Szerkesztő, műsorvezető
A mi történetünk már régen kezdődött, jó 10 éve. Akkor ismertem meg Baranyi Marcsit. Szociális munkás volt, családgondozó, aztán a Wesley főiskolán töltött be különböző funkciókat, tanított, szervezett, megcsinált mindent, amit rábíztak. Hét éve felvették a Kossuth rádióba, kezdetben gyakornok volt, majd mára szerkesztő – műsorvezető lett belőle.
Baranyi Marcsi cigány, olyan cigány, aki büszkén vállalja gyökereit, aki példa lehet mindannyiunk előtt. Nem a származása miatt, nem is amiatt, hogy a mai napig visszajár a faluba, ahova született.
Példa azért, mert úgy él, hogy közben mindenkit inspirál a környezetében. Engem is, családját is, munkatársait is, mindenkit, aki csak 5 percet is beszélget vele. A 10 év alatt nem fordult elő olyan eset, hogy hozzá fordultam, és nem volt ott, nem volt számomra legalább 5 perce.
Nemrég megkértem, hogy az elindított motivációs blokkom kapcsán írjon magáról néhány gondolatot, fogalmazza meg, hogy kamaszként mi volt az, ami tartotta benne a lelket, ami rávette, hogy gyertyafénynél, íróasztal nélkül is tanuljon, hogy leérettségizzen, főiskolára menjen.
Nagyon megörült a felkérésemnek, kis gondolkodás után már mondta is a címet: A Túró Rudi, a krémtúró és a banán. Nagyon vártam, hogy megkapjam, nagyon kíváncsi voltam, hogy miről fog írni.
És akkor történt egy szomorú esemény: csoportos leépítés történt a rádióban, és őt is elküldték. Hideg zuhanyként ért a hír mindenkit, aki ismeri őt, hiszen szerette a munkáját, jól is csinálta, a kollégái is imádtak vele dolgozni. Azt hittem, nem fog nekem ezek után a motivációról írni, de tévedtem.
Íme Baranyi Mária története:
„Túró Rudi, krémtúró és a banán
Egy kis falucskában születtem. Négyen voltunk testvérek, három fiú és én egyedül lány. Otthon hiába is kerestem volna játékot vagy mesekönyvet, nekünk olyan nem volt. Anyám egyedül nevelt minket, beteges volt és nem dúskáltunk az anyagi javakban.
Már az oviba is azért jártam szívesen, mert ott volt mesekönyv és sok-sok játék…
Aztán jöttek az iskolai évek.
Az osztálytársaim táskáiból a szünetekben rendre előkerültek a finomságok: a Túró Rudi, a krémtúró és a banán. Az én táskám persze nem rejtett ilyesmiket.
Jól tanultam, az elkészült leckéimet persze az összes fiú le akarta másolni. Cserébe mindenkitől kértem egy húszforintost, és ha még nekem is kellett megírnom, az persze még többe került… Úgyhogy nem volt más dolgom, mint bemenni a boltba és megvehettem az áhított Túró Rudit, krémtúrót és a banánt. Reggel pedig én is olyan lazán vettem ki a táskámból, mintha csak az anyukám pakolta volna be…
Az iskolában éreztem először azt, hogy itt nem számít, hogy szegénynek születtem. Jól tanultam, a tanáraim pedig értékelték a szorgalmam. Szerettek, és megbecsültek.
Aztán teltek az évek, érettségi, főiskola és végig jól tanultam, ösztöndíjakat kaptam. Később pedig álmaim munkáit is sikerült elérnem, a névjegykártyámra azok titulusok kerültek, amiket megálmodtam.
Később saját autót is tudtam venni, lett sok új ruhám is és ez jó érzés volt nagyon! De a legfontosabb kincs, amire ráleltem a tanulásnak köszönhetően az az önbecsülésem lett.
Mára már bátran vallom, hogy ha az élet csak citromot ad, abból igenis lehet limonádét csinálni és egy kis szorgalommal nekem is lehet Túró Rudim, krémtúrom és banánom!
Baranyi Marcsi“
A helyzet változott, Marcsi új kihívással néz szembe. Elvesztette a munkáját, amit szeretett, és most újra kell kezdenie. Feladhatná, mondhatná, hogy elég volt, de nem teszi. Kezdeti motivációja ugyanúgy megvan ma is, dolgozni szeretne, megállni a maga lábán, elérni mindazt, amit csak lehet. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog neki!
/Forrás: Gyarmati Katalin blogja /