Bogdán Árpád

BOGDÁN ÁRPÁD


FORGATÓKÖNYVÍRÓ, RENDEZŐ, SZINÉSZ, IRÓ, KÖLTŐ, FESTŐ, FAVÁGÓ

ÉLETRAJZ, FILMOGRÁFIA

1982. június 13-án születtem Nagykanizsán. 4 éves koromban nevelőotthonba kerültem. Felsőfokú tanulmányaimmal párhuzamosan több színháznak voltam, mint színész-rendező a tagja. Közben dolgoztam a Józsefvárosi Tanodában, ahol a hátrányos helyzetű és deviáns gyerekek személyiségfejlesztése és iskolába való integrálása volt a cél. Azóta rendszeresen foglalkozom hasonló sorsú gyerekekkel. A foglalkozásokon a színház, a film, az irodalom eszközeivel hoztunk létre produkciókat a gyerekekkel. Minden alkotásban, legyen az másé, vagy az enyém, arra vagyok kíváncsi, hogy a sorsok, események tükrében, hogy dönt, mit cselekszik az ember. Hiszem, hogy a művészet eszközeivel választ keresők közelebb vihetik önnön magukat, és ezzel társaikat, egy megértőbb, befogadóbb szemléletmódhoz.

FILMOGRÁFIA

Cím: Halottlátó (The Necromancer)
Műfaj: nagyjátékfilm
Dátum: előkészületben

Cím: Genezis (Genesis)
Műfaj: Nagyjátékfilm, 120 perc
Dátum: 2018

Cím: Ghetto Balboa
Műfaj: Dokumentumfilm, 94 perc
Dátum: 2018

Cím: Szia batyus
Műfaj: Rövidfilm, 24 perc
Dátum: 2015

Cím: Dominika
Műfaj: Rövidfilm, 20 perc
Dátum: 2015

Cím: Holnap majd felhivjuk anyut
Műfaj: Rövidfilm, 15 perc
Dátum: 2014

Cím: Sötétség a város szélén – roma sorozatgyilkosság (BBC)
Műfaj: Dokumentumfilm, 60 perc
Dátum: 2009

Cím: Megtagadva (BBC)
Műfaj: Dokumentumfilm, 30 perc
Dátum: 2008

Cím: Boldog új élet (Happy New Life)
Műfaj: Nagyjátékfilm, 84 perc
Dátum: 2007

Cím: Boldog új élet
Műfaj: Nagyjátékfilm, 84 perc
Dátum: 2007

Cím: Roma Astronauta Projekt, Kidobós (OM)
Műfaj: Társadalmi célú hirdetés
Dátum: 2006

Cím: Szürkület
Műfaj: Kisjátékfilm, 60 perc
Dátum: 2005

Cím: Ütem és Fogalom
Műfaj: Kisjátékfilm, 60 perc
Dátum: 2003

FESZTIVÁLOK, DÍJAK

BOGDÁN ÁRPÁD: BOLDOG ÚJ ÉLET FESZTIVÁLSZEREPLÉSE

2007 Budapest Magyar Filmszemle (versenyben)
2007 Berlin Nemzetközi Filmfesztivál – Panorama (nemzetközi bemutató)
2007 Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál – East of the West (versenyben)
2007 Toronto Nemzetközi Filmfesztivál (bemutató)
2007 Ghent Flanders Nemzetközi Filmfesztivál (versenyben)
2007 Varsó Nemzetközi Filmfesztivál (bemutató)
2007 Genf Cinema Tout Ecran (versenyben)
2007 Sevilla Filmfesztivál (bemutató)
2007 Calcutta Nemzetközi Filmfesztivál (bemutató)
2007 Lecce Európai Filmek Fesztiválja (versenyben)
2007 Bécs Filme aus Ungarn (bemutató)
2007 Galway Filmfesztivál (bemutató)
2007 Bécs – Sommerkino (bemutató)
2007 Palics Nemzetközi Filmfesztivál (bemutató)
2007 Rio de Janeiro Nemzetközi Filmfesztivál (bemutató)
2007 Reykjavik Nemzetközi Filmfesztivál (versenyben)
2007 Moveast Nemzetközi Filmfesztivál Pécs (versenyben)
2007 Marrakech (versenyben)
2007 Pozsony IFF (versenyben)

BOGDÁN ÁRPÁD: BOLDOG ÚJ ÉLET FESZTIVÁLDÍJAK

2007 57. Berlinale, elismerő oklevél, Special Mention, Panorama szekció
2007 38. Magyar Filmszemle, Simó Sándor díj (elsőfilmes rendezői díj)
2007 38. Magyar Filmszemle, legjobb eredeti zene
2007 38. Magyar Filmszemle, legjobb producerek
2007 38. Magyar Filmszemle, diákzsűri, különdíj
2007 38. Magyar Filmszemle, diákzsűri, legjobb zene
2007 13. Cinéma tout écran – Genf – Reflet d’Or (legjobb rendezés díja)
2007 Moveast Nemzetközi Filmfesztivál Pécs – az egyedi látványvilág díja
2008 Filmkritikusok Díja – elsőfilmes rendezés

GENEZIS 2018

Sofia International Film Festival The Young Jury Award 1
Special Jury Award 2
Valencia International Film Festival Best Film Award 3
Best Cinematography Award 4
Lecce Cineurpa Film Festival Agiscuola Award for Best Film 5
Cineuropa Award 6
Best Cinematography Award 7
Kolkata International Film Festival Special Jury Award 8
FSFF International Film Festival Best Film Award 9
Los Angeles Magyar Film Festival Best Actor Award-Milán Csordás 10
Festival International Du Film Politique Special Mention of the Jury 11
Zsigmond Vilmos International Film Festival Main prize- Best Cinematography 12
Shanghaj International Film Festival Best Filmdirector 13
Lagow International Film Festival Golden Grape-Best Film Award 14
Berlin Romani Film Festival Special Jury Award 15
67. Berlin International Film Festival Competison- Panorama

GETTO BALBOA 2018

Beijing International Film Festival AWARD – Honorary Works by the Judging Panel 1
Berlin Romani Film Festival WINNER: Best film 2
Magyar Film week Best Dokumentumfilm 3
Magyar Film week Best Cameraman 4
Docu Rafcat Boutique-Sarajevo IDFA Award 5
Kovács László-Zsigmond Vilmos Best Dokumentumfilm-Best Cameraman 6

