BOGDÁN ÁRPÁD
FORGATÓKÖNYVÍRÓ, RENDEZŐ, SZINÉSZ, IRÓ, KÖLTŐ, FESTŐ, FAVÁGÓ
ÉLETRAJZ, FILMOGRÁFIA
1982. június 13-án születtem Nagykanizsán. 4 éves koromban nevelőotthonba kerültem. Felsőfokú tanulmányaimmal párhuzamosan több színháznak voltam, mint színész-rendező a tagja. Közben dolgoztam a Józsefvárosi Tanodában, ahol a hátrányos helyzetű és deviáns gyerekek személyiségfejlesztése és iskolába való integrálása volt a cél. Azóta rendszeresen foglalkozom hasonló sorsú gyerekekkel. A foglalkozásokon a színház, a film, az irodalom eszközeivel hoztunk létre produkciókat a gyerekekkel. Minden alkotásban, legyen az másé, vagy az enyém, arra vagyok kíváncsi, hogy a sorsok, események tükrében, hogy dönt, mit cselekszik az ember. Hiszem, hogy a művészet eszközeivel választ keresők közelebb vihetik önnön magukat, és ezzel társaikat, egy megértőbb, befogadóbb szemléletmódhoz.
FILMOGRÁFIA
Cím: Halottlátó (The Necromancer)
Műfaj: nagyjátékfilm
Dátum: előkészületben
Cím: Genezis (Genesis)
Műfaj: Nagyjátékfilm, 120 perc
Dátum: 2018
Cím: Ghetto Balboa
Műfaj: Dokumentumfilm, 94 perc
Dátum: 2018
Cím: Szia batyus
Műfaj: Rövidfilm, 24 perc
Dátum: 2015
Cím: Dominika
Műfaj: Rövidfilm, 20 perc
Dátum: 2015
Cím: Holnap majd felhivjuk anyut
Műfaj: Rövidfilm, 15 perc
Dátum: 2014
Cím: Sötétség a város szélén – roma sorozatgyilkosság (BBC)
Műfaj: Dokumentumfilm, 60 perc
Dátum: 2009
Cím: Megtagadva (BBC)
Műfaj: Dokumentumfilm, 30 perc
Dátum: 2008
Cím: Boldog új élet (Happy New Life)
Műfaj: Nagyjátékfilm, 84 perc
Dátum: 2007
Cím: Boldog új élet
Műfaj: Nagyjátékfilm, 84 perc
Dátum: 2007
Cím: Roma Astronauta Projekt, Kidobós (OM)
Műfaj: Társadalmi célú hirdetés
Dátum: 2006
Cím: Szürkület
Műfaj: Kisjátékfilm, 60 perc
Dátum: 2005
Cím: Ütem és Fogalom
Műfaj: Kisjátékfilm, 60 perc
Dátum: 2003
FESZTIVÁLOK, DÍJAK
BOGDÁN ÁRPÁD: BOLDOG ÚJ ÉLET FESZTIVÁLSZEREPLÉSE
2007 Budapest Magyar Filmszemle (versenyben)
2007 Berlin Nemzetközi Filmfesztivál – Panorama (nemzetközi bemutató)
2007 Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál – East of the West (versenyben)
2007 Toronto Nemzetközi Filmfesztivál (bemutató)
2007 Ghent Flanders Nemzetközi Filmfesztivál (versenyben)
2007 Varsó Nemzetközi Filmfesztivál (bemutató)
2007 Genf Cinema Tout Ecran (versenyben)
2007 Sevilla Filmfesztivál (bemutató)
2007 Calcutta Nemzetközi Filmfesztivál (bemutató)
2007 Lecce Európai Filmek Fesztiválja (versenyben)
2007 Bécs Filme aus Ungarn (bemutató)
2007 Galway Filmfesztivál (bemutató)
2007 Bécs – Sommerkino (bemutató)
2007 Palics Nemzetközi Filmfesztivál (bemutató)
2007 Rio de Janeiro Nemzetközi Filmfesztivál (bemutató)
2007 Reykjavik Nemzetközi Filmfesztivál (versenyben)
2007 Moveast Nemzetközi Filmfesztivál Pécs (versenyben)
2007 Marrakech (versenyben)
2007 Pozsony IFF (versenyben)
BOGDÁN ÁRPÁD: BOLDOG ÚJ ÉLET FESZTIVÁLDÍJAK
2007 57. Berlinale, elismerő oklevél, Special Mention, Panorama szekció
2007 38. Magyar Filmszemle, Simó Sándor díj (elsőfilmes rendezői díj)
2007 38. Magyar Filmszemle, legjobb eredeti zene
2007 38. Magyar Filmszemle, legjobb producerek
2007 38. Magyar Filmszemle, diákzsűri, különdíj
2007 38. Magyar Filmszemle, diákzsűri, legjobb zene
2007 13. Cinéma tout écran – Genf – Reflet d’Or (legjobb rendezés díja)
2007 Moveast Nemzetközi Filmfesztivál Pécs – az egyedi látványvilág díja
2008 Filmkritikusok Díja – elsőfilmes rendezés
GENEZIS 2018
Sofia International Film Festival The Young Jury Award 1
Special Jury Award 2
Valencia International Film Festival Best Film Award 3
Best Cinematography Award 4
Lecce Cineurpa Film Festival Agiscuola Award for Best Film 5
Cineuropa Award 6
Best Cinematography Award 7
Kolkata International Film Festival Special Jury Award 8
FSFF International Film Festival Best Film Award 9
Los Angeles Magyar Film Festival Best Actor Award-Milán Csordás 10
Festival International Du Film Politique Special Mention of the Jury 11
Zsigmond Vilmos International Film Festival Main prize- Best Cinematography 12
Shanghaj International Film Festival Best Filmdirector 13
Lagow International Film Festival Golden Grape-Best Film Award 14
Berlin Romani Film Festival Special Jury Award 15
67. Berlin International Film Festival Competison- Panorama
GETTO BALBOA 2018
Beijing International Film Festival AWARD – Honorary Works by the Judging Panel 1
Berlin Romani Film Festival WINNER: Best film 2
Magyar Film week Best Dokumentumfilm 3
Magyar Film week Best Cameraman 4
Docu Rafcat Boutique-Sarajevo IDFA Award 5
Kovács László-Zsigmond Vilmos Best Dokumentumfilm-Best Cameraman 6
Bogdán Árpád
IRTÁS
u alakban hozzávetőleg kétszáz
kétszázötven négyzetméteres betonkockákkal fedett
területről beszélünk szélükön három-három virágágyással
szemben frontban végig ablakok így az udvarról is jól
lehetett látni ki hova tart épp a kétszintes intézmény
nappali avagy éjszakai fényben fürdő belében
az u alak felső szárnyai hálószobák voltak
szobánként tíz vagy húsz vasággyal a
szemben szimmetria szigorú ismétlődésével
a mérnökök átlátható otthont terveztek három
esetenként négyszáz gyerek befogadására alkalmas teret
és mi laktuk is annyian
olykor még többen is
bámulatos volt az épület kapacitása
nyaranként teszem azt
mikor mi bezsúfolódtunk a kétszintes tábori ágyakkal
otthonossá varázsolt tantermekbe és helyünket – hol évközben
