Szikszón született 1956 februárjában, az alsóvadászi cigánytelepen nevelkedett. Heten voltak testvérek, Attila volt a legkisebb gyermek. Édesapja háborúban a Don-kanyarban szolgált, ott érte súlyos sebesülés, ami miatt leszerelték. 1944-ben feleségével elbújtattak egy zsidó kislányt, aki felnőttkorában felkereste a megmentőit, Attila akkor még gyermek volt. A szülők életmentése Balogh Attila életére nagy hatást gyakorolt. Édesanyja, korán elvesztette a szüleit, egy magyar kisnemesi család nevelte fel. Az apja, cimbalmosként járta a városokat addig, amíg a helyi TSZ-be fel nem vették. Idősebbik bátyja Kazahsztánban, dolgozott, a fiatalabbik előbb az Edelényi szénbányában, majd Diósgyőri Lenin Kohászati Műveknél. Testvérei közül két nővérnek sikerült középiskolába járni. Attila egy évesen gyermekbénulás miatt mozgássérült lett. Emiatt az iskolai évek idején, Nagybarcán kollégiumban kellett laknia, családjával csak a tanítási szünetekben látogathatott haza. Betegsége miatt a nagymamája sokat bántotta, azt hangoztatta, hogy nyomorék Fiatalkora, tanulmányai, végzettsége. Az általános iskola elvégzése után, francia női szabó szakmát tanult, ezt ajánlotta fel a nevelőotthon számára. Ezzel a végzettségével mellényeket varrt a miskolci közterület fenntartók és kukásoknak. Attila nem elégedett meg ennyivel, leérettségizett, majd fél évig az ELTE magyar-könyvtár szakán tanult, majd kirúgása után Katolikus Hittudományi Akadémián görögkatolikus papnak készült. Időközben megnősült, első gyermeke 1979-ben született ezért abba kellett hagynia a tanulmányait. Versei tartalma, s az ellenzékkel tartott kapcsolata miatt állandó megfigyelés alatt állt, az ÁBTL-ben megtalálható az az F (Figyelő) dosszié, amiben nyilvántartották minden tevékenységét. A rendszerváltozás után egy ideig az Amaro Drom című lapnál dolgozott. Cigányfúró címen. Önálló lapot indított 1994-ben, egyben ő volt a lap főszerkesztője is. Miután 1998-ben források hiányában megszűnt a folyóirat, Rádió C-ben vezetett műsort, és külső munkatársként publikált az Amaro Drom-ban. Publikációi jelennek meg a Mozgó Világban és az Élet és Irodalomban, valamint más heti és havilapokban.
Öt gyermek édesapja.
Kötetei:
Lendítem lábamat; Szépirodalmi, Bp., 1980
Balogh Attila versei; Cserépfalvi, Bp., 1991
József Attila a peep-showban. Esszék, HumoRom és az utolsó vers; Filum, Bp., 1997
Egyvéleményen; Amaro Drom, Bp., 2003
Gypsy drill, 2005
Óvatos emlékezés; Lector, Marosvásárhely, 2014
A lélek infarktusai; Lector, Marosvásárhely, 2016
Balogh Attila
Numero XXXIV
Hát indít,
taszít levegőt,
a tüdő,
szusszant ajkamig vért
és ujjamhoz szédít verseket,
ha hőköl a lap fehér hasa
akkor is,
mert élni kell itt,
túlélni
apró kavicsait
a szónak,
gyáva igazát
a csontnak,
ha erők irányába
roppan
szívemig,
de nem fáj
a szememig ringó
liliom-ájulás,
a virág
gerincoszlop görnyedése
a szélben,
a homlokomtól
zsongó
krajcármenekvés,
az a geometriai esetlenség,
amely
felemeli picinyke csontom
és döfködi hegyével
a mindenség szívét,
mert nyilalni kell
itt,
nyilalni
időkön túli fájdalmat,
hasítani
a jövő ölébe
mai-kínt,
de nem fáj már nekem
semmi,
mert gyógyítani sem tudok,
csak ülök itt a sötétben
s csillaghoz dőlve
horkolnak köröttem a nők,
mint a férfiak,
szuszogok
s lélegzek
én is,
mint a tüdő,
csak álmot koldulok,
koldulok,
koldulok tabletta-éjszakát.
