A cigányok sorsa a holocaust évei alatt

Előszó
DARÓCZI ÁGNES  – BÁRSONY JÁNOS
PHARRAJIMOS – ROMÁK SORSA A HOLOCAUST IDEJÉN című kötethez 

Hiánypótló dokumentum és tanulmánygyűjteményt tart kezében az olvasó a cigányság Pharrajimos[1] (ejtsd: Phárrájimosz) – II. világháború alatti szenvedéseiről. A kötet a Páva utcai zsinagógából kialakított Holokauszt Múzeum és Dokumentációs Központ ideiglenes roma kiállításának melléktermékeként jött létre.

Történt ugyanis, hogy a rendezők a holokauszt 60. évfordulójára – négyévnyi előkészület után – egy ideiglenes kiállítás (Auschwitz Album) megrendezését tervezték csupán. A kárpátaljai zsidók deportálásáról szóló képsorozat valóban megrendítő erejű. Az érzelmi sokk kiváltásával emlékeztetni akaró rendezők számára azonban felvetettünk egy nem kevésbé fontos gondolatot, amely az „elhallgatott holokauszt” kifejezéssel illethető leginkább. Arról a tényről ugyanis nem lehet elfeledkezni, hogy a romák szenvedései, üldöztetése vagy éppen az őket ért sérelmek nyilvános kibeszélése, a romák megkövetése a legutóbbi időkig váratott magára. Joggal érezhették úgy roma kisebbségi szervezetek, intézmények, közéleti személyiségek és kutatók, hogy „az elhallgatás az elnyomás része”, s méltán vetették fel, hogy legalább hatvan év után illő lenne az áldozatok sorában a romákról is megemlékezni.

A sok vitát kiváltott Emlékközpont kuratóriumának elnökétől három héttel a kiállítás megnyitása előtt kaptunk felkérést a roma anyag bemutatására, miután kilátásba helyeztük, hogy alternatív ellenkiállításon kerül bemutatásra a roma eseménytörténet, ha ezt kizárják a „hivatalos” fórumról.

A tárgyalásokat követően rohammunkában készült a kiállítás a zsinagóga emeleti részén. A rendelkezésre álló rendkívül kevés idő ellenére a kiállítást felvállaló munkacsoport Washingtontól a németországi Heidelbergig számos kutatót és dokumentumot utolért. Természetesen nagyságrendekkel több fontos anyag gyűlt össze, mint ami a kiállítási térben elfért, nehéz volt a válogatás.

Bársony János több évtizedes kutatómunkájára alapozva a szakirodalom különböző nyelvű köteteit forgattuk fotó dokumentációért. Szerettük volna, ha a megjelenített képek bizonyíthatóan magyarországi romákat ábrázolnak. Ez csak részint sikerült. A haláltáborok foglyairól ugyanis nem tudjuk, ki honnan jött. Másrészt a cigányok megjelölésére több módszert is alkalmaztak (az aszociálissá nyilvánítottak között éppúgy voltak cigányok, mint a köztörvényessé nyilvánítottak és a politikai foglyok között.)

Kutatásaink során Bársony János a Hadtörténeti Levéltár fotóarchívumában rábukkant munkaszolgálatos cigányokat ábrázoló fotókra, a csendőrségi iratok nagyobbik része azonban, amelyek sejthetően még sok dokumentumot rejthetnek, jelenlegi ismereteink szerint megsemmisültek. Meggyőződésünk szerint máig lappanganak még ilyen fotók és dokumentumok. Jó lenne, ha gondos kutatók – az esetleg fennmaradt vidéki levéltárakban – feltárnák, s közreadnák azokat.

 

Kötetünk összeállításakor szerettünk volna átfogó képet adni a romák történelmének tragikus éveiről, ezért különösen fontos, hogy a tudományos esszék mellett az élő emlékezet is része a könyvnek.

Szita Szabolcs akadémikus történész írása a Komáromi Csillagerődről. Komárom sokak számára az utolsó magyar állomás volt a magyarországi cigányok közül, innen deportálták a férfiakat és munkaképes nőket németországi koncentrációs táborokba. Purcsi Barna Gyula a rendszeres razziáktól a megsemmisítésig vezető folyamatot követi nyomon rendeletek és újságcikkek értékelésével. Ury János helytörténész írása az Inota-Grábler tói tömegmészárlásról szól. A szerző posztumusz megjelenő írása emléket állít a máig jeltelen tömegsír ártatlan áldozatainak. Bársony János a romák huszadik századi történetével kezdi, hogy a népirtáshoz vezető folyamatot érzékeltesse. Írásából a német csatlós és megszállt országok cigányainak gyötrelmes sorsa bontakozik ki, valamint a diszkriminált, gettókba szorított romák üldöztetésének utóhatásait elemzi a háború utáni években.

Fontos része kötetünknek az az összesítő táblázat, amely közel 600 olyan magyarországi (a háború alatti nagy Magyarország) település neveit tartalmazza, ahonnan tudunk áldozatokról. Helyben legyilkoltak, katonai és civil munkaszolgálatra hurcoltak, gettóba zártak és koncentrációs táborba deportáltak egyaránt vannak az áldozatok között. Az összeállításnál felhasználtuk a különböző lágerek fennmaradt fogolylistái alapján a származási helyet, az Értékforgalmi Bank (jellegzetes név alapján cigánynak hitt) kárpótlási adatait településre nézve, az ismertté vált tömeggyilkosságok helyszíneit (többnyire interjúk alapján). Valamint az amerikai bíróság megbízásából végzett kárpótlási tájékoztató munkánk során ismertté vált érintett települések neveit. A két és félezer személy igénylistája alapján készített táblázatunk személyes adatokat nem, pusztán tudományos értékű ismereteket tartalmazott. A vallomások alapján rekonstruálni próbáltuk az eseményeket, amelyhez a legnagyobb segítséget a „honnan? – hová?” kérdéssor adta. A három ezernél több eset vizsgálatából tudjuk, hogy nem igaz az állítás, miszerint a romák üldözése csak az ország nyugati felében fordult elő.

 

 

Bari Károly írása az üldöztetés cigány népköltészetben átörökített lenyomatát kutatja. Tartalmaz e szerény kötet túlélőkkel készült interjúkat is, melyeket 1995. és 2005. között készítettünk. Egy részüket a figyelmes olvasó már ismerheti, mert megjelentek más publikációkban is, illetve a „Temetetlen holtak” című dokumentumfilm szövegét (rendezte: Jancsó Miklós) is közreadjuk. A félreértések elkerülésére mondom, a kevés interjú oka elsőrendűen a pénzhiány. (Számos filmen rögzített interjúnk nem került még lejegyzésre). A helyzet azonban az, hogy kutatási eredményeink „szabadidős tevékenységünk” és egyéni érdeklődésünk eredményei. Az Open Society Institute 2000. évi egyszeri projekt támogatásán túl munkánkat soha senki nem támogatta. Még a Holokauszt Állandó Kiállítás előkészületei során sem sikerült kutatásainkhoz támogatást szerezni. Ennek azonban története van, talán mások számára sem érdektelen. Hosszú évek óta folyik ugyanis a számháború, hogy hány áldozatot követelt a második világháború a romák közül. Az érzelmi indulatoktól sem mentes vita követése megérdemelne egy külön tanulmányt, s minthogy ezek a kordokumentumok szétszórtan és meglehetősen nehezen hozzáférhetőek ez a szerény kötet megpróbál ebben is segítséget nyújtani. Mellékletben közreadjuk ide vonatkozó vitacikkeinket.

 

Végül, de nem utolsó sorban szóljunk azokról a képi és írásos dokumentumokról, amelyeket a L’Harmattan Kiadó jóvoltából most keménypapírra nyomva A/4-es méretben adunk közre. Szeretnénk, ha kötetünk eljutna nagyon sok roma és nem roma intézménybe, iskolákba, művelődési házakba, kisebbségi önkormányzatokhoz és civil szervezetekhez és a kivehető képeket kiállítások rendezésére használnák.

 

Hogy emlékezzenek és emlékeztessenek!

 

A kiállítás lehetne a helyi roma közösség sorsának kutatásához vezető út első állomása. Elkezdődhetne egy mozgalom, a túlélők megszólaltatásával, dokumentumok gyűjtésével. Ma már kevesen élnek azok közül, akik elszenvedték a Pharrajimos idejét. Sürgető tehát a feladat. A túlélők mellett fontos a kortársak megszólaltatása is. Hogy a töredékes emlékezet cserepeiből minél teljesebb képet kapjunk érdemes a helyi levéltárakban, egyházi bejegyzésekben is kutatni.  És még valamit ne feledjünk! Emlékezni az áldozatokra! Lajoskomárom, Kiskassa, Lenti, Pocsaj, Székesfehérvár, Szabadbattyán és Szabadegyháza, Doboz, Inota és még ki tudja hány falu határában, máig jeltelen sírokban fekszenek a roma áldozatok. Nevüket nem őrzi emléktábla. Késői utódokra, ránk maradt a felelősség, hogy néven nevezzük őket, s velük együtt a rettenetet is, amely elvette ártatlan életüket.

 

                                                                            Daróczi Ágnes

a Romaverzum sorozat szerkesztője

Kronológia

a Pharrajimos Magyarországon

 

 

1907:

A dánosi bűnügy miatti tömeghisztéria. A csendőrök mintegy húszezer cigányt kínoztak hónapokig gyűjtőtáborba zárva a Hortobágyon. A khelderások életben maradt csoportjai elmenekültek az országból.

 

1916:

Rendelet a “kóborló” cigányok megrendszabályozására. (A települést nem hagyhatják el, teljes körű és rendszeres nyilvántartásba vételük, testi megjelölésük, a renitensek állami munkatáborba helyezésének kezdeményezése.). A rendelet még 50 évig érvényben volt.

 

1928:

Belügyminiszteri rendelet országos cigányrazziák megtartásáról. (A rendelet az ötvenes évekig érvényben maradt.)

 

1929-től:

Országos cigány razziák, évente legalább kétszer.

 

1934:

Endre László (a zsidók koncentrációs táborba szállítását később államtitkárként szervező hivatalnok) követeli a kóbor cigányok állami koncentrációs táborba zárását és a férfiak sterilizálását.

 

  1. március 1:

Belügyminiszteri körrendelet, (csendőrségi nyomozási utasítás) a romákat kollektíven megbízhatatlanként kezelni rendeli. (Később a háborús jogszabályok szerint a megbízhatatlanok internálhatók.)

 

1939:

Megkezdődik a németországi és ausztriai cigányok összegyűjtése. A Soprontól 5 kilométerre fekvő Lackenbachban gyűjtő- és megsemmisítő tábor felállítása, ahol a szomszédos magyar megyék cigányainak rokonai, testvérei raboskodnak. Körülbelül ezer magyar nevű, magyar anyanyelvű roma is kerül innen és a környező területekről először helyi gyűjtőtáborokba, majd Lengyelországba, a Lodz-i gettóba, végül 1943-ban az auschwitzi cigány lágerbe, ahol a férfiak, és a nők általában 6-7 ezressel kezdődő számot kapnak.

 

  1. augusztus elsejével:

A csendőrség központi nyomozó parancsnokságán bevezetik a külön országos cigány nyilvántartást ujjlenyomat alapján. Kilenc hónap alatt 2475 cigányt vesznek nyilvántartásba, a nyilvántartás a tervek szerint minden cigányra kiterjedt volna.

 

Július 18:

Az Országos Orvosi Kamara elnöke a Parlament Felsőházában kezdeményezi a magyar-cigány vérkeveredés törvényi tilalmát. A javaslatot a Ház nem fogadja el.

 

Nagyszalontán a romákat zárt, őrzött gettóba kényszerítik

 

  1. július:

A kárpátaljai kormánybiztos utasítására a magyar állampolgárságukat hivatalos iratokkal bizonyítani nem tudó romákat áthajtják a német hadműveleti területre, ahol nagy részüket Kamenyec-Podolszknál zsidó sorstársaikkal együtt legyilkolják.

 

1942:

Esztergomban a város zárt cigánytelep létesítését írja elő minden helyi cigány számára, amelyet csak munkavégzés céljából hagyhatnak el.

 

1944:

Tavaszán-nyarán több helyi tisztviselő javasolja a “zsidókérdés megoldásának” mintájára a cigányok internálását. Több megyében (pl. Szolnok, Bács-Kiskun) nagyobb gazdaságokban csendőri őrizettel mezőgazdasági kényszermunka-táborokat hoznak létre a romáknak.

 

Júniustól:

Jelentős számban kerülnek Magyarországról cigányok különböző német megsemmisítő táborokba a „megbízhatatlanok” internáló táboraiból.

 

Július:

Több megyében internáló gyűjtőtáborokat létesítenek a “henye életmódot folytató, kóbor, megbízhatatlan” cigányoknak. Szabolcs-Szatmár megyében a nagyobb városok (Nyíregyháza, Mátészalka, Nyírbátor, Újfehértó) mellett létesítenek ilyen táborokat. Több település roma lakosságát munkatáborokba viszik Szolnok, Csongrád, Bács-Kiskun, Pest, Heves, Nógrád megyékből. Cigány munkatáborok vannak Szekszárdon, Véménden, Szentkirályszabadján, Pécsváradon, Marcaliban, Sárváron, Újhartyánban, Baján, Nagykátán.

 

Augusztus 23-án:

A Honvédelmi Minisztérium elrendeli cigány munkásszázadok felállítását. A feltöltést cigány razziák útján és a cukorjegy-nyilvántartások alapján végzik: az adatok alapján Zemplén, Tolna, Somogy, Csongrád, Zala, Fejér, Baranya, Pest, Heves, Borsod, Komárom megyékből, és a Felvidékből. A munkásszázadokhoz általában szeptember utolsó hetében vonultatták be a cigányokat.

 

Szeptember 29-30-án:

Az I. páncélos hadosztály kémelhárítói és tábori csendőrök Nagyszalontán gyilkosságokat követnek el.

 

Október 5-én:

A Békés-megyei Dobozon az első páncélos hadosztályhoz tartozó tábori csendőrök a helyi csendőrökkel együtt kézigránáttal és golyószóróval végeznek ki a környékről összeszedett és megkínzott húsz romát, köztük asszonyokat, és gyermekeket.

 

Pocsajban a községháza udvarára terelnek több száz helyi cigányt. Elkezdik kivégzésüket, amely orosz tüzérségi támadás következtében szakad félbe.

 

Október 16-án:

A déli hadműveleti terület kormánybiztosa elrendeli, hogy a cigányok tartózkodási helyeiket nem hagyhatják el.

 

November 2-3-án:

Megindul a cigány családok összeszedése, és internálása Zala, Veszprém, Vas, Baranya, Somogy, Tolna, Komárom, Győr, Sopron, Pest-megyék településeikről, valamint a Felvidék magyar uralom alatt álló településeiről. Az útirány először a komáromi erőd, a beszállítottakat itt szelektálják. A munkaképtelen nők és gyerekek közül többet elengednek, a többieket Németországba deportálják.

A Pest környéki cigányokat (Csepel, Pesterzsébet, Kispest, Újpest, Rákospalota, Budafok, Budakalász, családostul gyermekestül, november másodika és hatodika között szedik össze a helyi csendőrségeken, majd az óbudai téglagyárba viszik őket. Innen november tizedikén, a budaörsi vasútállomáson keresztül marhavagonokban szállítják Mauthausenbe, Dachauba, majd három nap elteltével a – nőket és gyermekeket – tovább Ravensbrückbe, Bergenbelsenbe, a férfiakat Buchenwaldba, Netzweilerbe, és más altáborokba.

 

Novemberben és decemberben:

A nyilas uralom alatti területeken négy razziát tartanak. 1944 novemberéig a cigányok közül a helyi hatóság tetszőleges döntése alapján lakhelynélkülinek, csavargónak, kóborlónak, munkakerülőnek nyilvánított cigányok kerülnek internálásra. Novembertől elsősorban a munkaképes cigányokra vár ez a sors.

Az Észak-nyugat zalai és a Vas-megye déli részén élő cigányok részére Körmenden létesítenek gettót, innen három hét után vitték át őket a német birodalom akkor határán létesített munkatáborba.

 

December 20-án:

A komáromi Csillagerőd foglyai közül a közelgő orosz offenzíva miatt nőket és gyermekeket engednek el, majd a támadás után még másfél hónapig működik a láger, melynek foglyait február végén gyalogmenetben hajtják a német birodalom felé. A foglyok menetét Galántánál éri utol az orosz előrenyomulás. A komáromi internálótábornak több száz roma áldozata nyugszik helyben, elsősorban kisgyermekek és idős emberek.

 

  1. február eleje:

Belügyminisztériumi rendelet a cigányok családjaikkal együtt való összeszedésére, és internálására. A csendőrség Keléd községben gyűjtőtábort állít fel, Nagykanizsán erre a célra a helyi kávégyárat használják.

A zalai cigányok másik gyűjtőtábora a horvátországi Draskovecben és Csáktornyán van. A közeledő front miatt az internált romák közül sokat elpusztítanak, néhányan hazakerültek, és többeket a kőszegi internáló táborba, onnan pedig, németországi koncentrációs táborba visznek — a Vas-megyei cigányokkal együtt.

 

Február 23-án:

A belügyminiszter bejelenti: “a zsidókérdés, és cigánykérdés maradéktalan, ha kell drákói rendezését, megkezdtem”.

 

A roma áldozatok számáról több becslés olvasható. Erdős Kamill kutató az ötvenes években ötvenezer főre tette az áldozatok számát. A hetvenes években a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága huszonnyolcezer fős adatot szolgáltatott külföldi kutatóknak. Karsai László történész 1992-ben megjelent munkájában 5 ezer körülire teszi levéltári források alapján a magyarországi cigányok áldozatok számát. Ő is megállapítja, hogy az iratanyag rendkívül hiányos, így feldolgozatlanok a korabeli csendőrség, munkaszolgálat, a németek által átvett cigányok németországi sorsára vonatkozó iratok is.

 

Az internálás és a megsemmisítő táborokba való szállítás mellett a magyarországi csendőrök és nyilasok több romát a lakhelyén gyilkoltak meg. 1944 késő őszén a Tolna megyei Lengyelben, 1945. januárban a Fejér-megyei Lajoskomáromban, februárban, a Zala-megyei Lentiben gyilkoltak meg cigányokat. Február utolsó napjaiban és március elején néhány nap alatt Várpalota környékén körülbelül 230 cigány embert lőttek agyon a nyilasok, ebből mintegy 118-at az inotai Grábler tónál egyszerre (Várpalota, Inota-Grábler tó, Szabadbattyán, Szolgaegyháza)

 

Kronológia

a Phárrájimosz a Harmadik Birodalomban

 

1905.

Dillmann cigány könyvének megjelenése, harc hirdetése a „cigány veszedelem leküzdésére”.

Münchenben rendőrségi központi cigányhivatal létesítése, folyamatos adatgyűjtés 1970-ig. (!)

 

1926.

Rendelet Poroszországban a vándorló cigányok megrendszabályozására, kiutasítására, stb.

 

1933.

A berlini SS Faji és Telepítési Hivatala a „cigányok és fél-cigányok” sterilizációját követeli. 1934-től kezdve a náci párt többször is megkísérli romák és szintik szakmai szervezetekből történő kizárását.

 

  1. szeptember 15.

A „nürnbergi faji törvények”. Végrehajtási rendeletében a romák és nem romák között bűncselekménynek nyilvánítják a házasságot, nemi kapcsolatot.

 

  1. november

A Faji Higiénia Kutatási Intézet megalakítása, melyet Dr. Robert Ritter vezet.

 

1936-tól

Szintiket és romákat deportálnak a dachaui, buchenwaldi, mauthauseni és ravensbrücki koncentrációs táborba. Több város szélén rendőrileg őrzött cigány gyűjtőtáborokat létesítenek (pl.: Köln, Berlin)

Az euthanázia program keretében tömegesen gyilkolnak meg kórházakban és elmegyógyintézetekben kezelt roma beteg gyermekeket és felnőtteket. Tízezrével sterilizálnak roma férfiakat és nőket hatósági kényszerrel.

 

  1. október 1.

Adolf Eichmann kezdeményezi a zsidók és a „cigányok” tömeges deportálását. A Gestapo elkobozza a deportált romák és szintik vagyonát.

 

  1. december 8.

Himmler javaslata a cigánykérdés „végső rendezésére”. Cigánynak az számít, akit a Ritter-féle Faji Higiénia Kutatási Intézet annak tart.

 

  1. márciusától

Szintiknek és romáknak megkülönböztető jelzést kell viselniük és különleges „faji azonosító igazolványt” kell maguknál hordaniuk. Cigány munkások munkabéréből 15%-os „faji adót” vonnak le.

 

  1. szeptember 21.

Birodalmi tanácskozás az eddig még nem deportált cigányok Lengyelországba történő szállításáról.

 

  1. október 17.

Himmler parancsára a birodalom számos városában megkezdik a cigány gyűjtőtáborok felállítását, melyekbe a koncentrációs táborokba szállítás előtt deportálják a romákat és szintiket.

 

  1. január 30.

Heydrich tanácskozást tart, melyen többek között 30000 roma deportálásáról határoznak.

 

  1. április 27.

Himmler parancsára most már teljes családokat deportálnak gyűjtőtáborokba, a megszállt keleti területek zsidó gettóiba (Lodz), majd koncentrációs táborban gyilkolják meg őket „gázautókkal”(Kulmhof).

 

1940.

A lackenbachi koncentrációs táborban, Bécs városától délre, szintiket és romákat temetnek a zsidó temetőben ásott tömegsírokba.

 

  1. nyarától

Szintiket és romákat szisztematikusan, tömegesen végeznek ki a keleti frontvonal mögött az ún. „Einsatzgruppe”-k, valamint a Wehrmacht és a rendőrség egységei.

 

  1. augusztus 7.

Himmler kijelenti, hogy a Birodalmi Bűnügyi Rendőrség a Ritter-féle intézet újabb jelentései alapján fog dönteni a további deportálásokról. 1944. végéig Ritterék mintegy 24000 jelentést állítanak össze.

 

  1. január

5000 szintit és romát gázosítnak el a kulmhofi megsemmisítő táborban. Kelet-Poroszország összes szinti és roma családját Bialystok-ba szállítják, ahonnan 1943-ban Auschwitz-ba vezet az útjuk.

 

  1. december 16.

Himmler „Auschwitzi Parancsa”, melyben további 22000. európai szinti és roma deportálását irányozza elő az Auschwitz-Birkenau-i koncentrációs tábor ún. „cigánytábor” részlegébe.

 

  1. május

Dr. Josef Mengelét kinevezik az auschwitzi tábor vezető orvosává. Első lépésként dönt több száz szinti és roma elgázosításáról. Megkezdi hírhedt „ikerkísérleteit” a Német Kutatási Alap és a Vilmos Császár Intézet támogatásával, melyeknek számos zsidó és szinti kisgyermek esik áldozatul.

Clauberg SS orvos és társai sterilizációs kísérleteket végeznek tömegesen cigány lányokon, folynak még sósvíz ivására és az emberi test lehűtésére vonatkozó „kísérletek”.

 

  1. május

Az SS megkísérli az auschwitzi cigány tábor felszámolását, lakói gázba hurcolását a magyarországi új fogolyszállítmányok elhelyezése érdekében. A roma foglyok ellenállnak, minden eszközzel védekeznek. Az SS végül „felfüggeszti műveletét”.

 

  1. augusztus 2.

Az Auschwitz-Birkenau-i „cigánytábor” felszámolása. Két év alatt Európa különböző országaiból huszonkét ezernél több cigány került a „családi táborba”. A még életben lévő foglyok nagy részét – ellenállásukat letörve – augusztus másodikáról harmadikára virradóan kivégzik. Kétezer kilencszáznyolcvanhat áldozat, alig pár száz munkaképesnek nyilvánított túlélő került más táborokba.

 

  1. május

Félmillióra becsülik a koncentrációs táborokban ill. az Einsatzgruppe-k által kivégzett romák és szintik számát. A nácik által nyilvántartott 40000 német és osztrák szintiből és romából több mint 25000-et gyilkoltak meg.

(Der nationalsozialostische Völkermord an den Sinti und Roma –  Dokumentations- und Kulturzentrum  Deutscher Sinti und Roma, 1995. – Hrsg: Romani Rose))

 

 

 

                                                                                                                              Összeállította: Bársony János

 

Romák története a XX. században és a Pharrajimos

Bársony János

 

 

  1. A huszadik század első felének európai roma története a háború kitöréséig

 

 

A század elejére Nyugat-Európában, Amerikában a romák jelentős csoportjai polgárosodtak, illetve ipari vagy mezőgazdasági bérmunkát végeztek. Életviszonyaik alig tértek el környezetüktől. Más csoportok a társadalom perifériáján élve szolgáltató, kereskedő tevékenységet folytatva lakókocsikban vándoroltak, szőnyeggel, használt cikkekkel kereskedtek, mutatványos, zenész, szórakoztató tevékenységet folytattak. E csoportok a társadalom perifériáján élve, folyamatosan ki voltak téve a rendőrség zaklatásainak, ellenőrzéseinek. A rendőrök gyakran korlátozták táborozási, tartózkodási és utazási lehetőségeiket, polgári jogaikat. [2]

A köztudat idegenkedéssel, előíttéletekkel fogadta létüket. Ezt súlyosbította a századelőn egyre terjedő Lombroso[3]-féle egyoldalú, nem megalapozott, kirekesztő nézetek terjedése a bűnözés örökletességéről, amelyet a cigányokkal, mint néppel szemben ellenséges fegyverként kezdtek használni. Ugyancsak terjedtek a korábban kialakult áltudományos, fajbiológiai tanítások az alsóbb és felsőbbrendű fajokról. Németországban a rendőrség ilyen alapokon készített kartotékrendszert több tízezer romáról és szintiről. Az üggyel foglalkozó kutató, Dillmann[4]1905-ben „Cigánykönyv” címen alaptalan súlyos vádakat hangoztató cigányellenes könyvet jelentetett meg, amelynek hamis megállapításait széles körben terjesztve keltettek gyűlöletet és félelmet a romákkal szemben.

 

Az első világháborúban, mindkét háborús fél sorozással szerzett katonákat a frontokra. Sok tízezer roma került ki a harcterekre, halt vagy sebesült meg, került fogságba nemzetállami hatalmi célokért. A romák arányuknál nagyobb mértékben is, mivel alig volt köztük olyan, aki a sorozáson mentességet szerezhetett, vagy vásárolhatott magának.

 

 

Kelet-Európában, Oroszországban, Romániában, a Balkánon, a romák közösségei továbbra is folytatták korábban kialakult szolgáltató, iparos tevékenységükre alapozott életformájukat, vándoroltak, vagy letelepültek, egyes csoportjaik bányászatból, vagy mezőgazdasági, ipari bérmunkából tartották fenn magukat. A világháborúban romákat is besoroztak, a frontokra vittek.

A húszas években a romák Romániában, Jugoszláviában és Bulgáriában[5]kulturális egyesületeket, politikai és kulturális szervezeteket és újságokat alapítottak. A bolgár cigányok szervezete a Parlamentnél kezdeményezte egyenjogúságuk törvénybe iktatását 1906-ban. A romániai romák 1913-ban megemlékezést szerveztek a rabszolga-felszabadítást korábban kezdeményező és irányító államférfi: Mihail Kogalniceanu sírjánál.

Az oroszországi forradalom és polgárháború, az azt követő éhínségek sok áldozatot szedtek közülük is. A Szovjetunió létrejötte után a húszas években a romákat nemzetiségként kezelték, cigány kolhozokat, ipari szövetkezeteket hoztak létre, roma nyelvű folyóiratot adtak ki „Romani Zarja” címmel, cigány nyelvű pedagógiai iskolát alapítottak, cigány együttesek, klubok munkája nyomán megalakult a moszkvai „Romen” színház. A harmincas évek elején ez a folyamat megszűnt, a roma szövetkezeteket, iskolát, szerkesztőséget feloszlatták. Csak a katonatisztek által kedvelt színház élte túl a sztálini nemzetiségi politikát.[6]

1933 június 28. és július 3-a közötti időben 5.470 moszkvai cigányt tartóztattak le és deportáltak a szibériai “munkafalvakba”, köztük roma értelmiségieket, vezetőket. Még ebben az évben további 4.750 kijevi, 18.000 moszkvai és leningrádi “deklasszált elemet” deportáltak. Az első csoport Nazino szigetére került, ahol kétharmaduk egy hónap alatt belehalt az embertelen körülményekbe.[7]

 

 

Az első világháború után Nyugat-Európában a romák helyzete alig változott, életformájuk és környezetük előítéletei általában a polgári állam perifériáján tartotta őket. Ebből csak néhány kimagasló művésznek: a költő, Federíkó Garcia Lorkának, a filmszínész Chaplinnek, a jazzenész Django Reinhardtnak, a festő Otto Müllernek sikerült a reflektorfénybe kerülnie.

 

Olaszországban több roma csoportot deportáltak a fasiszta hatóságok Szardíniára és az adriai szigetekre a harmincas években.

 

A Weimari Köztársaságban a rendőrség tovább vezette cigány-nyilvántartásait, folytatta zaklató, üldöző politikáját a roma közösségekkel szemben.  

 

Alfred Dillmann alapította és vezette a müncheni “Cigányközpontot”, amely több ezer cigány személyről gyűjtött adatokat. 1925-re már 14000 kartotékot őriznek, majd a náci hatalomátvétel után az intézmény beolvad a Birodalmi Bűnügyi Rendőrségbe: „Birodalmi Központ a Cigány Elemek Leküzdésére” elnevezéssel, ahol 33524 személynek volt aktája. Ez a németországi roma népesség közel 90 %-a volt.[8]

 

1933-ban a náci hatalomátvételt követően Hitler és követőinek célja a Birodalomban minden ellenzéki erő felszámolása és egy „fajilag értelmezett népközösség” létrehozása volt. Ennek a konstruált népközösségnek ellenségképre volt szüksége. Ezt döntően a zsidókban, cigányokban, mint általuk „alacsonyabb rendűnek” nyilvánított csoportokban és politikai ellenfeleikben találták meg. Ez a szemlélet vezetett a haláltáborokhoz, az „iparszerűen szervezett” népirtáshoz. Célul tűzték ki a „német élettér” biztosítását, Európa több népének rabszolgasorba kényszerítését, leigázását, megtizedelését. Távlati terveik között Magyarország is a német élettér része volt.