éltünk – kintről jött gyerekek foglalták el
ez az ára ha meggondolatlan a nép árva
gyerekeinek luxuskörnyezetben terveznek neveldét
mi egy irigyelt vízpart mentén terül el
na de előtte hátra volt az
udvar rendbetétele mi alkalmas volt sorakozásra
tanévnyitóra avatási ceremóniára nyilvános megalázásra
mely számtalanszor katonás fegyelemben végbevitt
kivégzésnek is hatott csak épp aztán ebbe senki nem halt bele
vagy legalább is nem konkrét értelemben
ezt kellett rendbe rakni még a „kintisek” megérkezése előtt
ugyanis az udvar betonkockáinak réseiből hiába irtottuk egész évben
csak úgy burjánzott a gyom
a könyörtelen tépő mozdulatok voltak célszerűek
nem volt elég a felszínét letépni eredményességet a gyökerestül
való kiirtás hozott legalább is egy időre mert
gyökér mindig maradt a kövek alatt
hiába lett az udvar rendes takaros
tudtuk a gazok újra nőnek
és akkor kezdődik minden előröl
kora nyár volt utolsó éjszakát töltöttük szobánkba
előző nap a lenti tantermekbe már behordtuk az emeletes vaságyakat
melyekre egér rágta matracok esővíz szagú tábori takarók kerültek a raktárból
ezekben fogunk aludni mi
az udvar kigyomlálva átsöpörve csakis a virágágyásokba
ültetett piros virágok bólogattak bibéjükkel befogadásra készen
minden készen állt a boldog nyaralásra-napsütésre
de nem nekünk
a mi feladatunk volt észrevétlennek lenni-maradni
lopakodni settenkedni meg nem zavarni a kintis gyerekek kiérdemelt pihenését
ez nehéz feladat volt már csak létszámbeli fölényünk okán is
nem tudtunk köddé válni hiába ragaszkodott hozzá az intézmény vezetősége
egy-két napig talán ment volna de három hónapon keresztül – – –
ez a feladat a lehetetlennel volt határos
én már egy ideje ébren bolyongtam a szobákban folyosókon
búcsúzkodtam épp vagy valami ilyesmi
néztem az alvók embriópózba görnyedt gyűrődését
rádió recsegett az ügyeletes nevelőtanár szobájából
semmi zaj nem volt hacsak nem a hajnal felé megmoccanó világé
melyben csak én voltam ébren egy kezdődő nyugtalansággal
mintha elveszítettem volna valamit
de nem ám bármit nem valami megfogható valamit
füzetet tollat halnyelű kést gojgomitics matricás hátlapú tükröt
nejloncsomagolásában szétfolyt piros kakasnyalókát
otthonról kapott levelet, sütemény celofánját
rajta apa ujjlenyomatával – nem
valami más volt ami elveszett nem tudom mi
és akkor meghallottam Őt ahogy engem szólít –
kinéztem az ablakon mert mintha onnan jött volna a hang
alig volt hallható de tudtam hogy ő az
ahogy azt is tudtam nem a képzeletem játszik velem
vágyakozó gyerekképzeletem régen elfojtva már
gondosan burkolva deviáns viselkedés mögé
rendszeres garázdálkodások elkövetése a kótert falain belül s néha kívül
bolti lopások melyek leginkább a nadrágunkba gyömöszölt édességek
cigaretták eltulajdonításában merültek ki az abc nevű abc-ben
de ha ez sem volt elég ott volt még az összecsapás lehetősége
a falusi gyerekekkel melyekre ők is épp oly nyitottak voltak mint mi
és egy ideje a lányok tapizása is gyakorolva lett de azt csak ímmel-ámmal
épp csak annyira hogy ne lógjak ki a sorból—
szóval számtalan felületünk volt bizonyítani érettségünket
melyben nyilvánvalóvá vált önmagunk de legfőképp társaink előtt
hogy szükségszerű közönnyé kopott bennünk a lángoló akarás
hogy apa, meg anya ölelése, és hogy újra egy család—
épp ezért volt nyugtalanító ez a hang
azt hittem ez is kikopott már belőlem
ahogy arcát se tudtam már kivenni legújabban az álmaimban
és most ez a hang
lementem az udvarra körülnéztem
a hang forrását kerestem honnan jöhet
lehasaltam a betonkockákra hogy talán onnan de nem
ekkor a virágágyásokra néztem és meghallottam Őt– –
a föld alól jött a hangja és kétség sem fért hozzá akart valamit mondani
de föld tömődhetett a szájába ahogy lélegzetét is gyökerek fonhatták át meg át
ültetett virágok hajszálvékony erei betonkockák alatt
testmeleget kereső gyomok makacs fonadékai – –
hányni kezdtem a földet marokszám tépve a virágokat
ujjaim belevájtak a harmathideg földbe egyre mélyebbre ásva le
és akkor előbukkant az arca
kikotortam szájából a gyökereket a földdarabokat
szemébe néztem homlokáról eligazítottam a sáros hajtincseket
nem tudok vigyázni rád többé
sírni akart de csak sáros víz jött ki a szeméből
nyakán mint valami nyugtalan izgő nyaklánc földigiliszták mozogtak
kézfején csiga mászott ahogy füléből is hangyák mászkáltak ki-be
tudom Anya mondtam neki tudom
és haragszol emiatt rám kérdezte
tekintete tó tükre mibe épp beleölte magát
megráztam fejemet nem volt mit mondanom
mert mit is jaj annyi mindent jaj anya anya
inkább az ablakokra néztem
úgy csináltam mintha az első napfény dühítené a szemem
és ezért könnyezek
lassan itt a reggel mondtam mennem kell
anya megértette
láttam fél, láttam fázik láttam hogy remeg láttam-
visszahánytam a földet rá hogy ne fázzon
majd egyenként mind a virágokat és a szomszéd virágágyásokból is
már feljött a nap, már megjött az első busz, teli vidám „kintisekkel”
és csak akkor mentem vissza a szobámba sárosan
tudtam hogy lesznek következmények
mindennek van következménye
de nem érdekelt
a vizes szobába vittek
néhány társammal együtt akiknek meg kellett büntetniük engem
(ha nem teszik, őket büntették volna meg)
aztán míg ütöttek és behugyoztam
anyára gondoltam
a virágágyásokra gyökerekre
