Balázs János

(Alsókubin, 1905. november 27. – Salgótarján, 1977. március 18.) költő és festőművész. A magyarországi roma költészet és festészet úttörő egyénisége.

Életútja
Már gyerekkorában rajzolt, majd évtizedekre abbahagyta, és csak 63 évesen, 1968-ban kezdett el ismét dolgozni. Mágikus hatású műveiben belső víziói ötvöződnek a cigány mesék misztikus világával és a valóság elemeivel. Monumentalitás, a képfelületet teljesen betöltő motívumok szürreális összekapcsolása, felfokozott színvilág jellemzik festészetét.
Nagyapja és apja is ismert prímás volt. Ötévesen, félárván maradt, és a Salgótarján központjában levő pécskődombi cigány-telepre került családjával. Itt a többi cigánnyal együtt, maguk tákolta putriban tengették életüket.
Balázs János iskoláit csak elkezdeni tudta. Igazság szerint nem is tetszett neki a pad és a falak kötöttsége, a tanári szigor. A harmadik osztályt már el sem kezdte.
Olvasni azonban megtanult, mindenevő lett. A betű lett az Istene, hihetetlen mennyiségű ismeret- és élményanyagot halmozott fel magában, melyeket évtizedek múlva egyéni mondanivalóval gazdagítva jelenített meg. A mindenkivel zsörtölődő, nyugtalan természetű legény afféle ezermesterként tengette életét: hangszert javított, kéményt tisztított, mindenhez értett. Gondolkodó, vitatkozó fiatalemberré vált.
Katonaként Losoncon, a 23. gyalogezredben szolgált. 37 évesen vitték ki a frontra. 1944-ben hadifogságba esett, s bár a háború hamarosan véget ért, őrá még három év rabság várt a Szovjetunióban, a szaratovi hadifogolytáborban. Itt is sokat olvasott, főleg magyar klasszikusokat, valamint Shakespeare-t, Homéroszt és Balzacot. A hadifogságból 43 évesen tért haza régi lakhelyére. Salgótarjánt többé nem hagyta el.
Senkit nem engedett közel magához, mogorva remeteként kezdett verselni és festegetni. Az erdő éltetette, gombát gyűjtött, elhullott gallyakat szedett, erdei gyümölcsökkel táplálkozott. A meddőhányóból szenet zabrált, vályogot vetett és hangszert készített. A putriját egyedül a gyerekek látogatták, akik látva rajzait rábeszélték a festegetésre, és ők vitték neki a hozzávalókat is: rongyokat, deszkamaradványokat és festéktörmeléket. A festészet és az írás volt az egyetlen élménye, szórakozása. A gyerekek csodálták a fura öregembert, a környezete azonban nem értette. A történelem, a magyar és a cigány nép sorsa, mítoszai, a hihetetlen lexikális tudása fantasztikus lavinaszerű folyamként jelentek meg verseiben és öltöttek formát képi víziókban.
Minden érdekelte. A történelem, az emberiség sorsa, a cigány telep, a virágok és az állatok, Hirosima – látomások és a valóság. Balázs János remeteként reneszánsz emberré érlelődött. Mindenhez hozzá kívánt szólni, mindenhez hozzá kívánt adni valamit. Megszokott közegéből ki sem mozdulva, villany, rádió, újság és televízió nélkül alkotott. Információi a génjeiben hordozott eredeti ősi gondolatokkal vegyültek, és talán ennek köszönhető tobzódó színvilága. A képek zűrzavaros rejtelmek, ahogy ő maga fogalmazta, ott bujkál bennük az egész világ létezése. Képeitől soha nem volt képes megválni, egyszer mégis úgy határozott, tizenhárom képét eladja annak érdekében, hogy Füstölgések című kötete megjelenhessen.
Bár a média felfedezte, nem tudott mit kezdeni a hírnévvel. A Corvina Kiadónál megjelent az „Ecsettel és irónnal” című kötet, amely verseiből és képeiből ad válogatást. Portréfilmet készítettek róla, tévériporterek, újságírók faggatták.
A művészt Salgótarjánba költöztették, avatott mesterek tanítani kezdték, hogyan is kéne festenie, immár „szakszerűen”. A felhajtást, a népszerűséget nem tudta feldolgozni. Megölték benne nemcsak a művészt, hanem az embert is. Lebénult és képtelen volt felfogni, hogy nem alkothat tovább. Utolsó éveit mozgásképtelenül, ágyhoz kötve, önmarcangolással, tétlenül élte.
Balázs János egyedülálló jelensége volt és marad a magyar és a nemzetközi festészetnek. Egyedi, utánozhatatlan festői nyelvet dolgozott ki. Aktív alkotó korszaka csupán 8 esztendő. Költészete és festészete nem véletlenszerű. Meg kellett születnie és jelennie ezeknek a képeknek és ezeknek a verseknek, melyek egyaránt fontosak a magyar és a cigány kultúra számára. Úgy festett, mint egy gyermeknek maradt felnőtt – így tudta látni és láttatni a világot, fantasztikus színekkel, állatokkal, tájakkal és emberekkel.