 

1935-ben két törvény a zsidókat, cigányokat és feketéket, mint másodrendű állampolgárokat kizárta a „népközösségből”, “faji alapon” büntette a velük való házasságot, nemi kapcsolatot, korlátozta jogaikat.[9]

 

1936-ban a nácik a faji szétválasztás és megsemmisítés ideológiájának és gyakorlatának megvalósítására dr. Robert Ritter vezetésével létrehozták a Fajhigéniai Kutatóintézetet – a Belügyminisztérium L3-as ügyosztályaként. Az intézmény munkatársai szolgáltatták az indokokat és adatokat az „alacsonyabb rendű minősítéshez”, a szintik és romák tervbe vett európai megsemmisítéséhez. Ritter rendszeresen követelte a cigánykeverékek sterilizálását, cigányok tízezreit írták össze, vizsgálták áltudományos módszereikkel. Cigány vagy cigánykeverék besorolásuk 1943-tól kezdve egyértelmű volt az auschwitzi deportálással. Az intézmény „kutatói” még a lágerekben és gettókban is végezték munkájukat. Tömegesen végeztek sterilizációt férfiakon, nőkön is.

 

1935-ben a Köln melletti Ehrenfeldben létrehozták a nácik az első rendőrileg őrzött cigány gyűjtőtábort.[10] A következő évtől az ehrenfeldit sok másik gyűjtőtábor követte, ahol több ezer cigány raboskodott, végzett kényszermunkát. Legismertebb a Berlin melletti Marzahn volt. A lágerekben embertelen viszonyok uralkodtak. Az Anschluss után Ausztriában is felállították a táborokat. Néhány roma családnak sikerült az üldöztetés elől Magyarországra menekülnie. Egy csoportjukat Pestszenterzsébeten fogadták be az itteni roma közösség tagjai.

 

 

 

  1. A Phárrájimosz európai története a II. világháború alatt

 

 

A Német Birodalomban, így a szomszédos ausztriai területeken már 1940-ben koncentrációs táborokba gyűjtötték a romákat. Az egyik ilyen nagy tábor a Soprontól 15-20 kilométerre lévő Lackenbach községben volt. A magyarul Lakompak nevű településen több ezer magyar anyanyelvű, magyar nevű cigányt is fogva tartottak. (Ez a hír megjelent a környékbeli magyar lapban is.)

 

1940-ben Észak-Németországból és Ausztriából több ezer romát deportáltak az elfoglalt Lengyelország zsidó gettóiba.[11]

 

1939-től – a korábbiak mellett (pl. Dachau) – létrejöttek és működtek új, sok tízezer fogvatartottra méretezett náci koncentrációs táborok, a foglyok rabszolga-munkájának végletekig való kihasználására. Buchenwald, Ravensbrück, első foglyai között már több száz romát és szintit találhatunk. Fokozatosan kiépült a náci halálgyár birodalom.

 

A hadsereget követő Einsatzgruppenek (rendőri megsemmisítő csoportok) a front mögött Ukrajnában, Moldáviában, Belorussziában, Oroszországban, a megszűnt balti államokban százezrével gyilkolták halomra a zsidókat, romákat.

 

A megszállt országokban élő romákat is gyűjtőtáborokba zárták a nácik és csatlósaik, így Franciaországban, Belgiumban, Csehországban, Lengyelországban, Lettországban, Bulgáriában, Litvániában, Hollandiában, (stb.). Az usztasák Horvátországban Jasenovacban megsemmisítő tábort működtettek.[12]

A németek által megszállt Szerbiában Nis-ben állítottak fel koncentrációs tábort romák számára. A nácik a partizánok által megölt, vagy megsebesített minden katonájukért 100 szerbiai túszt végeztek ki. A túszok döntő többsége zsidó, vagy cigány volt. Romániából 1941-42-ben a megszállt Transznisztriába hurcoltak több mint 25 ezer romát, ellátás nélkül, éhhalálra szánva őket.[13]

 

A romák több országban tömegesen menekültek, illetve szembefordultak üldözőikkel. Részt vettek a partizán mozgalomban, Szerbiában, Horvátországban, Olaszországban, Franciaországban, Szlovákiában, Montenegróban, Bulgáriában, Macedóniában, Görögországban, Albániában.

 

  1. október-novemberében 5000 romát gyilkoltak meg kipufogógázzal, speciális zárt furgonokban a Kulmhofi koncentrációs táborban. Az áldozatok jó része burgenlandi magyar nyelvű és identitású roma volt, akiket a Lodzi Gettóból szállítottak el a tífuszjárvány miatt.[14]

 

  1. december 16-án Heinrich Himmler SS Birodalmi vezér parancsával elrendelte az összes szinti és roma deportálását Auschwitz Birkenau II. megsemmisítő táborába, ahol külön „családi tábort” létesítettek a romáknak. A deportálás 1943. március elsején kezdődött. Már abban az évben is több ezer burgenlandi romát hurcoltak az elkülönített cigány lágerbe.[15]

A nácik nagyrészt ide szállították, itt pusztították el 1944 nyaráig a németországi, lengyelországi és Európa más gyűjtőtáboraiból idehurcolt roma áldozataikat. A táborban a nácik Mengele és Clauberg náci orvosok vadállatias „orvosi kísérleteket” folytattak roma gyermekeken, nőkön. A foglyokat szörnyű körülmények között kínozták, éheztették, dolgoztatták.

 

  1. augusztus 2-án éjjel a még életben maradt közel 3000 cigányt egyszerre meggyilkolva, elégetve számolták fel az auschwitzi cigány tábort.[16]

 

A többi koncentrációs és megsemmisítő táborokban a Birodalom leveréséig folytatódott a romák pusztítása. Kutatók becslései 300 – 500000 fő közöttire teszik a holocaust roma áldozatainak számát.

 

 

 

 

 

 

  1. Romák története Magyarországon a II. világháború végéig, a magyar Pharrajimos története

 

 

 

Magyarországon a XX. század elején a romák túlnyomó többsége letelepült életformában élt, családjukat mezőgazdasági bérmunkából, kisipari és kereskedelmi szolgáltatásokból, tégla és vályogvetésből, építkezési és földmunkából tartották el. A falusi környezet és a romák viszonyát több száz éves hagyományon alapuló alá-fölé rendeltség, de kölcsönös egymásra utaltság és segítő munkakapcsolat jellemezte. A patriarchális együttműködés általános volt a roma és nem roma családok között.

 

A gyáripar fejlődése eljelentéktelenítette a romák hagyományos mesterségeinek nagy részét (edény és fémtömegcikk gyártás, téglaipar, stb.), ezek egyre kevésbé adtak megélhetést. A falvak elszegényedése, a „summásbőség” erősítette a romák nyomorhelyzetét a század elején. A nyomor és az új betelepedések a cigányok jelentős csoportjainál elkezdte fellazítani a korábbi értékrendet, szimbiózis-egyensúlyt. Az új betelepülők eltérő szokásrendje gyakran ütközött a környezet normáival. A nyugatról beáramló rasszista-faji ideológia, „korszellem” is egyre gyorsabban tért nyert.

 

A polgárosodás, a jogállam, az egyéni szabadság és felelősség követelményei alig érvényesültek a romák esetében. Egyes személyek, vagy kis csoportok normaszegése esetén a hatóságok a kollektív erőszak, megtorlás eszközéhez nyúltak. Ennek súlyos példája volt az 1907-os dánosi eset, ahol egy 5-6 fős bűnöző csoport kirámolta a helyi kocsmát és megölte a kocsmáros családját. A tanúk cigány elkövetőkről beszéltek.

 

A csendőrség a nyomozást úgy végezte, hogy a fél országot felforgatva összeterelt a Dános közeli pusztára több ezer cigányt, ott több hónapig kínozta, éheztette, verte az elzárt tömeget, hogy „adja ki”, árulja el valaki a tetteseket. Egy rablógyilkosság, pár ember bűncselekménye miatt egy egész népcsoport szenvedett. Többen belehaltak, megnyomorodtak az elszenvedett kínzások következtében. A Khelderás cigány törzshöz tartozó fémművesek többsége az események hatására elmenekült az országból.[17]

 

A Parlamentben és a sajtóban többen előálltak a „cigány faj kiirtásának” követelésével. A felvilágosult, liberális polgári államban talán először – megjelent a kollektív bűnössé nyilvánítás és erőszak, a népirtás gondolata a cigányok csoportja ellen.

 

A korabeli sajtót figyelve valamelyes vigaszt ad, hogy nem pusztán a cigányok ellen, de az értük szólók is hangot kaptak (többek között Ady Endre – a kor legnagyobb magyar költője- az üldözöttek érdekében emelt szót.

 

Az első világháborúban a roma katonák együtt harcoltak a Monarchia más népeivel. Talán számarányuknál többen is, mivel a sorozásoknál gyakrabban vitték el a szegényeket – a helyben „nélkülözhetőnek tartott”, gyengébb presztízsű, érdekérvényesítésre kevésbé képesek társadalmi csoportjaiból – katonának.

 

A háborús pszichózis következményeképpen, a katonai mozgósítás érdekeire hivatkozva több, polgári jogokat sértő, korlátozó rendelet is készült. Ilyen volt a 15.000/1916. BM számú rendelet a Kóborló Cigányok Megrendszabályozásáról.[18]

 

A rendelet előírta a „kóborló” cigányok röghöz kötését (a települést nem hagyhatták el, vagyontárgyaikkal és keresményükkel nem rendelkezhettek, azt elkobozták, mások kezelték) lovaik, szekereik elkobzását a hadsereg részére, nemesfém törzsi jelvényeik elkobzását „a létesítendő cigány múzeum” részére (múzeum azóta sincs, az elkobzott tárgyaknak nyoma veszett). Elrendelték az ilyen romák teljes körű nyilvántartását és testi megjelölését (a himlőoltás meghatározott módon való végrehajtásával), előírták a települést elhagyók visszatoloncolását, valamint a renitensek állami munkatáborba (internáló táborba) helyezését.

 

Az, hogy ki minősült kóborlónak – miközben a cigány mesterségek jelentős része helyváltoztatást igényelt (teknővájás, zenélés, edényjavítás, kereskedelem, fémmunka, stb.), egy község egyedül ilyen szakembert munkával ellátni nem tudott mindig a helyi hatóság jóindulatán múlott. Amely jóindulatot gyakran pénzzel, ingyenmunkával kellett megváltani. Ez a rendelet 1945. után[19] is érvényben volt, annak ellenére, hogy ideiglenes háborús szükségjogszabálynak készült. A hatóságoknak igen „kényelmes” lehetőséget adott az általuk kiválasztott, önkényesen „kóborlónak” minősített romák és csoportok törvényen kívüliként kezelésére, a jogállami követelmények figyelmen kívül hagyására, az internálásra.

Ez a rendelet teremtett jogalapot és gyakorlatot később a romák csoportjainak internálásához, elhurcolásához is.

 

A rendelet alkalmazására, a nyilvántartás naprakész biztosítása érdekében alkották meg a 257000/1928. BM. sz. rendeletet. Ennek alapján 1929-től országos jelleggel[20] évente kétszer a hatóságok razziákat tartottak a „kóborlók” összefogdosására és velük szembeni hatósági eljárásra (toloncolás, elzárás, internálás). A rendelet szerint azokat, akiket büntetendő cselekmény gyanúja terhel, az illetékes bíróság elé kell állítani. Az eljárás befejezése vagy a büntetés elszenvedése után az illetőt a rendőrhatóság további közigazgatási eljárás alá vonja. (Itt a rendelet tervezete még új intézményt: a közigazgatási dologházat kívánta erre létrehozni, de helyette maradt az internálás intézménye – megoldásként) Láthatjuk, hogy a rendelet a hatósági gyanú alapján lehetővé tette a szabadságmegvonást a kóborló romák esetében.

 

1934-ben Endre László (akkor gödöllői főszolgabíró, később pest megyei alispán, majd a deportálásokat szervező nyilas belügyi államtitkár) a Magyar Közigazgatás című lapban[21]követeli a kóbor cigányok koncentrációs táborba gyűjtését, sterilizációját. 1938-ban már a megye alispánjaként fogadtatja el nézeteit a vármegye testületével és küldik el feliratként a kezdeményezést a miniszternek.

 

1921-től több megyei felterjesztés is javasolja a Belügyminiszternek (Győr, Veszprém, Zala, Fejér) a cigányok internálását.

 

A korszakban jellemző és gyakori volt az akkori törvényes rendbe, a deklarált törvény előtti egyenlőségbe ütköző cigányellenes helyi és országos jogszabályok alkotása és alkalmazása. Így megyék, járások kollektíven kiutasították területükről a cigányokat, lakhelyelhagyási tilalmat vezettek be, kitiltották őket a vásárokból, nem tanúskodhattak hatósági eljárásban, amely lovak tulajdonának megállapítására vonatkozott, a csendőr önhatalmúan megmotozhatta bárhol a cigányt. Születtek lótartást tiltó, lovakat cigányoktól elkobozni rendelő szabályok.[22] Korlátozták területileg a romák ipargyakorlását, kereskedelmét. Állategészségügyi rendelet mondta ki, hogy közlegelőn nem építhető cigány lakás, a már ott lévőket pedig bontsák le (a telepek többsége községi legelőnek minősített telkeken állt).[23]  Az így „kóborrá válók” bármikor a hatósági erőszak, internálás, toloncolás áldozataivá válhattak. Romák visszaemlékezése szerint a csendőrök évente legalább kétszer végigverték a telepi lakosokat a legtöbb helyen. Ezt  csak a fizetőképes, kenőpénzt adni tudó, vagy tekintélyes védelmezővel rendelkező telepi közösségek tudták elkerülni.

 

1938-ban végül meghozzák a 66.045/eln. VI.-c /1938. BM. számú belügyi körrendeletet, (a csendőrség  utasításait tartalmazó „NYUT”  szolgálati könyvhöz mellékelve) amely szerint minden cigányt gyanús egyénként kell kezelni.  Itt megszűnik a kóbor-letelepedett megkülönböztetés, az állam etnikai alapon jelöli ki a cigányokat üldöző intézkedése tárgyaként. A háború alatt ez a rendelet ad jogalapot elsősorban az üldözésre. [24]

 

A közigazgatás üldöző politikája persze csak egyik eleme a korszakban a romák viszonyainak. A falvakban jórészt élnek még a patriarchális gazdasági szimbiózis összekötő hagyományai a romák és környezetük között. A cigányzenészek továbbra is ellátják „nemzeti szórakoztató” funkciójukat.

 

Erre támaszkodva, – talán a német fajelmélet terjedését hazafias szemlélettel ellensúlyozni is kívánva – jön létre a korszak leghatékonyabb médiumában, a hangosfilmben a cigányok pozitív szerepét, az együttélést hangsúlyozó propagandakampány. (“A Cigány”, ”Gül Baba”, Rákóczi Nótája”, “Beszélő Köntös”, “Megfagyott Gyermek” “Dankó Pista” című filmek. Utóbbit a müncheni filmbemutatón is játszották, ahol a helyi náci lap kritikusa támadta meg). Az ország politikai elitje és közvéleménye egyelőre nem követi a náci német példát a romák elleni totális rasszista üldözésre.

 

Magyarországon a korábbi cigányüldöző, diszkriminatív intézkedésekhez (az 1916-os, az 1928-as és az 1938-as BM rendeletek a „kóbor” cigányok röghözkötéséről, internálásáról, a razziákról, a cigányok kollektív megbízhatatlanná minősítéséről) a háború kezdetekor még hozzájárultak a katonai rendszabályok.

 

Elsősorban az 1939. évi II. tc. (a Honvédelemről) IV. rész II. fejezet 87.§, amely kimondta, hogy „nemére való tekintet nélkül minden személy, aki 14. életévét betöltötte és 70. életévét túl nem haladta, köteles arra, hogy a honvédelem érdekében testi és szellemi képességének megfelelő munkát végezzen.”

Az 1942. évi XIV. tc. intézkedett a munkaszolgálat intézményéről. A romák tömegeit ezután a helyi hatóságok előszeretettel vetették alá – honvédelmi munkajegynek nevezett kényszerbehívóval – kényszermunkának katonai és polgári építkezéseken, állami és magángazdaságokban, fegyveres őrizet alatt, legtöbbször nem gondoskodva emberi szállásról, étkezésről, ruházatról, fűtésről.

 

A Magyar Parlament Felsőházában Orsós Ferenc „fajbiológus” professzor – aki német minta szerint faji alapon osztályozta, vizsgálta az embereket, alsó és felsőbbrendűnek tartva őket – követelte a hazai romákra a német faji törvények, a sterilizáció és az internálás alkalmazását, ismertetve a Náci Birodalom eljárását a romákkal szemben. Drózdy Győző, a Nemzeti Egység Pártja parlamenti képviselője 1939. január 25-én fajvédelmi szempontból külön cigány népszámlálást kezdeményez a cigányok „szaporasága és élősdi volta” miatt. A javaslatokat végül nem szavazták meg, de még 1940. augusztus 1-vel megkezdték a romák összeírását. A csendőrség központi nyomozóparancsnokságán folyamatos nyilvántartást vezettek róluk (a születésekről, az elhalálozásokról, a lakhelyükről) ujjlenyomat alapján. Kilenc hónap alatt 2475 cigányt vettek nyilvántartásba. Fényképes külön cigány igazolványokat vezettek be több megyében, még a gyermekek számára is.

 

Egyes pártok, így a Magyar Élet Párt Rákospalotai Szervezete (1940) majd Forster György a párt parlamenti képviselője (1941) illetve az Erdélyi Párt országos központja (1942) kezdeményezték a romák katonai munkaszolgálatos századokba történő behívását, rájuk statárium kimondását, illetve speciális munkatáborba küldését. A Honvédelmi Minisztérium „kapacitáshiányra” hivatkozva utasította el a roma munkaszolgálatos egységek felállításának követelését, mivel így a zsidók behívásánál nem maradna elég költségvetési pénz az őrizet fenntartására.

 

1942-ben a Tolna megyei Lengyel község körorvosa, Okályi Ákos a Népegészségügy című szaklap 1942/8. számának 1160. oldalán írja: „A végső cél,  a cigányok eltüntetése kell legyen!” Javaslatai: kitelepítés, sterilizálás, munkatáborok. Indoka: „Itt arról van szó, hogy a nemzet testében támadt növekvő rosszindulatú daganat, mely konzervatív terápiával – kedvezőleg természetesen – nem befolyásolható, a sebész kezébe kerüljön és radikális műtéttel eltávolíttassék.”

(Később, 1944. november 30-án Lengyel községben lakásaiknál lőtték halomra a cigányokat a helyi csendőrök. A vetés beérett.) A „Népegészségügy” című lap  követendő példaként ismerteti a náci „fajbiológusok eredményeit”, a cigányellenes fajüldözés gyakorlatát cikkeiben.

 

A bécsi döntések következtében az újonnan elfoglalt országrészeken élő romák közül sokakat a magyar hatóságok „igazolt helyi illetőség hiányában”, illetve „megbízhatatlanság” címén internáltak. Kárpátalján Kozma Miklós kormánybiztos utasítására 1941 júliusában tömegesen áttették a határon német megszállta területre a romák csoportjait, ahonnan koncentrációs táborokba kerültek, vagy a keleti hadműveleti területeken az Einsatzgruppek megsemmisítő egységei tömeggyilkosságainak estek áldozatul.

 

Ez a tény csak a legutóbbi időben került napvilágra. A heidelbergi Szinti-Roma Holocaust Dokumentációs Központ kutatóitól Magyarországra visszakerült és az alábbiakban közreadott dokumentum különös figyelmet igényel. A főispán és a belügyminiszter beszélgetése arról szól, hogy más megyék eljárását követve tegyék át a cigányokat hadműveleti területre, ezzel egyszersmind a kivégzőosztagok kezére juttatva őket. (Ha nincsenek pontos adataink az áldozatokról az az ilyen gyakorlat következménye is.)

 

 Siménfalvy főispán Ugocsából. Dr. Kemény főtanácsos útján telefonon kereste meg a Belügyminisztert az alábbiakkal:

 

Kozma kormánybiztos úr őexcellenciája tudvalevőleg most Kárpátaljáról a nem magyar állampolgárságú zsidókat északra eltávolítja, s ugyanezt az alkalmat felhasználja arra is, hogy a kóborló cigányoktól is megtisztítsa a Kárpátalját. Tegnap Kozma őexcellenciája felhívta a figyelmemet arra, hogy jó lenne, ha én is hasonló akciót kezdeményeznék. Annál is inkább, mert feltehető, hogy ilyen cigánykaravánok a Kárpátaljáról dél felé fognak menekülni. Ung és Ugocsa területén kb.: 500 és maximálisan 1000 olyan cigány tartózkodik, akitől most meg lehetne szabadulni. Minthogy azonban a felsőbbség hozzájárulása nélkül intézkedni nem kívánok, kérem a Belügyminiszter úr hozzájárulását ahhoz, hogy a nem magyar állampolgárságú, rendes exisztenciával és lakással nem bíró és rendészeti szempontból megbízhatatlan cigányokat a kárpátaljaiak mintájára néhány napon belül eltávolíthassam.

 

(forrás: Országos Levéltár K szekció K 149-1941-6-12103)

 

 

Az ország háborúba lépése utáni mozgósítások során a romák között erőteljesen soroztak. Kellett a frontra az itthon „nélkülözhetőnek tartott” ágyútöltelék. Nagyon sok cigány baka pusztult el a Don-kanyarnál is magyar katonaként. Sokan kerültek évekig tartó orosz fogságba.

 

1942-43-ban tovább folytak a rendszeres razziák és internálások a „kóbor” cigányok ellen. Helyi hatóságok esetenként maguk „szabályozták” a romák helyzetét.[25]

 

Példa erre, hogy Esztergomban, 1942-ben a város zárt cigánytelep, gettó létesítését írta elő minden helyi illetőségű cigány számára. (”Cigánynak tekintendő minden cigány származású személy, továbbá, aki cigányokkal él együtt. Cigányok a telepet csak munkavégzés céljából hagyhatják el, a városi sétányon nem haladhatnak át, a városi padokra nem ülhetnek le.)[26]

 

„Székesfehérváron a cigánytelepet rendőri felügyelet alá helyezték” – írta a helyi lap.

 

Az ország német megszállása után 1944. tavaszán megkezdődött a zsidó gettózás, majd deportálás. Először a kistarcsai, nagykanizsai és más internáló táborokból vittek Auschwitzba foglyokat. A magyar internáló táborokban sok cigány volt, különösen a tavaszi nagy razziák eredményeként. Sok roma az internálásból a zsidó foglyokkal együtt került németországi koncentrációs táborba, ahol az internáló táborokból küldött vagonokban érkezőket gyakran szelektálás, regisztrálás nélkül azonnal a gázkamrába küldték.

 

Eddig elsősorban a helyi hatóságok szubjektív döntése alapján kóborlónak, munkakerülőknek minősítettek kerültek internáló táborokba, de 1944. április-májustól kezdve a helyzet változott.

 

 

 

Romák gettóba zárása

 

 

Több megyében (Hajdú, Szabolcs-Szatmár) a tavasz folyamán a zsidók után a cigányokat is családostul, gyermekeikkel együtt, járásonként központosított gettókba zárták és több hónapig – általában az oroszok bejöveteléig – őrizet alatt kényszermunkát végeztettek velük. Több nagy gettóból (pl.: Nyíregyháza, Mátészalka) a kárpátok hegyeibe katonai erődítési munkálatokra hurcolták a férfiakat a gyergyótölgyesi, ojtozi, rahói, tatárhágói és más lágerekbe. Az orosz támadás után innen sokan dunántúli, majd németországi munkatáborokba kerültek.

A gettókba fegyveres csendőrök terelték a romákat. Először körbefogták a telepet, majd a kézben elvihető holmijaikkal gyalogosan a gyűjtőhelyekre terelték őket, ahol fertőtlenítés, megalázó lekopaszítás várt rájuk, verés, sértések közepette. Innen vitték, hajtották őket be a gettókba. Az őrizetet is általában a csendőrök adták. A túlélők elmondása szerint esetenként német katonai személyzet, vagy magyar katonák is adtak őrséget.

 

A gettókban lakók éheztek, gyakori volt a verés, a kikötés, több szökéssel próbálkozót a többiek előtt vertek halálra – elrettentésül. A gettókban a minimális higiénés és egészségügyi ellátást sem biztosították, az újszülötteket elvették szüleiktől, róluk azután soha többet nem hallottak. Ilyen nagy gettók voltak a keleti régióban Újfehértón a város központjában a kiürített zsidó gettóban, Kisvárdán a Cserepes Tanyán, Nagykálló-Misón, Bánrévén az Ózd környékieknek, Tiszalök-Rázonpusztán, Debrecenben, Nagyszalontán, Mátészalkán, Nyíregyházán. De az ország más területein is létesültek gettók, így Baranyában, a szigetvári járásban Révfalun, Nógrádban a Balassagyarmat közeli Patvarc mellett Lívia Pusztán, a Jászság sok településének roma lakói Bácskába kerültek. Gettóba, kényszermunka táborba vitték Zemplénben, Somogyban és Tolnában is a megye cigányait.

A romák otthagyott értékeinek, állatainak gyorsan lába kelt. Kiszabadulásukkor a semmiből kellett újra kezdeniük.[27]

 

Egyes gettókból távoli vidéki gazdaságokba, vagy katonai építkezésekhez kerültek a romák. Az Alföldről a Dunántúlra, pl.: Pápa környékére, sőt tudunk a Német Birodalom osztrák határain átvitt, és a határ közelében lágerbe zárt, a közelben fakitermelésre és mezőgazdasági munkára hurcolt szabolcsi, vasi és zalai cigány csoportokról. A Körmend környékén élő romákat 1944. augusztusában terelték össze, majd a határ túloldalán lévő Strém község mellett, az erdőben, lévő lágerben dolgoztatták őket a németek fakitermelésen.[28]

 

  1. júliusában két újság, egy somogyi és egy soproni is arról tudósít, hogy több megyében internáló táborba vitték a „henye életmódot folytató” cigányokat, élelmiszerjegyeiket elvették, munkaszolgálatos táborokban tanítják meg őket „a helyes életszemléletre”. Ezek a híradások a korábban ismertetett gettókról, munkatáborokról szólhattak.[29]

 

  1. késő nyarán, majd kora ősze során is több településről vitték gettóba a romákat. Így például augusztus folyamán a Pest megyei Újhartyánban, Zala megyében Nagykanizsán tudunk gettózásról. Az ősz folyamán cigány gettó létesült Baja mellett, ahol a lebombázott híd rendbehozásánál dolgoztatták a romákat. Szedres mellett német repülőtér építésére hajtották a lezárt, gettóvá tett cigánytelep lakóit.[30]

 

 

 

Kényszermunka katonai szervezetben

 

 

Több megyében honvédelmi munkajeggyel vitték el a romákat kényszermunkára – állami birtokokra, építkezésekre, katonai őrizet alatt.

A Borsod megyei Hangony község cigányai így előbb Sajószentpéterre kerültek kényszermunkára – más települések cigányaival együtt – majd Pest megyébe Valkóra vitték őket zsidókkal együtt dolgozni. Innen vasúton, Esztergomon át Lengyelországba, egy német lágerbe kerültek, ahol halottakat temettettek velük. Két hét után a front közeledtével az őrség eltűnt és ők kimenekültek a táborból, gyalog indultak haza. A Kárpátok útjain az oroszok feltartóztatták őket és elvitték hadifogságba, ahol egy évig, szabadulásukig fakitermelésen dolgoztak.[31]

 

Már 1942. november 29-én intézkedett a honvédelmi kormányzat (68.781/eln. l./a./1942. sz. rendelet) nemzetiségi munkaszolgálatos századok felállításáról a veszélyesnek, „megbízhatatlannak” minősített szerb, horvát, román kisebbség tagjaiból.

 

 

 

 

Katonai munkatáborok

 

 

  1. májusában a „munkakerülőknek” munkásszázadokba szervezéséről jelent meg rendelet. Ennek keretében katonai munkatáborokat állított fel a hadsereg kényszermunka végeztetésére. Egyrészt erődítményépítésre, honvéd-építő munkatábort (pl.: szentkirályszabadjai repülőtér, keleti védvonal: Ojtoz, Gyergyótölgyes, Tatárhágó), másrészt fakitermelő táborokat, ilyen volt például Rahón, Marcaliban, vagy a Börzsönyben). E táborokban sok roma raboskodott.[32]

 

Júliusban összeíratták Hódmezővásárhely munkabíró cigányait a helyi cigánybíróval, majd a csendőrök összeterelték őket, marhavagonba zárták, (utolsóként, az őket, segítő cigánybírót is) és a kárpát-ukrajnai Rahó fakitermelő katonai lágerébe hurcolták őket.[33]

 

 

 

Katonai munkaszolgálatos századok

 

 

  1. augusztus 23-án megjelenik a cigány katonai munkaszolgálatos századok felállításáról szóló rendelet – vitéz Hennyey altábornagy aláírásával – 653/1944 M. 421344 számon, továbbá a 15740/1944. BM-HM rendelet.

A rendelet 50  roma kényszermunkaszázad felállítását tervezte 10-12 ezer fővel.  Elsősorban a 18 és 52 év közötti vándorló, valamint az állandó munkahellyel nem rendelkező cigányokat kényszerítették ezekbe az egységekbe. A „toborzás” razziákon, erőszakkal történt, amit a csendőrség és a katonaság közösen végzett. Az egységeket a területi hadkiegészítő központokban állították fel és ennek alapján látták el számozással. Az összegyűjtést szeptember 20-ig kívánták befejezni.

 

Tudomásunk van ilyen egység létrejöttéről Nagykátán, Muray ezredes parancsnoksága alatt, ahol a gyűjtőhely a helyi iskola épületében volt. A cigány munkaszolgálatosok egyik része a frontra került erődítési munkálatokra és Ausztriáig jutott, másik részét átadták a németeknek, akik a kőbányai Dreher sörgyár pincerendszerében berendezett hadirepülőgép összeszerelő üzemben dolgoztatták őket (Duna repülőgépgyár szervezetében).