betonkockákra az alattuk lapuló férgekre
fogukra sötét szájüregükre
a bomlásra hogy most testéből gaz lesz és virág – – –
és azóta is irtom az álmokat
nőket mosolyokat hajnalba szakadt
templomtornyokat istenszínű
eget hamis hangommal a rádióból
recsegő slágereket
irtom mindazt mi szép lehet
míg olyan üres nem leszek
mint a zsebek a holtak ruházatán
testükből sarjadva gyom és virág
gyökerük nedves ércsomók gubanca
szikét mártok minden szavamba
hajadba nyúlok ujjam éle vág – – –
– – – szívdobbanásom csak üvegszilánk
*
Bogdán Árpád
utószó
nem leszek több mint apám keze
éjbe zuhanó csapkodások csöndje
meg nem szűnő és ütemes
majd vérbe ringat az álmom és a
glóriák vinnyogva a homlokomra fagynak
mennyire igazak voltak a falak
világűrnyi sikolyokba rendezett apró lélegzések
torz vonalakba mártott arcokat
tükrökké széteső szemeket vetített és
hebegésbe haló gondolatokat
igazabb volt a tányércsapkodásánál
anyám jelenléténél és annál
ahogy a földre hanyatlott testvérem
csontokra zúzódott szép feje
*
Bogdán Árpád
almák
már hajnal volt, mondtam simonnak
vissza kéne mennünk a házba
még észreveszi valaki üres ágyunk, amit
bár kitömtünk, formái csakis a sötétben alkalmatosak
a felületesen vizslató tekintet megtévesztésére
a kezdődő hajnal akarva akaratlanul is
leleplezi majd ügyetlen utánzó sziluettjeinket
maradni akart. még be akart mászni egy kertbe, mondva
ott érni kezdtek az almák, és kutyák sincsenek
és ha vannak is, a ködben nem csak a léptek
de az emberek körvonalai is szertefoszlanak
(még az olyanoké is, akik rosszban sántikálnak, mint mi)
nem hittem neki. a kert végéből nagytestű kutya ugatását
szitálta felénk a fehér köd, igaz, éjszakákba rozsdállt
láncok tompa csörrenése, és zománcos edény üres koppanásai
kísérték őrjöngését. le mertem volna fogadni, az edényen a
zománc több helyen is lekopott már, kékesfehér fodrozásába
kutyafogak ütötte lyukak, na de a lánc, a lánc volt az,
ami aggasztott engem, de simon nem törődött vele
a bérgyilkosok órája ez, mondta, és kacsintott
néha tudott ilyen érdekeseket mondani
a köd elnyomja a gyilkosok illatát, ahogy elrejti az
élesen villanó pengék ezüstös suhanását is
egy sárga könyvben olvastam, mondta szuszogva, míg én
alulról toltam fölfelé, hogy átbillenjen a kerítésen
simon kövér volt, és állandóan mosolygott
(majd akkor is mosolyogni fog, mikor majd felvágja az
ereit üvegcseréppel a vizes szobában, ahova a nevelők
zárják majd be, büntetésből, miután alaposan megverik
de ez most nem tartozik ide, na meg elrontani sem akarom a
sztorit feleslegesen hoztam be ezt a szálat, pláne, ha
figyelembe vesszük, simon túléli a vizes szobát, és még
sokat fog mosolyogni, mire valóban sikerül az
életet eldobnia magától, és végleg eltávozik közülünk
szelíd mosolyba fagyott arccal)
bemásztunk a kertbe. az almák zöldek voltak, és éretlenek
a fa törzse nyálkás a harmattól, az éjszakától, mintha csak
egy moha és fűillatot izzadó kígyót másztunk volna meg
a kert közvetlen közelében sínpár vezetett
ha nem is a végtelenbe, bár ki tudja
akkoriban a végtelen elképzelhetetlensége nem
ütközött mindenféle felnőttes badarságba, fogalomba
a végtelen, ha sínpár volt, hát vaspánt lehetett
valami végtelen nagy valami valamijén
és azt a célt szolgálta, hogy összetartsa azokat a dolgokat
amik amúgy szét akarnának esni
ez az elképzelés jobban illeszkedett világomhoz, mint az
hogy a párhuzamosan futó vonalak aztán összeérnek
a felfoghatatlan, végtelen sötétséget fel-
felszakító csillagok ellenőrizhetetlen tartományai mögött
miért érne össze a végtelenben az, ami szemmel láthatólag egymás mellett halad?
ezt szóvá tettem simonnak, aki csak hallgatott, közben tömte
magába az éretlen zöld almákat
tekintete, úgy tűnt a végtelenbe vész el
beleharaptam egy almába, egy ideig csak rágtunk
majd simon pizsamája felső részéből rögtönzött
zsákot formázott, és pakolni kezdte bele az almákat
egyenként szagolgatva, méricskélve őket – –
mennünk kéne, mondtam simonnak idegesen
s azon tűnődtem, a ház melyik részén settenkedjünk vissza
hogy kiruccanásunk észrevétlen maradjon a nevelők előtt
lehuppantam a földre. talpam alatt koraérett almák rothadó, zöld
harmat hidege, mi rázkódni kezdett, ahogy egy-egy vonat elrohant mellettünk
fejemre lepottyant pár kemény alma, majd érkezett simon is, aki
mellém huppant. meztelen, puha felsőtestéhez szorította a zsáknyi almát
arcán jóllakott, boldog mosoly. láttam, hogy didereg, átöleltem
de ő elhúzódott. inkább siessünk, mondta. ezzel egyetértettem
átmásztunk a kerítésen, épp időben a kutya
nagy volt, és egész ugatásával rohanó hátunknak feszült
nevetve rohantunk, s rohanás közben simon elejtett pár almát
lehajolt, hogy összeszedje őket, majd továbbrohantunk az ébredező falun át, a
tompa ablakfényekben hunyorgó kerteken keresztül
a te végtelened, lihegte simon, megszámlálhatatlan
soha nem fogod megérteni, hacsak
el nem jutsz egy elfogadhatóbb végtelen magyarázatához
a hajnali ködben előbukkant a falu templomtornya
rohanásunkat lelassítottuk ballagásra
a végtelen az ember számára felfoghatatlan
na meg nem is az emberi elmének találták ki ezt a fogalmat
átvágtunk a temetőkerten. halk borostyánok az aranybetűs táblák márványhidegében
háborús hősök nevei szigorú kőbe vésve, elmúlásba görnyedt fakeresztek
pléhkrisztusok művirágokkal díszített magánya, és persze a csönd