Bogdán Árpád

IRTÁS

 

u alakban hozzávetőleg kétszáz

kétszázötven négyzetméteres  betonkockákkal fedett

területről beszélünk  szélükön három-három virágágyással

szemben frontban végig ablakok  így az udvarról is jól

lehetett látni ki hova tart épp a kétszintes intézmény

nappali avagy éjszakai fényben fürdő belében

az u alak felső szárnyai hálószobák voltak

szobánként tíz vagy húsz vasággyal a

szemben szimmetria szigorú ismétlődésével

a mérnökök átlátható otthont terveztek három

esetenként négyszáz gyerek befogadására alkalmas teret

és mi laktuk is annyian

olykor még többen is

bámulatos volt az épület kapacitása

nyaranként teszem azt

mikor mi bezsúfolódtunk a kétszintes tábori ágyakkal

otthonossá varázsolt tantermekbe és helyünket – hol évközben

éltünk – kintről jött gyerekek foglalták el

ez az ára ha meggondolatlan a nép árva

gyerekeinek luxuskörnyezetben terveznek neveldét

mi egy irigyelt vízpart mentén terül el

 

na de előtte hátra volt az

udvar rendbetétele mi alkalmas volt sorakozásra

tanévnyitóra avatási ceremóniára nyilvános megalázásra

mely számtalanszor katonás fegyelemben végbevitt

kivégzésnek is hatott csak épp aztán ebbe senki nem halt bele

vagy legalább is nem konkrét értelemben

ezt kellett rendbe rakni még a „kintisek” megérkezése előtt

ugyanis az udvar betonkockáinak réseiből hiába irtottuk egész évben

csak úgy burjánzott a gyom

a könyörtelen tépő mozdulatok voltak célszerűek

nem volt elég a felszínét letépni eredményességet a gyökerestül

való kiirtás hozott legalább is egy időre mert

gyökér mindig maradt a kövek alatt

hiába lett az udvar rendes takaros

tudtuk a gazok újra nőnek

és akkor kezdődik minden előröl

 

kora nyár volt utolsó éjszakát töltöttük szobánkba

előző nap a lenti tantermekbe már behordtuk az emeletes vaságyakat

melyekre egér rágta matracok esővíz szagú tábori takarók kerültek a raktárból

ezekben fogunk aludni mi

az udvar kigyomlálva átsöpörve csakis a virágágyásokba

ültetett piros virágok bólogattak bibéjükkel befogadásra készen

minden készen állt a boldog nyaralásra-napsütésre

de nem nekünk

a mi feladatunk volt észrevétlennek lenni-maradni

lopakodni settenkedni meg nem zavarni a  kintis gyerekek kiérdemelt pihenését

ez nehéz feladat volt már csak létszámbeli fölényünk okán is

nem tudtunk köddé válni hiába ragaszkodott hozzá az intézmény vezetősége

egy-két napig talán ment volna de három hónapon keresztül – – –

ez a feladat a lehetetlennel volt határos

 

én már egy ideje ébren bolyongtam a szobákban folyosókon

búcsúzkodtam épp vagy valami ilyesmi

néztem az alvók embriópózba görnyedt gyűrődését

rádió recsegett az ügyeletes nevelőtanár szobájából

semmi zaj nem volt hacsak nem a hajnal felé megmoccanó világé

melyben csak én voltam ébren egy kezdődő nyugtalansággal

mintha elveszítettem volna valamit

de nem ám bármit nem valami megfogható valamit

füzetet tollat halnyelű kést gojgomitics matricás hátlapú tükröt

nejloncsomagolásában szétfolyt piros kakasnyalókát

otthonról kapott levelet, sütemény celofánját

rajta apa ujjlenyomatával – nem

valami más volt ami elveszett nem tudom mi

és akkor meghallottam Őt ahogy engem szólít –

 

kinéztem az ablakon mert mintha onnan jött volna a hang

alig volt hallható de tudtam hogy ő az

ahogy azt is tudtam nem a képzeletem játszik velem

vágyakozó gyerekképzeletem régen elfojtva már

gondosan burkolva deviáns viselkedés mögé

rendszeres garázdálkodások elkövetése a kótert falain belül s néha kívül

bolti lopások melyek leginkább a nadrágunkba gyömöszölt édességek

cigaretták eltulajdonításában merültek ki az abc nevű abc-ben

de ha ez sem volt elég ott volt még az összecsapás lehetősége 

a falusi gyerekekkel melyekre ők is épp oly nyitottak voltak mint mi

és egy ideje a lányok tapizása is gyakorolva lett de azt csak ímmel-ámmal

épp csak annyira hogy ne lógjak ki a sorból—

 

szóval számtalan felületünk volt bizonyítani érettségünket

melyben nyilvánvalóvá vált önmagunk de legfőképp társaink előtt

hogy szükségszerű közönnyé kopott bennünk a lángoló akarás

hogy apa, meg anya ölelése, és hogy újra egy család—

 

épp ezért volt nyugtalanító ez a hang

azt hittem ez is kikopott már belőlem

ahogy arcát se tudtam már kivenni legújabban az álmaimban

és most ez a hang

 

lementem az udvarra körülnéztem

a hang forrását kerestem honnan jöhet

lehasaltam a betonkockákra hogy talán onnan de nem

ekkor a virágágyásokra néztem és meghallottam Őt– –

a föld alól jött a hangja és kétség sem fért hozzá akart valamit mondani

de föld tömődhetett a szájába ahogy lélegzetét is gyökerek fonhatták át meg át

ültetett virágok hajszálvékony erei betonkockák alatt

testmeleget kereső gyomok makacs fonadékai – –

hányni kezdtem a földet marokszám tépve a virágokat

ujjaim belevájtak a harmathideg földbe egyre mélyebbre ásva le

és akkor előbukkant az arca

kikotortam szájából a gyökereket a földdarabokat

szemébe néztem homlokáról eligazítottam a sáros hajtincseket

 

nem tudok vigyázni rád többé

sírni akart de csak sáros víz jött ki a szeméből

nyakán mint valami nyugtalan izgő nyaklánc földigiliszták mozogtak

kézfején csiga mászott ahogy füléből is hangyák mászkáltak ki-be

 

tudom Anya mondtam neki tudom

és haragszol emiatt rám kérdezte

tekintete tó tükre mibe épp beleölte magát

megráztam fejemet nem volt mit mondanom

mert mit is jaj annyi mindent jaj anya anya

inkább az ablakokra néztem

úgy csináltam mintha az első napfény dühítené a szemem

és ezért könnyezek

lassan itt a reggel mondtam mennem kell

anya megértette

láttam fél, láttam fázik láttam hogy remeg láttam-

visszahánytam a földet rá hogy ne fázzon

majd egyenként mind a virágokat és a szomszéd virágágyásokból is

már feljött a nap, már megjött az első busz, teli vidám „kintisekkel”