 

Létrejött ilyen egység Egerben, Szegeden, Kecskeméten, Jászberényben, Marcaliban, Kaposvárott, Pécsett, Nagykanizsán, Szegeden, Nagyváradon, Miskolc mellett, Szekszárdon, Véménden, Kassán, Vácott, ahol a helyi laktanyában dolgoztatták – a jórészt környékbeli szegkovácsok közül összeszedett romákat, majd decemberben, gyalogmenetben az Ipoly mentére indították őket. Tudunk kényszerbesorozott roma munkaszolgálatosokról Bihar és Nógrád megyéből is.[34]

A cigány munkaszolgálatos „lapátos” századokba besorozottakat fegyveres keretlegények őrizték.

A roma „muszosokat” általában sáncásáson, hadiépítkezéseken, aknafelszedésen dolgoztatták. Gyakran a frontvonalban, ellenséges tűzben. Nagyok voltak a veszteségeik, sok volt  a halottjuk.

 

 

 

Lezárt, gettóvá lett cigánytelepek

 

 

A hadműveletek közeledtével augusztusban, a délkeleti régióban, Biharban, Békésben, Csongrádban szeptember elején a cigány telepek többségét lezárták a csendőrök. Az itt élő romákat fellajstromozták, a létszámot kiszögezték a házukra, várva a deportálásukra érkező parancsot. A cigányok házaikat több hétig nem hagyhatták el, csak ha a csendőrök őrizet alatt munkára rendelték őket. Nem jutottak így élelem utánpótláshoz, betegség esetén orvoshoz. Lakóhelyük vált gettóvá. Megígérték nekik, hogy a zsidók után ők is Németországba mennek. Szerencsére ez a terv nem valósult meg, közbejött a gyors orosz támadás.[35]

 

 

 

Tömeggyilkosságok

 

 

Az orosz csapatok előrenyomulása során 1944. szeptember második felében elérték a jelenlegi magyar határt, megkezdődött a nácik és magyar csatlósaik kiverése az országból. A romák tömegeinek ez az üldöztetéstől, vagy ennek közvetlen veszélyétől való megszabadulás esélyét jelentette.

 

A dél-erdélyi országhatár közelében Nagyszalontán az első magyar páncélos hadsereg kémelhárítói és helyi csendőrök szeptember 29-én követtek el tömeggyilkosságot romák ellen (17 áldozat).[36] Ezt folytatták október 6-án, ugyancsak nagyszalontai és kötegyáni cigányokkal Dobozon, (27 áldozat)[37] a temetőben. Október elején ismeretlen magyar és német egység kezdte meg a helyi községháza udvarán a pocsaji cigányok több száz fős tömegének kiirtását. Szerencsére – az orosz tüzérség támadása miatt – 3 fő kivégzése után a gyilkosok szétfutottak, így a vérengzés abbamaradt.[38]

 

 

A Horthy kormányzatnak nem sikerült a háborúból való “kiugrás”, tervüket leleplezték, a nácik szárnyai alatt a nyilasok kezére került az ország.

 

  1. október 16-án, a nyilas hatalomátvétel másnapján a déli hadműveleti terület kormánybiztosa elrendelte, hogy a cigányok tartózkodási helyeiket nem hagyhatják el, aki ezt teszi, az büntetendő, és a büntetésen kívül internálandó (147/HM Korm. Bizt./1944. Szombathely). A rendelet betartatását a helyi csendőrség és a nyilas fegyveres pártszolgálat biztosította.[39]

 

November 3-án és 4-én a Belügyminisztérium VII. osztálya és a Honvédelmi Minisztérium – Hajnácskőy László csendőr alezredes irányítása alatt – országos letartóztatási sorozatot, razziát szervezett romák összeszedésére és németországi rabszolgamunkára, koncentrációs táborokba való átadására. November és december között összesen négy átfogó razziát tartottak a deportálandók összeszedésére.[40]

 

Ezt megelőzően, már október 29. és november 2. között Budapest környékén Rákospalotán, Csepelen, Pesterzsébeten, Soroksáron, Kispesten, Pestlőrincen, Nagytétényben, Budakalászon, Újpesten családostól, gyermekestől összeterelték a romákat a helyi csendőrségen, majd Óbudára, a Téglagyárba hajtották őket. Onnan november 8-án hajnalban a budaörsi pályaudvarra kísérték, ahol bevagonírozták őket. November 18-án érkeztek Dachauba, a koncentrációs táborba. Itt lekopaszították, leslagozták őket, majd 5 nap után egy részüket tovább szállították Bergenbelsen és Ravensbrückbe lágereibe. A Budapestről és környékéről később összeszedett romák csoportja a komáromi Csillagerődbe kerültek.[41]

 

Az országos razzián összefogott Vas, Zala, Pest, Heves, Nógrád, Baranya, Tolna, Somogy, Fejér, Győr, Komárom, Veszprém megyei és felvidéki romákat először helyi gyűjtő gettókba (ilyen volt például Mezőkövesden) majd onnan a komáromi Csillagerőd cigány lágerébe szállították.

 

Ezt az erődöt Komáromi Magyar Királyi Katonai Internáló Tábornak nevezték.

A városba 1944. szeptember 12-én német SS alakulat (Gendarmerie-Einsatzkommando 8.) is települt. Százfős állománya szolgálati helyének berendezéséhez a deportált helyi zsidóktól elvett ingóságokból utaltak ki felszerelést.[42]

 

Komárom 1944. végén átmenő táborrá lett, ahol a deportálást válogatás előzte meg. A hadviselés miatt kiesett munkáskezek pótlására a Birodalomnak elsősorban rabszolgamunkásokra, munkaerőre volt szüksége és a Szálasi-kormány munkaképes tízezreket ígért „a győzelmet hozó fegyverek” előállításához.

 

A Csillagerődben az összegyűjtött sok ezernyi romát zsúfolt földalatti bunkerekben, majd ezek megtelte után a szabad ég alatt tartották a késő őszi, téli hidegben. Férfiakat, nőket és gyermekeket egyaránt. A foglyokat magyar katonák őrizték. Az élelmezés minimális volt, napi egyszeri híg leves, melyhez tányért, evőeszközt sem adtak. Mosakodási lehetőség nem volt, a vizet szennyezett kutakból húzták fel. Latrina hiányában több helyütt a kazamata egy sarkában hatalmas ürülékdomb halmozódott fel. Az éhezés, a hideg és a mosdatlanság miatt hamar elterjedtek a betegségek, a tetvesedés. A 12 év alatti kisgyermekek tömegével haltak meg, de temetésükről sem gondoskodtak, egy külső latrinába hajították a tetemeket, a tél beálltával pedig, a Dunába vágott lékbe. A halott gyermekek gyakran 3-4 napig is temetetlenül feküdtek a táborban. A fogoly romákat ütötték, verték, korbácsolták. Emlékezetükben gyakran szörnyűbb kép él Komáromról, mint Bergenbelsenről, vagy Ravensbrückről. Hétszáz és egy ezer fő közöttire becsülhetjük a Komáromban elhunyt roma áldozatok számát. A szörnyű körülmények főként gyermekek és idősek számára voltak elviselhetetlenek.

 

A táborban válogatták ki a németek a munkaképeseket, hogy aztán a Birodalom belsejébe szállítsák őket. Legalább 8 szerelvény indult az erőd udvaráról november közepe és december vége között szombatonként Mauthausen, Auschwitz és főként Dachau irányába. Az eddig feldolgozott adatok szerint Dachauban 1126 magyarországi roma rab adatait sikerült megtalálni. Dachauból sokakat tovább szállítottak Buchenwaldba, Bergenbelsenbe, Ravensbrückbe, Natzveilerbe, Saxenhausenbe és más lágerekbe. A kiszállított ezrekről kimutatás nem maradt ránk, az utolért adatok a viszonylag jó állapotban megérkezett és munkára kiválogatottak, tehát az első nagy szelektálást túlélőkről vannak csupán.

A Komáromból induló szerelvényeket csendőrök őrizték. Egy szerelvényt Győrnél bombatámadás ért, a foglyok egy részének sikerült elszöknie.

 

December végén bezárult a viszonylag közeli Budapest körül az orosz ostromgyűrű, és tartani lehetett közvetlen támadástól a táborban. Ekkor, egyes túlélők szerint fenyegető orosz röpcédulák hatására, illetve a szállítási lehetőségek lecsökkenése miatt – a gyermekes anyákat elengedték a táborból. Gyalogosan próbáltak meg hazajutni. A hazaút során is sok gyermek meghalt, a legyengült-ségtől.

 

Az ostromlott Budapest felmentésére német-magyar ellentámadás indult Esztergom irányából, így az erődben fogva tartott romákat még továbbra is hetekre ott tartották, majd gyalogmenetben indították útnak őket a Német Birodalom felé Győr-Galánta útvonalon. Az úton sokan meghaltak. Amikor a front Galántánál utolérte a menetet őreik sorsukra hagyták áldozataikat. Innen próbáltak hazajutni az életben maradt romák.

 

A németországi lágerekbe került férfiak, nők és gyermekek 5-6 hónapig raboskodtak a táborokban, állati sorban tartva, általában értelmetlen munkát végezve a végnapjaikat élő halálgyárakban. Dachauban, Ravensbrückben többen maradandó sérüléseket szenvedtek „orvosi kísérletek” alanyaként. Elsősorban nők meddővé tételét célzó beavatkozásokról adtak számot az áldozatok. A lágereket túlélők hazajutása is körülményes volt. Sokan közülük nem tudtak nyelveket, írástudatlanok voltak, még fogvatartásuk helyének nevét sem ismerték, nem értették a velük történteket, csak a szenvedést és az azzal járó sokkot érezték. Meghalt vagy nyomtalanul eltűnt hozzátartozóikat, társaikat gyászolták.

 

  1. február elején a nyilas Belügyminisztérium X. osztályának polgári kiürítésről szóló rendelete a cigányok családjaikkal együtt történő összeszedését és internáló táborba való zárását írta elő (166.578/1945. BM. X.O. rendelet – a november óta folyó gyakorlatot általánosítva).

Vajna Gábor nyilas belügyminiszter 1945. február 23-án (a Kőszegre menekült nyilas kormány ülésén) jelentette be, hogy „a zsidókérdés és cigánykérdés maradéktalan, ha kell drákói rendezését, megkezdtem, amit e két nemzetidegen faj magatartása tett szükségessé.”

 

Februárban a rendelet alapján, Nagykanizsán, a kávégyárban létesítettek cigány internálásra gyűjtőtábort, ahonnan a horvátországi Csáktornyára és Draskovecbe szállították a romákat. A lágerben bombatámadás érte őket, melynek során sokan meghaltak. A közelgő hadiesemények miatt többen kerültek a sárvári és a kőszegi internáló táborokba. Onnan Németországba hurcolták őket a Vas megyei romákkal együtt.[43]

 

Az internálás és a németországi megsemmisítő, rabszolgamunka-táborokba hurcolás mellett a magyarországi csendőrök és nyilas hatóságok több cigány csoportot lakhelyükön, illetve annak közelében gyilkoltak meg.

Ez a sors várt 1944-45. telén a Fejér megyei Lajoskomáromban, Szabadbattyánban és Szolgaegyházán (ma Szabadegyháza), a Tolna megyei Lengyelben, Baranya megyében Kiskassán, a Zala megyei Lentiben az ott lakó romákra, valamint a Veszprém megyei Várpalotán és Inotán a Grábler tónál, 1945. februárjában.[44]

 

A Pharrajimos, a Holocaust magyarországi roma halálos áldozatainak számáról csak becslések születtek. Legvalószínűbb az 5000 – 10000 közötti szám, de 50000 fős becsléssel is találkozhatunk (Erdős Kamill kutató 1959-es becslése, valószínűleg a háborús teljes veszteséggel együtt). A környező országokban élő (Ausztria, Szerbia, Horvátország, Szlovákia, Szlovénia) magyar anyanyelvű, magyar tudatú romák között még nagyobb arányú veszteségekről születtek becslések (Burgenlandban, Horvátországban a romák veszteségei a népesség 90%-át teszik ki).

 

Kutatások alapján elmondhatjuk, hogy több tízezerre, az akkori roma lakosság 25-30%-ára becsülhetjük a fasiszta rémtettek miatt üldöztetést, gettózást, kényszermunkát, munkaszolgálatot, internálást, külföldi lágerbe hurcolást szenvedett hazai romák számát. Eddig, több mint háromezer visszaemlékező, üldözött adatait feldolgozva 570 üldöztetéssel: gettózással, deportálással, kényszermunkára hurcolással, helyi tömeggyilkosságokkal érintett település roma közösségét sikerült azonosítani. A tényfeltárás még korántsem teljes ezen a szinten sem.[45]

 

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a sok bűnös mellett sok nem cigány tisztességes ember aktív és kockázatvállaló passzív magatartása is közrejátszott abban, hogy nem sikerült keresztülvinni a nácik és nyilasok törekvését a hazai romák összeszedésére és elpusztítására. Volt olyan tüskevári magyar napszámos, aki a helyi cigányok deportálása miatt tiltakozott. A csendőrök őt is az elhurcoltak közé dobták, a németországi lágerből soha nem tért vissza.[46] Volt olyan püspök, Apor Vilmos, aki szót emelt, nem hagyta elvinni a győri cigányzenészeket, akiket már összeszedtek internálásra. A szószéken is fellépett az embertelenségekkel szemben, felelőssé téve a hivatalnokokat a gaztettekért. Voltak olyanok, például Újfehértón, akik szegény emberként megélhetésüket, biztonságukat kockáztatva ennivalót csempésztek a gettóba cigány szomszédjuknak.  Több helyen elbujtatták a romákat az üldözés elől (a dömsödi Sztojka Júlia is ilyen esetről számolt be).

De volt olyan roma közösség is, amely üldözött zsidókat bújtatott a deportálás elől és végül együtt hurcolták el őket lágerbe néhány hónap múlva. Sajnos az ilyen tények is többségükben feltáratlanok.

Sok falusi jegyző, hivatalnok elszabotálta a cigányellenes rendeletek végrehajtását, sokan még közben is jártak érdekükben, igazolásokat írva részükre, hogy a munkájuk helyben nélkülözhetetlen. Sok helyi hivatalnok „nem értette meg”, vagy „félreértette” az üldözők parancsait, rendeleteit, ezzel időt, életet nyert az üldözöttek számára.

 

Persze akkor már túl voltunk a zsidók deportálásán, közeledett a front, számítani lehetett a gaztettek számonkérésére is. Ezzel együtt is gyakran bátor tettek segítették a romákat a túlélésben, a sok évszázados együttélésen alapuló nemzeti és helyi közösségvállalás tudatának tömeges megőrzésében.

 

 

 

4. A Pharrajimos utóélete Magyarországon

 

 

Az áldozatok számát, neveit, többségében még nem ismerjük. Nem készült az áldozatokat közösségenként, településenként számba vevő tényfeltárás. A kutatások, interjúk kezdetén vagyunk és a levéltári anyag is nagyon hiányos az eseményekről.

 

A Pharrajimos utóélete történetének ismertetésénél figyelembe kell vennünk azt, hogy a romák társadalmi presztízse, politikai nyomásgyakorló lehetőségeik hiánya, anyagi forrásai, formális önszerveződési, kommunikációs és művelődési hátrányai hosszú évtizedekig nem tették lehetővé Pharrajimos veszteségük méreteinek feltárását. Nem történt meg az áldozatok számbavétele, a történelmi szintű tudatosítás saját közösségeikben és a külső környezetben, a magyarországi közvéleményben.[47]

 

A romák túlnyomó többsége nem emancipálódott a korábbi időszakban, ez csak a szűk, pár ezres elit muzsikus rétegnek és néhány nagyvárosi kézművesnek, kereskedőnek sikerült. A többség erdei elzárt telepeken, falvak szélén, vályoggödrök mellett, nem saját tulajdonú telken élt nyomorúságos kunyhókban, kalyibákban. Még helyben lakhatásuk ténye is bármikor megkérdőjelezhető volt, ha a tulajdonosnak, vagy a községnek útjában álltak a kalyibák, másra kívánták használni a telket, vagy a környezetnek konfliktusa támadt a romákkal.[48] A tényleges jogfosztottság, kiszolgáltatottság, hatósági erőszak, alávetettség hagyománya és napi valósága alig változott a világégés után.

 

A megrázkódtatás miatti sokk rendkívül lassan oldódott, a hozzá kötődő rettegésnek további alapot adott az a tény, hogy a visszatértek jórészt kifosztva találták házaikat, lakásaikat. Alig találtak a környezetükben részvétet szenvedéseik iránt. Félelmükben sokan hónapokig erdőkben bujkáltak lágerből szabadulásuk után. Előfordult, hogy a korábbi lakókörnyezet kapával, kaszával kergette el az egyetlen túlélőt, amikor családjáról, hagyatékáról érdeklődött.[49] (A német nemzetiségi falu attól félhetett, hogy kiderülhet egyesek bűnrészessége a romák legyilkolásában, amely az egész közösség kitelepítéséhez is elvezethetett volna, Lajoskomárom)

 

Egyes baranyai falvakban cigányellenes pogromcselekményekről is tudunk.[50] A romák félelmeit táplálta közösségeik gyakori izoláltsága, információhiánya, valamint az a tény, hogy az őket közvetlenül elhurcoló hatóság, bűnügyi nyomozók, köztörvényes ügyekkel foglalkozó rendőrök, csendőrök igen gyakran – mint a rend fenntartásában nélkülözhetetlen szakemberek – a helyükön maradtak. A deportálásban közreműködő hatóság „a bűnös, üldöző, idegen hatalom” folytonosságát képviselték a romák szemében. De az is megtörtént, hogy a volt csendőrök fenyegetéssel bírták hallgatásra visszatért áldozataikat.[51]

A hatóságok hamarosan újból életbe léptették a korábbi rasszista rendőri jogszabályokat a „kóbor cigányok” elleni harcukban /165.106/1947. sz. BM. rendelet/ illetve jellemzően „a kiütéses tífusz elleni védekezés tárgyában” kiadott 198.348/1947. IV. l. BM számú rendeletben (Rendőrségi Közlöny 1947. nov. 1. p.:593), amely újból hatályba helyezte a 257.000/1928. BM. rendeletet a cigány razziákról és más megkülönböztető intézkedésekről. Az új, kommunista irányítású rendőrség ott folytatta, ahol a csendőrség abbahagyta…

 

A hagyományőrző cigány nyelvű közösségekben a közös történet, hagyomány orális folklórban, dalok, balladák formájában hagyományozódik generációkon keresztül. A Pharrajimos történetét is ebben a formában őrzi máig a roma közösségi tudat. Nem bízván a hatalom cigányok iránti attitűdjének változásában voltak roma közösségek, amelyek a Pharrajimos után megpróbáltak saját eszközeikkel igazságot tenni. A közismert „Bánó ballada” valós történetet örökít meg a lóba varrt besúgóról.  (Egy Bánó nevezetű roma besúgó a Csallóközben és Komárom környékén segített a csendőröknek a romák összeszedésében. A háborút követően bosszút álltak rajta. A tekintélyes cigányok döntése alapján tőrbe csalták Szőnynél, egy padláson leszúrták, majd döglött lóba varrva eltemették egy trágyagödörbe.)[52]

 

A magyar közvéleményt először Faludy György költő szólította meg 1946-ban a Pharrajimos tudatosításával, a megemlékezés kötelezettségével. A híradás nemigen keltett visszhangot.[53]

 

Alig 7 évvel a Pharrajimos után a Belügyminisztériumban 1952. január 2-án javaslat születik a cigány telepek és lakóik összeírására, internáló táborokba, „rendőrileg őrzött” munkatelepeken való elzárására, a gyermekek állami menhelyekre vitelére. A cigány telepi lakosok összeírása 1953-ban megkezdődött, több tízezer „kóbor cigánytelepi lakosról” gyűjtött adatokat a rendőrség. 1955. október 11-én a BM. Országos Rendőrfőkapitánysága a „Rendőrségi Utasítások 7. számában „kóbor és munkakerülő életmódot folytató személyek személyi igazolvánnyal történő ellátása tárgyában” adott ki utasítást Pőcze Tibor vezérőrnagy, mely szerint a kóboron persze cigányt kell érteni. Az igazolvány egy évre szól, színe eltér a minden állampolgárnak járótól. Ez a rendszer a hatvanas évek elején szűnik meg.[54] (A fekete személyi igazolvánnyal kapcsolatos történelmi tényeket a vezetésemmel működő kutatócsoport tagja, Purcsi Barna Gyula főlevéltáros tárta fel.) (Egészen a rendszerváltásig születtek, illetve hatályban voltak titkos, faji megkülönböztető jellegű cigányellenes belső rendőri utasítások.)

 

1958-ban a tiszavirág életű „Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége”, László Mária vezetése alatt megkísérelte a meghirdetett korlátozott kárpótlási akcióhoz a túlélő áldozatok összeírását. László Mária egy névsort átküldött a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságához, ahol az a hetvenes években már nem volt fellelhető. (A lista átküldése után tíz évvel a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága egy nemzetközi megkeresésre a Pharrajimos roma áldozatainak számát 28000 főre becsülte.)[55]

 

A Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét 1961. június 12-én az MSZMP Politikai Bizottsága határozattal oszlatta fel.[56] (A cigányságot ettől fogva nem tekintették népnek, nemzetiségnek, etnikumnak, csupán társadalmi rétegnek.)[57]

 

1974-ben az erősödő roma emancipációs értelmiségi mozgalom résztvevőinek javaslatára a Hazafias Népfront Országos Tanácsa – S. Hegedűs László ellenőrzése alatt – roma értelmiségi fórumot hívott össze. Az apropó az MSZMP Agitációs Propaganda Bizottságának tervezett cigányügyi határozata előkészítése volt. A felelősöket váratlanul érte, hogy a roma értelmiségi résztvevők emlékmű felállítását kezdeményezték a Várpalota és Inota-Grábler tói tömegmészárlás áldozatainak.[58] A következő ülésre Lakatos Menyhért felkérésére Jovánovics György szobrászművész bemutatta terveit az emlékműre. Az Agit. Prop. Bizottság a roma értelmiségi mozgalmat pártellenesnek, újbaloldali nacionalistának bélyegezte, ellene retorziókat határozott meg, de az emlékmű állítás tervét elfogadta és kijelölte a Hazafias Népfront Országos Tanácsát a terv megvalósítására.

A feladatot a Népfront Fejér Megyei Titkársága kapta meg. Rövid idő elteltével küldött válaszukban arról tájékoztattak, hogy a helyi vezetők elutasítják a tervet, mert a köztudomás szerint a romák az első orosz bevonuláskor segítettek lovat rekvirálni, ezért ítélték el és végezték ki őket – tehát köztörvényes bűnöző a minősítésük és nem érdemelnek emlékművet. (Az elvtársakat az sem zavarta, hogy az áldozatok között csecsemő és aggastyán egyaránt volt…)

Ezek után a HNF elállt a párthatározatban írt feladata végrehajtásától. (1974-ben egy oroszok megszállta országban, ahol a leírt cselekmény antifasiszta hőstett is lehetett volna.) Nota bene, az Inota-Grábler tói vérengzés elkövetőinek – Pintér József és társai elkövetők – 1946-47-es perirataiban nyoma sincs a helyi köztudomás alátámasztásának, vagy gyanújának.

Közvetlenül az események után a romák elleni tömeggyilkosság miatt a Népbíróság csak a Várpalotai és Inota-Grábler tói elkövetők ellen járt el (123 halálos áldozat). A kezdeményező Pintér József nyilas főispánt 1948. szeptember 18-án kivégezték.

1998-ban újabb kísérlet indult Várpalotán emlékmű állítására. Kisebb ellenkezés után a helyi önkormányzat sem ellenezte a javaslatot. Roma szervezetek pályázatot nyújtottak be az emlékmű állítás költségeinek előteremtésére. Pályázatukat elutasították, az emlékművet máig nem sikerült felállítani.

A tömeggyilkosságok áldozatai máig jeltelen tömegsírban fekszenek.[59]

 

Összesen két másik ügyről tudunk, ahol romák tömeges meggyilkolása miatt felelősségre vonás történt. Mindkettő az ötvenes évek közepén zajlott, miután romák felismerték a tetteseket. Az egyik a Doboz községben elkövetett mészárlás, (a nagyszalontai cselekmények folytatása, ugyanazon módszerek, ugyanazon elkövetők) amelynek tetteseit, Boldizsár Jánost és társait a Gyulai Megyei Bíróság,  majd a Legfelsőbb bíróság ítélte el. Az akkor már Romániához tartozó Nagyszalontán történtekről nem jutott információ a bírósághoz, azok a cselekmé-nyek nem voltak a vád tárgyai.[60]

A másik a Lengyel községben elkövetett tömeggyilkosság, amelynek ügyében a Kaposvári Katonai Bíróság járt el. Tímár Lajos és társai ellen 1958. és 1960. között folyt per.

A többi helyi tömeggyilkosság ügyében nem volt felelősségre vonás és az áldozatok jeltelen tömegsírokban fekszenek: Lajoskomáromban, Pocsajban, Szabadbattyánban, Szabadegyházán, Kiskassán, Lentiben és a legnagyobb gyilkosság helyszínén a komáromi Csillagerődben.

A koncentrációs táborba hurcolt romák első emléktábláját 1984-ben (a negyvenedik évfordulón) – az egykori gyűjtő, ma óvoda falán – állították Torony községben. A faluból Ravensbrückbe hurcolták a romákat, sokan ott haltak meg.[61]

A második emlékszobrot az Amalipe Cigány Hagyományőrző Egyesület és a helyi Önkormányzat állította 1991-ben Nagykanizsán az elhurcolt romák emlékére (Helyi kávégyár, Draskovec, Komárom, német lágerek a szenvedés helyszínei).[62]

A harmadik jelképes síremléket a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége állította 1993. április 28-án a nyíregyházi temetőben a helyi gettók felállításának 39. évfordulóján. 1996-ban Babócsán állítottak kopjafát a helyi romák az elhurcoltak emlékére. 1997-ben a helyi Roma Kisebbségi Önkormányzat kezdeményezésére emlékkövet állítottak Szombathelyen a Városmajori volt cigány gettó területén. Egy évre rá vita bontakozott ki ennek létjogosultságáról a városi Önkormányzatban és a sajtóban. Hír született arról is, hogy ismeretlenek meggyalázták az emlékhelyet.

2003-ben roma szervezetek (RPA, Romédia, RSK valamint a Fővárosi Önkormányzat kezdeményezésére a Nehru parton felállítandó központi Pharrajimos emlékmű felállítására kezdődtek előkészületek. A Roma Sajtóközpont és a Wesley János főiskola kezdeményezésére több pályaudvaron, településen, egykori cigány gettó helyszínén avattak emléktáblát.

 

Hazai roma szervezetek közül először a Vas megyei Független Cigány szervezet rendezett megemlékezést 1992-ben Dachauban és Ravensbrückben. Ezt követte 1994-ben az ötvenedik évfordulón Auschwitzban több száz főnyi csoport (több szervezet küldöttjeként) főhajtása az áldozatok előtt.

1995-től minden évben az RPA szervezésében Budapesten (az országház előtt, majd a Nehru parton) tartottak központi megemlékező műsort, közös istentiszteletet, virrasztást a Pharrajimos áldozatainak emlékére. 1997-től évente az OCÖ Nagykanizsán tartja megemlékezéseit.

 

A romák szenvedéseiről a Pharrajimos idején több dokumentumfilm is született. A filmművészet az utóbbi 15 évben többnyire túlélők megszólaltatásával igyekszik pótolni, amit a történészek elmulasztottak, a tényfeltárás és a társadalmi közbeszéd megteremtése területén.

 

Az áldozatok anyagi kárpótlására a hatvanas évek méltatlan összegű juttatásán túl az 1997-ben lezárult 3. magyar kárpótlási törvény adott volna módot. De a törvény híre, az igénybenyújtás lehetősége – célzott információterjesztés nélkül – alig jutott el a romákhoz.

Valamivel sikeresebb volt az 1999-es svájci segélyakció, azonban alig másfél hónap állt csak rendelkezésre a jogosultak célzott értesítésére. (A Magyar Vöröskereszt által bonyolított jelentkezés során háromszáznál több igénylő kapott segélyt Svájcból.)

2001-ben zárult az a jelentkezés, amely német és svájci alapokból fizet kárpótlást a rabszolgamunkára hurcolt túlélőknek, illetve a deportálás során végzett „orvosi kísérletek” áldozatainak, a gyermekeiket elveszetett deportáltaknak. Az amerikai bíróság döntése alapján indult kárpótlások kifizetését a Nemzetközi Migrációs Szervezet (International Organisation for Migration) intézi. A direkt információ-terjesztés révén 1561 romák-lakta településről érkeztek kárigények, mintegy három és félezer igénylőtől. A kifizetés azonban méltánytalanul lassan folyik. A több ezer jogosult magyarországi jelentkező közül alig pár száz ügyét bírálták el napjainkig.

 

Az osztrák kárpótlás lehetőségét hosszú ideig, (2004. decemberéig) nyitva hagyták. Sajnálatosan az utóbbi évben ezzel a lehetőséggel több bűnöző visszaélt.

 

Jelenleg is folyik svájci segélyakció, melynek keretében azonban nem pénzt, mint 1999-ben, hanem csomagokat küldenek „kollektív kárpótlásként” idős romáknak (IOM- Magyar Baptista Szeretetszolgálat) az akciót néhány megyében folytatták. Ugyanebben a programban idős gondozási és sokak által vitatott egészségügyi felvilágosítási programok is folynak.

 

 

A kárpótlási folyamat megismerésére, illetve a magyar kárpótlás esetleges szükségességének felvetődése kapcsán 2004–ben Parlamenti Vizsgáló Bizottság alakult.

 

2004-ben létrejött a Páva utcai Holocaust Múzeum és Dokumentációs Központ, amelyben ideiglenesen önálló roma Pharrajimos kiállítást nyitottak.

 

 

A cigány razziáktól a megsemmisítésig

Purcsi Barna Gyula

 

 

 

A magyarországi cigányok egy részének „vándorló életmódja” vagy alkalmi kóborlásai megakadályozására a belügyi kormányszervek részéről már a dualizmus korában történnek kísér­letek. Az inmigrációs, bűnmegelőzési és közbiztonsági szempontok reális alapja nem lehet kérdéses, hiszen pl. Romániában — ahonnan talán a legnagyobb számban folyik az elvándorlás — a rabszolgaság intézménye 1856-ban szűnik meg (később, mint az Amerikai Egyesült Államokban). Mivel az újkori történelem eme utolsó, európai rabszolgái a bojárok tulajdonát képező cigányok voltak, ez alól az alávetettség elől menekülve rajzanak ki a XV11I-XIX. Században, a szabad világot jelentő Erdély és Magyarország felé. Jelentős bevándorlás történik a Balkánról is. A bevándorlással együtt járó szociális problémákat (amelyek a már egyébként is meglévőket csak súlyosbítják) a belügyi intézkedések nem oldhatják meg, még ha a letelepítésre vagy valamely átfogóbb megoldásra való törekvések jelentkeznek is, már a XIX. században. A XX. század fordulóján a szabályozás megmarad a nemesi liberalizmus felfogásának keretei között, változást, szigorodást a világháború évei hoznak, addig szél­sőséget vagy túlkapásokat inkább némely politikai vagy sajtó-debatter, (főként a dánosi per körül) vagy a rendészeti szervek (a csendőrség) produkálnak.