a végtelen nem mennyiségbelivégtelenre, hanem isten
végtelen képességeire, határtalanságára utal – – –
mint kiderült, ezt is valami könyvben olvasta simon
sokat olvasott és gyakran idézett is azokból a könyvekből
még akkor is, ha értelmét senki, vagy épp ő maga sem találta
néha elég volt a mondatok frappánssága, és az az illúzió, hogy
simonnak mindenre volt egy jó mondata
ez is ilyen volt. okfejtését megjegyeztem, bár
érteni azt hiszem
máig sem értem – – –
csak néha sejtem , így felnőtt fejjel, főleg
akkor, mikor köd lepi be a nyári kerteket
s valahol vonatok, vonatok rohannak isten felé
egy végtelen nagy almáskerten át
*
Bogdán Árpád
ma újra
ma újra szelíd ami vad
ma újra csendben a szívem
kanyarognak üres utak
mint vonalak a tenyereden
ma újra hangod hallani
álomban vagy ébren épp
függöny lebben mi mögül
árnyból árnyad lép elém
mennyiből lettél, te az egy
miért hogy csak te vagy nekem
néha hiszem csak látomás
időzik a szívemen
ma újra szelíd ami vad
közös imánk halkulni kész
de a csöndedtől én is félek
s tudom csöndemtől te is félsz
*
Bogdán Árpád
dallam
este felébredtem mert úgy éreztem
valaki énekel bennem és akartam tudni ki az
figyeltem a hangját és a holdat néztem
szerettem volna ha ő énekelt vona bennem
mert valójában olyan egyedül voltam
mint a hold fent és tudtam én
annyian vannak akik ugyanolyan egyedül vannak
mint a hold és hogy ez nem új érzés
ezt érzik az emberek amióta hold a hold
s van ki ránézzen éjszakánként a holdra
s miközben nézi lehet hogy ugyanazt a dalt
hallja amit én is
ugyanazt a dalt vagy ha nem is
az érzés hasonló s vele együtt a dallam is
a pótolhatatlan dolgokról
én nem jegyeztem fel az álmamimat
elhagytam őket ahogy a kulcsaimat is
hanyag vagyok és szétszórt mondják is sokan
pedig lesz majd másik kulcsom és minden
bizonnyal álmodni is fogok még ma
persze vannak dolgok amiket nem
lehet így pótolni re és produkálni
oda kell figyelni rájuk akár a gyerekekre
mint egy kisgyereknek megfogni a kezét
nagyon hamar szétszaladnak ha nem figyelsz
figyelj mert vannak dolgok amik nem pótolhatóak
*
Bogdán Árpád
hajnal
ma felkeltem hajnalban és nagyon rossz volt
a nem alvástol zsibogott a fejem
nem tudtam visszaaludni pedig próbáltam
így hát felkeltem és láttam hogy hajnal van
összepakoltam a táskámba és elindultam
a vasútállomásra hogy vonatra üljek
hogy elmenjek erről az álmatlan helyről
el akartam feledni ezt a hajnalt
a várost aki nem akart elaltani
nem tudom hova fogok menni mindegy
csak álljon meg valahol a vonat velem ahol tudok
aludni nyolcig kilencig mert én ezt nem bírom
nem bírom az álmatlanságot nekem muszáj
aludnom nyolc tíz órát a szervezetem miatt
ha nem alszom fáradt és nyűgös vagyok
nem tudok akkor írni és mindent útálok
egy hajnalban kelés nem akarok útálni mindent
a hajnalt sem pedig őt tényleg útálom
*
Bogdán Árpád
31
mint ki elfelejtett valamit
zsebórát erdőt tornaszertárt
az első bicikliutat csókot
küzdelemben kifulladást
örök barátságot
a filmek vetítőnyalábjait
temetők csendjét
öreg erdők örök fiatalságát
hepehupás hajnalok buckáit
megannyi krisztusokat és máriákat
a templom gazos udvarán át a kamasz csörtetőket
az almatolvajokat a vasút menti kertekben
a boszorkányfát a mocsár közepén
az ezüstcoltok és indiánkönyvek varázsát álmodókat
a szél zúgásába a vámpírok settenkedésétől félőket
a megelevenedő szobrok mohás lépteit
titokzatos házak kerítésléceinek reccsenéseit
a holdfény megvilágította gyermekkorom utcáit
a hóvihart mikor elszöktünk hogy hol van a világ vége
mikor anyánk méhében átélt élményeinkről meséltünk
de megfogadtuk, erősek leszünk
megbocsátunk, és újra éljük amit elvettek tőlünk
jaj barátaim hol vagytok
úgy kóválygok itt
mint ki elfelejtett valamit
Bogdán Árpád
HÓKUNYHÓ
Anyám ébresztett minket. A kályha vasának vörös izzása – azt hiszem, ez lehetett az utolsó kép, amellyel álomba zuhantam – most kihűlve, feketére kormozódva olvadt bele a semmibe. Pislogtam, hogy a szemem megszokja a sötétet, és ismerős távolságaival, meghitt szűkösségével megrajzolódjon az a tér, amelynek minden szegletét, homállyal takaródzó zugát ismertem. Anyám arca zaklatott volt. Ez a felismerés ugyanakkor abban a pillanatban még nem tudott pánikká érlelődni bennem, hisz alig pár perccel ezelőtt ébredtem. Sokkal inkább csodálkoztam azon, hogy a kis szoba ajtaja nyitva van, és rajta borzalmas hideg jön be a tiszta holdfénnyel együtt. Kint jeges szél tombolt, és a szél, ahogy be-berohant a kis szobába, hópelyheket sodort magával, abból a fajtából, amelynek magjait a tűhegynél is kisebb jégkristályok alkotják, és bőrödbe dörzsölve érzed, hogy karcolnak és sebeznek. Anya arcát félig eltakarta a homloka elé hullt haja, amelyet amúgy mindig gondosan hátrasimítva hordott. Hajának erős januárillata volt, előző nap mosta meg épp friss hóból nyert vízben. A mi hajunkat is lavórban vagy vödörben gyűjtött esővízzel mosta, melybe faleveleket, öreg fák gallyait vagy frissen tépett mezők füveit áztatta, mondván, így olyan erősek lesznek a hajszálaink, mint a mezők növényeinek és az erdők fáinak gyökerei. (Épp ezért mindig olyan illatunk volt, amilyen évszakban jártunk, sőt az átmeneteket képező hetekben, mikor mondjuk télből tavasz lett, bőrünkön és hajunkon egyszerre lehetett érezni a tél néma és fegyelmezett illatát.)