*
Balogh Attila
Numero XXXVII
Madár gerincét bujtató réten
jönnek
a fehér köpenyesek,
taposva hó alá
őzike-szoknyát,
a lovak zuhanását
őrző
mezőn,
jönnek,
vonszolnak tolókocsihoz
sebesült csikót,
– én mező hasához
havasodva fekszem,
és ágyékom
zöld ágyúgolyóit görgeti
zúzmara ringyók serege
a ködben rejtőző
füvek
szuronyai közt,
– menyasszony zúzódott hasát
kémleli szemem
dunnyogó
hó alatt,
lusta tankok vonulnak,
testük alatt
zümmögve
roncsolódik
a rét,
ez itt a vég
na és,
– tél van,
hideg
és havazik,
cigányok meleg hús fölé,
csak enni ne kellene náluk,
mert apró szöszmöszkék
vannak a
levesben,
– szétfolyva,
szétrohadva
és madárrá kuporodva
Uram,
itt fekszem
térded
dombjai
előtt,
– segíts megírnom ezt a verset,
apró kavicsokat sorba rakni
ezen a papíron
segíts,
szép fekete vagyok
megint,
s meg kell hajtani fejemet
asszony ölében
a piros ebédű
magyarokhoz
s madarakhoz
és rejtegetni
szomorú
fekete ujjamat,
fenyőfák szoknyái mögé
innen,
mert büdös van
itt,
büdös,
mint a kamaszok nyelve
alatt,
– s ez a haza, uraim,
ez a haza
csak egy nagy gusztustalan vers,
csak költő vagyok
s nem polgára a szónak,
– én ott szeretnék élni
ahol megengedik azt,
hogy dohányozzak,
na és mit fogok azután csinálni,
ha elszívtam ezt
a cigarettát,
– bennem már csak a hazaárulás
szépül,
szívem sarkához
épül,
ragyog az
emigráció,
jaj, de
jó.
*
Balogh Attila
ÓVATOS EMLÉKEZÉS
III.
Még nem tudom, hogy mennyi s milyen
szállal, kockázattal kötődöm a gyermekségemhez.
Valószínű, hogy az itt-levőségem
olcsó alibi és csapda, amelyről – a múltnak,
az irodalmilag még nem archivált faszáról –
le kell rántanom az esti, az ingyen betakaródzás
korrekt paplanját, hogy gyógyítható
betegként részt vehessek az abortusz exhumálásában.
Mert, ha újra meglátom a szememhez
igényelt, a koton bőre alatt pulzáló
emléket, akkor kijelentkezhetek indokolt
pin-kóddal, a jelen fogságából, és még járhatok
úgy is talán, mint egykori szerelmem,
aki kilépett bugyijából és a szakadó eső ellenére,
könnyedén átugrott a mindenségbe,
nem kímélve a tenger hátát, a magáét se.
Boldogtalan volt, idétlen aktivistája ennek a
szerelemnek. A nők gyakran s bátran öleltek
meg, úgy gondolták, hogy egy nyomorék
nem okozhat bennük maradandó kárt. Csodálták
ágyékomon az olcsó, ingyen-merevedést,
a testemet kihasználva szimulálták a
coitust, egészen a közös egzisztenciát mármár
észlelhető, óhajtó kockázatáig, a bútor
IKEA-feszületéig, az ismételhető visszaölelésig,
és nézve időnként pszichés magatartásom,
próbáltam verssel baszni, de nekik a
motorikus, a mechanikus tetszett jobban, s
talán e miatt, én is már szívesebben bámészkodom
csupán.
Apám gyakran és gondosan kiültetett a
domb tetejére, hogy legalább a szemem ne
unatkozzon. Olyan szegények voltunk, hogy
hűtőszekrényre sohase telt, ezért állandóan
friss húst, primőr élelmet kellett ennünk.
Nem boldogok voltunk, hanem szerencsések.
A boldogság megcsinálható, statikus szociopolitikai
igény és követelmény, hogy a falból
végre jöjjön már meg a meleg víz, hogy a
gyermek megfelelő iskolába járjon, s hogy jól
házasodjék bele a komfortba, ez mind szociális
magatartás, és az ateista, no meg a teista
modellhez való igénytelen alkalmazkodás.