Kóbor cigánynak a korszakban az minősül, akit kóborláson érnek és állandó lakhelyet igazolni nem tud. Az 1893. évi cigányösszeírás szerint (amely a népszámlálásokkal ellentétben nem az anyanyelv, hanem az eléggé bizonytalan, ám nem bevallás szerinti „származás” alapján veszi fel adatait) a kimondottan „vándorcigányoknak” Összeírtak száma összesen 8938 fő. A dánosi per (1907) és a háborús idők az újabb ren­delkezésekben is érzékelhető változásokat hoznak, „A cigányok letelepítéséről” szóló 15.000/1916.B.M. eln. sz. ren­delet, bár még mindig úgy rendelkezik, hogy: „.. kóborcigány-nak kell tekinteni mindazt a cigányt, aki nem tudja beigazolni, hogy rendes lakóhelye van”. Egyúttal kimondja a kóborlások megakadályozása céljából, hogy: „.. .ha van rendes lakóhelye, de másutt tartózkodik és ott tartózkodása nem kellően indokolt, a rendőrhatóság őt rendes lakóhelyére utasítja, esetleg toloncúton oda kísérteti” (!.§.). Elrendeli továbbá a kóborláson ért személyeknek a lakhelyükön való nyilvántartását (családostól), s e nyilvántartásba kerültek részére a községi elöljáróság, városi hatóság által kiállított névre szóló és szemé­lyleírást is tartalmazó, „cigányigazolvány” kiadását a 12. életéven felülieknek (10-1 !.§.). A honvédelmi kötelmeknek megfelelően rendelkezik a katonakötél állításáról (5.§.). A visszaeső, s súlyosabb vétségek esetére (mint a hatóság elleni erőszak, megrögzött bűnözés stb.) a rendelet lehetővé teszi (erős megszorításokkal, s csak kivételes esetekre alkalmazható eljárásrenddel), hogy ezen személyek „.. .állami kényszermunka-telepre utalása /internálása/ iránt a járási /városi/ hatóság -felettes hatósága útján – a belügyminiszterhez indokolt felterjesztést tehet” (13.§.).’

A május 17-én kihirdetett rendeletes férfiaknak népfölkelő-szemle, illetőleg sorozó bizottság élt követően a belügyminiszter jónak látta július 10-én kiadni a 101.052/1916.B.Msz. körrendeletét, amelyben arra figyelmeztet, hogy „…a 15.000/1916. B.M. eln. sz. rendelet rendelkezései a bevezető részben foglaltak szerint nem vonatkoznak a letelepült, vagyis azokra a cigányokra, akiknek rendes lakóhelyük van, akik tehát a helyi hatóságok előtt ismeretesek. Az eljáró rendőrhatóságoknak mindenkor gondos feladatát képezze annak megvizsgálása és megállapítása, hogy a rendelet kikkel szemben alkalmazandó, nehogy a letelepült, nem kóbor cigányok a fajazonosság révén indokolatlan és meg nem enged­hető zaklatásnak és sok esetben súlyos anyagi károsodásnak legyenek kitéve.”2

Az 1917.december 16-án kihirdetett, „A nyilvántartott cigányokkal való eljárásról” szóló, 151.041/1917. B.M.sz. kör­rendelet nagyjából megerősíti a fentieket, elrendeli a kóbor­ cigányok ill. a kóbor cigány-családok (tehát csak a kóborlókét) folytatólagos nyilvántartásba vételét, s ezeknek az összeírási íveknek a kiegészítését azokkal a változásokkal, amelyek a „…múlt összeírás óta a létszámban /születés, halálozás, megszökés, kóbor minősítés alóli feloldás, áttelepítés folytán/ előállottak” (Vli./l.).3

A kóbor cigányok felkutatására rendszeres, nagyobb területekre kiterjedő, szervezett akciók e korszakban nem történnek, a csendőrség és a rendőrség által foganatosított előállítások, visszatoloncolások ad hoc jellegűek. E téren alapvető változást csak az 1928-ban kiadott, „A kóbor cigányok hatékonyabb megrendszabályozásáról és újabb adat­gyűjtés elrendeléséről szóló 257.000/1928-B.M.sz. körren­delet” hoz. Ez a belügyminiszteri körrendelet vezeti be Magyarországon az évenkénti, rendszeres, több vármegyére kiterjedő cigányrazziák intézményét: „…Kötelességévé teszem a másodfokú rendőrhatóságok vezetőinek, hogy az 1. pont értelmében teendő intézkedésekkel / szükség esetén több törvényhatóság területén egyszerre foganatosított razziákkal is/ évenkint állapítsák meg a hatóságuk területén talált kóbor cigányok számát, és azt ide jelentsék. E jelentésben a cigányü­gyet érintő egyéb körülményekre is részletesen ki kell ter­jeszkedni.”4

A belügyminiszter „gyökeres” és „végleges” rendezés igényével lép fel: „.. .A kóbor cigányok és más hasonló elbírálás alá eső elemek közrendet, közbiztonságot és közegészséget veszélyeztető kóborlásának és tizeiméinek meggátlása, és ezzel kapcsolatban a cigánykérdésnek gyökeres megoldása nem odázható állami feladat. Ezért elhatároztam, hogy e kérdést – az eddigi, részben hiányos, részben teljesen végre sem hajtott közrendészeti rendelkezések egyidejű hatályon kívül helyezése mellett – minden részletre kiterjedően újból szabályozni, illető­leg véglegesen rendezni fogom.”

A belügyminiszter Scitovszky Béla 1926 októberétől 1931 augusztusáig áll a minisztérium élén – előtte 1922-től a Nemzetgyűlés elnöke tisztét töltötte be -, az el nem odázható állami feladat „gyökeres és végleges” rendezéséhez tehát csak két év múltán fog hozzá.

Az 1. és 2. pontban meghatározza az intézkedés célját, s hogy az kikre is vonatkozik. Bár a bevezetőben a „kóbor-cigányok és más hasonló elbírálás alá eső elemek”-ről esik szó, az első két pont azért így fogalmaz:

„l./ A rendőrhatóságoknak kötelességévé teszem, hogy az országban tartózkodó kóbor cigányok felkutatása iránt a szük­séges intézkedéseket hatóságuk területén haladéktalanul tegyék meg. Ezeket az intézkedéseket a szükséghez képest időnkint meg kell ismételni.

1,1 A kóborló cigányokat, akár munkakerülésből űzik a vándorlást, akár munkakeresés vagy valamely foglalkozás címe alatt teszik azt, kötelesek a közbiztonsági szervek, bárhol találják is őket, azonnal feltartóztatni és fegyveres kísérettel a legközelebbi rendőrhatósághoz előállítani.”

Az előző korszak pozitivista jogszemléletéhez képest, melynek alapelve, hogy kóbor cigány az, aki kóborol – az 1928-as rendelet meghatározása már nem ilyen elavult eviden­cia: kóborlónak számítanak nemcsak az állandó lakhellyel nem rendelkező személyek, hanem a „munkakerülők”, az állandó munkahellyel nem rendelkezők, és a „valamely foglalkozás címe alatt” vándorlók. Vagyis a vándoriparosok is, akik a cigány foglalkozások ekkor még igen jelentős részét művelik (kolompár, teknővájó, köszörűs, szénégető, favágó stb.).

Így, tulajdonképpen ezek lába alól is kihúzza a talajt e láthatóan kiterjesztő jellegű felfogás, hiszen a korábbi korszakban e foglalkozási ágak űzését a belügyi rendelkezések biztosították.

(A cigány vándoripart 193 l-ben további korlátozásoknak veti alá egy kereskedelemügyi és egy belügyi rendelet, melyek az önálló, fogatolt járművel űzött, ma úgy mondanánk „családi vállalkozásokat” lehetetlenítik el oly módon, hogy előírásaiba azok mindenképpen beleütközzenek.)

A razzia-rendelet júliusi kihirdetéséig több hónapos előkészítő folyamat vezet. A miniszter tervezetét január 13-i kelettel valamennyi vármegye alispánjának, s a M. kir. Rendőrség valamennyi kerületi és budapesti főkapitányának megküldi, s értesíti őket, hogy a szabályozás főbb irányelveinek megtárgyalása végett március l -én és az azt követő napokon a Belügyminisztériumban (az I. ker. Országház u. 30.sz. alatt) értekezletet tart, s felhívja a címzetteket, hogy az értekezleten való képviseltetésükről gondoskodjanak és kiküldöttjük nevét hozzá jelentsék.

A tervezet a „Cigányok és más személyek csoportos kóborlásának megszüntetése” címet viseli, s a probléma lényegét jelölő „kóborlás” fogalmát a következőképpen határozza meg: „…Kóborlás alatt állandó, helyhez kötött foglalkozással nem rendelkez cigányoknak és más személyeknek – nomád élet­módhoz hasonló – szokásos helyváltozását kell érteni, akár munkakerülésből űzik azt, akár munkakeresés vagy valamely foglalkozás címe alatt. Csoportosan kóborlóknak kell tekinteni azokat a megállapíthatóan egy társasághoz tartozó szemé­lyeket is, akik egymástól kisebb-nagyobb távolságban ugyana­zon irányban kóborolnak.”

Az előzetes tervezet a később kiadott, s megvitatott körren­delethez képest számos ponton eltérő, radikális felfogást jelez. A 4.§.-a intézkedik a kóborló személyek okmányairól, értéktár­gyairól, melyeket a hatóság elvenne, őrizetbe helyezne, s az eljárás befejeztéig letétként kezelné, esetlegesen birtokolt fegyvereiket (az 1920. évi, 9862. M.E. sz. rendelet értelmében) elkobozná, ami a fegyvertartás szabályozott voltát tekintve érthető. Kevésbé érthető az „állategészségügyi” rendsza­bály, amely szerint a „kóborcsoport” ragályos beteg vonóál­latain kívül „kutyáit és keresetre szolgáló más állatait  (majmokat, medvéket stb.) – ha állatkert,  vagy más hasonló intézmény részére nem értékesíthető – ki kell irtani.”

A magán­tulajdon és a tulajdonnal való szabad rendelkezés alkot­mányos jogával nem fér össze az az előírás, hogy „…a kóbor­láson ért cigányok és más személyek kötelesek hatósági állat­orvos megállapítása szerint egészséges vonóállataikat és járóműveiket hatósági ellenőrzés mellett haladéktalanul értékesíteni. Ha ezt nem tennék, említett ingóságaikat a hatóság értékesíti. Az előbbi bekezdés szerint értékesíthető ingóságok vételára az ingók tulajdonosait illeti, abból azonban elsősorban az őrizet alatt felmerült élelmezési költségeket kell fedezni.”9

A fenti javaslatok – a „nomád életmódhoz hasonló” meg­fogalmazás, az egészséges (nem igavonó) állatok kiirtása, az ingóságok, a vonóállatok és járművek kényszerértékesítése, s azok vételárának az ideiglenes őrizet rabkosztjába való beszámításáig – megvitatásuk során zátonyra futottak, a júliusban kihirdetett rendeletbe nem kerültek be. De nem kerül be a miniszter egy sor más elképzelése sem.  Így az a mega­lázó, abszolutista királyi rendelkezésekre (vagy a „szocialista kor” tanácsi kényszerfertőtlenítéseire emlékeztető) eljárás, amely szerint az előállított „kóbor cigányokat és más szemé­lyeket”, „…kellő fertőtlenítés és szükség esetén hajzatuknak eltávolítása után orvosilag meg kell vizsgáltatni.”10

Vagy a „személyazonosság megállapításának” érdekében: „…a központi bűnügyi nyilvántartó hivatalnál ujjlenyomatok kíséretében való tudakozódás.” Ez nemcsak a körözött vagy gyanús elemekre vonatkozott volna, erről meggyőz bennünket a ?.§.: „…A rendőrhatóság tartozik minden egyes kóborlás miatt előállított és 15. életévét betöltött cigányról és más személyről a mellékelt mintának megfelelő és ujjlenyomattal ellátott nyilvántartó lapot kiállítani, s azt az országos közpon­ti bűnügyi nyilvántartó hivatalnak megküldeni.”11

  1. József egyik „reformgondolata” – amely szerint a cigányok polgárosodásának hatásos eszköze lesz, ha a gyer­mekeket elszakítják a szüleiktől – itt kísért a XX. századi Magyarországon (és nemcsak Magyarországon mint látni fogjuk). „…A rendőrhatóság – ha a kóborlás miatt előállított cigányok és más személyek illetőségi helyét vagy lakóhelyét nem tudja megállapítani – további csoportos kóborlásuk és a társaságukban lévő gyermekek elzüllésének megakadályozása végett a következő intézkedéseket foganatosítja: A./ a csoport 15 éven felüli tagjait meg nem határozott időre közigazgatási dologházba utalja; B./ a csoport 15 éven aluli tagjait a legközelebbi m. kir. állami gyermekmenhelybe beszállíttatja s annak igazgatóságát az 1925. évi 2000 N.M.M. számú ren­delet 7.§-a alapján megkeresi, hogy azokat elhagyottá nyil­vánításukig ideiglenesen vegye fel. A megkeresésben a gyer­mekek létérdekét fenyegető veszély fennforgását igazoló körülményeket és a gyermekekre vonatkozó mindazokat az adatokat közölni kell, melyeket a hatóság ismer. Gyermekeket sohasem tolonc úton, hanem megbízható polgári egyének vagy polgári ruhás rendőri alkalmazottak felügyelete mellett kell a menhelybe beszállíttatni. Az életkort – ha annak iga­zolásához szükséges bizonyítékok nem állnak rendelkezésre -a hatósági orvos véleménye alapján kell megállapítani.”1′

Ez a passzus nem csak mechanikus jellege miatt meglepő, hanem azért is, mert ezt a fajta eljárást már korábbi ren­delkezések is kifejezetten tiltják. A 86.471/1916. B.M.sz. ren­delet hivatkozva a 15.000/1916.B.M.sz rendeletre, (melynek 4.§-a szerint a kellő gondozás alatt nem álló, 7 éven aluli kóbor cigánygyermekek állami gyermekmenhelybe történő elhe­lyezéséről a rendőrhatóság vagy a városi hatóság gondos­kodik) nyomatékosan figyelmeztet.

„…Ezt a rendelkezést némely hatóság úgy értelmezi, mintha a kóbor cigányoknak valamennyi vagy legalább is legtöbb gyermekét állami gyer­mekmenhelybe kellene küldeni, még akkor is, amikor azoknak a kóbor cigányok életmódjához viszonyított kellő gondozása kétségtelen. Azonban a fentidézett rendeletnek nincs ilyen célzata […l, hogy a kóbor cigányok vagy gyermekeik indoko­latlanul erőszakos vagy a szülői érzést ok nélkül sértő elbánás­ban részesíttessenek […] Már pedig a cigánycsaládoknak gyermekeiktől való indokolatlan és erőszakos megfosztása bennük az elkeseredés és a dac érzését váltaná ki és őket a tár­sadalmi rend ellen való harcra, nem pedig az ahhoz való alkal­mazkodásra ösztönözné.

[…] Felhívom ennélfogva Alispán / Polgármester urat, […] gyermekmenhelyekbe csak olyanokat utaljanak, akikel a kóbor cigányok viszonyai szerint is elha­gyottaknak kell tekinteni, […] más szóval: akiknek a men­helyekbe való felvétel nélkül életük forogna közvetlen veszélyben.”13

A körrendelet kiadott szövegéből a gyermekek menhelybe adásáról szóló részletek kimaradnak – a dologházba való utalás megemlítésének kivételével (4.pont), amelyet bün­tetésként az 1913. évi XXI. te. tesz lehetővé, (ez a törvény vezeti be a  közveszélyes munkakerülő fogalmát) de csak az illetékes bíróság ítélete alapján, s nem a cigánykóborlás bűntettére, hanem a munkakerülő életmódra, rendszeres bűnözésre, tiltott szerencsejátékok űzésére, különböző csalásokra, kéjnő vagy tiltott kéjelgésből élő nő által kitartottakra volt alkalmazható. Így a tervezet azon része is elmarad, amely a kóbor csoport miden 15 éven felüli tagját azonnal, „…meg nem határozott időre közigazgatási dologházba utalja.”

A miniszter az egyébként a már a XIX. században is meglévő kényszer­dologházak mellett létre kívánja hozni a speciálisan „ebben a rendeletben megjelölt veszélyes elemek” (vagyis: „cigányok és más személyek”) számára a „közigazgatási dologház” intézményét, amely a belügyminiszter felügyelete alatt állana.

Az itt letöltendő „őrizet” leghosszabb tartama a tervezet szerint 3 év, a szabadlábra helyezés feltételesen egy évre szóló rendőri felügyelettel, nem munkás és rendes életmód követése esetén a rendőrhatóság [tehát nem az illetékes bíróság] rendelheti el az intézménybe való visszaszállítást.14

A kiadott rendelet szövegében azonban mindez módosul: „…A kóborlás miatt előállított cigányok és más személyek közül azokat, akiket az 1913: XXI. tc.-ben, akár más jog­szabályban meghatározott büntetendő cselekmény gyanúja terhel, az illetékes bíróság elé kell állítani. Azokat a terhelteket, akiket dologházba nem utaltak, vagy akiknek javítónevelését nem rendelték el, a büntetőeljárás befejezte, illetőleg a bün­tetés elszenvedése után az illetékes rendőrhatóság további közigazgatási eljárás alá vonja.”15 [Itt a kiskapu a miniszter által tervezett, speciálisan a „kóbor cigányok és más szemé­lyek” részére létesítendő „közigazgatási dologház” büntető intézménye számára, amely az illetékes rendőrhatóságra lett volna bízva.]

A rendelkezésünkre álló statisztikai adatok azt mutatják, hogy ez a rendszabály sem volt a gyakorlatban meg­valósítható, hiszen a kényszerdologházba utaltak száma e kör­rendelet után nemhogy növekedett, hanem elenyésző mértékűre csökkent, még a korábbi évekhez viszonyítva is. A jegyzetben közölt adatok az összes, tehát nem cigány elítéltek számát is tartalmazzák, a cigány elítéltek száma ebből következően ezeknél is kevesebb.16 Végül, a kiadott körrendelet mégsem helyezi hatályon kívül az 1916. évi 15.000 B.M.sz. rendeletet, valamint a kóbor cigányokra vonatkozólag kiadott, összes korábbi rendészeti természetű kormányrendeletet, noha ezt a tervezet 15.§-ában ugyancsak elrendelte volna.

A júliusban kihirdetett körrendelet erősen lefaragott és eny­hébb hangvételű, mint vitára bocsátott változata, mégis anakronisztikus benyomást kelt. Jelentősége abban áll, hogy olyan, a fegyveres rendvédelmi szervek részleges vagy több megyére kiterjesztett, a „kóbor cigányokra” vonatkozó, össze­hangolt eljárását vezeti be, amely később, a német megszállás­sal hatalomra került erők kezében (akik majd e rendeletre fog­nak hivatkozni), a népirtás egyik eszközévé válik. Kétségkívül a miniszteri előterjesztés „gyökeres és végleges” megoldásra törő energikusságával, minden aktualitás híján (hiszen sem a dánosi esethez hasonló bűntény, sem háborús helyzet nem előzi meg), voluntarizmusában jóval felülmúlja a kihirdetett változatot.

Magyarország 1928-ban a Bethleni konszolidáció befejező szakaszát éli. Bethlennek sikerül elérnie a jobb- és baloldali szélsőségek visszaszorítását, a numerus clausus eltörlését s az antant hatalmak számára is elfogadható parlamentarizmus kialakítását. Az elszigetelt magyar külpolitika számára Olaszország az egyetlen olyan győztes állam, amellyel a kap­csolatfelvétel lehetségesnek mutatkozik. Miután az olasz külpolitika, s maga Mussolini hajlandóságot mutat a magyar sérelmek és követelések elismerésére, a Bethlen kormány a kapcsolatok felvételét és szélesítését szorgalmazza. 1926 decemberében kapja kézhez a magyar miniszterelnök Róma meghívását s 1927 áprilisában utazik Itáliába. Az év végén magyar kormánydelegáció jár ugyanott, a fasizmus „mód­szereinek” tanulmányozása céljából.1”

Ezek a „módszerek” pedig nem voltak éppen követésre méltók, főként a belső „rendcsinálás” tekintetében. A fasiszta „squadrák” terrorizáltak mindenkit, akinek a kialakuló rendsz­er nem tetszett vagy aki nem tetszett a rendszernek: a botozások és rombolások mellett olasz specialitás volt az un. „ricinus kúra” (az elfogott, szerencsétlen áldozatba egy tölcséren keresztül, literszám töltötték a ricinusolajat). De e terrorak­ciókon túl, az elhallgattatásra ott voltak a büntető intézmények, a „szigetek” vagyis az internáló táborok, az értelmiség pedig választhatott az egy tálból cseresnyézés – vagy az emigráció és a hallgatás között. A rezsim a hivatásos koldu­sokat kitiltatja a városokból, a maga embereit pedig jól jövedelmező stallumokba ülteti. „Kifelé – írja Barcza György, vatikáni magyar követ – minden újjászületettnek, fegyel­mezettnek és megjavultnak festett, befelé azonban ugyanolyan vagy még sokkal korhadtabb volt, mint addig.”18

Az olasz rend­szer másolására Bethlen maga nem törekedett. Viszolygott a hívei körében átmenetileg népszerű, Mussolini-féle diktátori szereptől is.19

A fasiszta rezsim csak a zsidókra és a mulattokra vonatkozóan hoz a nürnbergi törvények után rasszista törvényeket ill. rendeleteket az „olasz faj tisztaságának és tekin­télyének” védelmében. A cigányokat „rasszként” csak az un. „Politikai szótár” említi meg 1936-ban, a nürnbergi törvények és a Német Belügyminisztérium szolgálati rendelkezéseinek nyomán. Mindezek ellenére azért Olaszországban is létrejön­nek a háború alatt cigány internáló és koncentrációs táborok a keleti határok mentén, majd az olasz ellenőrzés alatt álló Horvát Királyság területén.2″

A magyarországi közigazgatás feltételezhetően tájékozódik, hogy e téren mi történik Európában. A húszas évek cigányokra vonatkozó törvényei például Németországban-Bajorország volt leginkább érintve e téren földrajzi adottságainál fogva-szigorúan tiltják a „hordákban való vándorlást”. „Hordának” számított már két család is, vagy akár egy család s annak házas leszármazói. „A cigányok, vándorok és munkakerülők elleni küzdelemről” szóló, 1926. július 16-i törvény csak rendőrileg kijelölt területen, s a rendőrség megszabta időtartamra adott lehetőséget ideiglenes tartózkodásra, hogy elvegyék a cigányok kedvét a községekben való megállástól, „sötét céljaikat” megelőzendő. Éjszakai szálláshelyükön jelentkezniük kellett a rendőrségen, s ott tartózkodásuk idejére igazolványaikat is le kellett adniuk. A Bajor Belügyminisztérium 1927. november 3-i körrendeletét követően minden 6 évesnél idősebb cigányt nyil­vántartásba kellett venni, ujjlenyomat vétellel együtt, amelyet a tartományi bűnügyi rendőrségen keresztül a müncheni főkapitányság cigányügyi szekciójához (Zigeunerpolizeistelle bei der Polizeidirektion in München) továbbítottak. Ott a személyi és ujjlenyomat-lapokat az 1899 óta vezetett cigány­nyilvántartásba sorolták be. A rendőrségi korlátozásokat a tartózkodásra nézve 1926-tól éppoly széles körben alkal­mazták, mint a tolonceljárást. A dologházat a kezdetektől fogva a „cigányok elleni harc” egyik fő eszközének tartották.

„A közbiztonsági okokból elrendelt kényszerdologház” büntetését szabályozó, 1926. július 16-i törvény alapján min­den olyan 16 év feletti cigányt, aki nem rendelkezett állandó munkaviszonnyal, az illetékes rendőrhatóság a „közbiztonság érdekében” két évig terjedő időtartamra dologházba utalha­tott. Ugyancsak e törvény alapján 1927. november 23. és 26. között Poroszországban több mint 8000 cigánytól vettek ujjlenyomatot életkortól függetlenül. 1930-ban a württembergi Igazságügyi és Belügyminisztérium már elrendelte a minden vádorcigányra vonatkozó ujjlenyomat vételt korra és nemre való tekintet nélkül. Egy 1928-as törvény megtiltja a cigányok­nak lőfegyverek tartását. Egy 1928. április 12-i birodalmi törvény és az azt kiegészítő rendelet pedig rendelkezik minden, a Német Birodalom területén élő cigány állandó rendőri felü­gyeletéről. Mindez jól mutatja a cigányok tudatos kriminali­zálását jóval a III. Birodalom kezdete előtt.

A helyi rendőrségnek már a cigányoknak a helyiségben való puszta megjelenésekor értesítenie kellett a kerületi parancsnok­ságot és a legközelebbi csendőrőrsöt, az esetleges bűncselek­ményt pedig az illetékes bíróságnak a lehető leggyorsabban jelenteniük kellett. A csendőröknek a szomszéd kerület határáig kellett kísérniük őket, amíg a szomszéd őrs át nem tudta venni a megfigyelést. Aki nem tudta bizonyítani német állampolgárságát, kiutasították az országból. Tilos volt kordákban utazni, iskoláskorú gyermekei magukkal vinni. Járműveiken „jól látható módon” fel kellett tüntetniük a tulaj­donos nevét, születési és illetőségi helyét, ellenkező esetben a járművet a rendőrség elkobozhatta. Külföldi, akire a legkisebb gyanú vetődött, hogy cigány származású, vándoriparos engedélyt nem kaphatott. Német cigányok sem kaphatták meg azt, ha nem volt állandó lakhelyük. Akik pedig megkapták (a német állampolgárság igazolása, a bűnügyi nyilvántartás kivonatának bemutatása és tisztiorvosi vizsgálat után) annak a kiállító hatóság rávezette az iparigazolványára, hogy az illető cigány származású. Ezek a kezdetben Bajorországra, majd egész Németországra kiterjedő, egységesülő rendelkezések sértették a német alkotmányt (pl. annak 109. szakaszának 1. bekezdését, mely szerint „minden német egyenlő a törvény előtt”, ül. a 111. szakaszt, amely biztosítja minden német szabad költözködési jogát a birodalmon belül), ezért azután voltak olyanok a bírói karban, akik az említett rendelkezéseket vonakodtak végrehajtani/1

Szinte nincs a magyar belügyi előterjesztésnek egyetlen olyan eleme sem, amely a húszas évek német cigányügyi szabályozásában ne fordulna elő: a razziák kivételével. Németországban a náci párt hatalomra jutásáig nem szerveznek kiterjedt akciókat a kóbor cigányok előállítására.22

Ugyanakkor a magyar rendelettervezel – tehát a miniszteri előterjesztés – büntetési tételei sok helyütt súlyosabbak, mint német megfelelői. Eljárásrendje pedig – ha lehetséges -azokénál is szigorúbb. Gondoljunk csak a járművek kényszer-értékesítésére, az egészséges, nem beteg állatok kiirtására, a 15 éven aluliak menhelybeadására, a 15 éven felüliek dologházba utalására stb. E tervezet szelleme kétségtelenül a magyar alkotmányba ütközik – ha a chartába nem foglalt mag­yar alkotmányosság tradíciójára gondolunk, „alkotmány­ellenes” – ám nem törvényellenes.

Az 1914:50. te. 10.§-a lehetőséget adott a végrehajtó hat­alomnak arra, hogy az állam biztonsága érdekében rendeleti úton intézkedhessek polgárai mozgásszabadságáról. A kommün bukása után megjelenő 1920. március 20./4352.korm,sz. rendelet (elejét óhajtván venni a sok helyütt tapasztalható túlkapásoknak), felsorolja az internálás, a rendőri felügyelet, az őrizetbe vétel, s a lakóhelyről való kitiltás alapjául szolgáló okokat.23

 

Tudatosan hivatkozik az 1928-as, kihirdetett belügy­miniszteri rendelet a „…kóbor cigányok és más hasonló elbírálás alá eső elemek közrendet, közbiztonságot és közegészséget veszélyeztető kóborlásának és üzelmeinek meggátlására”, mert ez az a szempont, (a fenti kormányrendelet alapján), ami a személyes szabadságjogok korlátozását lehetővé teszi. S érthetőbbé teszik – ám nem elfogadhatóvá -azokat a „megoldási javaslatokat” is, amelyeket a korabeli tisztviselői kar megfogalmaz.

Mi a helyi igazgatás felfogása a cigánykérdésről, vannak-e használható javaslataik e tárgyban – ez kánt érdeklődik a min­iszter is. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja 1928. január 17-én körlevelet intéz valamennyi járás főszol­gabírójához és a vármegye tiszti főorvosához. „…A belügyminiszter úr közölte velem, hogy a cigányügyet főként annak közrendészeti és azzal kapcsolatos közegészségügyi szem­pontból való fontossága miatt – újból szabályozni kívánja és ezen ügyben értekezletre hívott meg. Felhívom, hogy ezen ügy­ben gyakorlati tapasztalataik alapján tegyenek hozzám javaslatot.”24

 

A járási főszolgabírák többé-kevésbé pontosan, a kiadott határidőre (feruár 15.) megküldik jelentésüket, javaslataikat. Érdekes adalékokkal szolgálhatnak e javaslatok arra, hogy hogyan képzelik el a kérdés megoldását, szubjektív véleményüknek is hangot adva, végtére is ezek semmire sem kötelezik őket, az alispán vagy közvetíti azokat vagy nem.