és csak akkor mentem vissza a szobámba sárosan

tudtam hogy lesznek következmények

mindennek van következménye

de nem érdekelt

 

a vizes szobába vittek

néhány társammal együtt akiknek meg kellett büntetniük engem

(ha nem teszik, őket büntették volna meg)

aztán míg ütöttek és behugyoztam

anyára gondoltam

a virágágyásokra gyökerekre

betonkockákra az alattuk lapuló férgekre

fogukra sötét szájüregükre

a bomlásra hogy most testéből gaz lesz és virág – – –

 

és azóta is irtom az álmokat

nőket mosolyokat hajnalba szakadt

templomtornyokat istenszínű

eget hamis hangommal a rádióból

recsegő slágereket

irtom mindazt mi szép lehet

míg olyan üres nem leszek

mint a zsebek a holtak ruházatán

testükből sarjadva gyom és virág 

gyökerük nedves ércsomók gubanca

szikét mártok minden szavamba

hajadba nyúlok ujjam éle vág – – –

 

– – – szívdobbanásom csak üvegszilánk

 

 

*

 

Bogdán Árpád

utószó

 

nem leszek több mint apám keze

éjbe zuhanó csapkodások csöndje

meg nem szűnő és ütemes

majd vérbe ringat az álmom és a

glóriák vinnyogva a homlokomra fagynak

 

mennyire igazak voltak a falak

világűrnyi sikolyokba rendezett apró lélegzések

torz vonalakba mártott arcokat

tükrökké széteső szemeket vetített és

hebegésbe haló gondolatokat

 

igazabb volt a tányércsapkodásánál

anyám jelenléténél és annál

ahogy a földre hanyatlott testvérem

csontokra zúzódott szép feje

 

 

 

 

 

 

 

*

 

Bogdán Árpád

almák

 

már hajnal volt, mondtam simonnak

vissza kéne mennünk a házba

még észreveszi valaki üres ágyunk, amit

bár kitömtünk, formái csakis a sötétben alkalmatosak

a felületesen vizslató tekintet megtévesztésére

a kezdődő hajnal akarva akaratlanul is

leleplezi majd ügyetlen utánzó sziluettjeinket

maradni akart. még be akart mászni egy kertbe, mondva

ott érni kezdtek az almák, és kutyák sincsenek

és ha vannak is, a ködben nem csak a léptek

de az emberek körvonalai is szertefoszlanak

(még az olyanoké is, akik rosszban sántikálnak, mint mi)

nem hittem neki. a kert végéből nagytestű kutya ugatását

szitálta felénk a fehér köd, igaz, éjszakákba rozsdállt

láncok tompa csörrenése, és zománcos edény üres koppanásai

kísérték őrjöngését. le mertem volna fogadni, az edényen a

zománc több helyen is lekopott már, kékesfehér fodrozásába

kutyafogak ütötte lyukak, na de a lánc, a lánc volt az,

ami aggasztott engem, de simon nem törődött vele

a bérgyilkosok órája ez, mondta, és kacsintott

néha tudott ilyen érdekeseket mondani

a köd elnyomja a gyilkosok illatát, ahogy elrejti az

élesen villanó pengék ezüstös suhanását is

egy sárga könyvben olvastam, mondta szuszogva, míg én

alulról toltam fölfelé, hogy átbillenjen a kerítésen

simon kövér volt, és állandóan mosolygott

(majd akkor is mosolyogni fog, mikor majd felvágja az

ereit üvegcseréppel a vizes szobában, ahova a nevelők

zárják majd be, büntetésből, miután alaposan megverik

de ez most nem tartozik ide, na meg elrontani sem akarom a

sztorit feleslegesen hoztam be ezt a szálat, pláne, ha

figyelembe vesszük, simon túléli a vizes szobát, és még

sokat fog mosolyogni, mire valóban sikerül az

életet eldobnia magától, és végleg eltávozik közülünk

szelíd mosolyba fagyott arccal)

bemásztunk a kertbe. az almák zöldek voltak, és éretlenek

a fa törzse nyálkás a harmattól, az éjszakától, mintha csak

egy moha és fűillatot izzadó kígyót másztunk volna meg   

a kert közvetlen közelében sínpár vezetett

ha nem is a végtelenbe, bár ki tudja

akkoriban a végtelen elképzelhetetlensége nem

ütközött mindenféle felnőttes badarságba, fogalomba

a végtelen, ha sínpár volt, hát vaspánt lehetett

valami végtelen nagy valami valamijén

és azt a célt szolgálta, hogy összetartsa azokat a dolgokat

amik amúgy szét akarnának esni

ez az elképzelés jobban illeszkedett világomhoz, mint az

hogy a párhuzamosan futó vonalak aztán összeérnek

a felfoghatatlan, végtelen sötétséget fel-

felszakító csillagok ellenőrizhetetlen tartományai mögött

miért érne össze a végtelenben az, ami szemmel láthatólag egymás mellett halad?

ezt szóvá tettem simonnak, aki csak hallgatott, közben tömte

magába az éretlen zöld almákat

tekintete, úgy tűnt a végtelenbe vész el

beleharaptam egy almába, egy ideig csak rágtunk

majd simon pizsamája felső részéből rögtönzött

zsákot formázott, és pakolni kezdte bele az almákat

egyenként szagolgatva, méricskélve őket – –

mennünk kéne, mondtam simonnak idegesen

s azon tűnődtem, a ház melyik részén settenkedjünk vissza

hogy kiruccanásunk észrevétlen maradjon a nevelők előtt

lehuppantam a földre. talpam alatt koraérett almák rothadó, zöld

harmat hidege, mi rázkódni kezdett, ahogy egy-egy vonat elrohant mellettünk

fejemre lepottyant pár kemény alma, majd érkezett simon is, aki

mellém huppant. meztelen, puha felsőtestéhez szorította a zsáknyi almát

arcán jóllakott, boldog mosoly. láttam, hogy didereg, átöleltem

de ő elhúzódott. inkább siessünk, mondta. ezzel egyetértettem

átmásztunk a kerítésen, épp időben a kutya

nagy volt, és egész ugatásával rohanó hátunknak feszült

nevetve rohantunk, s rohanás közben simon elejtett pár almát

lehajolt, hogy összeszedje őket, majd továbbrohantunk az ébredező falun át, a

tompa ablakfényekben hunyorgó kerteken keresztül

a te végtelened, lihegte simon, megszámlálhatatlan

soha nem fogod megérteni, hacsak

el nem jutsz egy elfogadhatóbb végtelen magyarázatához

a hajnali ködben előbukkant a falu templomtornya

rohanásunkat lelassítottuk ballagásra

a végtelen az ember számára felfoghatatlan

na meg nem is az emberi elmének találták ki ezt a fogalmat

átvágtunk a temetőkerten. halk borostyánok az aranybetűs táblák márványhidegében

háborús hősök nevei szigorú kőbe vésve, elmúlásba görnyedt fakeresztek

pléhkrisztusok művirágokkal díszített magánya, és persze a csönd 

a végtelen nem mennyiségbelivégtelenre,  hanem isten

végtelen képességeire, határtalanságára utal – – –

mint kiderült, ezt is valami könyvben olvasta simon

sokat olvasott és gyakran idézett is azokból a könyvekből

még akkor is, ha értelmét senki, vagy épp ő maga sem találta

néha elég volt a mondatok frappánssága, és az az illúzió, hogy

simonnak mindenre volt egy jó mondata

ez is ilyen volt. okfejtését megjegyeztem, bár

érteni azt hiszem

              máig sem értem – – –

csak néha sejtem , így felnőtt fejjel, főleg

akkor, mikor köd lepi be a nyári kerteket

s valahol vonatok, vonatok rohannak isten felé

egy végtelen nagy almáskerten át

 