Nővérem alakja vált ki a sötétből, már felöltözve, karjában öcsémmel, aki alig múlt egyéves. Duzzogni kezdtem, hogy miért nem ébresztettek előbb vagy mondjuk egy időben, de anya, ki amúgy jól viselte indokolatlan kitöréseimet, most erre a gyenge próbálkozásra úgy reagált, hogy fejemet kíméletlenül gyömöszölte bele pulóverem szúrós, szűk nyílásába. (Hova megyünk, kérdeztem anyát, de nem kaptam választ, csak hátraszólt a nővéremnek, hogy keresse meg a cipőmet, mert ő hiába tapogatja a sötétben az ágy alját, nem találja.) Nem értettem, miért kell sötétben öltözködni, a petróleumlámpából nem fogyott ki az olaj, én fújtam el a lángját este, miután nővéremtől kicsikartam még egy mesét abból a színes mesekönyvből, amelyet apa hozott nekem, amikor még együtt voltunk.
Apát tavaly ősszel vitték el tőlünk. Rendőrök jöttek érte, nagy kutyákkal, melyeket ráuszítottak, miután nem tudták lefogni és bilincsbe verni. A rendőrökkel voltak olyan fura emberek is fényes, nagy, fekete bőrkabátokban. Én tőlük féltem a legjobban, talán mert a tekintetük halott fényekkel volt üresre maratva, és semmit se szóltak. Cigarettázva nézték végig, ahogy a kutyák belemarnak apám testébe. A közönyösségük, az apró mozdulataik, a kabátjuk alatt ugrásra kész izmaik mozdulatlan tömege volt az, ami nyugtalanítóbb volt a kutyák rugóra működő feszes állkapcsánál vagy a dühödten káromkodó, sáros ruhájú rendőröknél. A sárban, ahová előzőleg egy bordó arcú rendőr került az apámmal való dulakodást követően, kétségbeesett gyorsasággal próbált eliszkolni a kutyák közeléből, de már későn. A támadás őrjöngő hevében a kutyák vérszagot kaptak, felváltva marcangolták hol apámat, hol pedig őt. Apám csak a szükséges mozdulatokkal védte magát. Az egyik kutya a bordó arcú rendőr arcába mart. Ekkor a rendőrök megmoccantak, hogy segítsenek bajba jutott társukon, de kényszeredetten megálltak, mivel az egyik bőrkabátos férfi rájuk nézett, tekintetével tiltva meg, hogy bármit is tegyenek. A rendőrök egy ideig bírták a bőrkabátos mozdulatlan tekintetét, de ahogy én sem vagy anya sem, úgy ők sem bírtak sokáig szembenézni az ürességgel.
A bőrkabátos még pár pillanatig figyelte őket, majd élettelen tekintetét visszairányította a támadást intéző nagy testű kutyákra. Apa már több sebből is vérzett, még tartotta magát, bár sejtettem, előbb vagy utóbb elfogy az ereje, és akkor muszáj lesz feladnia.
Apa tudott beszélni a fákkal, a vizekkel, értett az állatok, így a kutyák nyelvén is. Kitanított arra, hogy kell a szemkontaktust felvenni velük, hogy kell fordulni, ha mégis ugrásra szánták már el magukat, és milyen pontokat kell védeni, ha küzdelemre kerülne a sor. Nyak, arc, a kezek és lábak hajlataiban azok az artériák, inak, melyeket már nem takar izom. Persze a legjobb megoldás, mondta, ha óvatosan hátrálsz, félkörívet írva le, és kikerülsz arról a területről, amit a kutya meg akar védeni. Azt onnan tudod megállapítani, mondta, hogy mi is az ő területe, hogy milyen messze néz mögéd a kutya. De tudd, tette hozzá apám, vannak kutyák, akikhez hiába beszélsz. És ez, nevetett, az emberek esetében is így van. Nem elég, ha egy nyelvet beszélsz velük. A küzdelem néha elkerülhetetlenül bekövetkezik, és akkor bizony az életedért kell harcba szállnod.
Apa akkor az életéért küzdött. Vére elkeveredett a sárban vinnyogva üvöltöző rendőr vérével, de amúgy az egész küzdelem veszélyes csöndben zajlott. A kutyáknak csakis a morgását lehetett hallani, mintha halk gyilkológépek lennének, kiknek kioperálták a hangszálait, hogy feladatukat csendben és rajtaütésszerűen tudják végrehajtani. Apám eleinte még beszélt hozzájuk azon a nyelven, amelyen anya is szokott néha hozzám, és amelyen nem egy öreg beszélt a környékünkön, de a gyerekek már nem, köztük én sem.
A küzdelem, amilyen hirtelen jött, úgy is ért véget. Apám kimerülten lihegett, közben felmérte a sérüléseit. A felsőteste meztelen volt, a legtöbb harapás a mellkasát és a hasát borította, de jócskán volt marcangolt seb az izmos alkarján, a balján, mivel jobb híján ezt tartotta oda a kutyák céltudatos állkapcsának. Ezek után összeszedték a bordó arcú rendőrt, aki sokkal rosszabb állapotban volt, mint az apám. Arca felszakítva, és mivel ágyékánál a ruha vizelettel kevert ragacsos vérrel volt átáztatva, az volt a gyanúm, hogy egy harapás felszakíthatott egy kisebb eret.
Apámat ezek után a földre lökték a rendőrök, és miután kiadták dühüket, megbilincselték, majd elcipelték a rabkocsihoz. Anyám mindezt némán, mozdulatlanul nézte végig, erős kezével átfogva engem és a nővéremet. Mozdulatlansága hasonlatos volt a fekete kabátosok szoborrá merevedettségéhez, és ha nem érzem egész testemmel lázas melegségét, hihettem volna azt, hogy ő is abból az izomból és ürességből van, amiből a fekete kabátosok is. Apa végig minket nézett, mintha meg akarná jegyezni egy örök életre ezt a képet. A rabkocsiba beszálltak a rendőrök, és a sáros úton döcögve eltűntek az őszi fasorban.
Csak mi maradtunk a három nagydarab, fekete kabátos emberrel, akiknek bogárhoz hasonlatos, sötét autója távolabb állt meg, a sáros út kanyarulatában. Nem jöttek közel hozzánk, csak megfordultak. Mozdulatukból mintha kimosták volna az időt, mert nem láttam, mikor fordultak meg, pedig le sem vettem róluk a tekintetemet. Csak azt vettem észre, hogy már minket figyelnek apró, halott szemükkel, és hogy minden – az erdőből párolgó ősz, a délelőtt napfénybe érő csendje, a falevelek tánca – lassú, álmos és nyugtalanító lett. És büdös. Nővérem sírta el magát először, de az is lehet, együtt tört ki belőlünk a zokogás. A távolban vonat szelte ketté ezt a mozdulatlan s mozdulatlanságában félelemmel és fenyegetéssel átitatott délelőttöt, és tudtam, ez a színtelen félelem a fekete kabátosokból árad, valahogy úgy, mint mikor a használaton kívüli kutak jeges sötétjéből bűzlik ki a beléjük dobált állattetemek rothadó húsa.