A ráckevei járás főszolgabírója tömören intézi el a kérdést: „…Tisztelettel jelentem, hogy a 15.000/1916évi B.M. rendelet, mely a kóbor cigányokra hozatott, nézetem szerint teljesen megfelelő, újabb szabályozása a cigányügynek nem szükséges, kívánatos és szükséges volna azonban fent hivatkozott B.M. rendelet szigorú végrehajtására a községeket utasítani.”25

A pomázi javaslatban feltűnik az egész korszakon végighúzódó, a hatóságok számára megvalósítatlan terv: a cigányoknak fényképes igazolvánnyal való ellátása, (amelyet -ki gondolta volna ekkor? – a Piros László vezette, sztálinista Belügyminisztérium fog majd realizálni). „…Szükségesnek tartanám – írja a pomázi főszolgabíró – hogy a kóbor cigányok telepítése, helyhez kötöttsége törvényhozási úton mondassék ki, minden cigány fényképes igazolvánnyal volna ellátandó és állandóan rendőri felügyelet alatt tartandó. Lakásváltoztatás csak indokolt esetben és a rendőrhatóság előzetes beleegye­zésével volna megengedhető.” Az állandó felügyelethez szük­séges rendőri erők biztosításáról, feltételeinek megteremtéséről a javaslat nem szól, de egy másik – hasonló realitással bíró -elképzeléséről igen: „…Ha arra elegendő anyagi eszközök áll­nának rendelkezésre, úgy közegészségügyi szempontból kívá­natos volna a cigánytelepeknek rendes lakóházakból való létesítése.”26

A dunavacsei járás vezetője főként közegészségügyi szem­pontból tartaná kívánatosnak ellenőrzésüket, vándor iparengedélyt „cigánynak csak igen kivételes esetben” adna ki, s „azon vándoripar-igazolvánnyal ellátott cigányok vándorlá­suk közben a sátorozástól és a faluvégeken való tanyázástól tiltassanak el.”27

A központi járás főszolgabírója (a ráckeveihez hasonlóan) nem sok értelmét látja a cigányügy újraszabályozásának. Február 8-án, járási tisztiértekezleten a jegyzői karral együtt megvitatja a kérdést de – mint írja – „…ennek során nem merült fel olyan eszme, amely gyakorlatilag várható ered­ményre vezetne. Felvetődött az a gondolat, hogy a cigányok­nak szabad költözködését kellene elsősorban korlátok közé szorítani, természetesen az egyéni szabadság lehető sérelme nélkül. Némelyek a cigánygyermekeknek gyermekmenhelybe való utalását és felvételét tartanák célravezető eszköznek […] Véleményünk szerint a szabad költözködés meggátlása, főleg közegészségügyi szempontokra való tekintettel – még az egyéni személyes szabadság némi korlátozásával is -fontosabb érdekekre való tekintettel megengedhető lenne.”2S

Az abonyi főszolgabíró egész elaborátumot terjeszt az alispán elé, bár gyakorlati tapasztalatai ez ügyben nincsenek, mert a járásban kóbor cigányok „igen ritkán tartózkodnak”. Javaslatai a cigányok nyilvántartásba vételére, igazolvánnyal való ellátására, a mezőgazdasági munkákba való bevonására vonatkoznak, ezáltal a kóborlási kedv „.. .ha nem is egészen mert erről szó sem lehet, a vér nem tagadja meg magát /!/, minimálisra lenne redukálható.” Eredeti elképzelést mutat be arra nézve, ha a cigányok mégsem tudnának megélni a járáson belül. Ez esetben átmehetnének a szomszéd járásokba is „…adás-vevés eszközlése végett, de már erre a járás főszolgabírája lépne érintkezésbe azon szomszéd járás főszol­gabírójával, akinek járása területére az illető átlépési engedélyt kér. Ez esetben a két főszolgabíró között előzetes tárgyalás folytatódna le, ha pedig egyik vármegyéből a másikba igényel­tetnék az átlépési engedély, úgy a két érdekelt vármegye alispánjai között történne meg az előzetes tárgyalás.”29 Nem tudni az alispánnak mi volt a véleménye erről a diszkrét diplomáciai eljárásról, de láthatólag a kiadott rendeletbe min­dez nem javasoltatott.

A nagykátai főszolgabíró jelenti, hogy nagyobb számmal a járásban cigányok Nagykáta, Tápiószele, Tápiógyörgye, Tápiószecső és Kóka községben élnek. „Jelenthetem – írja -hogy ezeknek nagy része letelepült községi illetőséggel bír, házuk és kis ingatlanuk is van, foglalkozásuk zenélés, vályogvetés /!/ és teknővájás, a hatóságnak sok dolgot nem adnak. Vándor cigányok az utóbbi időben nem vonultak keresztül a járáson, úgyszólván teljesen eltűntek.” A dőlt betűv­el szedett részt idegen kéz, valószínűleg az alispán vagy refe­rense húzza alá a jelentés beérkezésekor. Problémát a nagyká­tai főszolgabíró az egészségügy és a higiéné területén jelez, de amelyet – mint írja – „…erélyes ellenőrzéssel és a cigányok tisztán tartásával sikerült mindég a bajnak elejét venni.”

A divatba jövő ideológiák hatása alól azonban már nem mentesül, a saját jelentésben írottaknak is ellentmondva: „…Munkára a cigányok szoktathatok nem lesznek, a vályogverés /!/ és teknővájáson kívül munkát soha végezni nem fognak, amihez részben hozzájárul az is, hogy a napszámos munkásság nem veszi szívesen maguk közé a cigánynapszá­most. De a cigány nem is alkalmas a munkára, mert legna­gyobbrészt /!/ vérbajjal fertőzött, satnya, munkát nem bír […], vérbajjal fertőzött lévén a magyar fajú lakosságot fertőzi, s ezen a téren eredményt csak akkor tudunk elérni, ha […] a lakosság másik részétől teljesen elkülönítjük.”30 Hogy e fertőzés hogyan „eszközölhető”, ne firtassuk. Ehhez hasonlókat olvashatunk az 1924-ben megjelenő „Mein Kampf’-ban, csak ott a zsidóságnak címezve.

A kiskőrösi jelentés írója a cigányügy újrarendezésével egy másik legyet is ütne egy csapásra: megspórolná a községekre háruló költségeket, s a Belügyi- vagy a Népjóléti tárcára hárí­taná át azokat.

Az 1916-os rendelet megszigorításával együtt szükséges lenne, hogy „…az államra és társadalomra úgyszólván improduktív, tehát veszélyes népfajnak megrendszabályozásával felmerülő költségek viselése nem elsősorban a mindenkor vitás községi illetőség szerint történnék, hanem vagy a Belügy, vagy a Népjóléti minisztériumi tárcát terhelné legelső sorban.”

„A cigánycsaládok számára állandó jellegű lakásokat kellene építeni, így helyhez kötöttségük fokozottab­ban érvényesülne – írja a továbbiakban – a lótartástól pedig el kéne őket tiltani”. „…visszaéléseiknek nagy hányada ugyanis a lovakkal való üzérkedés körül felmerült fondorlatos eljárásukra vezethető vissza, s […] egyik községből a másikba való ván­dorlásuk is meg volna nehezítve.”

 

A kiskőrösi főszolgabíró írás közben úgy látszik megfeledkezett arról, hogy ő maga is a tár­sadalom „improduktív” rétegéhez tartozik.31

A kiskunfélegyházi járás jelentése a valós helyzetből kiin­dulva, a létfeltételek megjavítását tűzi ki célul, rendészeti és közbiztonsági szempontokkal nem kíván foglalkozni, annak beható ismerete híján. „…Közegészségi tekintetben a járási tisztiorvos véleménye szerint jelentem, hogy […] a járás cigányai két részre oszthatók. Vannak az úgynevezett muzsikus cigányok, kik teljesen polgárosult életet élnek, benn a község­ben, rendes házakban laknak, akiknek életmódja semmiben sem különbözik a környező lakosságtól. A másik része a cigányoknak a lakosságtól elvonulva, kis földből vert putrikban lakik és alkalmi munkákból él. Ez utóbbiak életmódja egészsé­gi szempontból sok kifogás alá esik. Putrijukban zsúfoltan lak­nak, a putrikat sem levegő, sem napfény nem járhatja át. A cigányoknak felső ruhájuk alig van, fehérneműjük még kevesebb. Táplálkozásuk úgy mennyiségileg, mint minőségileg hiányos […]. Lakóházakat kellene részükre építtetni, őket ruhával, fehérneművel ellátni stb., stb. De mivel mindez a cigányok igénykörén kívül esik, nagyon valószínű, hogy még oly nagy áldozatok árán nyújtott felsegélyezésük is gyümölcsözetlen maradna.”32

 

Az alsódabasi főszolgabíró a cigányügy rendezésekor elsőnek a lakhely, így a községi illetőség folyó év január l -i állapota szerinti törzskönyvezését vezetné be. A községek jogait bővítené az irányban, hogy még nem teljes jogosultság­gal is felvehessen olyan személyeket, akikkel mindazon munkát elvégeztethetik, „…amely munkát a többi községbeli polgár nem végez (pecérség, állati hullák elásása, állati boncolásoknál segédkezés, szükségszék tisztítása stb.).”

A törzskönyvezéssel együtt kötelezővé tenné a polgári házasságkötés teljesítését is, s lehetővé tenné a községek, városok számára a közegészségü­gyi, közbiztonsági szempontból hátrányos elhelyezésű cigányok „megfelelő helyre” való kitelepítését. Lajosmizse példájára cigánybíró kijelölését is hasznosnak tartaná, aki jelentené, ha a cigánytelepre idegen cigány jönne be, s akit a hatóság elsősorban venne elő, vonna felelősségre. További javaslatai: évenként megújítandó arcképes igazolvány 12 éves kortól, nemre való tekintet nélkül a haj rövidre vágandó, a ruházat fertőtlenítendő, törvénytelen, természetes „balkezűházasság” kiküszöbölendő, a házasságkötésnél a 20.000/1906 I.M. anyakönyvi rendelet 7.§-a alkalmazandó, hogy „…az eddigi állatias természet lassanként belőlük kiküszöböl tessék.”

 

A lótartástól szintén eltiltaná őket, s hogy e szolgabírói falanszter teljes legyen, kijelenti, hogy amíg a cigányok el nem „polgáriasodnak”, addig „.. .nem jelenhetnek meg közhelyeken, korcsmákban, s legfeljebb a korcsmahelyiségen kívül, futólagosan szolgáltatható ki részükre a szükséglet.”

Súlyt helyezne az iskoláztatásra is, addig, amíg országosan nem rendeztetik, „…a cigánygyermekek részére járásonként cigányiskola lenne kijelölendő, hogy így a gyermekvédelmi törvények emberséges alkalmazásával és megfelelő hatósági szigorral a cigányok polgáriasodása terén nagy haladást érhet­nénk el.” Sajnos, a „polgáriasodás” jozefinista jelszava nem takarja el az alsódabasi főszolgabíró köpenye alól kilógó lólá­bat: a korát igencsak megelőző, rasszista, apartheid­szemléletet.-„

 

A monori járás a cigányok megélhetési problémáit is figyelembe vevő jelentése után – amely a kóborlást úgy kívánja megakadályozni, hogy az engedéllyel utazókat is a helyi rendőrhatóságoknál jelentkezésre kötelezné í4 – érdekes kont-rasztot mutat a kalocsai járás javaslata, amely még a dabasi kollégája ötleteit is megtoldja egy lépéssel: néhány század eleji kuriózum után,” újra felveti a koncentrált, „internáló jellegű” táborokba való kényszertelepítés – egyébként meglehetősen zavaros – elképzelését.

A miniszteri szóhasználathoz hasonlóan „gyökeres” intézkedések folyamatba tételét javasolja. „…A cigánytár­sadalom a polgári elemektől teljesen elkülönítve, külön telepeken összpontosíttatnék, amidőn is nevezetteket megfelelő közegészségügyi és közrendészeti ellenőrzés alatt lehetne tartani. Megjegyzem, hogy ily rendszer mellett őket közérdekű munkálatoknál csapatostul fel lehetne használni. A letelepítésnél a Földmívelésügyi miniszter úr által kijelölendő kopár legelő területek volnának alkalmasak, ahol és amikor is őket megfelelő közigazgatási és csendőri felügyelet mellett, külön községi szervezetekbe lehelne tömöríteni. Ide őket az ország minden részéből koncentrálva kellene letelepíteni és bolyongó hajlamaik kielégítésére őket innen csapatostul kiren­delni.” zután a lójártatásra vagy rabsétára emlékeztető eljárás után, a kollektív diszkrimináció elvének megfogalmazását is szükségesnek tartja. „…Minthogy pedig ők [állampolgári kötelezettségeiknek] semmiféleképp eleget nem tesznek, ennél­fogva nem egyenként, hanem csapatostul kell őket ennek tel­jesítésére szorítani. Hogy ez az ő jogállásuk szempontjából is helytálló legyen, ennélfogva az ő tartózkodásuknak internálás jellegét kell adni, ami indokolva volna a honpolgári kötelmek teljesítésének elmulasztása és közbiztonsági szempontból való aggályos magatartásukkal.”30

Itt már a „cigánytársadalomról” van szó, általában, az intézkedési terv koncentrálás, csendőri felügyelet, internálás, állampolgári kötelezettségek [munka] kényszere, azoknak az elemeknek „korszakalkotó” előlegzéseként, amelyet majd a náci Németország valósít meg együttesen, hozzárendelve ezekhez a különböző megsem­misítési technikákat.

 

A kalocsai javaslat szemléletében hídként szolgálhat a gödöllői járás főszolgabírójának szellemiségéhez, akinek a neve ismerősen cseng: az Ébredő Magyaroktól, Prónaytól induló, Vitéz dr. Endre László, ugyancsak megírja a maga javaslatát. Különös, de kétszer is. Február 14-i kelettel még ezt írja: „…Méíts. Alispán Úr! Tisztelettel jelentem, hogy járásom területén aránylag kevés a cigány, hogy e téren érdemleges tapasztalatokkal nem rendelkezem. Véleményem szerint azon­ban kettő van /!/, mellyel a cigányt rendre és munkára vagy ami valószínűbb, kivándorlásra szorítani lehetne,

l./Az igazolás kérdése. Minden cigánynál arcképes igazolványnak, s szül. akvi kivonatnak kell lennie, mellyel minden községen átvonuláskor jelentkezniük kellene. Minél gyakoribb fertőtlenítés és haj- szakáll nyírás.

2./ A nem dolgozó cigányok közmunkára, útépítés stb. befogása.”” E rövid feljegyzés után, egy hét múlva egy újabb – e tárgyban talán első jelentősebb tel­jesítményei közé tartozó – részletes előterjesztést juttat el az alispánhoz.

 

„…Fenti számú rendeletre pótlólag az alábbi javaslatokat teszem:

l./ Kényszeríteni törvényes házasságra az addig vad­házasságban élő családokat, mi által a községi illetőség tisztázódik és az eddigi erkölcstelen életnek vége vettetik s nem szolgálnak esetleges például a község egyéb lakosságának.

2./ Egészséges, az építési követelményeknek megfelelő lakóház építésére kötelezni, aminek anyagi szempontból akadálya nincsen, mert az őszi hónapokban elégséges pénzösszeggel térnek haza, s bevételi forrásuk még a lovaik eladási ára is.

3./ Lovak tartása alól való eltiltás, melynek két célja van: az állatok megkíméltetnek a rossz tartástól, mert csak szenvedés azoknak a szegény páráknak az élete, amikor a legerősebb tél­ben is egy ronggyal letakarva töltik a napot és éjjelt, etetés nélkül a szabadban. Rendesen beteg, sérült lovakat vesznek 10 -15 P összegért, melyek, ha megdöglenek, titokban megeszik a gazdáik, ha pedig megélnek látványnak is rettenetes, amint pókos, kehes testüket vonszolják, és terjesztik a ragályt és kiö­lik az emberekből az állat iránti szánalmat…”

Ezek a Raszkolnyikov álmára emlékeztető képek nekünk, pszichológiai képesítéssel nem rendelkező olvasóknak is sokat mondhatnak. A javaslatnak azonban nincs vége. „…

4,/ Kényszeríteni, hogy rendesen ruházkodjanak és ne botránkoztassák a járókelőket teljes mezítelenségükkel, /!/ ami megint csak a szeméremérzetet öli ki a gyermekekből.” Ehhez kommentár néni szükséges. Újabb bizonyítékát láthatjuk, hogy a hivatalnoki kar gondolkodni nem kívánó tagjai a könyvespolcról még mindig leemelik Mária Terézia és ÍI József rendeleteit,3* ha cigányügyben kell valamit javaslatba hozni. Endre László a továbbiakban így folytatja:

,,…5./Minden héten kétszer köteleztessenek orvosi vizs­gálatra megjelenni és a községi orvos díjtalanul behatóan vizs­gálja meg őket, ne csak tisztátalan sági, hanem egészségi szem­pontból is. Hajuk és szakálluk /!/ hatóságilag vágassanak le. Koldulástól a legszigorúbban tiltassanak el, és a csendőrség ellenőrizze a cigányokat minden héten legalább egy ízben.

6./ A korcsmárosok a legszigorúbban eltiltandók attól, hogy a cigányoknak szeszes italt kiszolgáljanak, kétszeri kihágás italmérési engedély elvonásával büntettessék.

7./ Mészárosok eltiltandók attól, hogy a cigányok részére azon piszkosán és bélsarasan a levágott állatok belső részét kiadják.

8./A mezőőrök közül annak a kötelességévé tétessék, hogy a dögtérre felügyeljen, amelyiknek a járásába tartozik és abban az esetben, ha az elásott állatot a cigányok kiásnák, rögtön jelenteni tartozik a községi elöljáróságnak…

9./ Minden cigány a legapróbbtól a legnagyobbig arcképes igazolvánnyal látandó el […] ezen igazolványba az illető neve, születési helye, ideje, személyleírása, ismertető jelei és lakóhe­lye, valamint illetőségi községe beírassák. Feltüntetendő a kiál­tott büntetések neme és ideje.

10./ Abban az esetben, ha kóbor cigányok nem hajlandók törvényes házasságot kötni, az idegenből ideszakadt és vad­házasságban élő asszonyok illetőségi helyükre lennének tolon-colandók.”39

Ebből az intézkedési tervből már csak egyetlen elem hiányzik, a „végső”, a „gyökeres” rendezés. Endre maga írja az alispánnak szóló első levelében, hogy cigányokkal kap­csolatos gyakorlati tapasztalatai nincsenek. Majd meggon­dolja magát, s a kérdési – legalábbis elméletben – mégis meg óhajtja „oldani”. Ezt szolgálta volna ez az 1928-as alkalom, a belügyminiszteri rendelettervezetre reagáló, mondhatni „kiérleletlen”, s talán nem is egészen józan tervezete. 1934-ben azonban a Magyar Közigazgatás hasábjain teszi közzé több ponton bővülő elképzelését, A kóbor cigány-kérdés ren­dezése címmel. „…A cigánykérdés megoldása elsőrendű állami feladat” – visszhangzik az 1928-as „razzia-rendelet” bevezetője írásában, amelynek talán egyetlen „kóros” eleme sem eredeti, majdnem mindnek megvan az előzménye, akár a belügyi rendelkezésekben, közigazgatási előterjesztésekben – mint fentebb láttuk – akár a korábbi magyar sajtó hasáb­jain.

 

Ezeknek a kórokozóknak az „életképessége” sajnos később, a „szocialista” korban is megmarad.40

„.. .Az egész ország kóbor cigányait – követeli Endre László – az ország megfelelő pontjain, ahol barakk táborok vagy internáló táborok már voltak, koncentrációs táborokba kell gyűjteni, gyermekeiket kivétel nélkül erre a célra rendelt külön menhelybe vagy épületbe beutalni, esetleg teljesen megbízható vidékeken földmíves családokhoz, egyenkint kiadni s a cigányok munkába állítását a fent említett táboron belül megkísérelni. Erre megfelelő apparátust és igazgatást lehet biz­tosítani […]. Az állami koncentrációs táborokban a kiadások is a legalacsonyabbra csökkenthetők a tömegélelmezés útján, a közegészségügyi ellenőrzés is a leghatályosabb…[Ld. Megjegyzést a Jegyzetben!].41

 

Keresztülvihető az az elenged­hetetlenül szükséges eljárás, hogy a generációkon át kimu­tathatóan rovott multú, aljas ösztönökkel terhelt rablógyilkos, valamint vérbajos, tuberkolotikus stb. betegségben szenvedő cigányok sterilizáció, magtalanítás alá kerüljenek. A Csonka-Magyarországnál sokszorta nagyobb Egyesült Államok területén […] szükségesnek tartották az indiánoknak bizonyos territóriumokhoz való kötését. Pedig ott az indián az őslakosság és a fehér faj a betolakodott jövevény. Mi éppen fordítva állunk a cigányokkal […] Nekik köszönhetjük azt, hogy a külföld nagy része bennünket – műveltségben, erkölcsi és szellemi értékekben magasan fölöltük álló kulturnemzetet – ma is cigánykeveréknek, az európai kultúrközösségbe nem tar­tozó alacsonyrendű népfajnak tart. Ez az állapot sokáig nem tűrhető és éppen azért elsőrendű feladata kell, hogy legyen kormányzatunknak a kérdés végleges, gyökeres és eredményes megoldása.”42

 

Ennek a masszív megszállottságot mutató írásnak filológiai elemzése több szempontból is hasznos lehet. Segíthet bemu­tatni egy-tőről sarjadó előzményeit, valamint fogalmi rend­szerének kapcsolatait, elő- és utóéletében egyaránt. Az 1934-es Endre-cikkben két „új” elemet fedezhetünk fel: a koncentrációs tábort, mint kényszermunka- tábort egyfelől, s a megsem­misítés konkrét eszközét, a sterilizálást e táborokon belül, ame­lyek így együtt korukat megelőzve állítják fel a náci megsem­misítő lágerek modelljét.

A Magyar Közigazgatás azonban, mint fórum 1936-ban egy újabb közleménnyel is dicsekedhet. Vassányi István szol­gabíró „Cigánykódex” címmel jelentet meg közleményt (amelynek összeállítását Fejér megye hozza ekkor javaslatba), az írás Endréénél nem kevésbé vehemens, de annak veszedelmesen „praktikus” ideáival szemben Vassányi gondo­latai már a józan emberi elme elborulása felé hanyatlanak. Szerinte minden cigányt letelepedésre kell kötelezni, s hogy ez könnyebben menjen, elkobozná és elárvereztetné a birtokuk­ban lévő járműveket. Visszavonatná a birtokukban lévő ló-kereskedői igazolványokat, vándoripari engedélyeket. Munka­kényszert (vagy kényszermunkát?) rendelne el velük szemben, s természetesen csak fizikai munkát végezhetnének. Az ezért járó munkabért úgy maximálná, hogy az csupán a legszük­ségesebb javak megvásárlására legyen elegendő. Minden cigányt rendőri felügyelet alá helyeztetne, emellett a testi fenyítést ajánlja „mint igen alkalmas eszközt a cigányok megrendszabályozására”. A férfiaknál botbüntetés alkal­mazását javasolja, a nőknél pedig kalodát, a haj lenyírását, s sötétzárkát böjttel szigorítva.43

A kényszermunkatábor és a kiirtás gondolatának megvan­nak a hazai előzményei, nem kell feltétlenül a Lajtán túl keres­nünk azokat. Danilovics Gyula, Mosón vármegye törvény­hatósági bizottságának tagja 1909-ben készíti el tervezetét „A kóbor cigányok ügye” címmel, amelyben a cigányok „megfékezésére” munkatáborokba való internálásukat javasol­ja, azokat pedig, akik állandó lakhellyel rendelkeznek, rendőri felügyelet alá kell helyezni. A gyerekeket l évestől 12 éves korukig lelencházban kell nevelni, 12 éves koruk után vissza­utalnák őket a szülőkhöz a munkatáborba. Itt megnyírnák, fer­tőtlenítenék, ruhával látnák el őket, mindegyiket lefényképeznék, és ujjlenyomatot vennének tőlük. Nem sok ilyen cigány munkatáborra lenne szükség – írja „szellemesen” a szerző – mert ezek hírére a cigányok kiszöknének az ország­ból Ezt a valóban „korszakalkotó” javaslatot, (amelyből ter­mészetesen nem lett semmi), a társmegyék többsége feliratilag támogatta.114

 

Ezt az írást Endre László – az alispánnak küldött első számú jelentéséből gyaníthatóan – valószínűleg jól ismeri.

A cigányok internálótáborokba való elkülönítését az első világháború után, először Győr vármegye javasolja a belü­gyminiszternek 1921. november 21-én. „…A társadalomra nézve veszélyes elemek internálásának megvan a lehetősége -mondja a felirat – és mi a kóbor cigányt a legveszedelmesebb elemnek tartjuk, a munkát nem ismeri, dologtalanságával rossz példát mutat a a kommunista tanoktól megmételyezett falusi szegény néposztálynak […].” A sok rossz példa adása mellett még a „kommunistálkodás” gyanújába is ajánlatos belekeverni a cigányokat, hogy internálni lehessen őket. Győr vármegye támogatás végett megküldte kérvényét a többi törvényhatóságnak. Komárom és Vas azon melegében elveti ezt a javaslatot, míg Zala vármegye differenciál: a kóbor cigányok internáltassanak, míg a többi a társadalomra kevés­bé veszélyesebb és káros magatartást tanúsító cigányok lakóhelyükön rendőri felügyelet alatt tartassanak. Heves, Csongrád és Jász-Nagykun-Szolnok sem zárkózik fel Győr vármegye internálási javaslatához, még ha egyéb részletekben van is egyetértés.

1934-töí újabb felirat sürgeti Keresztes-Fischer belügymi­nisztert Veszprém vármegye felterjesztésében a kérdés „gyö­keres” megoldására, mert mint írják „…ezeknek a hordáknak az országon keresztül kasul vándorlása nemcsak kulturális szempontból nem engedhető meg, hanem közbiztonság és közegészségügy tekintetében is nagy veszélyt rejt magában.” 1936-ban Fejér megye egy un. Cigánykódex összeállítását javasolja, amely az eddig elszórtan létező jogszabályokat összegyűjtené és ezáltal a közigazgatási hatóságok működését megkönnyítené és hatékonyabbá tenné/5 1938-ra azután megszületik az a 66.045/1938. B.M.sz. belügyi rendelet is, amely szerint minden cigányt gyanús egyénként kell kezelni. Ez a jogszabály öltöztette a törvényesség köntösébe a későbbi nyílt, intézményes, minden alapot nélkülöző üldözésüket.46

  1. szeptember 13-án ez a bűvös kör bezárul Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyének a kormányzathoz szóló felter­jesztésével.’17 A kérdés sürgős rendezésének a Közigazgatási Bizottság által elfogadott indoklása nem más, mint Vitéz dr. Endre László a Magyar Közigazgatás hasábjain 1934-ben meg­jelent cikkének szinte szó szerinti átvétele (kiagyalója felől nem kell sokat töprengenünk), a cigányok számára állami koncentrációs táborok létesítésének szükségességéről, ezen belül a steri­lizáció bevezetéséről. A gödöllői főszolgabíró időközben hatal­mas lépéseket tett a vármegye alispáni széke felé. 1937-ben Szálasi Ferenccel megalapítják a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot, amelyből kilép, hogy 1938-ban elfoglalhassa Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispáni posztját, ahol azután a cigánykérdést is kézbe véve az éves cigányrazziák számát – saját hatáskörben – megduplázza, rákényszerítve a társmegyéket is az ahhoz való igazodásra. 1939. április 22-én kiadott körren­deletében már évi két időpontot tűz ki.

„…Valamennyi járás főszolgabírójának. Utalással hivatali elődömnek 47051/1928, számú körrendeletére /V.H.L. 1928 évf. 434. old./ a kóbor cigányok felkutatása és számbavétele céljából tartandó razzia időpontjául a vármegye területén – a m. kir. rendőrség hatásköri területét kivéve – f. évi május hó 8. napjának és f. évi október hó 2. napjának reggeli 6 óráját tűzöm ki. Elhatározásomról a szomszédos vármegyék alispán­jait mint II. fokú rendőrhatóságokat, a m. kir. rendőrség budapesti és vidéki főkapitányságát, valamint a budapesti és pécsi m.kir. csendőrkerületi parancsnokságokat egyidejűleg értesítem. Felhívom a járási főszolgabírákat, hogy a m. kir. csendőr szárnyparancsnokságukkal lépjenek érintkezésbe és velük karöltve az általános razziát égés?, járásuk területén pon­tosan foganatosítsák. A járásuk területén talált kóbor cigányok számát a nem és kor, továbbá a kocsik és lovak számának feltüntetésével jelentsék be és ezzel együtt a cigányügyre vonatkozó esetleges javaslataikat is tegyék meg […]. Alispán helyett; Dr. Blaskovich s.k. vm. főjegyző.”48

Az 1939. április 24-én kiadott rendeletében pedig a következőket írja: „…Közbiztonsági, közegészségügyi, közer­kölcsi szempontból rendkívül aggályosak a vármegye közön­ségére – különösen a vándorcigányok […]. Ezzel a súlyos körülménnyel foglalkozott Törvényhatóságom Közigazgatási Bizottsága is és felirattal fordult a Kormányhoz, azzal a kére­lemmel, hogy a cigánykérdést országosan rendezze. Addig is, míg ez a kormányintézkedés megtörténik, saját hatásköröm­ben óhajtom ezt rendezni, ezért a következőket rendelem el.

  1. írják össze hatóságuk területén letelepedett oláh (vándorcigányokat és olyan zenész cigányokat, akik a cigány részen laknak és akik zenével magukat fenntartani nem tudják. A továbbiakban ezt az Összeírást helyesbítsék úgy, hogy az elhalálozást, az elvándorlást töröljék, a születéseket pedig jegyezzék be.
  2. Az előbbi összeírásból állapítsák meg, hogy hány mind­két nembeli 14 éven felüli vándorcigány van és ezt hozzám jelentsék.

III.     Jelentsék azt is, – helyben – egy arcképes igazolványba való fényképnek mi a legalacsonyabb ára? Jelentését 14 nap alatt tegye meg.”49

Vándorcigányok tehát Endre szerint azok a muzsikus cigányok is akik a zenével magukat fenntartani nem tudják és a letelepedettek is. Ez az egész koncepció, az újszülöttekre is vonatkozó összeírástól az arcképes igazolványokig, többször is kifejtett mögöttes szándékairól árulkodnak, amelyeket a Magyar Közigazgatás hasábjain vagy a vármegyei Közigazgatási Bizottság által elfogadott határozatban is megismételt.

