1974-et írtunk, már második éve voltam első cigány anyanyelvű lányként egyetemista Pesten. Egyedül talán soha el nem jutottam volna olyan helyekre, amikre akkoriban mégis!!!!!! Á, nem csak azért, mert idejekorán férjhez mentem egy pesti zsidó fiúhoz, ugyan, egyedül ő kevés lett volna hozzá! De nekünk akkorra már nagy-nagy társaságunk volt, pezsgő élettel…városi folklórt éneklő csapatunk volt, a Monszun együttes, ahol a cigány fiúk is kipróbálták ének és gitártudásukat. És persze értelmiségi létünkre sem szűkölködtünk izgalmas eseményekben. Mondhatom, egyszerre voltunk lenn és fenn. Gyakran szólítottak meg bennünket a szállási fellépésekről ismerős arcú munkások és költők, írók társaságát élvezhettük esténként: Lakatos Menyhértét, Choli Daróczi Józsefét, néha még Bari Károlyét is. Akkoriban még gyakran mondtam verset, meg népmesét és népdalszövegekből válogatott balladákat. És kihívóan-büszkén viseltem a barna, hasított bőr kabátom felett a nagyanyámtól kapott sárga-piros rojtú cigány kendőmet, hogy utánam fordult a fél Váci utca egytemre menet… Ebben a magunk-keresésben, méltósággal viselt feketeségünkben talált közénk a Holland Királyi Akdémiáról hazatért Péli Tamás festőművész. Mint mikor a szobrász befejezi művét, vagy az utolsó mozaik is felkerül és megelevenedik az… Ettől kezdve TRIUMVIRÁTUS voltak ők hárman: Lakatos Menyhért, az írófejedelem, Choli Darózi József, az őseink nyelvét még hűségesen őrző alanyi költő és Péli Tamás a.*.