 

*

 

Bogdán Árpád

ma újra 

 

ma újra szelíd ami vad

ma újra csendben a szívem

kanyarognak üres utak

mint vonalak a tenyereden

 

ma újra hangod hallani

álomban vagy ébren épp

függöny lebben mi mögül

árnyból árnyad lép elém

 

mennyiből lettél, te az egy

miért hogy csak te vagy nekem

néha hiszem csak látomás

időzik a szívemen

 

ma újra szelíd ami vad

közös imánk halkulni kész

de a csöndedtől én is félek

s tudom csöndemtől te is félsz

 

 

 

 

 

*

 

Bogdán Árpád

  dallam

 

este felébredtem mert úgy éreztem

valaki énekel bennem és akartam tudni ki az

figyeltem a hangját és a holdat néztem

szerettem volna ha ő énekelt vona bennem

mert valójában olyan egyedül voltam

mint a hold fent és tudtam én

annyian vannak akik ugyanolyan egyedül vannak

mint a hold és hogy ez nem új érzés

ezt érzik az emberek amióta hold a hold

s van ki ránézzen éjszakánként a holdra

s miközben nézi lehet hogy ugyanazt a dalt

hallja amit én is

ugyanazt a dalt vagy ha nem is

az érzés hasonló s vele együtt a dallam is

 

a pótolhatatlan dolgokról

 

én nem jegyeztem fel az álmamimat

elhagytam őket ahogy a kulcsaimat is

hanyag vagyok és szétszórt mondják is sokan

pedig lesz majd másik kulcsom és minden

bizonnyal álmodni is fogok még ma

persze vannak dolgok amiket nem 

lehet így pótolni re és produkálni

oda kell figyelni rájuk akár a gyerekekre

mint egy kisgyereknek megfogni a kezét

nagyon hamar szétszaladnak ha nem figyelsz

 

figyelj mert vannak dolgok amik nem pótolhatóak

 

*

 

Bogdán Árpád

 

hajnal

 

ma felkeltem hajnalban és nagyon rossz volt

a nem alvástol zsibogott a fejem

nem tudtam visszaaludni pedig próbáltam

így hát felkeltem és láttam hogy hajnal van

összepakoltam a táskámba és elindultam

a vasútállomásra hogy vonatra üljek

hogy elmenjek erről az álmatlan helyről

el akartam feledni ezt a hajnalt

a várost aki nem akart elaltani

nem tudom hova fogok menni mindegy

csak álljon meg valahol a vonat velem ahol tudok

aludni nyolcig kilencig mert én ezt nem bírom

nem bírom az álmatlanságot nekem muszáj

aludnom nyolc tíz órát a szervezetem miatt

ha nem alszom fáradt és nyűgös vagyok

nem tudok akkor írni és mindent útálok

egy hajnalban kelés nem akarok útálni mindent

a hajnalt sem pedig őt tényleg útálom

 

*

 

Bogdán Árpád

 

31

 

mint ki elfelejtett valamit

zsebórát erdőt tornaszertárt

az első bicikliutat csókot

küzdelemben kifulladást

örök barátságot

a filmek vetítőnyalábjait

temetők csendjét

öreg erdők örök fiatalságát

hepehupás hajnalok buckáit

megannyi krisztusokat és máriákat

a templom gazos udvarán át a kamasz csörtetőket

az almatolvajokat a vasút menti kertekben

a boszorkányfát a mocsár közepén

az ezüstcoltok és indiánkönyvek varázsát álmodókat

a szél zúgásába a vámpírok settenkedésétől félőket

a megelevenedő szobrok mohás lépteit

titokzatos házak  kerítésléceinek reccsenéseit

a holdfény megvilágította gyermekkorom utcáit

a hóvihart mikor elszöktünk hogy hol van a világ vége

mikor anyánk méhében átélt élményeinkről meséltünk

de megfogadtuk, erősek leszünk

megbocsátunk, és újra éljük amit elvettek tőlünk

jaj barátaim hol vagytok

úgy kóválygok itt

mint ki elfelejtett valamit

 