A vándor vagy oláh cigányok kiirtását – Magyarországon talán először – a Népszínház volt igazgatója, a Pesti Hírlap publicistája, Porzsolt Kálmán követeli 1907-ben. Az idegenfor­galom pangása okán /!/ született, „A mi cigány hírünk” című írás szinte anticipálja Vitéz dr. Endre Lászlót..,.. .Kulturállam lehet az az ország, ahol egy tolvaj és rablógyilkos népfajt megtűrnek? Mert az oláh cigánynak ez a jellegzetessége. […] Kulturállam az ilyen fajt a saját területéről – kiirtja. Kiirtani! Igenis, ez az egyetlen mód. Hiszen miből áll tulajdonképpen a civilizáció? A civilizációra nem hajló és nem alkalmas ember­fajoknak a kiirtásából! A legcivilizáltabb nemzetek Európán kívül mindenütt, Amerikában, Afrikában, Ázsiában és Ausztráliában is civilizálatlan és civilizálhatatlan emberfajokat irtanak ki. És az irtó háború állandó. S mi Európa közepén magunk közül nem tudunk kiirtani egy emberfajt mely minket rabol és gyilkol, a vándor oláh cigányt! Ez szégyene Magyarországnak!”

„.. .Könnyen legyőzzük a banditákat az erdőben, a bennünk lévő banditát azonban nem” – Takuan japán zen mester szavai illenek ide. Hogyan jutott el a népszínművektől és operettektől, Blaha Lujzától, Fedák Sáritól igazgatójuk a szociál-darwinizmusig, Gobineau-ig? Rejtély. A cikk még nem helyezkedik tisztán biológiai, „fajhigiéniai” alapokra, mint a náci „tudományosság”, mert azért bizonyos vegyülés nincs ellenére. „…A muzsikus cigány nem hoz szégyent Magyarországra sehol, mert jól muzsikál, A magyar ember föl sem tudja fogni azt az Isten csodáját, hogy közöttünk él egy félvér magyar nép­törzs /!/, amely a természetes zenei tehetségével századokon át fenntartja számunkra legerősebb nemzeti vonásunkat; a ma­gyar dalt […] Hála és tisztelet a magyarcigány zenei géniének!”50

A magánszemélyek javaslatai között kiemelkedő helyet vívott ki magának a Correspondence de Hongrie szerkesztőjének Széli Kálmán miniszterelnökhöz címzett feli­rata 1903-ból, amelyben azt indítványozta, hogy a hazai cigányságot telepítsék ki Szomáliába /!/.

Akiket azután az ottani „…mullali szabadon és nagy örömmel fogadna, mint valóságos kultúrvezetőket és azok ott, annál inkább megszoknának, mert hasonló arcszínűek és fajból lévén, a parasztok által nem lennének mint itt visszataszítva, mint alsóbb rendű és megvetendő lények, hanem ellenkezőleg az ottani fekete középosztályává nőné ki magát […]

Mily álom­nak a megvalósulását vinné keresztül az Ön kabinetje, azt amire Mária Terézia hiába vállalkozott!”

  1. József rendelkezéseibe botolva (korábban is, később is) honatyáink rábukkanhattak arra a (korabeli) törvényhatósá­gok által felterjesztett javaslatra, mely szerint semmi esetben sem engedélyezzék, „…hogy a cigány a maga fajtájabelivel kössön házasságot” – ez azután különböző, eredeti ötletek táptalajának bizonyult. Így Gabányi Miklós képviselő számára is 1908-ban, aki a képviselőház előtt előbb a cigány férfiak besorozását javasolta örökös katonának, majd a purdék men­helybe hordását, végül, de nem utolsó sorban a cigánylányok, – asszonyok /!/ férjhez adását parasztlegényekhez. Az olümposzi kacajra fakadó képviselőház lelki szemei előtt valószínű­leg felsejlett azoknak a parasztlegényeknek az arca, akiknek már csak néhány pipás öregasszony jutott volna.51

Érdemes Összevetni a magyarországi cigányokat érintő javaslatokat és intézkedéseket a német szintiket és romákat érintő bánásmóddal és rendszabályokkal. Fentebb láttuk a Weimari Köztársaság idején az un kóbor „hordák” ellen, s általában a cigányok nyilvántartására, megfigyelésére és . megkülönböztetésére hozott intézkedéseket. A jogi diszkrim­ináció ellenére ebben a korszakban a cigányok élethez való jogát nem kérdőjelezik meg. Azonban 1899 márciusától a Müncheni Királyi Rendőrigazgatóság keretében létrehoznak egy hírszolgálatot a Biztonsági Rendőrség számára, ahol -valószínűleg a történelemben először – tervezik és szervezik meg egy népcsoport totális összeírását és megfigyelését. A müncheni Cigányközpontnak minden modern technikai segédeszköz rendelkezésére állt: távirda, fényképészet, ujjle­nyomat- és személyi nyilvántartás. Megvalósult itt mindaz, amelyre a magyar belügyi és közigazgatás szinte az egész századon át törekedett, s amely nem szándéka szerint, de tehetetlensége folytán meghiúsult. A müncheni Cigány­központ érintetlenül éli túl a császárságot, a köztársaságot és épül be a Harmadik Birodalomba. 1938-ban a berlini Birodalmi Bűnügyi Rendőrséghez csatolják, ekkor már a németországi cigányok 80-90 %-áról aktával rendelkezett. A megsemmisítés egyik eszköze tehát rendelkezésre állt.

A megsemmisítés ideológiai alapját a szociáldarwinista „fajhigiéné” elmélete szolgáltatta, végrehajtását a jogrendbe való bevezetése segíti elő, értve ezalatt a központi és helyi ren­deleti szinteket is. Az un. Fajhigiéniai Kutatóintézet 1936-ban jön létre a Birodalmi Belügyminisztérium Egészségügyi Hivatalának egyik ügyosztályaként. Az intézet munkájának célkitűzése – mint azt az egyik 1939-ben készült beszámolóból megtudjuk – „.. .a szociológiai jelenségek biológiai, tehát végső soron az öröklődés törvényeiből levezethető gyökereinek egzakt módszerekkel történő kimutatása,” Robert Ritter, az intézet vezetője már igen korán követelte az un. „cigánykeverékek” sterilizálását, így 1935-ben Berlinben, nemzetközi fórumon, a „népességtudomány” kongresszusán. A „cigánykeverék” német definíciója súlyosabb volt, mint a „zsidókeveréké”. Egy személy már akkor is cigánykeveréknek számított, ha 16. ükszülője közül kettőt cigányként soroltak be. A cigány vagy cigánykeverék minősítés 1943-tól egyértelmű volt az auschwitzi deportálással. „Németországban azokat, akiknek csak egyik nagyszülőjük volt zsidó, a nemzetiszocialista üldözések nem érintették.”52

Leonardo Conti, a Birodalmi Belügyminisztérium Egészségügyi Részlegének vezetője a sterilizálás célját így határozza meg. „…A cigányok további szaporodásából szár­mazó minden veszély megelőzhető, ha a […] ma rendelkezé­sünkre álló radikális megoldást választjuk az örökléstanilag alacsonyabb értékű utódok létrejöttének megakadályozására [… ] meg kell próbálni különleges intézkedésként a cigányok és cigánykeverékek terméketlenné tételét azonnal végrehajtani.”53

Az 1933. szeptemberi, az 1933. júliusi, „öröklött rendel­lenességgel rendelkező utódok elleni védekezésről” szóló törvények, az 1935. októberi „a házasság egészségességéről” szóló törvény és az 1935. szeptemberi „vérvédő” birodalmi pol­gári törvény alapján már hajtanak végre sterilizációkat.

1934-ben 62436 sterilizációt hajtanak végre, egy évvel később 71760 beavatkozásra került sor. 1945-ig pedig kb. 200.000-350.000 személyt sterilizáltak, kb. 5000 gyermeket gyilkoltak meg kemény drogokkal vagy táplálékelvonással az öröklődő és veleszületett betegségek „kutatására” hivatkozva, akik között nemcsak fogyatékos betegek, hanem olyan „betegek” is, akiknek „betegsége” csupán faji hovatartozása volt – magya­rán cigány- és zsidógyermekek voltak. Endre László már 1934-ben a Magyar Közigazgatás hasábjain követeli a cigá­nyok számára a koncentrációs kényszermunkatáborok létesíté­sét és az ezekben könnyebben végrehajtható sterilizációk alkal­mazását – és valószínűleg tudja mit beszél. 1942- ben már a Népegészségügy hasábjain kibontakozó vitában egész tábora van – közöttük hippokratészi esküt tett orvos is akad – a cigá­nyok számára létesítendő koncentrációs táboroknak és a miden cigányra (még a muzsikus cigányok egy részére is kiterjedő) sterilizációnak.

A németországi cigányokat csak 1935-től kényszerítik őrizet alatt tartott táborokba. A cigánytáborok létrehozását a helyi hatóságok vagy az alárendelt rendőri szervek kezdeményezhették, anélkül hogy ennek meglett volna a for­mális jogi alapja. Az intézkedés elsősorban a lakókocsi- vagy barakktelepeken lakókat érintette, azok, akik beilleszkedtek, akkor kerültek sorra, ha fajilag cigányként regisztrálták őket. A cél azonban az volt hogy az egy városhoz vagy egy területhez tartozó cigányokat gyűjtsék egybe. A táborokat a városokon kívül rendezték be (hogy „kopár legelő területeken”- e mint azt az 1928-as magyar főszolgabírói javaslat ajánlja, nem tudjuk), hogy ezzel lakóit a népesség többi részétől elszigeteljék. Korlátozták a szabad mozgást, a tábor lakóit őrizet alatt tar­tották. Ez a helyi szintű internálás további lehetőséget adott a minél teljesebb regisztrációhoz és a faji szelekcióhoz.

A legkorábban Köln városa létesített ilyen tábort 1935-ben. Berlin egyik külső kerületében, Marzahn-ban az olimpiai játékok előtt, 1936-ban gyűjtik össze a tartomány egészéből a cigányokat, de voltak hasonló táborok Essenben, Düsseldorfban, Frankfurtban s más városokban is. Az internáló táborok gyorsan átalakultak kényszer­munkás telepekké. 1939-ben Berlinben gyakorlatilag az összes munkaképes szintit és romát a mélyépítésben vagy a gyárak­ban dolgoztatták 1939-ben születik meg a döntés a Birodalmi Biztonsági Főhivatalban a szintik és romák „letelepítésére” – a Weimari Köztársaság ezirányú rendeleteit felhasználva – vagyis a nemrég megszállt Lengyel Főkormányzóság területére való deportálásra. Mielőtt az általános deportálás megindul­hatott, szükség volt átmeneti gyűjtőtáborok felállítására, ezek helyi szinten, mint „rendőrségi cigánytáborok” először az annektált Ausztria területén szerveződnek meg (Fischamend, Salzburg, Lackenbach), később ezek is átalakulnak koncentrá­ciós, megsemmisítő táborokká. Auschwitzba és a többi megsemmisítő lágerbe is általában ezeken keresztül visz az út. 35 Magyarországon – mint láthattuk – korán megjelennek a cigánykérdés „rendezésének” olyan elemei, közigazgatási javaslatokban, feliratokban, sajtócikkekben amelyek később szinte pontról pontra megvalósulnak és a megsemmisítés eszközei lesznek a III. Birodalomban.

Így az internáló-, kényszermunkatábor gondolata (az előbbit a dánosi ügy ide­jén, 1907-ben a Hortobágyon átmenetileg fel is állítják), a szervezett razziák (1928-tól kezdve), és a kiirtás szörnyű ideá­ja, amely a századelős sajtó kirohanásai után, konkrét formát a harmincas évek derekán kezd testet ölteni az Endre László­féle sterilizációs követelésekben. Ezek az elképzelések nem a közvélemény széles rétegeiben vagy a lumpen elemek szűkebb köreiben bukkannak fel, hanem a tisztviselői kar gondolko­dásában. A fentebb tárgyalt központi megyéken túl, a történeti irodalomban eddig feltárt nyugati és déli megyék is nagyjából hasonló képet mutatnak. 56

 

A közigazgatási tisztikar cigányel­lenessége véleményünk szerint hatalmi súlyánál fogva súlyos­abban esik a latba, mint a hatalommal nem rendelkező tár­sadalmi rétegek előítéletessége, verbális agressziója, amely a „szocialista” korban szökkent szárba, s napjainkra terebélyes lombot öltött. Fajbiológiai, „tudományos” alapú cigányellenes törvény Magyarországon nem születhetett meg, az ilyen irányú kísérleteket a Felsőház még a háború alatt is megakadályozta. A cigányok létalapjait egyébként sem törvényi, hanem rendeleti úton tették tönkre, eljutva a minden cigány gyanús, – vagyis potenciális bűnöző – felfogásig. [Cigányellenes faji törvényt egyébként a náci Németország sem hozott. A romák és szintik megsemmisítéséig rendeletek sora vezetett]

Túl kell lépnünk azon  a  (romantikus  irodalmi ha­gyományainkon is alapuló), nosztalgikus történeti megközelítésen, hogy Magyarországon a második világháborút megelőzően, s azalatt sem volt cigányellenesség. A végrehajtó hatalom tisztikara jó részének gondolkodására a cigányel­lenesség, a hatalmi szervekre az „intézményes diszkrimináció” kimutathatóan jellemző.” A kérdést semmiképp sem foghatjuk fel a „kóbor cigányok megrendszabályozása” problé­maköreként, mert ez a hatalom diszpozíciójával lenne azonos, amellyel már csak a kellő időbeli s erkölcsi távlatból sem azonosulhatunk. Egyébként ezek a rendszabályok a cigányság­nak sokkal szélesebb rétegeit érintik, mint az un. „kóborló” réteget, s eljutnak a „minden cigány gyanús” hatósági általánosításig. A rendeletek alkotói a cigányság megélhetésére vagy „polgárosodására” bizonnyal kevesebb gondot fordí­tanak, mint megrendszabályozására, a közigazgatás „héjái” pedig inkább azzal foglalkoznak, hogy hogyan szigeteljék el és szabaduljanak meg tőle. Elképzeléseik a német megszállásig nem valósulhatnak meg, addig Magyarországon a cigányok életét közvetlen veszély nem fenyegetheti. A cigány-apartheid és a durva erőszak híveinek elképzelései a közvetlen hivatali fórumokon vagy felsőbb szinteken zátonyra futnak. Az idegen megszálló hatalom árnyékában, az új hatalmi pozíciók kérészéletű birtokában azonban belőlük lesznek a cigány és zsidó népirtás „meggyőződéses”, nem kényszerű végrehajtói.

 

 

 

 

 

JEGYZETek:

1 A cigányok letelepítéséről szóló 15.000/1916 B.M. eln.sz. rendelet. in: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422- 1985. Kossuth, Bp.1986. (A továbbiakban MCD) 183-191.p.

  1. A cigányoknak illetőségi vagy lakóhelyükre való utasításáról szóló 101.052/1916. B.M.sz körrendelet ín: MCD 193.p.
  2. A nyilvántartott cigányokkal való eijárásról szóló 151.041/1917. B.M. sz kör­rendelet, ín: MCD I94-200.p.
  3. 257.000/1928 B.M.sz. körrendefetA kóbor cigányok hatékonyabb megrend-
    szabályozásáről és újabb adatgyűjtés elrendeléséről.In: MCD. 200-201.p.
  4. 151.041/1917. B.M.sz. körrendelet, VII. fej. „…Azoknak a nyilvántartásba vett cigányoknak, akik időlegesen helyhez kötött, rendes vándor-foglalkozást űznek, mint a teknővájők, favágók, kosárfonók, szénégetők és egyéb hasonló munkásoknak, minden lehető módon segítségére kell lenni, hogy a tél folyamán foglalkozásukat – megfelelő igazolvánnyal ellátva – kellő ellenőrzés mellett akadály nélkül folytathassák.”
  5. A letelepült cigányok vándoripari és házalási tevékenységének korlátozásáról szóló 141.113/1931. K.M. sz. rendelet. Ld. még: A cigányok vándoripari és házalási engedélyéről szóló 192.30471931. B.M.sz. rendelet. MCD 207-208.p.

7 Pest Megyei Levéltár (a továbbiakban PML) IV.408-b Pest-Pilis Solt-Kiskun Vármegye alispáni ált. iratok, 1928. 3405. (M.kir. Belügyminiszler/VHI.Szám: 159.200/1927/VIII.)

  1. Uo.Tervezet Cigányok és más személyek kóborlásának megszüntetése.” (].§.)
  2. Uo. 4.§
  3. Uo. 5.§.
  4. Uo. 6-7 §
  5. Uo.9.§.„B”pont.

13 „A kóbor cigányok gyermekeinek állami gyermek menhelyekbe való elhe­lyezéséről” szóló

86.471/1916. B.M.SZ. rendelet; Id. még: 76. 334/1908. sz belügyminiszteri határozatot.

MCD 210,211 .p.

  1. Tervezet… PMLuo. I2.§.
  2. 257.000/1928.B.M.SZ. körrendelet „ A kóbor cigányok hatékonyabb megrendszabályozá-sáról és újabb adatgyűjtés elrendeléséről.” (4.pont)

MCD 200-202.p.

  1. in; Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris-

Századvég, Bp. 1995. 152.p.

Dologházra ítélt elkövetők Magyarországon 1923-1940 közölt.

 

ÉvJogerősen elítéltek számaDologházba utaltak számaEz %-ban
 összesenÖsszesen 
192358839250,042%
192459479380,063%
192640 537240,059%
192942696110,025%
19324511590,019%
193548570130,026%
19385094860,011%
194056 35!110,01917*

 

  1. Ormos Mária: Mussolini.Polg ART K.Ktt..Bp. 2001). 2,k. 368-369.p.

és Romsics Ignác: Bethlen István. Osiris Kiadó.Bp. 1999. 293,p. 111 Barcza György; 18. Diplomata emlékeim (1911-1945). Európa-História. Európa,

Bp.1994. l.k. 172-174.p. „-

  1. Romsics 1. lm. Uo. -„
  2. Kárpáti, M.: La politica fascisla vcrsű gli Zingari in Itália. Lacio Drom.

1984.(20)2-3.41-42.p.

  1. Hohmann, Joachim S.: Geschichte der Zigeunerverfolgung in

Deutschland.Campus Verlag, Frankfurt/New York, 1981. p.77-82.

22           Lti. Henrielle Asséo bevezetőjét, ín: Szintik és romák a náci rendszer idején.

A „fajelmélettől” a lágerekig.Centre de recherches tsiganes, PONT K.

Bp.2001. 11.p.

  1. Magyar alkotmánytörténet. Osins K.Bp. 1999. 247-248.p.
  2. PML ÍV.485-b. 1928. 3405. (3905/1928.kig.sz. Pest -Pilis -Solt-Kiskun vármegye alispánja

Tárgy: A cigányügy szabályozása. Határidő:február 15.)

  1. Uo. (5!)ó/1928,kig.sz.l928.febr.l A ráckevei járás főszolgabírája)
  2. Uo.(608/1928,kig.sz.l928.márc.7. Pomázi járás főszoigabírájától)
  3. Uo.(348/1928,kig.sz. 1928.jan.23. A dunavecsei járás főszolgabírájától)
  4. Uo.(1169.sz./kig.l928.1928.febr.l0. A központi járás főszolgabírája)
  5. „Uo. (388/1928.kig.sz. 1928.febr.g. Abonyi járás főszolgabírájától)
  6. Uo.(413/1928.kig.sz. 192S.febr.l. A nagykátai járás főszolgabírájátál) ll.
  7. Uo. (642/1928.Kig,sz. 1928.febr.22. A kiskőrösi járás főszolgabírája)
  8. „Uo. (3905/1928.kig.sz. 1928.febr, 11. A kiskunfélegyházi járás főszol­gabírájától)
  9. Uo. (406/1928.SZ. 1928.mácius 10. Alsódabasi járás főszolgabírájától)

34 Uo.(828/1928.kig.sz. 1928.febr.28. A monori járás főszolgabírájáról)

  1. „Ld. alább Danilovics Gyuia Mosón Megye Törv.Hatósági Bizottsága tagjá­nakjavaslatát 1909.
  2. PML, Uo.(602/Í928.kig.sz. 1928.jan.23. A kalocsai járás főszolgabírájától)
  3. Uo. (635/28 kig.sz. 1928 febrár 14. A gödöllői járás főszolgabírájátöl).
  4. Mária Terézia 1769-es rendelkezésében természetesen csak a gyermekek mezítelenségéről olvashatunk: „.. .Szintén ugyanazon feni említett császári és királyi felség akarja, hogy a cigányok gyermekei ne merészeljenek lakásuk­ból mezítelenül kijönni, ellenkező esetben elrendeli hogy a szülőket testi fenyítékben részesítsék, a gyermekeket pedig fogják be és vesszőzzék vagy korbácsolják meg.” MCD 85.p.
  5. Uo. (635/1928.fcbruár 21. A gödöllői járás főszolgabírájától)
  6. Ld. Purcsi Barna Gyula: Fekete személyi igazolvány és munkatábor. Kísérlet a cigánykérdés

megoldására az 50-es évek Magyarországán? Beszélő. 2001. június…

41 [Megjegyzés: Endrének a munkatáborokra vonatkozó eíképzclése-a sterilizá­ciótól eltekintve-

szinte pontról pontra ismétlődik egy a „népi demokratikus: L Belügyminisztériumban a

cigánykérdés rendezésére tett, 1952-es belső javaslatban, Ld.uo.j

  1. Endre László: A kóborcigány-kérdés rendezése. Magyar Közigazgatás,1934.16.sz. 5.p. ín: MCD

225-226.p.

  1. Vassányi István: Cigánykódex. Magyar Közigazgatás, 1936/44, 1936/46, 1936/47.sz.
  2. Danilovics Gyula, Mosón Vármegye Hivatalos Lapja, 19()9.december 2. ín: Bevezetés a magyarországi cigányság kultúrájába. Oktatási CD ROM.Bp. 1986.2.3.3.
  3. Pomogyi László, im. 64-69.p.
  4. Mezey Barna-Tauber István : A magyarországi cigányság helyzetének ren­dezését cólzó jogi

szabályozás egyes kérdései, ín: Acta Facultatis Politico-Jundicae Universitatis Scientiarum

Budapesticnsis de Rolando Eötvös Nominatae.TomusXXIIÍ. Bp.1980, 230.p.

  1. Pomogyi, im.67-68.p.
  2. BFLIV. 402-a. Központi Járás főszolgabírójának iratai. Ált. közigazgatási

iratok. (Szám: ad 1.14059/1939.kig.)

  1. Pest Vármegye Hivatalos Lapja, !939.évi IS.számához. 22.659-1939.kig.sz.

Vándoreigányok összeírása és megrendszabályozása,Bp.l939. április 24,

  1. Zsolt [Porzsolt KáJmán] „ A mi cigány hírünk”.Pesti Hírlap, 1907. augusz­tus 6. ín. MCD 223-

225.p.

  1. Pomogyi László: im. 80, 60,p.
  2. Herbert Heuss: A szinti és romaüldözés politikája Németországban (1870-1945).In: Színük és

romák a náci rendszer idején. A „fajelmélettől” a lágerekig 1. Centre de recherches tsiganes,

PONTICBp. 2001. 21, 27-30.p,

  1. Uo. 30-31.p.
  2. Hohmann, Joachim S. Im. 140,p.

54/a. Ld. Pomogyi,im. 85.p.

  1. [Szita Szabolcs szerk.] Tények, adatok a cigányok háborús üidözteíésének (1939-1945)

tanintézeti feldolgozásához. Magyar Auschwitz Alapítvány-Holocaust

Dokumentációs központ, Budapest. Nyugat-Magyarországi Egyetem Soproni

tanárképző Intézete, Társadalomtudományi Tanszék, 9-15.p. Spririg, Frank: A cigánytábor. A szinti és romaüldözésre szolgáló intézmény létrejötte, tulajdonságai és jelentősége a nemzeti szocializmus ide­jén, ín: Sziníik és romák a náci rendszer idején.. .35-63.p

  1. Ld. Karsai László: Cigánykérdés Magyarországon 1919-1944. Üt a cigány holocausthoz.

Cserépfalvi K- Bp.1992. és Pomogyi, im.

  1. Pomogyi, im. 282-286.p.

 

A várpalotai és Inota-Grábler tói cigány tömeggyilkosságok története

1945. január végén

 

 

Ury János

 

 

 

 

 

Az október 15-i hatalomátvétel után a nyilas vezetők – Ács Ferenc, Pintér József, Dominó József – kezébe került a tényleges hatalom. Első dolguk volt kapcsolatot teremteni a németekkel, különösen a Gestapóval. Pintér Józsefet, a nyilas párt Fejér megyei szervezetének vezetőjét Szálasi novemberben kinevezte főispánnak. A főispán első cselekedetei közé tartozott, hogy az 1944. október 28-án kihirdetett rögtönbíráskodásnak maradéktalanul eleget tegyen. A katonaszökevények felkutatására, illetve a kirendelt karhatalom támogatására szólította fel a községi vezetőjegyzőket. 1944. október 26-án intézkedést hozott, hogy Fehérváron minden

Nevelő intézetet a német katonák megfelelő elszállásolására adjanak át. Pintér, mint hadműveleti kormánybiztos, összeíratta[63]a munkaképes cigány lakosságot, akiket ugyancsak honvédelmi munka címén útépítésnél, romeltakarításnál és egyéb közmunkákban alkalmaztak. Később a 16 éven aluli cigányokat is összeírták, mivel a kormánybiztos a cigánykérdés központi rendezéséig a hadtest területén élő összes cigányok ügyét egységesen rendezni kívánta. Mindezeket csak részben valósíthatta meg.

Megállapítható volt, hogy a németek november második felétől úgy viselkedtek a megyében, mint az ellenséges területen: teherautó számra hordták az élőállatokat, a gabonát, gépeket.

Kiutalás nélkül költöztek be épületekbe, az üresen maradt házakat pedig, kirabolták, a berendezést összetörték.[64]  Hasonló információ nyerhető Csoknyai Pál ezredes naplójából. Csoknyai Pált 1944. november 16-án nevezték ki a 20. gyalogos hadosztály gyalogsági parancsnokává. A hadosztály és a gyalogsági parancsnok harcálláspontja 1944. december 9-től Várpalotán volt. Csoknyai 1944. december 19-én felkereste Székesfehérvár polgármesterét, Kerekes Lajost, és tájékozódott a város helyzetéről, illetve megbeszélték az együttműködés részleteit. A polgármester felhívta Csoknyai figyelmét a városban uralkodó anarchiára, kérte a segítségét annak megszüntetésében (a beszállásolások szabályozására, a harácsolások, a rablások megszüntetésére, a garázdálkodó nyilasok és katonaszökevények megfékezésére” stb.). Délután Csoknyai ezredes magához kérette a helybeli Nyilaskeresztes Párt vezetőjét, és parancsot adott, hogy a párt fegyveres alakulatát a város belbiztonságának megvédésére szervezze meg.[65]

Székesfehérvárt 1944. december 22-én elfoglalták a szovjet csapatok és 1945. január 23-ig tartották birtokukban. Erről az időről nincs értékelhető információnk.

 

  1. január 22. után Székesfehérvár polgári lakossága számára a helyzet elviselhetetlenné vált. A városban hadiállapotok uralkodtak. Kifogyott az élelmiszerkészlet, nem volt semmilyen közszükségleti cikk. Az állandósult légitámadások, tüzérségi belövések miatt az élet tarthatatlan lett. A város lakosságának háromnegyed része elmenekült. A katonai hatóságok nemigen törődtek a lakossággal. Annak is ők vették hasznát, hogy a lakosság elmenekült, mert az elhagyott lakásokba katonákat lehetett elszállásolni. Ezenkívül sok házat erőddé alakítottak át, e célból többet fel is robbantottak. A tábori csendőrség a városba polgári személyeket nem is engedett be. Néhány személynek azonban sikerült német vagy magyar katonai járművel bejutni Székesfehérvárra. Ezek elmondták, hogy január végén a városban kihaltak voltak az utcák.

Felsővárosban szinte egyetlen lelket nem láttak. Az ajtók, ablakok deszkával voltak elreteszelve. A Nemzeti Számonkérő Szék[66] csendőrei bizalmatlansággal voltak tele. Szinte minden fehérvári lakosban „bolsevista ügynököt” láttak.[67] A visszafoglalt Székesfehérváron már január 23-án megjelentek a helyi nyilas vezetők. Pintér József hadműveleti kormánybiztosi megbízatást kapott.

Személyi őrzését egy Hajba nevű csendőr, egy Országh nevű csendőr főtörzsőrmester és Schubert József tisztiszolga látták el.

 

 

 

 

 

A bírósági anyagok

 

 

 

 

 

A bírósági anyagok felderítését nehezítette, hogy a tárgyalások több bíróság előtt folytak, így a várpalotai tömeggyilkossággal foglalkozott a székesfehérvári népbíróság (Pintér József felelősségre vonásával kapcsolatban), foglalkozott a veszprémi népbíróság (Farkas Andor, Kemenesi Imre, Molnár Sándor és Pál Ferenc tevékenységévei kapcsolatban) majd feljebbvitel folytán bekapcsolódott a győri népbíróság és a Népbíróságok Országos Tanácsa is. Az összekapcsolódó „ügyek” igen szövevényessé tették az iratok nyomon követését, mert a bírósági iratok névre szólóak és nem a cselekmény helyszíne alapján vannak regisztrálva, továbbá az új bírósági eljárás során az ügyirat új számot is kap. Ilyen eset volt többek között Molnár Sándoré is. Molnár Sándort a veszprémi népbíróság Nb-421/1945/6 számú ítéletében 8 havi börtönbüntetéssel sújtotta a Nyilaskeresztes Párt részére teljesített fegyveres pártszolgálat miatt. Ezt le is ülte 1947. március 26-ig.

Majd a győri népügyészség indítványa alapján 1948. augusztus 9-én ismét letartóztatták, és a Kemenes Imre csendőrőrmester elleni perben V. rendű vádlottként állították bíróság elé a népbírósági törvény 13.§ 2. pontjában meghatározott háborús bűntettben. Ezért kénytelen voltam a budapesti Gyűjtőfogház 1946-1948 közötti rabnévjegyzékét, illetve a budapesti népbíróság és a NOT 1946-1950 közötti névmutatóit átvizsgálni. Ugyancsak át kellett vizsgálni Veszprém vármegye I. számú igazolóbizottságának, a Veszprém városi-járási egyesített igazolóbizottságának, Várpalota nagyközség és a veszprémi járás főjegyzőjének iratait, valamint a Veszprémi Népbíróság irattöredékét. A kutatás általában az 1945. és 1948. közötti évekre terjedt ki.