Anya állta a fekete kabátosok tekintetét, majd bólintott, láthatóan az egyik fekete kabátosnak, akinek arca válasz gyanánt megmozdult. Mintha szőnyegen álló nehéz asztalt tolna el az ember, úgy gyűrődtek meg a vonások a fekete kabátos arcán. Anya leguggolt hozzánk, a szemünkbe nézett, engem szájon csókolt, majd a nővéremet ellentmondást nem tűrő hangon utasította arra, hogy velem együtt menjen az erdőbe gombát és gallyat gyűjteni. A gombát még megértettem volna, de a gallyat nem. Előző nap esett, a lehullott gallyak most vizesek és nyirkosak, és amúgy is, apa alig egy hete döntött ki egy vastag, beteg fát, és most ez a fa szárazon sorakozik az eresz alatt, rendben, hasábokra hasítva. Anya sejthette, hogy ez jár a fejemben, mert tekintetének sírástól hályogos fátylán is átvillant az ellenkezést nem tűrő szigor éles fénye. A fekete kabátosokra néztem, akik változatlanul mozdulatlanok voltak, de most mozdulatlanságukba érezhetően várakozás vegyült. Sejtettem, várakozásuk anyával függ össze, és akkor belém mart a féltékenység, kiszorítva a félelmet vagy a féltést, amit édesanyám iránt éreztem. Mit akarnak tőled, anya, kérdeztem, és ekkor anyám megtört. Talán ha hangosan sír, tudok vele ellenkezni egész öt évemmel és makacsságommal, de így megsemmisülve álltam előtte, és néztem a néma könnyeit, a szép vonásait, melyekben az önuralom, mint valami végtelenségbe kifeszített szárítókötél, pattanásig feszült. Nővérem megfogta a kezem. A nyirkos hideg ellenére tenyere meleg volt, ujjai csúsztak az izzadságtól. Rángatni kezdett, el anyámtól, aki változatlanul ott guggolt a sárban, és szomorúan nézett engem. A nővérem meggyorsította lépteit, szinte már szaladt velem, így csak néha tudtam hátra-hátranézni, és láttam, hogy édesanyám felkel a sárból, és belép az egyik fekete kabátossal a kicsi házba.
Az öcsém felsírt a nővérem karjában. Alvó testének hője eddig tudta megvédeni őt. Anyám rögtön odalépett hozzá, elvette tőle az öcsémet, és míg én a cipőmmel bajlódtam, anyám egy takaróval még jobban bebugyolálta. Nővéremre néztem, szememmel kérdeztem, mi történik, de ahogy anya, ő sem válaszolt, csak odalépett hozzám, és bekötötte az egyik cipőmet. Mielőtt kiléptünk volna a házból, magamhoz vettem apa mesekönyvét. Kicsit szégyelltem magam, mert olyan volt, mintha elloptam volna. Ugyanis megvártam, hogy sem anya, sem a nővérem ne figyeljen rám, és ekkor rejtettem el a könyvet a pulóverembe. Féltem, ha meglátják, hogy magammal akarom vinni, nem engednék.
Kiléptünk az éjszakába. A hideg szinte rögtön megfagyasztotta az arcomat, és éreztem, az ujjaimban fájdalmasan lüktetni kezd a vér. Apa mesélte, hogy vannak országok, ahol mindig ilyen az idő. Az emberek nekifeszülnek a hóviharnak, és csak mennek-mennek, míg egy jeges tóhoz nem érnek, amelynek metszett jegéből aztán jégkunyhót nem építenek. Miért jégből építik a kunyhóikat, kérdeztem, mire apa elmosolyodott. Azért, mert ott nincs semmi más, csak jég. Na de az a jégkunyhó olyan ám, mint a gyémánt, és el sem hinnéd, hogy belül milyen meleg és otthonos tud lenni. Nem egészen értettem, hogy egy hideg valamiből épített kunyhó hogy tud meleg és otthonos lenni, de hinnem kellett apának, mert amit eddig mondott, az mind igaznak bizonyult. De ahogy így haladtunk a hóviharban, mégiscsak elfogott a kétkedés, hátha apa csak ugratott, nem mondott akkor igazat.
Anya az erdő felé vette az irányt, és mikor beértünk a fák közé, egy pillanatra megpihentünk. Addigra kitaláltam, hogy a domb mögötti faluba tartunk, anyám testvéréhez, aki párszor, főleg, mióta apa nem volt köztünk, járt nálunk vendégségben. Onnan tudtam, hogy a domb mögött lakik, egy másik faluban, mert kérdésemre, hogy honnan jött, mindig a dombra mutatott. Eleinte azt hittem, a dombon lakik, egy mohos faházban, és csak azért nem látom a házát, mert megbújik a fák között. Egyszer el is indultam megkeresni őt, mert nagyon kíváncsi voltam a házára. Azt gondoltam, olyan, mint az a mohos rönkház, amelyben az a vadász lakott, aki aztán kihasította a farkas hasából a nagymamát és Piroskát. A házat nem találtam meg, csak annyit értem el vele, hogy eltévedtem. Már rám sötétedett, mire édesanyám megtalált. Eleinte nem tudtam megszólalni, annyira zokogtam, de aztán anyám nevető csitítása hatott, és akkor kérdésére elmondtam, hogy testvérének a faházát kerestem, aki mostanában néha nálunk vendégeskedik. Anya nevetett, és legnagyobb csodálkozásomra nem hazafelé indult, hanem be, még mélyebbre az erdőbe, egészen fel a domb tetejére. Ott aztán lemutatott a völgybe, ahol apró fények pislákoltak, mintha Isten kifordított, csillámló csillagokkal teliszórt zsebébe néznénk.
Most hát oda tartottunk. Öcsém már nem sírt, anyám zihálása és testmelege, gondolom, újra elaltatta, csak néha vinnyogott fel álmában. Mikor felértünk a domb tetejére, a völgy gyűrődése sötéten tátongott a mélyben. Nyoma sem volt azoknak a fényeknek, melyeket egykor láttam. A csillagok, gondoltam, fenn maradtak az égen, s most elszórva szikráznak az erősen sütő hold körül. Már-már elkedvetlenedtem, mikor egyszer csak felgyulladt egy fény lent, majd még egy és még egy. Ezzel egy időben a csillagok elhalványultak, és a kezdődő hajnalban egyre több részlet rajzolódott ki a völgy kis világából. Egy falu volt, hasonló a miénkhez, csak ebben a faluban sokkal több ház volt, mint a miénkben.