Bogdán Árpád

HÓKUNYHÓ

Anyám ébresztett minket. A kályha vasának vörös izzása – azt hiszem, ez lehetett az utolsó kép, amellyel álomba zuhantam – most kihűlve, feketére kormozódva olvadt bele a semmibe. Pislogtam, hogy a szemem megszokja a sötétet, és ismerős távolságaival, meghitt szűkösségével megrajzolódjon az a tér, amelynek minden szegletét, homállyal takaródzó zugát ismertem. Anyám arca zaklatott volt. Ez a felismerés ugyanakkor abban a pillanatban még nem tudott pánikká érlelődni bennem, hisz alig pár perccel ezelőtt ébredtem. Sokkal inkább csodálkoztam azon, hogy a kis szoba ajtaja nyitva van, és rajta borzalmas hideg jön be a tiszta holdfénnyel együtt. Kint jeges szél tombolt, és a szél, ahogy be-berohant a kis szobába, hópelyheket sodort magával, abból a fajtából, amelynek magjait a tűhegynél is kisebb jégkristályok alkotják, és bőrödbe dörzsölve érzed, hogy karcolnak és sebeznek. Anya arcát félig eltakarta a homloka elé hullt haja, amelyet amúgy mindig gondosan hátrasimítva hordott. Hajának erős januárillata volt, előző nap mosta meg épp friss hóból nyert vízben. A mi hajunkat is lavórban vagy vödörben gyűjtött esővízzel mosta, melybe faleveleket, öreg fák gallyait vagy frissen tépett mezők füveit áztatta, mondván, így olyan erősek lesznek a hajszálaink, mint a mezők növényeinek és az erdők fáinak gyökerei. (Épp ezért mindig olyan illatunk volt, amilyen évszakban jártunk, sőt az átmeneteket képező hetekben, mikor mondjuk télből tavasz lett, bőrünkön és hajunkon egyszerre lehetett érezni a tél néma és fegyelmezett illatát.)
Nővérem alakja vált ki a sötétből, már felöltözve, karjában öcsémmel, aki alig múlt egyéves. Duzzogni kezdtem, hogy miért nem ébresztettek előbb vagy mondjuk egy időben, de anya, ki amúgy jól viselte indokolatlan kitöréseimet, most erre a gyenge próbálkozásra úgy reagált, hogy fejemet kíméletlenül gyömöszölte bele pulóverem szúrós, szűk nyílásába. (Hova megyünk, kérdeztem anyát, de nem kaptam választ, csak hátraszólt a nővéremnek, hogy keresse meg a cipőmet, mert ő hiába tapogatja a sötétben az ágy alját, nem találja.) Nem értettem, miért kell sötétben öltözködni, a petróleumlámpából nem fogyott ki az olaj, én fújtam el a lángját este, miután nővéremtől kicsikartam még egy mesét abból a színes mesekönyvből, amelyet apa hozott nekem, amikor még együtt voltunk.
Apát tavaly ősszel vitték el tőlünk. Rendőrök jöttek érte, nagy kutyákkal, melyeket ráuszítottak, miután nem tudták lefogni és bilincsbe verni. A rendőrökkel voltak olyan fura emberek is fényes, nagy, fekete bőrkabátokban. Én tőlük féltem a legjobban, talán mert a tekintetük halott fényekkel volt üresre maratva, és semmit se szóltak. Cigarettázva nézték végig, ahogy a kutyák belemarnak apám testébe. A közönyösségük, az apró mozdulataik, a kabátjuk alatt ugrásra kész izmaik mozdulatlan tömege volt az, ami nyugtalanítóbb volt a kutyák rugóra működő feszes állkapcsánál vagy a dühödten káromkodó, sáros ruhájú rendőröknél. A sárban, ahová előzőleg egy bordó arcú rendőr került az apámmal való dulakodást követően, kétségbeesett gyorsasággal próbált eliszkolni a kutyák közeléből, de már későn. A támadás őrjöngő hevében a kutyák vérszagot kaptak, felváltva marcangolták hol apámat, hol pedig őt. Apám csak a szükséges mozdulatokkal védte magát. Az egyik kutya a bordó arcú rendőr arcába mart. Ekkor a rendőrök megmoccantak, hogy segítsenek bajba jutott társukon, de kényszeredetten megálltak, mivel az egyik bőrkabátos férfi rájuk nézett, tekintetével tiltva meg, hogy bármit is tegyenek. A rendőrök egy ideig bírták a bőrkabátos mozdulatlan tekintetét, de ahogy én sem vagy anya sem, úgy ők sem bírtak sokáig szembenézni az ürességgel.
A bőrkabátos még pár pillanatig figyelte őket, majd élettelen tekintetét visszairányította a támadást intéző nagy testű kutyákra. Apa már több sebből is vérzett, még tartotta magát, bár sejtettem, előbb vagy utóbb elfogy az ereje, és akkor muszáj lesz feladnia.
Apa tudott beszélni a fákkal, a vizekkel, értett az állatok, így a kutyák nyelvén is. Kitanított arra, hogy kell a szemkontaktust felvenni velük, hogy kell fordulni, ha mégis ugrásra szánták már el magukat, és milyen pontokat kell védeni, ha küzdelemre kerülne a sor. Nyak, arc, a kezek és lábak hajlataiban azok az artériák, inak, melyeket már nem takar izom. Persze a legjobb megoldás, mondta, ha óvatosan hátrálsz, félkörívet írva le, és kikerülsz arról a területről, amit a kutya meg akar védeni. Azt onnan tudod megállapítani, mondta, hogy mi is az ő területe, hogy milyen messze néz mögéd a kutya. De tudd, tette hozzá apám, vannak kutyák, akikhez hiába beszélsz. És ez, nevetett, az emberek esetében is így van. Nem elég, ha egy nyelvet beszélsz velük. A küzdelem néha elkerülhetetlenül bekövetkezik, és akkor bizony az életedért kell harcba szállnod.