 

 

 

 

 

 

 

A székesfehérvári cigányok elhurcolásának körülményei

 

 

 

 

A vádlottak kihallgatásából, a tanúvallomásokból sem határozható meg pontosan az elhurcolás és a tömegkivégzés időpontja. Sajnos a tanúvallomásokban elhangzott kijelentések „..mert hallották, hogy gyünnek az orosz tankok” nem alkalmasak az időpont meghatározására, mivel Székesfehérvár 1945. január 22-től 1945. február 22-ig a szovjetek szoros gyűrűjében volt és a front a város keleti részén állandóan hullámzott. Igaz ugyan, hogy a frontvonal a Fiskális út hosszában húzódott, de februárban, márciusban jártak a szovjetek a Felső-Királysoron is.

Nem tudtuk beazonosítani Pintér Józsefnek azon kijelentését sem, mely szerint a cigányok elhurcolását követő napon, Szombathelyen járt Vajna belügyminiszternél, mivel erre vonatkozólag semmilyen irat nem található. Pintér József 1946. október 26-i székesfehérvári népbírósági tárgyalásán és a kihallgatás (!) során is azt vallotta: „Egy január végi napon láttam a N.Sz.K. csendőreit. Lehettek vagy 15-en. Megtudtam, hogy a cigánytelepre indulnak. Gépkocsin oda mentem. Ekkor már összeterelték a telep lakóit. Két csendőr állt az egyik ház előtt. Megkérdeztem, mi van itt. A csendőr azt mondta: „a cigányokat likvidáljuk”. Nem beszéltünk többet. Másnap Szombathelyre a belügyminiszterhez kellett mennem. Két nap múlva tudtam meg, hogy kivégezték a cigányokat.”

 

Dr. Kerekes Lajos, Székesfehérvár volt polgármestere az 1946. október 26-i tárgyaláson a következőket vallotta: „Négy-öt nappal azután hogy a németek visszafoglalták Székesfehérvárt[68]Endre László[69] (a Szálasi-kormány polgári- hadműveleti kormánybiztosa) parancsára Pintér József akkori főispán letartóztatott és az ellenséggel való együttműködés gyanúja miatt a Nemzeti Számonkérő Szék péti tagozatának adott át. Letartóztatásom alkalmával jelen voltak: Pintér József főispán, Tapodi tüzér ezredes, mint városparancsnok, dr. Bíró László hadműveleti kormánybiztos, Utczás nevű csendőr százados. Letartóztatásom a városházán történt, innen az e helybéli vármegye házára kisérték és itt egy napig őrizetben tartottak. Ennek elteltével Vörös Kálmán csendőr törzsőrmesterrel Várpalotára kísértettek át és itt a nevezett csendőr őrizete alatt voltam kb. 1 hétig. Várpalotáról Pétfürdőre Botond (Pilhoffer) István különítmény parancsnok székhelyére kisérték és itt továbbra is őrizetben tartottak. Pétfürdőre való megérkezésem alkalmával Vörös Kálmán csendőr törzsőrmestertől Kozma István csendőr zászlós vett át és közölte velem, hogy Endre Lászlótól kapott utasítás értelmében ki kellene végeztetni, ugyanakkor közölte azt is, hogy Botond csendőr százados Veszprémből telefonált, hogy kivégzésemet az ő megérkezésig függesszék fel. Ebben az időben hallottam, hogy felszámolják a cigánytelepet. A csendőrök Pétről indultak el.”

 

Oláh Katalin 1971-ben így emlékezett vissza: „Hát, kérem, az úgy volt, hogy egyszer egy hideg idő volt, hát nem tudom úgy biztosan, hogy milyen hónapban szedtek minket össze.

Biztosan nem tudom. És csak azt látom egyszeriesen, hogy jön két szakasz nyilas. Szóval két csoport, de sokan. És ahogy láttuk ezt mink, hát nem tudtuk, hogy ezek most hová mennek.

Kijöttek a cigány telepre. Azt mondták egyszeriesen, hogy sorakozó. »Ahol a legnagyobb ház van, oda sorakozzanak.« Hát, az apósomé mondom, vajda volt – az volt a legnagyobb lakás. Hát, persze odaszegődtünk, akik befértünk; akik meg nem, kint.”[70]

 

A tanúkihallgatások során egyértelműen bebizonyosodott, hogy Pintér nem csak kíváncsiságból járt a cigánytelepen, hanem mint főispán parancsot adott a elhurcolására.

Az egyik tanú szerint Pintér a cigánytelepen a csendőrök által összegyűjtött cigányoknak a következőket mondta egy égő rongycsomóra mutatva: „Ti is így fogtok égni, mint ez a rongy!” Pintér József a Vajna Gábor nyilas Belügyminisztériumának X. osztálya által kiadott rendeletre hivatkozott, amelynek értelmében a polgári lakosságot el kell távolítani a hadműveleti területről.

A rendelet 5. pontja kimondta: „A közbiztonsági szerveket hívja fel, hogy a kiürítendő területről a polgári lakosság közül mindazon megbízhatatlan egyéneket, kik a szovjet csapatok előnyomulása esetén azokhoz csatlakozhatnak, továbbá a cigányokat, családtagjaikkal együtt, végül még a feltalálható összes zsidófajúakat vegyék őrizetbe és a kitelepítés (!) helyi illetékes főispánja által biztosítandó átmeneti internáló táborokba kell elhelyezni. Ezen internáltakat a közmunkában állandóan foglalkoztatni kell. A felvevő főispánok internáló táborokról gondoskodjanak. Az így őrizetbe vetteket a befogadó tábor szám szerint a BM. VII. osztályának, azonnal jelentse be. A jelentésben külön kell a munkaképes férfiakat és külön az ilyen nőket, a munkaképtelen férfiakat, külön az ilyen nőket és a gyermekeket feltüntetni. Az internáló tábor őrszemélyzetét a területileg illetékes rendőrkerületi parancsnokságtól kell igényelni.”[71]

 

Részlet a Népbíróságok Országos Tanácsának Pintér József ellen hozott NOT III. 7841/36/1946. számú ítéletéből: „Az első bírósági tényállást az Országos Tanács a népügyész javaslata folytán kiegészíti azzal, hogy a vádlottnak része volt a székesfehérvári cigányok kiirtásuk végetti összeszedésben és így végeredményben mutatkozó kivégzésükben is. A vádlottnak vallomása szerint is – a csendőrök az összeszedés alkalmával jelentették, hogy »likvidálják« a cigányokat. Ezért nem lehet figyelmen kívül hagyni Lakatos Angéla, Lendvai Mária, Lakatos Józsefné, Horváth Istvánné tanú vallomása alapján azt a tényt, hogy a vádlott a likvidálás alkalmával a cigányok lakhelyén megjelent és itt a csendőrök jelentették a likvidálást és azt, hogy sírt akarnak ásatni, de ez a fagy miatt nehézségekbe ütközik, és hogy a vádlott ugyanakkor a cigányokra gyalázó kifejezéseket használt.”

 

 

Részlet Oláh Katalin visszaemlékezéséből: „Hát a nyilasok – a hogy is mondjam munka szolgáltatott cigányokkal, akik vidékrűl, nagyon-nagyon messzi vidékrűl származtak, azokkal csináltatták már nekünk a temetőben a gödröt. Ásatták. Mink akkor még bent voltunk a lakásban, összeszorulva, ahányan csak benn voltunk. De mink láttuk, hogy ezek a cigányok – de hát nem ilyen magyar cigányok voltak, mint mi, hanem várjon csak, messzirül, Romániábul, meg tudja az Isten, honnan voltak. Tehát, ugye még nem gondoltuk. És egyszeriesen hallották, hogy lövöldöznek az oroszok. Azt mondja az egyik nyilas, a legnagyobb, aki parancsolt rajtuk, azt mondja  »Sorakozó!« Egy maradjon velük, a többi meg meneküljön. « Mert hallották, hogy gyünnek az orosz tankok. Azt gyün, szalad a temetőből át a másik nyilas. Azt mondja a csendőrnek: »Úgy volt, hogy hat órátul reggel kilencig tik lesztek szolgálatban, kilenctül éjfélig mink leszünk, és a gödrök, ahogy így készülődtek, éjfélkor agyon lehetett volna lőni, de, hát te is menekülj.« Evvel egyet belütt a nyilas, de, hát nem ért el senkit a golyó, elment, így ugye mink megint széjjel mentünk a lakásokba, ki honnan gyütt.”

 

Gyenti Rudolf várpalotai géplakatos vallomásában elmondta: „Abban az időben katonaszökevény voltam, így kényszerűségből Tóth Béla nyilas körzetvezetőt és egy Ács nevű nyilas fő kerületvezetőt, fehérvári vaskereskedőt szállítottam a gépkocsiján. Útközben hallottam, amint Ács a cigányok kivégzésére akarta rábeszélni Tóth Bélát.”

 

A felsorolt dokumentumokból egyértelműen megállapítható, hogy a székesfehérvári cigányok elhurcolásáért, majd későbbi legyilkolásáért Pintér Józsefet terheli a felelősség.

 

 

Székesfehérvári cigányok által elkövetett rablások kérdése

 

 

 

 

 

A székesfehérvári cigányok által elkövetett rablásokról Kemenesi Imre volt csendőrőrmester az alábbiakat nyilatkozta 1948. augusztus 8-án: ,,1945. február első napjaiban a németek és a nyilasok egy nagyobb cigány csoportot hoztak munkára Székesfehérvárról Várpalotára. Emlékezetem szerint a cigányok megérkezését követő napon szolgálati utamról hazatérőben a késő délelőtti órákban az őrs parancsnokával[72]találkoztam a Lechner-féle üzlet előtt. Együtt indultunk az őrslaktanya felé, amikor szembe jött velünk egy nyilas egyenruhás férfi, aki, mikor összetalálkoztunk, megállt, bemutatkozott és közölte, hogy a csendőrőrs parancsnokát keresi. A nevére nem emlékszem[73], fő kerületvezetőként mutatkozott be. Lényegében a következőket adta elő: Orendy csendőr ezredessel lenn járt Fehérváron rögtön azután, hogy a magyar csapatok újból birtokba vették[74], és megállapították, hogy a cigányok, amikor oda az oroszok bevonultak[75] utána fosztogattak, raboltak, erőszakoskodtak. Ezért elhatározták, hogy a N.Sz.K. útján Orendyék felszámolják a cigánytelepet. Házaikat felégetik, a cigányokat pedig elszállítják a hadműveleti területről.”

 

Ugyanez a vádaskodás jelenik meg Pintér József 1948. augusztus 23-án benyújtott per újrafelvételi (!) kéreImében is: „Várpalotán a Nemzeti Számonkérő Szék[76] parancsnoka, Orendy csendőrezredes rendelte el a székesfehérvári cigányok kivégzését, állítólag azért, mert a cigányok a hadművelet tartama alatt fosztogattak és erőszakoskodtak”.[77] Ezzel szemben ott áll Gyenti Rudolf vallomása, amely arra mutat rá, hogy Ács Ferenc nyilas fő kerületvezető próbálta rábeszélni Tóth Béla körzetvezetőt a cigányok kivégzésére és nem esett szó rablásról, fosztogatásról.

A Legfelsőbb Bíróság ítéletének indoklásában Fekete István a kivégzésekben való büntetőjogi felelősségét taglalva a rablásról így nyilatkozott: „A büntetőjogi felelősség teljes vagy korlátozott kizárására ugyanis csak olyan vádlott tarthat igényt, aki minden eszközt, módot és lehetőséget egészen a végsőkig kihasználta a kényszer vagy a fenyegetés elhárítására. A vádlott nem így járt el, mert saját vallomásában sincs adat arra, hogy a tömegkivégzés előtt legalább a gyerekeket és csecsemőket megkísérelhette volna elkülöníteni a felnőttektől és ott a helyszínen kijelentette volna a német tiszt előtt azt, hogy ezeket pedig, legyilkoltatni nem hajlandó. A Legfelső Bíróság álláspontja szerint a vádlott még az állatias nyilas és náci gonosztevők előtt is érvelhetett volna azzal, hogy a gyermekek és a csecsemők rablásban és fosztogatásokban részt nem vettek, így őket kivégezni nem szabad.”[78]

 

A rablás és fosztogatás ellen szól a többször hangoztatott Tábori Biztonsági Szolgálati-utasítás is. Ugyanis a TBSz. V. fejezetének 9. pontja kimondja: „A felkoncolási jog azt jelenti, hogy a T.B. szolgálat tagja jogosult agyonlőni: azt a tetten ért, illetve körözött katonaszökevényt, hadiüzemi és a munka-hadseregbeli munkás szökevényt;

  1. b) ellenben köteles agyonlőni: tetten ért kémeket, fosztogatókat, erőszakos rombolást végzőket, lázadókat, zendülőket, megfutamodókat és az ellenséggel bármilyen egyetértésben bocsátkozókat.”

 

Ennek értelmében a rablással és az ellenséggel való kollaborálással gyanúsított egyéneket, már az elfogásuk után rendkívüli bíróság elé kellett volna ál1ítani és amennyiben a vádak beigazolódtak, azonnali hatállyal végrehajtani rajtuk a halálos ítéletet, vagy a helyszínen agyonlőni.

 

A győri népbíróság Nbr. 224/1948. számú ítéletének indoklásában is visszautasítja a feltételezést és megállapította, hogy ,,1945. januárjának végén, vagy február elején, ma már pontosan meg nem állapítható időben Székesfehérváron a Gestapóval együttműködve a NSzK csendőrök és nyilasok a cigányokat összeszedték és azokat teherautón Várpalotára szállították azt mondván nekik, hogy a front közelsége miatt mentik őket és munkára viszik majd őket.”[79]

 

 

 

 

A várpalotai cigányok sorsa

 

 

 

 

 

A székesfehérvári cigányok Várpalotára történt átszállítását követő napon a helyi nyilas pártszervezet vezetőjének, Farkas Andor községvezetőnek az utasítására összeszedték a várpalotai cigányokat is és Farkas pajtájában a székesfehérvári cigányok közé bezárták őket.

 

 

A kivégzések

 

 

 

 

 

Kemenes Imre Nbr.224/1948. számú 1949. június 4-i (másodfokon 1948. május 15-én Várpalotán nyilvánosan tárgyalták Kemenesi Imre ügyét és ellene halálos ítéletet hoztak) győri ítéletének indoklásából: „A következő nap reggel a várpalotai cigányokat is összeszedték a nyilasok, valószínű a helyi párt kezdeményezésére és ezeket a cigányokat is a székesfehérvári cigányokhoz zárták be a nyilas-ház pajtájába. Az így összegyűjtött cigányok száma körülbelül 113 fő volt, akik között férfiak, nők és gyerekek voltak vegyesen. Az őrizetükre kirendelt nyilas pártszolgálatosok a cigányokkal a lehető legdurvábban bántak. Az elfogott cigányok közül a nyilasok a csendőrökkel együtt működve a délelőtti órákban a férfiakat kiválogatták, elhurcolták őket azzal, hogy munkára kell menniük. Ehelyett azonban a község határában lévő úgynevezett akáciásba vitték őket, ahol egy nagy gödröt ásattak velük, amelynek megásása után a gödörben agyonlődözték őket. A kiválogatott férfiak közül ötöt délután 2 óra körüli időben Várpalota község főterére – az úgynevezett Mátyás vár elé – kisérték, ahol a várpalotai csendőrőrs tagjaiból összeállított kivégzőosztag várakozott rájuk, Fekete főtörzsőrmester őrsparancsnok vezetésével, amely kivégző osztag tagja volt Kemenesi Imre és Németh János is. Az öt cigány férfit a Mátyás vár falához arccal szemben felállították. Fekete főtörzsőrmester vezényszavára a kivégző osztagba beosztott 10 csendőr az öt cigány férfi háta mögött felsorakozva puskájukból leadott sortűzzel azokat agyonlőtték, olyképpen, hogy egy-egy cigány férfira két csendőr célzott és adott le lövést.

Lechner István kereskedelmi üzletében ez után egy táblát készítettek papírból: »Így járnak a hazaárulók!« felirattal, amely táblát az egyik kivégzett hullájára tűzték fel. A többi cigányt ezután a délutáni órákban a nyilasok kisebb csoportokban az akácosban megásott gödörhöz kisérték és ott a fegyveres nyilas pártszolgálatosok és várpalotai csendőrök a síró, jajveszékelő szerencsétleneket halomra lövöldözték.”[80]

 

A tárgyalás során annak valószínűsége is felmerült, hogy több tömeges kivégzés történt Várpalotán. Azonban a tömegkivégzés után áldozatok hullái és tömegsírok is vannak. Azonban eddig sem nyomozás, sem a tárgyalás során olyan adat nem merült fel, hogy máshol is lenne tömegesen kivégzetteknek sírja Várpalotán, ezért az erre utaló homályos tanúvallomások minden alapot nélkülöznek.

 

 

Az áldozatok száma

 

 

 

 

 

Az áldozatok száma tárgyalásonként változott. Az első bírósági ítéletben[81] 250 főben határozták meg az áldozatok számát. A Népbíróságok Országos Tanácsának NOT.I.829/1946-19. számú végzésével 1947. április 9-én megsemmisítette az első bírói ítéletet és új bizonyítási eljárást rendelt el. Az idézett NOT végzésben Kemenesi Imre 62-ben, Lakatos Anna 60-80 főben, Rafael Margit lll-ben, Marton Józsefné tanú nyomozati vallomásában a vádlottól nyert értesülés alapján 103-ban, Bazsó Gábor tanú 50-60-ban határozta meg az áldozatok számát.

 

A nyomozás során 1946. szeptember 11-én dr. László Ervin a székesfehérvári népügyészség vezetője és Várnai Béla politikai rendőr százados kíséretében helyszíni szemlét tartott Várpalotán. A szemle során megállapítást nyert, hogy a nyilasok Várpalotán 118 cigányt végeztek ki.

Megállapítást nyert az is, hogy a tömegkivégzésről szóló parancsot egy Ács nevű nyilas pártszolgálatos hozta Székesfehérvárról.

A veszprémi népügyészségtől nyert adatok alapján Pintér József, mint hadműveleti kormánybiztos a tömegkivégzés napján, Várpalotán tartózkodott.

Az áldozatok számának meghatározásában perdöntő volt Nyitribusz Pál temetkezési vállalkozó, Rafael Margit (Falat) és Lakatos Anna (Mici) tanúvallomása. A palotai áldozatok számát a bíróság is 25-30 főre becsülte, mivel az elhangzott vallomások egybehangzóan 3-4 család elhurcolásáról és kivégzéséről szóltak.

 

 

 

 

Összefoglalás

 

 

 

 

 

Az anyag átvizsgálása után megállapítható, hogy a fehérvári cigányok elhurcolásáért, majd törvénytelen kivégzésükért Pintér Józsefet terheli a felelősség. Pintér a per-újrafelvételi kérelmében (a perújrafelvételt a budapesti népbíróság Nb. VII. 3327/1948/3.szám alatt elutasította) Orendy Norbert ezredesre, NSzK parancsnokára, illetve Botond István csendőr századosra, a NSzK péti kirendeltségének vezetőjére igyekezett a felelősséget áthárítani.

 

A Fővárosi Levéltárban átnéztem az Orendy Norbertre vonatkozó bírósági anyagot (Nb. 1131/1946.), de erre vonatkozó adatot sem a vádiratban, sem a nyomozati anyagban nem találtam.

 

Botond (Pilhoffer) István csendőr százados nyomozó csoportja 1944. november elseje után Tatára költözött, majd később a visszafoglalt Székesfehérvárra települt, a megszállás alatti ügyek nyomozására.[82]

 

Így feltételezhető, hogy a beosztottjai részt vettek a székesfehérvári cigányok összeszedésében, de a kivégzésekben nem. Ezt támasztja alá a Legfelsőbb Bíróság Fekete István csendőr főtörzsőrmester ellen BV. 10.501/25/1950. szám alatt hozott ítéletének indoklás része is, amely megállapítja, hogy a vádlott a kivégzés foganatosítása előtt utolsó próbálkozásként a Nemzeti Számonkérő Szék[83] péti csendőreire akarta áthárítani a szerepet és csak miután ezek közölték, hogy nem látják el, tett intézkedést a kivégzés foganatosítására.”

 

Sajnos Botond (Pilhoffer) István csendőr százados elkerülte a magyar igazságszolgáltatás felelősségre vonását, annak ellenére, hogy a székesfehérvári népügyészség 1873/1946. Nü. szám alatt 1946. július 30-án kérte az ebben az időben Németország Eggenfeld járásának Prienbach vagy Irlbach településén tartózkodó Botond kiadatását. Ugyancsak nem sikerült kézre keríteni Vörös Kálmán csendőr őrmestert. Ellene 1946. július 31-én Nb. 179/1946. szám alatt kiadott elfogató parancs is eredménytelen maradt, így azt 1960. március 28-án a Budapesti Fővárosi Bíróság B.III. 17.691/1949-4. számú határozatával visszavonta, mivel megállapítható volt, hogy a nevezett külföldön tartózkodik és egyben lakcímfigyelő lapot bocsátott ki. E két személy igen lényeges kérdésekre adhatna választ, de sajnos ez már reménytelennek látszik.

 

A várpalotai cigányok elhurcolásában és törvénytelen kivégzésében egyértelműen Farkas Andort terheli a felelősség. Farkas Andort két tanú is felismerte a kivégzésben résztvevők közül annak ellenére, hogy közben levágatta a szakállát.

A székesfehérvári és palotai cigányok kivégzésére a NSzK helyi parancsnoka (Botond István csendőr százados) és a Gestapo várpalotai kirendeltségének parancsnoka adott (kétnyelvű) írásos parancsot, miután Fekete István őrsparancsnok megtagadta Ács Ferenc nyilas fő kerületvezető szóban kiadott kivégzési parancsát.

 

Tisztázatlan azonban továbbra is, hogy a tömegsír feltárása után hová temették az áldozatokat. Erre vonatkozólag megnyugtató választ csak Nyitribusz Pál – korabeli temetkezési vállalkozó temetési naplójának előkerülése után adhatunk, mivel erre vonatkozólag semmilyen információ nem került elő az ügyészségi és bírósági anyagokból.

 

 

Várpalota nagyközség iratai között találtam az alábbi egyetlen névre szóló anyagot:

„Kolompár József Lajos, született Várpalotán 1888. február 28-án, anyja neve: Kolompár Anna.

A nevezettet a nyilas uralom alatt tömeges cigány kivégzések alkalmával kivégezték. Tekintettel, hogy a kivégzéseket a csendőrség titokban végezte és ezekről a községházán bejelentést nem tettek, a halálesetek a halotti anyakönyvbe bejegyezve nem lettek. A fent nevezett kivégzésekről az elöljáróság csak utólag szerzett tudomást.”[84]

 

 

 

 

 

.

 

 

 

A romák egyik vesztőhelye, a komáromi Csillagerőd 1944. őszén

Szita Szabolcs

 

 

 

  1. november elején a Magyar Királyság területén kiterjedt hadműveletek folytak. A fronthelyzet romlása miatt a mögöttes területeken a nyilaskeresztesek terrorja napról napra nőtt. A Szálasi-kormány november 3-án és 4-én országos letartóztatási sorozatot rendelt el. A sokrétű, gyors intézkedéseket a Vajna Gábor vezette Belügyminisztérium VII. osztálya és a Honvédelmi Minisztérium megbízottjai Hajnácskőy László csendőr alezredes irányítása alatt végezték.

Az őszi hetekben a hatósági őrizetbe vett, kiterjedt razziákon összegyűjtött magyarok Németországba való kiszállítása előtti internálási helye a komáromi erődrendszer erődjeiből a Csillagerőd volt. (Az 1850-es években kialakított épületet 1939 őszétől átépítették, főként lőszerraktárakat létesítettek benne.) Az országos fegyintézetekből százával szállítottak be politikai foglyokat, a honvédelmi kisegítő munkaszolgálatos századokból lemaradt vagy a Budapestről Hegyeshalomba indított gyalogmenetekből szökött, valamiképp elfogott zsidókat.

Nagyobb csoportokban addig is internálásban tartott nők és férfiak, bármilyen gyanú alapján elfogott, toloncházban őrzött nem magyar állampolgárságú személyek, mellettük közbűntényesek és rendőrileg összegyűjtött, az állam rendjére veszélyesnek tartott, ún. nemkívánatos elemek is érkeztek.[85] A csendőrség által összefogott cigányokat változatos nagyságrendben hurcolták ide. A legtöbbször családostól.

A Csillagerődbe internálták, fogságban tartották a Horthy-rendszer apparátusának több olyan tisztviselőjét, akikkel az október 15-i, ismételt német fegyveres beavatkozás révén hatalomra jutott nyilaskeresztes pártnak, egyes vezetőinek vagy aktivistáinak a korábbi időkből, esetleg újabb céljaik akadályoztatása miatt „elszámolnivalója” volt. Növekvő számban szállítottak be az egyházak, felekezetek háborúellenes gondolkodású tagjait, a szélsőjobboldali rezsim számára gyanússá lett, őrizetbe vett egyházi személyeket is.[86]

A Duna jobbpartján álló erődökből a Monostori erőd laktanya volt. 1942 elejétől külön, lezárt részében főként lengyel és szerb katonai internáltakat, alkalmilag szovjet, angol és francia szökött foglyokat őriztek. 1944. kora nyarán a komáromi és környéki zsidók deportálás előtti, késő őszén pedig, a polgári internáltak gyűjtőhelyéül használták.

A magyar honvédség a Monostorinál lényegesen kisebb Igmándi erődöt 1939-től a m. kir. II. közérdekű munkászászlóaljhoz, majd a II. kisegítő munkászászlóalj pótzászlóalj és pótkeret parancsnokságához tartozó zsidó munkásszázadok egyik bevonulási központjaként, valamint körleteként használta. 1939. szeptemberétől 1942. elejéig internált lengyel katonák laktak benne, majd a Monostori erődbe helyezték át őket. (Körletüket először Honvéd gyűjtőtábornak, majd Komáromi M. Kir. Katonai Internáló (lengyel) Tábornak nevezték.) Az erődben honvédségi raktárak, műhelyek is működtek.[87]

  1. szeptember 12-én Komáromba német tábori csendőri alakulatot (Gendarmerie-Einsatzkommando 8.) telepítettek. Személyi állománya elérte a százat. Szolgálati helyének berendezéséhez a városból korábban deportált zsidó lakosoktól elvett ingóságokból utaltak ki felszerelést. „A zsidó vagyontárgyak használatra való kiadása” tárgyában 15-én a M. Kir. Komáromi Honvéd Állomásparancsnokság átiratára a polgármesteri hivatal és a pénzügyigazgatóság intézkedett.[88] Nem zárható ki, hogy a tábori csendőrök Komáromba vezénylése az újabb magyarországi deportálási tervek előkészületeinek része volt.

 

 

 

A deportálásra szánt első foglyok

 

Komárom október végétől gyakorlatilag átmenő tábor szerepkört kapott. A titokban tervezett (és szűk körben előkészített) deportálást az addigi magyarországi deportálásban nem alkalmazott eljárás, a foglyok, internáltak kiszállítás előtti válogatása előzte meg.

A Német Birodalomnak a mind sűrűbb behívások, a folytonosan növekvő személyi és anyagi veszteségek miatt a kiesett munkáskezek pótlására elsősorban munkaerőre volt szüksége. Újabb buzgó kiszolgálói – Szálasi Ferenc kormányának miniszterei – megértették a szövetségesi gondokat. Formális tárgyalások után munkaképes tízezreket ígértek a „győzelmet hozó fegyverek” előállításához. (A háború befejezését követő felelősségre vonáskor Vajna Gábor belügyminiszter azt vallotta, hogy „munkaszolgálatra átadták őket a német birodalom területére, mert nem volt hely másutt internálni”.[89] )   

A délvidéki topolyai internálótáborból Bácsalmáson, Nagykanizsán és Kisbéren át, rendőri kísérettel, vasúton szállították Komáromba a partizángyanúval elfogott szerbeket, mellettük sok magyar foglyot is. Százötvenüket, (nőket és férfiakat) a Monostori erődbe vezényelték, ahol – nyilas fegyveresek és öreg magyar katonák felügyelete alatt – a Komárom környékén, csallóközi razziákon összeszedett őrizetesekkel megközelítőleg kétszázat tettek ki. (Őriztek közöttük „birodalmi német” bárót – a faji alapon zsidónak sorolt – feleségével együtt és több elfogott zsidó munkaszolgálatost is.)

A hatalmas erőd udvarán a foglyok látták, hogy a magyar katonák naponta 15 -16 éves fiúkat, ún. leventéket gyakorlatoztattak. Említést érdemel, hogy a félelmetes falak között Ortskommando (német parancsnokság) és tucatnyi SS is állomásozott.

A novemberben újonnan érkezett foglyok első benyomásait Berey Géza emlékezése őrizte meg. A keleti részen „a bejárati helyiségben feneketlen láncos kút van, ahonnan a vizet meríthetik a bentlakók, de óránként csak tíz vödör vizet szabad kimerni. Ide terelnek bennünket, miután a rendőrök valamiféle listát igyekeztek rólunk készíteni, de egy SS odajött, és félbe maradt az egész. Így ömlesztve kerülünk a harmadik emeleti, egyenként kétméternyi széles és három méter hosszú fülkerendszerbe.

   Minden fülkében egy-egy méter magas és legfeljebb tíz centiméter széles lőrés van, amelyen nagyon kevés levegő árad be, és még kevesebb fény világítja meg a falakon körbe lógó vasbilincskarikákat. Lábunk bokáig süpped a száraz homokba, fekvőhely vagy szalma sehol”.[90]

     A Csillagerődben őrzöttektől eltérően a Monostori erőd foglyai tartalmas katonai menázsit kaptak. Így aztán testi állapotuk keveset romlott. A légitámadások poklában főként az állandó bizonytalanság, jövendő sorsuk nyomasztotta őket.  