Balázs János
Nadrágja foltos,

ruhája rongyos,
mindene, ami van,
rendetlen, bolondos.
A ház, amelyben lakik,
ajtajával, mintha
nem is a konyhába,
sehová se nyílna,
kotyogó riglivel
billen balra – jobbra,
ferde kancsalsággal
néz az ablakokra,
amik tört vaksággal
oly porosak, hogy hát
ember legyen, aki
szemeivel belelát.

Magamat élve
lángoló
oszlopra felfeszítem

Megmondom:
nem szeretem az embereket,
mert én másképp élek;
füvet eszek
meg száraz szénát,
és lakom az ősiség
szennyes omladékát,
amit az ember
undorral leköp,
mint a döglött békát,
vagy a mérges kígyót,
a dögevőt,
a vérszívót,
a poshadó mocsarat.
Én talpra állítom
a vergődő bogarat,
és úgy sajnálom,
mint önmagam:
amiért élek a világon!

Elég sokszor nyugtalan
és haragos vagyok:
ilyenkor török-zúzok
ajtót, ablakot.
Öklömmel ütöm
kunyhómnak falát;
még az a jó,
nincs köröttem család.
Így egyedül létemben,
én az elnyűtt vénember
saját magamat
átkozom, szidom.
Így van ez bizony!
Akik ismernek, azok tudják,
hogy szavam nem hazugság,
mert amit elmondok,
nem okoz gondot.
Amilyen természetes
a beszédem,
olyan egyszerű
a cselekvésem,
tiszta kristályos,
nem rejt magába
semmiféle mocskot.
Ha úgy adódik,
– nem más az oka –
én csinálok
magamból bolondot!

Gyermekkoromtól fogva
hátat fordítottam
világnak, társadalomnak:
azért neveztek el
haszontalan bolondnak
s élhetetlen remetének.
Nem volt az baj,
mert elsuhantak simán
felettem az évek,
és volt számomra
mindig boldogság, öröm,
s ami köröttem-rólam
elhangzott, az nem
volt egyéb,
mint üres pletykabeszéd
és elfásult közöny!

Nem köszönök,
csak röhögök,
mint egy bujdosó bolond,
aki nem a földön,
a felhőkön
árnyékként bolyong.
Zizegek, pihegek,
nyugtalan szívemet
nyaldossa láng.
Hegyen laktam,
nem gödörben,
kunyhómat is
felpörzsöltem,
most már rajtam
a láng nyelve,
bár a pokol
már elnyelne,
szétégetve
úgy megölne,
hogy ne hullnék
le a földre.

Nem fogok kezembe
addig ecsetet,
amíg le nem írom
minden keserűségemet.
Engemet a teremtő
keserű embernek
tévedve alkotott:
amikor vésték
görbe alakomat,
minden szerszám
elkopott:
beletört az anyagomba,
talán jobb lett volna,
ha úgy növök ki a földből,
mint a gomba.

Ha nem festek képeket,
azt teszem, ami
hozzám illő:
mezőőr leszek vagy erdőkerülő.
Kezemben bottal,
vagy inkább fokossal:
beszélgetek a fákkal
meg a homokkal.
Védem az erdőt
és a növényeket,
s nem szennyes port,
tiszta levegőt nyelek.
Csősznek se rossz lenni:
annak is beállok,
legalább viselek
bundás nagykabátot.
Ürge lesz a barátom,
ellenségem a hörcsög,
s pipámból, mint a kémény
nyugodtan füstölgök.

Elveszett reményemben
örökségem, ha van:
az én vagyok,
én, egyedül magam.
Koptat a vénség,
a nyűgös korhadás;
de éltet a szépség
meg az összevisszaság,
melyből oly halom
gyülemlik bennem
és mögém,
hogy egy bús világot
zár be fejem:
a csont födém.
Botra beszélek,
fejszére kiáltok,
ijesztem az embereket,
rémítem a világot.
Mesebeli sárkánynak
is változhatok én,
akinek a nyelve láng
s a bőre csontkemény.
Lehetek más is,
nem csak állat,
egyben ember is:
kétségnek, csodának.
Vagyok én minden,
amiről tudnak,
amitől félnek,
s amiért futnak
örökkön törekedve,
tépve egymást ottan,
ahol élet van a napban,
a földön, a csillagokban.

Nyitva felejtett erdő
zöld kapuján át
sietek, mint egy kesergő,
szélnek csapott
vén diák,
aki nyár idején is
éppen úgy fázik,
mint dermesztő télben,
amikor rongyosan,
éhesen csatázik
a jéggé fagyott szélben,
úgy mint hogyha
vézna erejével
a világot szabdalná
apró darabokra.

Sokat bujdostam
sötét erdőkben
a fák alatt;
laktam a fákon,
ahol az ágon,
a lombok között
madár és kígyó
suhant el felettem.
Nem csoda, ha
az élet bolondja
és a sors leköpött
üldözöttje lettem.
Aki így élt, annak
minden gondja
baja más:
nem keseríti el
soha súlyos,
változó csapás!