Nem kell hozzá személy, személyiség. A boldogsághoz
elég csupán a civilizáció zagyva ismerete.
Az eszmékben rejtőzködik a szellemi,
az etnikumi gyáva hovatartozás, hova nem tartozás:
végre-kiköhögése, irodalmi megnyilvánulása.
Leltározatlan, számozatlan cigányként,
végre s remélve ebből a pozícióból láthatatlan,
olvashatatlan vagyok én is, mert nincs
róla csendes doktori, mikrofon-vélemény, csupán
a nyelv alá szorult néma emlék. Hallgatni
Arany, beszélni Petőfi, sietett a pályaudvarokon
járványként terjedő hírrel Misike, és a
vesém fagyos gödréből szivárgó arany tócsa
elé tartva a bilivel is, estére, mert a részegségig
volt okom, humanizáltam a mai napot.
Bizonyossá nem tudhatom varázsolni Indiát,
mert a kiváltságos rokonok megérkeztek,
szétrugdalva az én rom-ungrós rendemet,
mi itt már integrálódtunk eleget, s erre
ők, az archaikus mutatványosok egyre csak
jönnek, már-már ószövetségi referenciával,
jussukat kérve a cigánytelep lakatlan széléből.
Tőlük tudom, hogy a boldogság szó szinonimája
a szerencse, mélyen szégyellem,
hogy nem vagyok vlasiko-rom, szintén mélyen
örülök, hogy apám cimbalmos.
*
Balogh Attila
Nektek és anyámnak
Vályogbarna arcú anyám
hova tűnt a napsugár ?
Hova tűntek meséid
a hazát kereső cigánygyerekekről ? Még nem
ettem megöregedett kenyered
– ki lopta el azt is ? Ki hazudta azt nekem,
hogy a marékba szorított sárcsomók
gyöngyökké válnak ?
Ki törte össze a hold arcát,
amikor kedvesen rád mosolygott ?
Hallgatsz.
Beszélj! Ordítsd a lovak pofájába,
álljanak meg a szekérrel,
mert már nem tudsz szaladni, én
sem tudok
– majd együtt sántítunk.
Sánta lesz a hold betört arccal,
sánta lesz a nap, sugár nélkül.
Szerelmem nincs, mert nem sánta
engem csak az szeressen,
aki sántítani mer.
Szárszakállát cipőmnek, beviszem a városba
a betonra kenem vele nevemet,
– arról jöttem, s arra megyek.
Mankómmal megfenyegetem sorsom,
mert elfáradtak faizmai.
Nem állok meg anyám,
– pedig már gyűrött papírarcodról,
leperegtek a mosolyok öledbe,
ahol omlani vágyó vályogfalakba döngetett
cigányritmusra ringattál.
Vérrel olajozott csípőd nem nyikorgott.
*
Balogh Attila
Vádirat
Az asszonyok arcába égetett fájdalmak
is tanúsíthatják, hogy van még nyomor
és szegénység Magyarországon, mert
láttam a cigánygyerekeket koszosan és
bután.
Beperelem a huszadik századot!
Halottam szegénységbe menekülő
hegedűt sírni a sors fülébe, láttam
tizennyolc éven felüli életet hatévesen, itt
és most.
Koronatanúm a történelem.
Gyertek megmutatom nektek Magyarországot:
hazámat azt a földet, amelyet
százezerszer megaláztak, megmutatom nektek a
megrozsdállt fák tetején gunnyaszkodó
vénembereket, a műemlékké álcázott putrikat.
A havonta pusztító betegségek elől
bújdosó emberek itt élnek, ez is Magyarország.
Beperelem minden kínjukat, és szegénységüket,
az átkok igazságát, a koldusok örömeit.
Hova meneküljek ?
Nem rejtőzhetem beteg hátad mögé,
megtörte páncéljait az idő – nagy csata volt -,
púpos lettél.
Beperelem a huszadik századot, mert
sír az anyám.
