezek nélkül?
– Nem hiszem. Jól ellennénk mi itt magunknak.
Fiam gondolkozzon el rajta, hogy mihez kezdene az Isten hatalmával?
Az öregember ezután elbúcsúzott, és felszállt a villamosra, Tibor pedig gondterhelten hazaindult a Fő utcán felfelé, a Városháza irányába. Még egy ilyen hóbortos vénembert!
Otthon a felesége azzal fogadta, hogy kikötik az áramot, ha 8 napon belül nem fizet be minimum 13 ezer Ft-ot. A Távhőszolgáltató is bíróságra adta már, a lakáshitelszerződése ügyében is felmondással fenyegetőzött a bank, nem fizetett még csoportpénzt az óvodában. Hogy is tudnám ezeket megoldani? Hiszen nem keresek annyit, ami ezekre elég lenne. Búnak engedte a fejét, és arra gondolt, hogy ő ezt a pénztelenséget, ezt a nincstelenséget már nem bírja tovább, és megöli magát. Látott is egy szép nagy fát a Népkertben, amely alkalmasnak látszott… de aztán jött a látomás, az összevissza tekergőző, sziszegő kígyó:
– Tedd meg, borulj le előttem!
Ahhoz nekem túl merev a gerincem…
Azzal Tibor erőt vett magán és besétált a szolgáltatókhoz. hátha megállapodhat velük.
Hazafelé a villamoson ismét találkozott a hóbortos öreggel.
– Magával mi a helyzet? Kifizette a számlákat?
– Milyen számlákat kérdez?
– Azokat amiket ma kapott.
– Honnan tud maga erről?
– Én mindent tudok fiam. Mindent, és leszállt a villamosról. Tibor követte.
– Kicsoda maga?
– Tényleg nem tudod? Nemrég azzal vádoltál, hogy elhagytalak benneteket.
Tibor csak állt a sarkon, mint egy idióta és nem jött ki hang a torkán. Először azt hitte, hogy az öreg valamelyik pszichiátriáról szabadult, végül Istennek sikerült meggyőznie, ő valóban az Isten…
Akkor Tibor meghívta magukhoz. Szilvapálinkával kínálta. Felesége, Anita gyorsan odakészített egy lecsós-nokedlit, erőspaprikával. Cigányosan, kanállal ették. Isten mind tíz ujját megnyalta utána.
Olyan jól érezte magát a cigányok között, hogy még nem akart visszamenni a Mennybe.
– Szóval nemrég azt kérdeztem, mit tennél, ha Isten lennél?
– De én csak ember vagyok – mondta Tibor
– Hiszen teremtőerőt adtam neked, amikor a képmásomra formáltalak.
Használd!
És hidd el, nem felejtettem el a cigányokat, vigyázok rájuk, hiszen megtartottam őket, annyi üldözés után is.
– De Uram!
– Amíg éltek, kiáltsatok hozzám igaz szívvel! A te kiáltásod szívből jött… Ezzel az Isten eltűnt, és Tibor egyedül állt a Villanyrendőr sarkán.
Isten pedig visszatért a Mennyországba, levette a kapuról a kiírást, s az emberek szívébe vésett egy másikat:
Az Isten országa bennetek van
Köztetek járok…
(Isten)