Van füvem, fám, vizem.
Mindig tudtam,
most is hiszem,
hogy rajtam kívül
bizony senki sem
élt úgy, mint én,
aki köveket cipelt a nyakán
és sebeket a szívén.
Terhes volt minden éjszakám;
a nappalok is úgy, bicegve teltek el,
ahogy a hózápor
ömlött a tájon,
s fehér, de vak volt az út:
nem láttam
se földet, se eget,
lépésem jegek közt recsegett;
ahogy a reggel jött,
utána este lett.

Alacsony voltam,
vézna, hitvány,
de volt botom
és vándortarisznyám,
s magaménak
nem is mondhatok mást,
minthogy bírtam
a bujdokolást,
a jövést, menést,
a félelem se fárasztott,
bár rettegtem sokat,
csak titokban éreztem:
valami emészt,
feszít, éget,
bizony ki is égett,
s varas undorrá lett
minden értékem:
szerelmem, szeretetem.
Korhadok, kopok,
mint zivatar után
a roskadó pára,
már nem járom az erdőt,
és nem mászok a fára.
Bizony már úgy
elrejteném magam.
Jaj! Az életem, örömöm,
munkám, meg mindenem
olyan bizonytalan!
Hát ez volt, ez van,
és még mi lehet?
Üres semmi!
Nem más,
mint egy jajszavas,
szívrepesztő szusszanás
és nem hallom a vaksötét,
titkokat emésztő
élet jajszavát.

Fekhelyemre dőlök,
mint döglődő féreg,
milyen jó nekem,
rövid vagyok,
a lócán is elférek.
Pihenésem rövid,
álmom se sok;
marnak a férgek,
tépnek a sasok,
Menyi légy, szúnyog,
sok penészbogár,
émelygő bűz
terjeng szaporán.
Ugyan rajtam
kívül ki lenne oly bátor,
ennyi vészen át
élni a világon.

Nadrágja foltos,
ruhája rongyos,
mindene, ami van,
rendetlen, bolondos.
A ház, amelyben lakik,
ajtajával, mintha
nem is a konyhába,
sehová se nyílna,
kotyogó riglivel
billen balra – jobbra,
ferde kancsalsággal
néz az ablakokra,
amik tört vaksággal
oly porosak, hogy hát
ember legyen, aki
szemeivel belelát.

Nem siratgatom már
elnyűtt szegénységem,
mint ahogyan régen
fiatal koromban
sokszor siratgattam.
Egykedvűen, ahogy
jön, úgy veszem jónak:
egyformák a napok
minden hét és hónap.
Így tevődnek össze
hosszú-csendes évek,
így leszek öregebb,
s mindig csak szegényebb.
Olyan jó, hogy nincsen
igényem se vágyam;
viselem a sorsom
megtörten, soványan.

Népes családfának
utolsó rongya: én,
akinek élete,
zord-hideg és szegény.
Nem azért mondom ezt,
hogy így élni félek;
azért, hogy mégis csak
valamit beszéljek.
Mert hiszen százszor is
elmondtam e nótát:
nem azért, hogy hallják,
mert úgyis leszólnák.
Ez bennem az erő,
a jóság, szeretet;
amíg éldegélek
elfojtani nem lehet!
Zengő szavaimat
ne hallgassák mások:
az üres semmibe
szólnak a mondások.
Jól is van ez nekem,
hogy csak magam hallom,
hogy a lelkem sírjon
s szívem meghasadjon.
Azért, hogy a világ
bús képeket lásson,
kínomon örömben
tőle hahotázzon?!
Mindettől szomorún,
lelkem undorában
merüljenek mélyen
néma elmúlásban.

Szóródjon szét a világon
festék és ecset:
sújtson ütést,
fakasszon vért
és átkot, amikor
én majd szétesek.
A vérem, a húsom
rothadjon el az úton.
Legyek mérges bűz
a levegőben:
fertő meg a tűz,
aminek nyomában
a pokol föltámad:
ez jelentse utolsó órámat,
a szétfeszülő haláltusát,
amin félelem,
reszketés fut át.
Porló csontjaimból is
átok és ragály ömöljön;
és, ha nekem volt bűnöm,
bűnhődésem örökös maradjon:
soha meg ne szűnjön!

De az utolsó ítéletet
éljem át
egy atomnyi,
élő porcikámmal,
hogy folyton
viaskodhassak
az örökös világgal.
Örökös az élet!
Ezt nem hiszem!
Magamat élve,
lángoló oszlopra
véres kezemmel
felfeszítem;
kitépem a szívem
és megiszom a vérem,
és vizelésemnek
ölő mérgével
fröcskölöm a világot tele,
s ha nem pusztulok bele:
tüzes drótkötélen
akasztom fel magam
lelkemnek lángoló ágaira,
ha ez igaz!