Levél Magdának (Magyar)
Jaj, mag, magzat, Magda,
teremtőm, temetőm, szeretőm,
hasad hasítékját eltakarod,
én magamnak maradok,
marad az ágy, a gyász, a gyász-ágy,
lábai térdre rogynak,
s étvágytalanság gyötör lázamban,
cigarettámnak is hőemelkedése van,
hátamból kigurulnak a gerinccsigolyák,
s páncélomat: a vizes lepedőt testemen nem
igazítja meg senki,
egyedül vagyok,
magányom is elszökött,
csavargó-mezők búzaszemeit megvakítva,
csillagmagatartásom eltaszítva; az éjszaka
udvarából
– Te is elmész
szuperszonikus verebeket csúfolva,
a sípcsontodon furulyázó molekulákkal,
a csípődben ringatott őzike-szendergéssel,
ágyékodon a lelenc-simogatással,
– még zoknid is elvitted.
Itt hagytál a combodhoz guggoló mezők tavasszal
robbanó
liliom-szédüléseit dédelgetnem;
a haszontalan-keringés pályáján röpködnöm.
Szeretlek, mint anyám véletlen-forintjait, mint
Vivaldi nyarában a G-moll meleget
s telében az F-moll hóesést,
szeretlek, mint a ceruzámhoz libbenő sorokat,
mint a meg-megreggellő vasárnapot.
S tudom, hogy álmodban sírni szoktál,
én elkészítettem a vizet,
de neked az eső kellett
– kegyetlen vagy,
mint az üres cigarettásdoboz,
mint az égrenyíló-szobasors,
mint a Paralízis-sorvadás, ahogy csont és bőr
lendülettel
sétál a cipő,
– jaj, megint közel van a villamos-halál,
hűvös kerekek gurulnak lábaim elé,
s a sínek párhuzamai tenyeremen futnak össze,
de mégis ezt a szerelmet kell szeretnem,
mert nincs időm megvárni a másikat,
ebben a verekedésben kell verekednem
a combodhoz ájuló idegen ujjakkal,
jaj, csak a szerelem győz, én vereséget szenvedek,
ebben a homlokomig füstölgő háborúban,
s megint fáj a vers,
fáj a fájdalom,
s a szavak szögletein áthatolni lehetetlen;
megkeresni a logikát,
a betűk hangulatát hangszálaidon.
*
Balogh Attila
NUMERO XXXVI
Patakok vigasza fölé görnyedő
csikó homlokát
hiába ölelem
csontom hidegén remegő asszonyokhoz,
kontinentális árvaságban lépdel
a nép,
dermedt mezők
virág-influenza serege ellen
beroskad a csatába,
görget ágyúgolyót:
kislány szívgörcsök zöld dudorai gurulnak
kardvirágok sereglő zsoldosai ellen,
e kisfiú dobálta kavicsok arcán is
átvérző
mezőn,
s úgy kuporog e nép
a csecsemőkőzike-csont ágyékát betaposó
bakancsok mögött
az asszonyok gödrös öléhez,
mint polgár a televízió-háború,
az adminisztratív béke előtt,
e szobától-konyháig
szűkülő hazában,
s leguggol e nép,
kakál a csata közepén,
a gyerekek indiánosdit játszanak,
de éhezni, azt nem akarnak,
én szép csendesen rejtőzöm,
pödrődöm
beteg tüdejű madárköhögésben,
szemem gödrébe hantolt országgal,
s jó itt, szép itt,
s megélek abból, hogy élek,
de álmodnom már nem szabad,
mert beteljesül.
*
Balogh Attila
XIII.
Most már biztos, hogy van Isten, erdők lángolnak
a radiátorban, óceánok apálya szomorodik
a fürdőkád szélén, és belőlem is
szebb ember bámulja a mázsás, a pupillákat
nyomasztó, a passzív kavicsokat az öregek
szemén.
Amikor még csak leskelődött irántunk az
Isten a vályoggödör árnyékából, akkor boldogan
fürödtem a cigánytelep összes teknőjében,
leányka testvéreim csinosították, simogatták
és szerették az ölüknél felnövő, a
térdek közé gyűrődött szoknyák iránt pimaszul
érdeklődő kisfiút, de a falvak harangjai
és anyám zúgták az áteredő bűnt, a cigánytelepre
tolt ceremóniát és asszisztenciáját az
Istennek és a plébános úrnak tapogatózását
az asszonyok illedelmes meghajlásakor.