Apa akkor az életéért küzdött. Vére elkeveredett a sárban vinnyogva üvöltöző rendőr vérével, de amúgy az egész küzdelem veszélyes csöndben zajlott. A kutyáknak csakis a morgását lehetett hallani, mintha halk gyilkológépek lennének, kiknek kioperálták a hangszálait, hogy feladatukat csendben és rajtaütésszerűen tudják végrehajtani. Apám eleinte még beszélt hozzájuk azon a nyelven, amelyen anya is szokott néha hozzám, és amelyen nem egy öreg beszélt a környékünkön, de a gyerekek már nem, köztük én sem.
A küzdelem, amilyen hirtelen jött, úgy is ért véget. Apám kimerülten lihegett, közben felmérte a sérüléseit. A felsőteste meztelen volt, a legtöbb harapás a mellkasát és a hasát borította, de jócskán volt marcangolt seb az izmos alkarján, a balján, mivel jobb híján ezt tartotta oda a kutyák céltudatos állkapcsának. Ezek után összeszedték a bordó arcú rendőrt, aki sokkal rosszabb állapotban volt, mint az apám. Arca felszakítva, és mivel ágyékánál a ruha vizelettel kevert ragacsos vérrel volt átáztatva, az volt a gyanúm, hogy egy harapás felszakíthatott egy kisebb eret.
Apámat ezek után a földre lökték a rendőrök, és miután kiadták dühüket, megbilincselték, majd elcipelték a rabkocsihoz. Anyám mindezt némán, mozdulatlanul nézte végig, erős kezével átfogva engem és a nővéremet. Mozdulatlansága hasonlatos volt a fekete kabátosok szoborrá merevedettségéhez, és ha nem érzem egész testemmel lázas melegségét, hihettem volna azt, hogy ő is abból az izomból és ürességből van, amiből a fekete kabátosok is. Apa végig minket nézett, mintha meg akarná jegyezni egy örök életre ezt a képet. A rabkocsiba beszálltak a rendőrök, és a sáros úton döcögve eltűntek az őszi fasorban.
Csak mi maradtunk a három nagydarab, fekete kabátos emberrel, akiknek bogárhoz hasonlatos, sötét autója távolabb állt meg, a sáros út kanyarulatában. Nem jöttek közel hozzánk, csak megfordultak. Mozdulatukból mintha kimosták volna az időt, mert nem láttam, mikor fordultak meg, pedig le sem vettem róluk a tekintetemet. Csak azt vettem észre, hogy már minket figyelnek apró, halott szemükkel, és hogy minden – az erdőből párolgó ősz, a délelőtt napfénybe érő csendje, a falevelek tánca – lassú, álmos és nyugtalanító lett. És büdös. Nővérem sírta el magát először, de az is lehet, együtt tört ki belőlünk a zokogás. A távolban vonat szelte ketté ezt a mozdulatlan s mozdulatlanságában félelemmel és fenyegetéssel átitatott délelőttöt, és tudtam, ez a színtelen félelem a fekete kabátosokból árad, valahogy úgy, mint mikor a használaton kívüli kutak jeges sötétjéből bűzlik ki a beléjük dobált állattetemek rothadó húsa.
Anya állta a fekete kabátosok tekintetét, majd bólintott, láthatóan az egyik fekete kabátosnak, akinek arca válasz gyanánt megmozdult. Mintha szőnyegen álló nehéz asztalt tolna el az ember, úgy gyűrődtek meg a vonások a fekete kabátos arcán. Anya leguggolt hozzánk, a szemünkbe nézett, engem szájon csókolt, majd a nővéremet ellentmondást nem tűrő hangon utasította arra, hogy velem együtt menjen az erdőbe gombát és gallyat gyűjteni. A gombát még megértettem volna, de a gallyat nem. Előző nap esett, a lehullott gallyak most vizesek és nyirkosak, és amúgy is, apa alig egy hete döntött ki egy vastag, beteg fát, és most ez a fa szárazon sorakozik az eresz alatt, rendben, hasábokra hasítva. Anya sejthette, hogy ez jár a fejemben, mert tekintetének sírástól hályogos fátylán is átvillant az ellenkezést nem tűrő szigor éles fénye. A fekete kabátosokra néztem, akik változatlanul mozdulatlanok voltak, de most mozdulatlanságukba érezhetően várakozás vegyült. Sejtettem, várakozásuk anyával függ össze, és akkor belém mart a féltékenység, kiszorítva a félelmet vagy a féltést, amit édesanyám iránt éreztem. Mit akarnak tőled, anya, kérdeztem, és ekkor anyám megtört. Talán ha hangosan sír, tudok vele ellenkezni egész öt évemmel és makacsságommal, de így megsemmisülve álltam előtte, és néztem a néma könnyeit, a szép vonásait, melyekben az önuralom, mint valami végtelenségbe kifeszített szárítókötél, pattanásig feszült. Nővérem megfogta a kezem. A nyirkos hideg ellenére tenyere meleg volt, ujjai csúsztak az izzadságtól. Rángatni kezdett, el anyámtól, aki változatlanul ott guggolt a sárban, és szomorúan nézett engem. A nővérem meggyorsította lépteit, szinte már szaladt velem, így csak néha tudtam hátra-hátranézni, és láttam, hogy édesanyám felkel a sárból, és belép az egyik fekete kabátossal a kicsi házba.