A lefelé vezető út sokkal könnyebb volt innen kezdve. Bár a hóvihar tombolásának jobban ki voltunk téve, de hogy rátaláltunk egy lefelé kanyargó ösvényre, lépteink biztosabbak lettek. Nővérem egy botot adott a kezembe, amelyet az út szélén talált. Anyám is, ő is hasonlóképp járt el, bottal a kezükben tapogatták ki az út biztonságosabb részeit. Én a kitaposott nyomukban haladtam, de még így is számtalanszor megcsúsztam, és nem egy kiálló jéglemez hasította, horzsolta fel csupasz kezemet. Leértünk lassan a domb aljára. A völgy szélén aszfaltozott út kígyózott, mintegy határt alkotva a domb és a dombról látott falu között, s amelynek vége, bár a hóviharban nem tudhattam biztosan, a faluba vezethetett. Már épp ráléptünk volna az útra, amikor a hóvihar leplét egy autó reflektorfénye vágta át. Hangja még nem ért el hozzánk, annak zaját, gondolom, elnyomta a vihar. Anyám megtorpant, arcán láttam, ő ettől a makacsul közeledő autóreflektorfénytől félt, előle menekültünk, jobban mondva attól a valakitől, aki az autóban ült.
Anya rám nézett. Én bólintottam, majd nővéremmel együtt visszahúzódtam a fák fagyba vert ágai közé. Épp időben, mert a reflektorfényhez tartozó autó előbukkant a viharból. Egy fekete bogárhátú volt, az, amelyet legutóbb akkor láttam, amikor apát elvitték tőlünk a rendőrök. És akkor eszembe jutottak a fekete kabátos emberek, a mozdulatlanságuk, a halott fényekkel telt szemük és az, ahogy anya lassan, nagyon lassan felegyenesedik a sárból, feláll, majd belép az egyik fekete kabátossal a kis házba. Anyám ölelésében ébredezni kezdett az öcsém, talán az autó reflektorfénye volt, ami felébresztette. Az autó lassított, ködlámpái könyörtelenül áthasították a hóvihart, behatoltak a jeges ágú bokrok közé, szikrázó, őrült rajzolatú árnyakat vetítve ránk, melyeknek váltakozó, groteszk formái csak akkor álltak meg fenyegető táncukban, mikor az autó is megállt. Tényleg egy fekete bogárra hasonlított, egy nagy és öreg bogárra, amelynek páncélját áthatolhatatlan keménységűre edzették az évek. A kocsi kitinpáncélra hasonlatos egyik szárnya kinyílt, és az autó hasából egy fekete kabátos ember szállt ki. Ugyanaz az ember volt, aki anyám után lépett a kis házba, és akire aztán rácsukódott a ház ajtaja. Tudja, hogy itt lapulunk a közelben, futott át az agyamon, és bár minden idegszálammal a fekete kabátos férfit néztem, éreztem, anyám is, nővérem is ugyanazt gondolja, mint én. Nagy nehezen elszakítottam tekintetem a férfi alakjáról, és anyámra néztem, pontosabban az öcsémre, aki addigra teljesen felébredt, és most engem nézett. A téli vihar csontig hatoló hidegét is átütötte a rémült felismerés. Ez a nézés, ez a mozdulatlanság, a pislantás nélküli hideg tekintet nem anyámé volt, apáé sem lehetett, ahogy nem hasonlított sem az én tekintetemre, sem a nővéremére. Ez a tekintet a közönnyel kimart fekete kabátosok tekintete volt. Verítékezni kezdtem, és láttam, öcsém pupillájában a sötétség kitágul, hogy magába szívja a rémület, a félelem édes-savanykás szagát, amely belőlem és édesanyám rémülten kalapáló szívéből áradt.
A fekete kabátos megállt közvetlenül előttünk, de ahogy így elnéztem, nem tartotta szükségesnek, hogy utánunk nyúljon a bokrokba. Elég volt neki, hogy a tekintetével nyúlt utánunk. Elővett egy csomag cigarettát, ráérősen kirázott belőle egyet, és a szájába illesztette. Gyufa sercent, a füstöt mélyre szívta, majd vastag ködként a bokrok felé lehelte ki, ahol mi lapultunk. Tudom, hogy itt vagytok, mondta. Gyertek elő. Meglepett a hangja. Nem illett sem a robusztusságához, sem ahhoz a félelemhez, amit hozzá társítottam. A hang meleg volt, már-már kérlelő, szinte halk. Anyám nem mozdult, ahogy mi sem. A fekete kabátos sóhajtott, mintha makacsságunk nagyon bántaná. Át vagytok fázva, folytatta. Üljünk be az autóba. Ott meleg van. Majd mintha úgy kellene kipréselnie magából, hozzátette alig hallhatóan, hogy kérlek. Ebben a kérlekben könyörgés volt, olyan fáradtság, amit már én is ismertem. Ez nem a test fáradtsága volt, hanem a léleké. Apa szokta néha így lecsitítani anyámat, ezzel a meleg, kérlelő hanggal, mikor már elfáradt a veszekedésben, és békülni akart anyámmal. Kérlek. És akkor rájöttem. A fekete kabátos férfi apám hangján beszél. Nem tudom, mit csinált az apámmal, meg hogy hogyan csinálta, de hogy ellopta apám hangját, abban már biztos voltam. Megfogtam anyám kezét, akin láttam, azt latolgatja, hogy feladja magát. Anya rám nézett, a tekintete zavaros volt, mint akit megbabonáztak. Ez nem ő, ez nem apa, suttogtam oda neki, de már későn. Anyám ölelésében felsírt az öcsém, és kezével, mintha csak a jégpáncélt öltött gallyakat akarná eltávolítani az útjából, a fekete kabátos felé kapaszkodott.