Alsóvadász sarkában van egy diszkrét sóhajtású
település, ahol az emberek kényelmetlen
dombokhoz dörzsölik hátukat, amikor
a kedves tetvek szemükig viszketik a
gyöngyöző éhezés reggelét, ahol, ha szül
egy nő, minden asszonynak szülési fájdalmai
vannak, és ragaszkodnak az azóta is titkos
és kibogozhatatlan, a nyakukra, derekukra
tekeredett, az etnikai monotóniát jajgató,
az egyforma magatartású köldökzsinórhoz,
a Mozarttalanított csend történésekor.
Fáradt vagyok, már több mint ötven éve
hazudozom magamnak és az engem rehabilitációs
okból kilesőknek, hogy érdemes az
Ószövetséget folytató Isten arcából finanszírozott
zsolozsmákkal kiénekelni az én arcomat,
és simogatni is talán, aktuálisan és ok
nélkül, hogy a hanyagul megmelegített leves
környékén okos tevékenység a fazék fölé
hajlás, az éhezés szezonjának idején, hogy a
törzsem alól, a bokrok szőrzetét másoló
anyám öléhez lógatódzik az ellustult, a megmelegedést
óhajtó idegen láb, amelyre csak
a speciális szeretet kaptafája és cipője húzható,
és a frizurám is rendes és csinos és így
már kimehetek az utcára, immár büntetlenül.
Bennünket, akkor és ott fölakasztottak,
óvatosan a bordásfalhoz szíjazták a vízszintesség
kényelemével karjainkat, a lábunkra
súlyos pöttyetlenített labdát láncoltak, az állunkra
és a tarkókra rögzített hevederrel felhúzták
a függőlegességig testünket, hogy a
bordák dombjai és az alatta lakó, a csúcsragadozók,
hátunkon egyenesedjenek már ki
végre, mert ennyi torz Krisztus már nem fér
bele a munkaidőbe.
Apám a kórházban felejtette az operációt
hanyagul díszítő Biblia késeit elrejtő testemet,
és sietett a nadrágzsebéből kilógott kolbásszal
kórháztól kórházig, cigányteleptől a
leölt bárányok és az európai disznók színével
színezett, a zsúfolt húsvétkor, a hazát
egekig rugdaló cigányoktól, az idegen templomba,
ügyetlen kutyáktól visszacsikarva a
kolbász sarkát, és anyám nyakáról férfias
csönddel kiemelte a kontyot és csókolta tarkója
gyökerénél bátran az újraszületés, férfira
érvényes mindkettő bibliai fát, és anyám
édes zavarában letekerte az izzó feministaalmát,
és suttogta, nekem is remélve a lehetséges
feltámadást.
Ezzel a fáradsággal már nem tudok mit
kezdeni, figyelmeztet az éjszakai tabletta
gőzéből reggelre kimerészkedő arcom és a
rajzára emlékező párna, hogy a bennem ébredő
ember már halott. Fölöslegesen fáj a fejem,
és hányingerem is csak olcsó diagnózisa
a nyelőcsőben megfulladt, rikácsoló kakas
exhumálásának, irtózom a jóízűen csámcsogó
gyomrátoroktól, ráadásul engedélyem
nélkül simulnak boldogan bosszantani
fülemet csámcsogássukkal. Ifjú koromban
még világított alólam a tavasz titkos
székletét letakaró szerelem, az apukákat
bosszantó és ellenőrzésre uszító sötét folyosón
most már csak én ülök, és köhögni tudom
csupasz színét a sorba rakódott évszakoknak.
Könnyű volt annak a lánynak, akin
nem működött a szerelem immunrendszere,
szerelmes lett minden férfiarcú tükörbe, és
annyira kívánta a szerelmet, hogy az azonos
struktúrájú testeket is körbetáncolta. Amikor
először láttam meztelen nőt, azt hittem, hogy
a lába közt valami ismeretlen állat van, a két
hatalmas csöcsén bogyók leskelődnek, féltem,
de annyira fájt az eső, hogy ölébe bújtam,
s ott alszom még mindig, bepólyázva.