Az öcsém felsírt a nővérem karjában. Alvó testének hője eddig tudta megvédeni őt. Anyám rögtön odalépett hozzá, elvette tőle az öcsémet, és míg én a cipőmmel bajlódtam, anyám egy takaróval még jobban bebugyolálta. Nővéremre néztem, szememmel kérdeztem, mi történik, de ahogy anya, ő sem válaszolt, csak odalépett hozzám, és bekötötte az egyik cipőmet. Mielőtt kiléptünk volna a házból, magamhoz vettem apa mesekönyvét. Kicsit szégyelltem magam, mert olyan volt, mintha elloptam volna. Ugyanis megvártam, hogy sem anya, sem a nővérem ne figyeljen rám, és ekkor rejtettem el a könyvet a pulóverembe. Féltem, ha meglátják, hogy magammal akarom vinni, nem engednék.
Kiléptünk az éjszakába. A hideg szinte rögtön megfagyasztotta az arcomat, és éreztem, az ujjaimban fájdalmasan lüktetni kezd a vér. Apa mesélte, hogy vannak országok, ahol mindig ilyen az idő. Az emberek nekifeszülnek a hóviharnak, és csak mennek-mennek, míg egy jeges tóhoz nem érnek, amelynek metszett jegéből aztán jégkunyhót nem építenek. Miért jégből építik a kunyhóikat, kérdeztem, mire apa elmosolyodott. Azért, mert ott nincs semmi más, csak jég. Na de az a jégkunyhó olyan ám, mint a gyémánt, és el sem hinnéd, hogy belül milyen meleg és otthonos tud lenni. Nem egészen értettem, hogy egy hideg valamiből épített kunyhó hogy tud meleg és otthonos lenni, de hinnem kellett apának, mert amit eddig mondott, az mind igaznak bizonyult. De ahogy így haladtunk a hóviharban, mégiscsak elfogott a kétkedés, hátha apa csak ugratott, nem mondott akkor igazat.
Anya az erdő felé vette az irányt, és mikor beértünk a fák közé, egy pillanatra megpihentünk. Addigra kitaláltam, hogy a domb mögötti faluba tartunk, anyám testvéréhez, aki párszor, főleg, mióta apa nem volt köztünk, járt nálunk vendégségben. Onnan tudtam, hogy a domb mögött lakik, egy másik faluban, mert kérdésemre, hogy honnan jött, mindig a dombra mutatott. Eleinte azt hittem, a dombon lakik, egy mohos faházban, és csak azért nem látom a házát, mert megbújik a fák között. Egyszer el is indultam megkeresni őt, mert nagyon kíváncsi voltam a házára. Azt gondoltam, olyan, mint az a mohos rönkház, amelyben az a vadász lakott, aki aztán kihasította a farkas hasából a nagymamát és Piroskát. A házat nem találtam meg, csak annyit értem el vele, hogy eltévedtem. Már rám sötétedett, mire édesanyám megtalált. Eleinte nem tudtam megszólalni, annyira zokogtam, de aztán anyám nevető csitítása hatott, és akkor kérdésére elmondtam, hogy testvérének a faházát kerestem, aki mostanában néha nálunk vendégeskedik. Anya nevetett, és legnagyobb csodálkozásomra nem hazafelé indult, hanem be, még mélyebbre az erdőbe, egészen fel a domb tetejére. Ott aztán lemutatott a völgybe, ahol apró fények pislákoltak, mintha Isten kifordított, csillámló csillagokkal teliszórt zsebébe néznénk.
Most hát oda tartottunk. Öcsém már nem sírt, anyám zihálása és testmelege, gondolom, újra elaltatta, csak néha vinnyogott fel álmában. Mikor felértünk a domb tetejére, a völgy gyűrődése sötéten tátongott a mélyben. Nyoma sem volt azoknak a fényeknek, melyeket egykor láttam. A csillagok, gondoltam, fenn maradtak az égen, s most elszórva szikráznak az erősen sütő hold körül. Már-már elkedvetlenedtem, mikor egyszer csak felgyulladt egy fény lent, majd még egy és még egy. Ezzel egy időben a csillagok elhalványultak, és a kezdődő hajnalban egyre több részlet rajzolódott ki a völgy kis világából. Egy falu volt, hasonló a miénkhez, csak ebben a faluban sokkal több ház volt, mint a miénkben.
A lefelé vezető út sokkal könnyebb volt innen kezdve. Bár a hóvihar tombolásának jobban ki voltunk téve, de hogy rátaláltunk egy lefelé kanyargó ösvényre, lépteink biztosabbak lettek. Nővérem egy botot adott a kezembe, amelyet az út szélén talált. Anyám is, ő is hasonlóképp járt el, bottal a kezükben tapogatták ki az út biztonságosabb részeit. Én a kitaposott nyomukban haladtam, de még így is számtalanszor megcsúsztam, és nem egy kiálló jéglemez hasította, horzsolta fel csupasz kezemet. Leértünk lassan a domb aljára. A völgy szélén aszfaltozott út kígyózott, mintegy határt alkotva a domb és a dombról látott falu között, s amelynek vége, bár a hóviharban nem tudhattam biztosan, a faluba vezethetett. Már épp ráléptünk volna az útra, amikor a hóvihar leplét egy autó reflektorfénye vágta át. Hangja még nem ért el hozzánk, annak zaját, gondolom, elnyomta a vihar. Anyám megtorpant, arcán láttam, ő ettől a makacsul közeledő autóreflektorfénytől félt, előle menekültünk, jobban mondva attól a valakitől, aki az autóban ült.
Anya rám nézett. Én bólintottam, majd nővéremmel együtt visszahúzódtam a fák fagyba vert ágai közé. Épp időben, mert a reflektorfényhez tartozó autó előbukkant a viharból. Egy fekete bogárhátú volt, az, amelyet legutóbb akkor láttam, amikor apát elvitték tőlünk a rendőrök. És akkor eszembe jutottak a fekete kabátos emberek, a mozdulatlanságuk, a halott fényekkel telt szemük és az, ahogy anya lassan, nagyon lassan felegyenesedik a sárból, feláll, majd belép az egyik fekete kabátossal a kis házba. Anyám ölelésében ébredezni kezdett az öcsém, talán az autó reflektorfénye volt, ami felébresztette. Az autó lassított, ködlámpái könyörtelenül áthasították a hóvihart, behatoltak a jeges ágú bokrok közé, szikrázó, őrült rajzolatú árnyakat vetítve ránk, melyeknek váltakozó, groteszk formái csak akkor álltak meg fenyegető táncukban, mikor az autó is megállt. Tényleg egy fekete bogárra hasonlított, egy nagy és öreg bogárra, amelynek páncélját áthatolhatatlan keménységűre edzették az évek. A kocsi kitinpáncélra hasonlatos egyik szárnya kinyílt, és az autó hasából egy fekete kabátos ember szállt ki. Ugyanaz az ember volt, aki anyám után lépett a kis házba, és akire aztán rácsukódott a ház ajtaja. Tudja, hogy itt lapulunk a közelben, futott át az agyamon, és bár minden idegszálammal a fekete kabátos férfit néztem, éreztem, anyám is, nővérem is ugyanazt gondolja, mint én. Nagy nehezen elszakítottam tekintetem a férfi alakjáról, és anyámra néztem, pontosabban az öcsémre, aki addigra teljesen felébredt, és most engem nézett. A téli vihar csontig hatoló hidegét is átütötte a rémült felismerés. Ez a nézés, ez a mozdulatlanság, a pislantás nélküli hideg tekintet nem anyámé volt, apáé sem lehetett, ahogy nem hasonlított sem az én tekintetemre, sem a nővéremére. Ez a tekintet a közönnyel kimart fekete kabátosok tekintete volt. Verítékezni kezdtem, és láttam, öcsém pupillájában a sötétség kitágul, hogy magába szívja a rémület, a félelem édes-savanykás szagát, amely belőlem és édesanyám rémülten kalapáló szívéből áradt.