Abban a pillanatban a fekete kabátos a bokrokba nyúlt, és kirántotta onnan az anyámat. Anya a földre zuhant, de zuhanásában is ügyelt arra, hogy az öcsém sértetlen maradjon. Én anyám után akartam vetni magam, de a nővérem teljes erejével visszatartott. A fekete kabátos kiszakította anyám karjából az öcsémet, majd anyám hajába markolt, és vonszolni kezdte a jeges úton az autó felé. Mikor belökte anyámat az autóba, és rázárta annak ajtaját, megfordult, és futva bevetette magát a bokrok közé, hogy minket is elkapjon. De addigra mi már messze jártunk. Eszeveszett gyorsasággal rohantunk a fák közt, hátra sem nézve, de nem is kellett. A fekete kabátos lihegése ott volt a tarkónkban, a hátunknak feszült, bokánkba gabalyodott, gáncsolt, földre taszított, de nővérem mindig felsegített, és ráncigált, hogy rohanjunk tovább. A fekete kabátos közben folyton beszélt hozzánk, kiabált, fenyegetőzött, de hogy mit, azt nem értettem, mivel hangja addigra levedlette apám meleg barnaságát, és most olyan artikulálatlan kegyetlenséggel tört utat felénk az erdő jégbe dermedt fái közt, mintha valaki szüntelenül kiszáradt madárkoponyákat roppantana szét hatalmas, durva markában.
Nővéremmel aztán kijutottunk az erdőből, és akkor vettük észre, hogy rohanásunkban teljesen ismeretlen világba csöppentünk. Ahova néztem, végtelen, viharos hullámzásban egy nádasokkal tarkított mocsarat lehetett látni. A hóvihar, amit az erdő fái közt csendesebbnek érzékeltünk, most fokozott erővel csapott le ránk. Igazából már nem tudtam megállapítani, vajon a fekete kabátos ember üvöltését hallom-e vagy csak a vihar jeges, süvöltő csikorgását. De nem álltunk meg, mert a félelem, ami a nővéremben és bennem is közös volt, nem engedte, hogy erről megbizonyosodjunk. Nem tudom, meddig rohantunk. Azt vettem észre, hogy apám mesekönyve, melynek kemény borítója volt, már véresre horzsolta a csípőm. Sarkaival minden mozdulattal egyre mélyebbre illeszkedett a sebembe. Az idő színtelenné, fehérré vált, mikor is a fagytól és fáradságtól kimerülten megbotlottam, és a földre estem, ahonnan nem akartam mozdulni többé, hiába könyörgött nekem a nővérem. Aludni akartam. És a hóvihar, mintha csak meghallgatott volna, elkezdett betakarni, valahogy úgy, mint az édesanyám, aki az egész napra kint hagyott takarót terítené rám, amely elsőre nevető hidegséggel ingerel, de aztán átvéve az otthon álmos melegét, jó illatúan illeszkedik embriópózba görbedt testedre. Nővérem átölelt, mintha testének fagyott közelsége megóvhatna az álomtól, amelybe zuhanni készültem. Apa mesekönyvét kitapogattam az összekaristolt csípőmnél, és erről eszembe jutott a fagyos ország és az ott élő emberek. Építsünk, dadogtam, építsünk jégkunyhót. Az megvéd a hidegtől minket. Nővérem elsírta magát, talán azt gondolhatta, már félrebeszélek, és hogy mondataim abból a tartományból jönnek, ahonnan már nincs visszatérés. Apa mesélte, magyaráztam erőtlen hangon. A jégkunyhó megóv minket a hidegtől és a vihartól. Nővérem körülnézett. A közelünkbe, gúlába összehordott nádcsomók közé feszülve embermagasságú hóbucka torlódott össze. Nővérem odakúszott, és elkezdte bevájni magát a kemény hóba. Keze kékségéből láttam, lapáttá fagytak össze az ujjai, de a túlélés érdekében erről nem vett tudomást. Csak hányta egyre maga mögé a havat, míg annyi helyet nem vájt ki, amiben ketten is elfértünk. Ezek után megfogott engem, és bevonszolt a hamarjában vájt kis lyukba. Ahogy a hóba vájt üregbe kerültem, pillanatokon belül éreztem a különbséget. A vihar jeges üvöltése kívül rekedt, és bár még éreztem a testemet fájdalmas satuként összerántó fagy könyörtelen szorítását, valahol belül csönd áradt szét, és ezzel a csönddel valami halk melegség is jött. Nővérem, tudtam, utolsó erejét összeszedve még a levágott nádcsomókból tépked, melyeket aztán be is hozott, és az üreg padlójára szórt. Ráfeküdtem ezekre a nádcsomókra, és álmosan néztem, ahogy nővérem hóval eltorlaszolja a bejáratot, majd mellém rogy. Odakúsztam hozzá, és ölébe ejtettem a fejem, de csak azért, hogy erőt gyűjtsek ahhoz, hogy felkeljek később, és átöleljem őt. Ahogy így öleltem, zsebében valami szögleteset tapintottam ki. Belenyúltam a zsebébe. Egy gyufa volt, egy doboz gyufa.
Még apa tanított engem tüzet gyújtani, és mozdulatait, tanításait jól megjegyeztem. Elővettem pulóverem alól a könyvet, de előtte megnyitottam a hevenyészve betapasztott üreg hóajtaját, kikúsztam, majd annyi náddal tértem vissza, amennyit csak át bírtam ölelni. A nád, lévén hogy nővérem a felszínét már megbontotta, zömmel száraz volt. Törni kezdtem, és kúp alakban lerakni, ügyelve arra, hogy a középső része szabadon maradjon. Mikor ezzel megvoltam, fogtam apa mesekönyvét, és kitéptem belőle az első lapot, amin semmi sem volt. Se kép, se betű. Reménykedtem, hogy több lapot nem kell majd kitépnem, bár sejtettem, a túlélés érdekében könnyen lehet, hogy az egész könyvet fel kell majd áldoznom.
A tűz belekapott a papírba, amit gyorsan a kúp üregébe helyeztem, és könyörögtem, hogy a nád fogjon tüzet, még mielőtt a papír elégne. A kis üreg megtelt füsttel. Ekkor nővérem felállt, és kezével lyukat fúrt a füstnek, épp a tűz fölött, majd a tűzhöz kuporodott, magához vonva engem is. A könyv borítóját néztem, amelyen egy szőke, fehér lovas herceg vágtatott egy virágokkal teli réten át egy aranyláncon függő kastély felé. Most mi lesz, kérdeztem halkan a nővéremet. Nem tudom, suttogta a nővérem. Majd kitaláljuk, ha a vihar elvonult. És anyával mi lesz, kérdeztem. Nem válaszolt, de mit is válaszolhatott volna. Csak még jobban megölelt. Ne hagyjuk kihunyni a tüzet, mondtam, és kitéptem még egy lapot apa mesekönyvéből. És ahogy a tüzet néztem, anyára gondoltam, aki a bezárt autóban tart most valahová, és hogy hiába próbál kitörni onnan, tudtam, hogy az a vastag kitinpáncélú bogár már soha, de soha nem fogja elengedni őt, ahogy a fekete kabátos férfi sem engedi el őt soha, de soha, és hogy édesanyámat én is, a nővérem is elveszítettük. Örökre.