A fekete kabátos megállt közvetlenül előttünk, de ahogy így elnéztem, nem tartotta szükségesnek, hogy utánunk nyúljon a bokrokba. Elég volt neki, hogy a tekintetével nyúlt utánunk. Elővett egy csomag cigarettát, ráérősen kirázott belőle egyet, és a szájába illesztette. Gyufa sercent, a füstöt mélyre szívta, majd vastag ködként a bokrok felé lehelte ki, ahol mi lapultunk. Tudom, hogy itt vagytok, mondta. Gyertek elő. Meglepett a hangja. Nem illett sem a robusztusságához, sem ahhoz a félelemhez, amit hozzá társítottam. A hang meleg volt, már-már kérlelő, szinte halk. Anyám nem mozdult, ahogy mi sem. A fekete kabátos sóhajtott, mintha makacsságunk nagyon bántaná. Át vagytok fázva, folytatta. Üljünk be az autóba. Ott meleg van. Majd mintha úgy kellene kipréselnie magából, hozzátette alig hallhatóan, hogy kérlek. Ebben a kérlekben könyörgés volt, olyan fáradtság, amit már én is ismertem. Ez nem a test fáradtsága volt, hanem a léleké. Apa szokta néha így lecsitítani anyámat, ezzel a meleg, kérlelő hanggal, mikor már elfáradt a veszekedésben, és békülni akart anyámmal. Kérlek. És akkor rájöttem. A fekete kabátos férfi apám hangján beszél. Nem tudom, mit csinált az apámmal, meg hogy hogyan csinálta, de hogy ellopta apám hangját, abban már biztos voltam. Megfogtam anyám kezét, akin láttam, azt latolgatja, hogy feladja magát. Anya rám nézett, a tekintete zavaros volt, mint akit megbabonáztak. Ez nem ő, ez nem apa, suttogtam oda neki, de már későn. Anyám ölelésében felsírt az öcsém, és kezével, mintha csak a jégpáncélt öltött gallyakat akarná eltávolítani az útjából, a fekete kabátos felé kapaszkodott.
Abban a pillanatban a fekete kabátos a bokrokba nyúlt, és kirántotta onnan az anyámat. Anya a földre zuhant, de zuhanásában is ügyelt arra, hogy az öcsém sértetlen maradjon. Én anyám után akartam vetni magam, de a nővérem teljes erejével visszatartott. A fekete kabátos kiszakította anyám karjából az öcsémet, majd anyám hajába markolt, és vonszolni kezdte a jeges úton az autó felé. Mikor belökte anyámat az autóba, és rázárta annak ajtaját, megfordult, és futva bevetette magát a bokrok közé, hogy minket is elkapjon. De addigra mi már messze jártunk. Eszeveszett gyorsasággal rohantunk a fák közt, hátra sem nézve, de nem is kellett. A fekete kabátos lihegése ott volt a tarkónkban, a hátunknak feszült, bokánkba gabalyodott, gáncsolt, földre taszított, de nővérem mindig felsegített, és ráncigált, hogy rohanjunk tovább. A fekete kabátos közben folyton beszélt hozzánk, kiabált, fenyegetőzött, de hogy mit, azt nem értettem, mivel hangja addigra levedlette apám meleg barnaságát, és most olyan artikulálatlan kegyetlenséggel tört utat felénk az erdő jégbe dermedt fái közt, mintha valaki szüntelenül kiszáradt madárkoponyákat roppantana szét hatalmas, durva markában.
Nővéremmel aztán kijutottunk az erdőből, és akkor vettük észre, hogy rohanásunkban teljesen ismeretlen világba csöppentünk. Ahova néztem, végtelen, viharos hullámzásban egy nádasokkal tarkított mocsarat lehetett látni. A hóvihar, amit az erdő fái közt csendesebbnek érzékeltünk, most fokozott erővel csapott le ránk. Igazából már nem tudtam megállapítani, vajon a fekete kabátos ember üvöltését hallom-e vagy csak a vihar jeges, süvöltő csikorgását. De nem álltunk meg, mert a félelem, ami a nővéremben és bennem is közös volt, nem engedte, hogy erről megbizonyosodjunk. Nem tudom, meddig rohantunk. Azt vettem észre, hogy apám mesekönyve, melynek kemény borítója volt, már véresre horzsolta a csípőm. Sarkaival minden mozdulattal egyre mélyebbre illeszkedett a sebembe. Az idő színtelenné, fehérré vált, mikor is a fagytól és fáradságtól kimerülten megbotlottam, és a földre estem, ahonnan nem akartam mozdulni többé, hiába könyörgött nekem a nővérem. Aludni akartam. És a hóvihar, mintha csak meghallgatott volna, elkezdett betakarni, valahogy úgy, mint az édesanyám, aki az egész napra kint hagyott takarót terítené rám, amely elsőre nevető hidegséggel ingerel, de aztán átvéve az otthon álmos melegét, jó illatúan illeszkedik embriópózba görbedt testedre. Nővérem átölelt, mintha testének fagyott közelsége megóvhatna az álomtól, amelybe zuhanni készültem. Apa mesekönyvét kitapogattam az összekaristolt csípőmnél, és erről eszembe jutott a fagyos ország és az ott élő emberek. Építsünk, dadogtam, építsünk jégkunyhót. Az megvéd a hidegtől minket. Nővérem elsírta magát, talán azt gondolhatta, már félrebeszélek, és hogy mondataim abból a tartományból jönnek, ahonnan már nincs visszatérés. Apa mesélte, magyaráztam erőtlen hangon. A jégkunyhó megóv minket a hidegtől és a vihartól. Nővérem körülnézett. A közelünkbe, gúlába összehordott nádcsomók közé feszülve embermagasságú hóbucka torlódott össze. Nővérem odakúszott, és elkezdte bevájni magát a kemény hóba. Keze kékségéből láttam, lapáttá fagytak össze az ujjai, de a túlélés érdekében erről nem vett tudomást. Csak hányta egyre maga mögé a havat, míg annyi helyet nem vájt ki, amiben ketten is elfértünk. Ezek után megfogott engem, és bevonszolt a hamarjában vájt kis lyukba. Ahogy a hóba vájt üregbe kerültem, pillanatokon belül éreztem a különbséget. A vihar jeges üvöltése kívül rekedt, és bár még éreztem a testemet fájdalmas satuként összerántó fagy könyörtelen szorítását, valahol belül csönd áradt szét, és ezzel a csönddel valami halk melegség is jött. Nővérem, tudtam, utolsó erejét összeszedve még a levágott nádcsomókból tépked, melyeket aztán be is hozott, és az üreg padlójára szórt. Ráfeküdtem ezekre a nádcsomókra, és álmosan néztem, ahogy nővérem hóval eltorlaszolja a bejáratot, majd mellém rogy. Odakúsztam hozzá, és ölébe ejtettem a fejem, de csak azért, hogy erőt gyűjtsek ahhoz, hogy felkeljek később, és átöleljem őt. Ahogy így öleltem, zsebében valami szögleteset tapintottam ki. Belenyúltam a zsebébe. Egy gyufa volt, egy doboz gyufa.
Még apa tanított engem tüzet gyújtani, és mozdulatait, tanításait jól megjegyeztem. Elővettem pulóverem alól a könyvet, de előtte megnyitottam a hevenyészve betapasztott üreg hóajtaját, kikúsztam, majd annyi náddal tértem vissza, amennyit csak át bírtam ölelni. A nád, lévén hogy nővérem a felszínét már megbontotta, zömmel száraz volt. Törni kezdtem, és kúp alakban lerakni, ügyelve arra, hogy a középső része szabadon maradjon. Mikor ezzel megvoltam, fogtam apa mesekönyvét, és kitéptem belőle az első lapot, amin semmi sem volt. Se kép, se betű. Reménykedtem, hogy több lapot nem kell majd kitépnem, bár sejtettem, a túlélés érdekében könnyen lehet, hogy az egész könyvet fel kell majd áldoznom.
A tűz belekapott a papírba, amit gyorsan a kúp üregébe helyeztem, és könyörögtem, hogy a nád fogjon tüzet, még mielőtt a papír elégne. A kis üreg megtelt füsttel. Ekkor nővérem felállt, és kezével lyukat fúrt a füstnek, épp a tűz fölött, majd a tűzhöz kuporodott, magához vonva engem is. A könyv borítóját néztem, amelyen egy szőke, fehér lovas herceg vágtatott egy virágokkal teli réten át egy aranyláncon függő kastély felé. Most mi lesz, kérdeztem halkan a nővéremet. Nem tudom, suttogta a nővérem. Majd kitaláljuk, ha a vihar elvonult. És anyával mi lesz, kérdeztem. Nem válaszolt, de mit is válaszolhatott volna. Csak még jobban megölelt. Ne hagyjuk kihunyni a tüzet, mondtam, és kitéptem még egy lapot apa mesekönyvéből. És ahogy a tüzet néztem, anyára gondoltam, aki a bezárt autóban tart most valahová, és hogy hiába próbál kitörni onnan, tudtam, hogy az a vastag kitinpáncélú bogár már soha, de soha nem fogja elengedni őt, ahogy a fekete kabátos férfi sem engedi el őt soha, de soha, és hogy édesanyámat én is, a nővérem is elveszítettük. Örökre.