Az erődből november derekán teherszerelvényekben deportáltak. A korábbi fogolysereg (férfiak, nők és gyermekek is) kiegészült elfogott felsőgallai bányászokkal, munkaszolgálatos és több helyről beszállított zenész cigányokkal. Húsz lezárt tehervagonban, ezerkétszáz körüli létszámban, magyar rendőri kísérettel utaztak az ismeretlenbe. Berey szerint „szűkölve, sírva vagy káromkodva” érkeztek a hegyeshalmi határállomásra. Onnan német katonai őrséggel Bruck, Passau, Regensburg, majd Weiden következett.

Németország délkeleti térségében, a flossenbürgi koncentrációs táborban landoltak. November 18-án a kegyetlen valósággal szembesülve sokan megrökönyödtek. Félelemmel észlelték, a gyakorlatban vegyes kíváncsisággal látták meg az addig elképzelhetetlent, az SS-munkatábort. Benne pedig az élőhalottakat, „a csíkos rabruhában sündörgőket”. [91]

 

 

 

 Komárom IV. Csillagerőd

 

A Csillagerődben működtetett katonai letartóztatási intézet (gyakorlatilag internálótábor) 1944. évi felállításáról hivatalos iratot nem találtunk. Az év nyarán deportálási objektumként jött számításba, de a terv létezését a hivatalos szervek ismételten letagadták.[92] A hiányos adatokból arra következtetünk, hogy Budapestről október 22-24-e között szállítottak ide először a börtönökből politikai elítélteket, vizsgálati foglyokat, fogdákból internáltakat.

Érkeztek szakszervezeti funkcionáriusok; Farkas István, Gyürei Rudolf, Lévai Sándor és Szepesi Albert. Kommunisták; köztük Erdős László, Földes László mérnök, dr. Jahn Ferenc orvos,[93] Kiss Zsigmond, Kulich Gyula, Orosz Dezső, dr. Vida Ferenc ügyvéd, kolozsváriak és a kommunisták fedőpártjának, a Békepártnak korábban elfogott tagjai. Életjelnek számító, kicsempészett levelezőlapjaik szerint többen az erődben dolgoztak, a tábor berendezésnél segédkeztek, mázoltak. (Az erőd falain kívüli sírásás szintén a napi munkák közé tartozott.)

November 16-án München közelébe, Dachau koncentrációs táborába szállították őket tovább.[94] Ugyanide deportálták egy csoporttal később 23 évesen Kondor Györgyöt, az ígéretes tehetségű festőt.

A Börzsönyben található márianosztrai fegyházból kétszáz nő, nagyrészt hűtlenség címén elítélt érkezett. Csoportjukat Boros Béláné szerint először az észak-németországi Ravensbrückbe, onnan Spandauba szállították. A vezérkari főnökség sátoraljaújhelyi börtönéből hűtlenség, háborúellenes magatartás, államellenes szervezkedés, kommunista tevékenység címén őrizetbe vett, elítélt személyeket október 10-e táján szállásolták a Csillagerődbe. November 7-én némi – fizikai állapot szerinti – válogatást követően deportálták őket.[95] Szállítottak be foglyokat a váci börtönből és Székesfehérvárról is.

Barta Lászlóné emlékezésében olvastuk, hogy a női őrizetesek egyik deportálása november 10-én történt. Komáromból német katonai őrséggel a dachaui táborba érkeztek, onnan rövidesen északra vonatoztak, Bergenbelsen koncentrációs tábor volt a folytatás.[96]

Kétszáz fogoly a deportálásnak ezt a hullámát elkerülte. Az ok a Magyarországon is szorító munkaerőhiány volt. A közeli ácsi cukorgyárba, répa feldolgozási kampánymunkára vezényelték őket. Sorsuk később mégis koncentrációs táborba vezetett, a Linzhez közeli, a kőbányai robotról hírhedt Linz melletti Mauthausenba.[97]

Komárom város 1944. augusztus 31-én elismeréssel és jutalommal nyugalmazott polgármesterét, Alapy Gáspárt a nyilaskeresztes hatalomátvétel után személyes bosszúból vették őrizetbe. December 21-én, 64 évesen szállították Dachauba. Alig hat hétig bírta, 1945. február 5-én meghalt.

    Dr. Winter László érsekújvári ügyvéd a komáromi elhurcolásból visszatérve 1945. június 20-án feljegyzést készített az egyik kiszállított fogolycsoport tagjairól. Adatai alapján betekinthetünk „egy német transzport” lakóhely és foglalkozás szerinti összetételébe, többek sorsába.[98] Az általa ismert harmincnyolc őrizetesből a dachaui deportálásban bizonyosan elhalt tizenöt, ami közel 40 %-os veszteséget jelent.

 

 

 

A komáromi deportálás regisztrációja

 

 

Mint már érintettük, a novemberi-decemberi komáromi deportálás eltért az 1944. március 19-i német megszállás után alkalmazott „munkás áttelepítési” gyakorlattól.[99] A késő őszi hetekben a bevagonírozás előtt a foglyokat egyenként adminisztrálták, besorolták. Ez a kora nyári vidéki tömeges deportáláskor és az 1944. telén gyalogmenetben vagy vasúti szállítással Hegyeshalmon át, valamint másutt az SS kezére adott magyar csoportok esetében sem történt meg.

A Magyarországról Németországba szállítandókról német nyelvű, írógéppel kitöltött és lebélyegzett nyomtatvány készült. A fogoly nevét, foglalkozását, zsidó vagy nem zsidó voltát, születésének helyét és időpontját, az eredeti lakhelyét feltüntették. A szöveg szerint „a katonai helyzettől függő biztonsági intézkedések folyamán” a magyar királyi kormánytól az illetőt a német fél „átvette” és a (…) koncentrációs táborba „áthelyezte”. Az egyéni osztályozás – az SS-lágervilágban használt regisztrációhoz képest – egyszerűbben, szűk keretek között történt. A német Biztonsági Szolgálatnak (Sicherheitsdienst) sok fejtörést nem okozott.

A foglyok kiszállításának oka – három kategóriában – „kommunista tevékenység” volt. A német titkosrendőrség, a Gestapo (Geheime Staatspolizei) gyakorlata szerint az első kategóriába kerültek az emiatt elítéltek. A másodikba az ilyen alapon internáltak vagy internálási eljárás alatt állók, a harmadikba pedig, akikkel szemben a „kommunistaság” gyanújával éltek.

A besorolásban a negyedik kategóriába a romák, a hitleri nemzetiszocializmus felfogásában nevelt németek szemében a „társadalomellenes” cigányok (asozialer Zigeuner) tartoztak.

Az elsőbe – a legegyszerűbb megoldásként – a túlzsúfolt börtönökből a „politikai” őrizetesek kerültek. Feltételezésünk, hogy a másodikba az 1918 -1919-ig visszamenőleg érintetteket, vagyis „az állambiztonsági szempontból megbízhatatlanokat”, a harmadikba pedig, a legszélesebben értelmezett gyanúsakat, bárkit besorolhattak. Az elfogott és a dachaui koncentrációs táborba szállított magyar lelkészek a harmadik kategóriába estek.[100]

A nyomtatvány német alapossággal készült. Az aljára nyomtatták, hogy a „fogvatartás előreláthatólag a háború végéig” tart. Mindehhez az „indítóállomás” helyének, a kitöltés idejének pontos feltüntetése, hitelesítésül a német Biztonsági Rendőrség és a Biztonsági Szolgálat parancsnokának, egyben a 6. bevetési osztag főnökének (Der Befehlshaber der Sicherheitspolizei u.d. SD in Ungarn und Chef der Einsatzgruppe 6) pecsétje tartozott.

Komáromból deportálták a háborúellenes mozgalomban való részvételért elítélt Goldmann György szobrászművészt, és a negyvenes évek neves, antifasiszta konferansziéját, a német követelésre elhallgattatott, majd hűtlenség bűntettében 12 évre ítélt Békeffi Lászlót. Az utóbbi nagybetegen túlélte Dachaut.

A tatai és dorogi szénmedencében a csendőrség által letartóztatott dunántúli bányászokból harmincöten – negyvenen Dachauban végezték be életüket.[101]

 

 

 

A várfogság körülményei

 

 

A Csillagerőd nem készült internálótábornak, ahogy börtönnek sem volt alkalmas. A fogva tartás embertelen körülmények között, félig földalatti kazamatákban történt. Ezek többségében nyílászárók nem voltak, ahogy ülőalkalmatosságok, fekhelyek és illemhelyek sem. A termek legnagyobb részében fűteni sem lehetett.

A vizet kutakból húzták fel, mosdók vagy zuhanyozók nem léteztek. Helyenként kezdetleges latrinákat ástak, ezek bűze mindent átjárt. Latrina hiányában több helyütt a kazamata egyik sarkában gyűlt az ürülék dombja, tengere.

Vass Henriknét Sátoraljaújhelyről szállították a Csillagerődbe. „Óriási nagy földalatti helyiségekbe helyeztek el bennünket, ahol egybefüggő emeletes priccsek voltak, de volt olyan helyiség is, ahol a földön csak szalma volt leterítve. Rengeteg egér fogadott bennünket, ami nem tette napjainkat kellemessé.”[102]

    A később Dachauban meghalt Tóth Ferenc hozzátartozói a komáromi rabság következményeit döbbenten tapasztalták meg. „Amíg az erődben őrizték, egy alkalommal ötperces látogatási engedélyt kaptunk.  Egykor délceg, erős apánk helyett már csak egy halottsápadt, megnyomorított öregemberrel találkozhattunk. Ekkor láttuk utoljára.”[103]

  A szakszervezeti mozgalom egyik vezetője, Ligeti László Budapestről a Pilisvörösvár, Dorog, Nyergesújfalu útvonalon, gyalogmenetben érkezett. A kazamaták komor valóságát így idézte fel: „Egy földalatti helyiségbe vittek bennünket, amelyben néhány perccel azelőtt még vándorcigányokat tartottak fogva. Egy öreg cigányasszony holtteste még akkor is ott hevert a földön. A helyiségben hatalmas emberi ürülékdomb halmozódott fel. Talán hihetetlen, de igaz, hogy ezt ottlétünk alatt nem is távolították el.” [104]

   A Csillagerődbe hurcolt romák sorsa különösen sanyarú volt. Sokan családostól, apró gyerekekkel, kiéhezetten érkeztek.[105] Azt sem tudták, hol vannak. Takarót, csajkát vagy tányért, evőeszközt nem kaptak. A napi nyomorúságos ételt legtöbbször marokból vagy kanállal, rozsdás konzervdobozzal meregetve kellett elfogyasztaniuk. Előfordult, hogy a szemétdombról gyűjtögettek zöldségmaradékokat, vagy a sárból kaparták össze mindazt, ami ehetőnek látszott.

Az anyák titokban, a rejtett zugokban leveseket kotyvasztottak. A várandósok helyben, az erődfalak között szültek. Mivel semmiféle orvosi segítséget nem kaptak a szülő nők és tiszta hely sem akadt, sokan haltak bele a szülésbe a világra hozott gyermekkel együtt.[106]

Az összezártság, az éhség és a mosdatlanság miatt hamar megjelentek a fertőző betegségek. A tetvesedés napról napra terjedt, még a rühesség is előfordult. A körülmények a romák százainak végzetét okozták. „Aki elpusztult a tífusztól, bélhuruttól, éhségtől, naponta tízesével, húszasával, azt mi, deportálásra gyűjtött zsidók hordtuk ki és temettük el.”[107]

Raffael Ilona deportált cigánylány úgy emlékezett, hogy „nem volt ott egy orvos se. Meghaltak ott öt-tíz-tizenkét évesek az éhségbe. Volt ott egy bunker, oda bevágták a halottakat. Hogy mikor lettek elszállítva, azt nem tudom, mert nem láttam. De azt tudom, hogy a halott kisgyermekek sokáig ott voltak. Három-négy napig is, és nem mehettek oda a szülők.

   Ütöttek – vertek minket, ha nem álltunk úgy be a sorba. Egyszer engem is, mert elbújtam az anyám mellé a gyerekekhez. Nagyon megvertek.

   Sorba kellett állni. Akinek volt hat gyermeke, kitettek egy liter vizet – mert nem lehetett rá azt mondani, hogy étel – és hogyha a nő azt mondta, ez kevés, mert sokan vagyunk, akkor a korbáccsal még rájuk is húztak a katonák. Az anyámnak így vágták be a fejit.

   Egy-másfél hét után ránk került a sor, hogy vagonokba tegyenek. A mi családunkból csak édesapámat és engem vittek tovább, mert a többi gyerekek mind fiatalabbak voltak. Azokat elengedték. Adtak egy kiló kenyeret, meg nagyon sós lecsókolbászt. De vizet nem adtak. Úgy mehettünk fel a vagonba, hogy csak cipő volt a lábunkon, egy szoknya rajtunk, meg a kabát.”[108]

 

 

 

Szökések

 

 

A komáromi rendőrkapitány november 14-én a rendőrség székesfehérvári szemlélőjének jelentette, hogy „a komáromi börtönből szervezett kommunista – és partizánszöktetés folyik”.  Az egykorú szóhasználatú helyzetkép a túlzásoktól sem mentes, mégis érdemes áttekintenünk. A rendőrhatóságnak elsősorban a szökések okoztak gondot, a szökevények száma az évben már elérte az 55-öt. (A Monostori erődből például november 10-én összesen tizenkét katonai internált, köztük több szovjet és román tiszt tűnt el nyomtalanul.) Előtte, október 24-én „a legveszedelmesebb személyiség, Patkó Béla kommunista szervező titkár” is.)

A Csillagerődből, melyet a rendőrkapitány „a m. kir. honvéd vezérkari főnök letartóztatási intézetének”  nevezett,  november 11-én  tíz „védőőrizetes” szökött meg, emiatt a rendőrség szervezett, „esetleg tervszerű” szöktetésre gyanakodott.

A rendőrség az őrizetben nem volt érintett, inkább a körözésekben, a szököttek kézre kerítésében. A Csillagerődben a 35 tagú katonai őrséget elégtelennek tartotta.  Perczel ezredestől, a honvédségi állomásparancsnoktól bizalmasan haladéktalan intézkedést kért. A november 11-i szökés nyomán a rendőrség „a legbizalmasabb nyomozást” sürgette, s hogy „felelősségre vonások eszközöltessenek az illetékes katonai parancsnokságok útján”.

Az erőd parancsnoksága az őrséget mintegy száz fővel megnövelte, ami kiterjedt intézkedéssort feltételez. A katonai főfoglár neve – Neményi Lajos prépost emlékezése szerint – Csonka főtőrzsőrmester volt.[109]

A szökések adatainak elemzése alapján a rendőrség arra figyelmeztetett, (egyben feltehetőleg minden felelősség áthárításaként (Sz. Sz. megjegyz.) a komáromi m. kir. honvéd kémelhárító osztályhoz is fordult),  „nehogy megtörténhessen az,  hogy a m. kir. honvéd vezérkari főnök letartóztatási intézetében levő kb. 6 000 – 7 000 főnyi kommunista fogoly és a katonai internáló tábor, illetve a különböző zsidó munkásszázad alakulatok foglyai tovább is nagyobb számban megszökve partizánalakulatként léphessenek fel a Bakonyban vagy a Komárom környéki erdőségekben az arcvonal háta mögött”.[110]

November 24-én a rendőrség székesfehérvári körzeti felügyelőjének újabb jelentés készült.  Ebben a 20-án közölt helyzetkép kiegészítéséül a komáromi rendőrkapitány jelentette, hogy „f. hó 22-én a korareggeli órákban a komáromi honvéd állomásparancsnokság 150 főnyi honvéd csapat közreműködésével a kérdéses vágdunai 3 szigeten és az ún. partosújtelepi részen bujdosó kommunista partizánok kézrekerítése végett a hajtó razziát megtartottam, de eredményre nem vezetett.

   Az állítólagos fegyveres partizánoknak nyoma sem volt, csupán a cigánytelepről állíttatott elő több csavargó cigány, akik közül tíz egyén a fennálló bizalmas rendeletek értelmében a komáromi Csillagerődbe szállíttatott védőőrizetbe vétel végett.”[111]

   A „partizánrazzia” tehát nem hozott eredményt. Sovány vigaszul tíz romát az erődbe hurcoltak.

A rendőrkapitánynak az Államvédelmi Központhoz, a Belügyminisztérium VII. osztályához és más szervekhez intézett jelentése alapján tehát a Csillagerőd kazamatáiba november derekán hat-hétezernyi foglyot zsúfoltak be. A visszaemlékezések pedig arról szólnak, hogy aki nem fért be, az erődfalak szorításába, az a szabad ég alatt vegetált.

A vészt megérezve, a romák is megkísérelték a menekvést.  A Csillagerődben „egyik éjjel velőtrázó sikoltásra ébredtünk. Három fiatal cigány szökni próbált, de elfogták őket.

   Zuhogtak az ütések, csörögtek a bilincsek. A vasrácsok mögött ezrek figyeltek feszülten. Úgy érezhettük magunkat, mint ahogy a római játékok keresztény áldozatai az ókorban.  Akkor is egy őrült császár akaratából ezreket dobtak a vadállatok elé.”[112]   

Szálasi Ferenc kormánya és az illegalitásból előjött, felfegyverzett Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom tagjai a német igényre felújított magyarországi deportálásban készségesen segédkeztek. A hatóságok figyelme a hazánkban valamiképp meghúzódott francia állampolgárokra is kiterjedt. Többüket őrizetbe vették, november elején pedig, a magyar munkaadók utasítást kaptak a francia alkalmazottak elbocsátására. Az utóbbiaknak Komáromban való jelentkezést rendeltek el, hogy „a közeledő szovjet csapatok elől biztonságban legyenek”.[113] Az intézkedéssel szemben a franciák zöme az illegalitást, a bujkálást választotta. A Komáromban önként jelentkezőkre nincs adat.

 

 

 

A romák vesztőhelye

 

 

A Komáromba vonaton érkezett foglyok tömegét a vagonokból többször futásban kergették a Csillagerődbe. Az őrség rúgásokkal, puskatusütésekkel gyorsította a tempót.

A romák nagyrészt Baranya, Fejér, Győr-Moson-Pozsony, Komárom-Esztergom, Tolna, Vas és Zala vármegyék területéről, a Csallóközben csendőrségi razziákon összegyűjtött családok tették ki. Ilyen hatósági akciókra, csoportos őrizetbe vételekre került sor Budakalászon, Újpesten, Soroksáron, Csepelen, Pesterzsébeten, Nagytétényben, Kispesten, Rákospalotán és Budafokon.  A főváros környékén elfogottak gyűjtőhelye, a budapesti zsidók deportálásához már igénybevett Óbuda-újlaki téglagyár volt.

A deportálásra szánt tömegbe kerültek volna a győri rendőrök által „politikai okokból” összeszedett, a polgári társaságokat szórakoztató, ismert cigányzenészek is. Nevesebbjeik báró Apor Vilmos győri püspökhöz fordultak. Az üldöztetéssel következetesen szembenálló főpap az elhurcolástól megmentette őket.[114]

Másokért nem szólt senki, menniük kellett.[115] Egy szemtanú látta, mennyire nem gondoltak a következményekre, a végzetre. „Elhajtották a szegény zenészeket is, akik után elfutottak az asszonyok és a gyerekek. Azokat is vitték. Nevetnünk kellett, mikor hozták szegények a nagybőgőt is, meg a klarinétot. Mintha csak zeneszóval vonult volna be a község a Csillagba. Mind jobb zenészek voltak, feleségeik bundában, prémes kabátban.

    Novemberben már kutya hidegek voltak. (…) Bombázások esetén megszakadt az elszállítás és annyira összegyűltek a szegény deportáltak, hogy a folyosókon szorultak ezerszámra batyuikkal. De oly tömegben, hogy mozdulni nem tudtak. (…) Szükségletüket maguk alá végezték, nők, férfiak egymás mellett. Gyerekek az anyjuk ölében. Mikor aztán elindultak, ruhájukból, nadrágjukból folyt utánuk az ürülék, mire az állomásra értek, rájuk is fagyott. 

    Ezerszámra kartotékozták a foglyokat, minden írógépnél állt egy német, aki a rongyosokat cigányoknak (…) vezettette be az elszállítás előtt a lajstromba.” [116]

    Ligeti László elszörnyedve állapította meg, hogy immár a koncentrációs táborok valóságával szembesült. A cigányokat az erődben szabad prédaként,  legalantasabb páriaként kezelték. „Megfigyelésem szerint a legnehezebben ők viselték a rabságot. A fogságban egész napon át úgy üvöltöttek, mint a ketrecbe zárt hiénák, vagy oroszlánok.

   Pusztulásuk fő oka mégsem ez volt. A mosléknak sem nevezhető ételt, amit a foglyok kaptak, a cigányoknak nem adagolva osztották, hanem odatették eléjük egy kondérral. Az elosztás „aki bírja, marja” alapon történt.

   Az erőtlenebb soha nem jutott ennivalóhoz. Ennek következtében tovább gyengült, és nemsokára éhen halt. Ez tökéletesen beleillett a hitleri faji elméletbe, és megtakarította a további szállítási költségeket is.”[117]

A télelőben a tömeges nyomorúság, a kazamaták előtti térségekben tanyázók drámája következett. Az irgalmatlanságban kisgyermekek fagytak meg és további halálozások is történtek. Szigeti Sándor 1985. január 15-i levelében így emlékezett rájuk: a cigányok „ott feküdtek az udvaron esőben, sárban”. [118]

 

 

 

Újabb emberszállítmányok a birodalomba

 

 

A Csillagerődben kiválogatott magyar foglyok szerelvényeit német földre a közeli teherpályaudvarról indították.  A Neményi emlékezés szerint szombaton-ként az erőd udvarán volt a bevagonírozás. Keszegh Zoltán Komárom a háborúban c. visszaemlékezésében említi, hogy a művelet a komáromi híd és a személypályaudvar közötti rámpán történt, ahol többször a valamiképp értesített hozzátartozók is feltűntek.[119]  A munkára deportált ezrekről hivatalos kimutatás sajnos nem maradt ránk.

November második felében a német kézre adás, a kiszállítás menete gyorsult. November 26-án, Bécsen át 880 magyar érkezett „célmegjelöléssel” a Hamburg melletti Neuengamme koncentrációs táborba. Az emberszállítmányt a Gestapo budapesti szolgálati helye küldte. Azonos ügyintézés után indult végzete felé

1913 zsidó, őket december 25-én regisztrálták az Erfurttól északra eső Buchenwaldban. A Berlinhez közeli sachsenhauseni koncentrációs táborba decemberben 3025 magyar fogoly érkezett, közülük 2519 Budapestről.

Több csoportban Komáromba beszállított cigányok tömegét, politikai okból bebörtönzöttek százait, magyar zsidó nők és gyermekek csoportjait deportálták Buchenwaldba és melléktáboraiba, Ravensbrückbe, Spandauba és Sachsenhausenba, december derekán Bergenbelsenbe.

A németországi deportáláskor az egyik komáromi mozdonyvezető a romák csoportos menekülését élte meg munkája közben.  „Egy komplett cigányvonatot is indítottak Komáromból Hegyeshalmon át Nyugatra. Csendőrök kísérték őket. Az ácsi erdőnél megálltunk. A cigányok addigra egy G kocsiban (15 tonnás tehervagon, Sz. Sz. megjegyz.) kifaragták a kallantyút az ajtóból, kilökték, s felnyitották az ajtót. Egy vagon cigány megszökött. Ugyan lövöldöztek utánuk, de sötét volt, nem lehetett elfogni őket.” [120]

Szigetközi zenész cigányok elfogásáról, majd a deportálás közbeni, moson-magyaróvári szökéséről emlékezett meg Berey Géza.[121]

A nyilaskeresztes hatalomátvétel egyik drámai következménye volt, hogy a magyarországi lengyel katonai táborokat összevonták. Az addigi laza őrizetet megszigorították, a lengyel katonai internáltak segítését megtiltották. (A támogatókat  hadbírósággal fenyegették meg.) A korábbi magyar kormányoktól eltérően a Szálasi-kormány a lengyelek további kezelését „német belügynek” tekintette.

A táborlakók sorsa ezzel megpecsételődött. December 21-e és 31-e között a német biztonsági szervek – részben Komáromon át – kiszállították őket koncentrációs táborokba. Létszámukról dokumentumot nem találtunk. A szökések, elrejtőzések után feltehetően 4000 körül lehetett.[122]

 

 

 

Dachau, Buchenwald

 

 

  1. télelőjén a dachaui koncentrációs táborba Magyarországról több vonatnyi foglyot küldtek. A német Biztonsági Rendőrség (Sicherheitspolizei, Sipo) küldeményeként november 11-én 1218, 14-én 461, 19-én 2229, 20-án 1711 deportált érkezett.[123] (Egy kortanú emlékezése szerint 26-án is indult vonat, erre bizonyító adatot nem találtunk.) Nagy számban politikai foglyok voltak köztük.

A Sipo Budapest körülzárása előtt, december 21-én küldött még 629 magyart a fővárosból Dachauba. Tehát öt vonat kiérkezése bizonyos. Az általános munkaerőhiány miatt a kiszállított foglyok legtöbbjét azonnal munkára osztották.

Az egykori kiterjedt koncentrációs táborban működő archívum adatai szerint (az eddig feldolgozott adatok alapján) Dachauban összesen 20075 magyar – köztük 16564 zsidó, 1126 cigány – raboskodott. A magyar túlélők száma 8441 volt.

A Magyarországról elhurcolt cigányok az igen hiányos aktákon (regisztrációs kartonok, napi munkára vezénylések, szállítási listák) alkalmilag szerepelnek. Sokuk sorsa a homályba veszett. Annyi bizonyos, hogy a Bogdán, Balogh, Kalányos, Kolompár, Lakatos, Rigó, Sztojka nevek a névlistákon ismétlődően feltűnnek.

Ezek a magyar romák november 14-e és 20-a között érkeztek Dachauba.  A legtöbben a 128500 – 129500 közötti fogolyszámokat kapták.  Kisebb – nagyobb csoportok érkeztek még később is. December derekáig. Dachauban meghalt 161 magyar cigány, más lágerba áthelyeztek innen 818-at, felszabadult 144.

Flossenbürg koncentrációs táborban november végén, december elején 3189 új, Magyarországról igen kimerült állapotban érkezett deportáltat regisztráltak.

A buchenwaldi táborrendszerben összesen 11593 magyar fogolyról maradt adat. Közülük 1944. novemberében cigányként regisztráltak 153-at. Tizennyolcan még decemberben meghaltak.

 

 

 

Az erődbe hurcolt romák további sorsa

 

 

A Komáromból történt tömeges deportálás – a romló fronthelyzet, a Dunaalmáshoz ért harcok miatt – megközelítőleg december 27-én ért véget. A katonai kiürítés gyors ütemű volt.

A következő napokban a munkára alkalmatlan cigánynőket, gyermekeket a katonai hatóságok részben Északnak, Dunaszerdahely, Galánta irányába útnak indították.  Visszaemlékezések szerint Galántánál a menet végetért. Menekülhetett,  ki merre látott. Másokat – legtöbbször a sokgyerekeseket – bármilyen igazolás, ellátás nélkül a Csillagerődből kizavarták, a télben útnak eresztették. Szerencséjük szerint vergődtek vissza addigra lerombolt, széthordott korábbi lakhelyükre.

A komáromi deportálás történetéből kitekintve további kutatásra érdemes, hogy a katonai gyűjtőtábor, a Csillagerődben katonai bíróság 1945. januárjában még működött. A Monostori erődbe 14 év feletti leventéket, erőszakkal összegyűjtött középiskolásokat, razziákon összegyűjtött gyerekembereket nagy számban hoztak. A cél Németországba szállításuk volt, ahol légvédelmi kiképzésre szánták őket.

Megtépázott életükről – 1945. tavaszán, túlélőként – Sulyák István adott számot: „Az erődben elképzelhetetlenül szörnyű állapotok voltak. Egy-egy teremben száz-százhúsz embert zsúfoltak össze s még szalma sem volt benne, csupasz padlón, pokróc nélkül töltötték el az éjszakát. Az étel, amit adtak, ehetetlen volt. Zsizsikes borsón és babon, meg penészes, száraz kenyéren kívül semmit sem kaptak.   

  Egyedül a tetvek éltek jól. Abból sem volt elég, mert sem a tisztaságra, sem a fertőtlenítésre nem gondoltak az illetékesek. Ennek következtében a tífusz súlyos mérveket öltött a táborban.(…)”

  1. január elején Komáromban a zsidók drámája is folytatódott. A fagyos téli időben a Dunán nagy jégtáblák úsztak. „A személypályaudvartól felfelé pár száz méterre, egy nagy tábla a parthoz fagyott. A nyilasok erre a jégtáblára hajtottak zsidó férfiakat és nőket, ott agyonlőtték őket. Tíz-tizenkét napig voltak láthatók, aztán a jégtábla elsodródott.”

Január 24-én a komáromi hídon volt vérfürdő. Ismeretlen embereket lőttek halomra. „Ezt a németek nem tűrték és a nyilasokat a hídról letiltották. A további kivégzéseket a híd északi oldalán, a parton folytatták. Egyik este egy zsidónő kiszabadult a kezeik közül és a parton sikoltozva szaladt (…) a pályaudvar parancsnokság népfelkelői és a vasutasok kirohantak és a zsidónőt kimentették„.

Keveseknek adatott meg ez a szerencse. A „számonkérők” mészárlásai a közeli Győrött – Strahlendorf Gyula volt rikkancs parancsnokságával – ugyanígy napirenden voltak. Szorosan együttműködtek Szénási Józseffel, a német tábori titkosrendőrség (Geheime Feldpolizei, GFP) magyar megbízottjával. A háború utáni népbírósági eljáráskor Strahlendorf 130 férfi és nő agyonlövésében való részvételét ismerte be.

 

 

 

Összegezés

 

 

Az 1944. őszi komáromi deportálást a hazai történetírás eddig nem, vagy alig érintette. Sajnos helytörténeti kutatási publikációk sem készültek.  Sporadikus adatok viszont arra mutatnak, hogy Komárom – szűk körben – már 1944. nyarán táborként, gyűjtőhelyként, bevagonírozási állomásként számításba jött, bár a tudomással bíró közigazgatási főtisztviselők ezt tagadták.

A tömeges komáromi elhurcolás a háborús összeomlás előtt, későn és sajátos körülmények között történt. Szálasi Ferenc és pártja hatalomra jutásának, a német megszállók totális kiszolgálásának egyik megnyilvánulása volt. Kettős érdeket elégített ki: a németek pótmunkaerőhöz jutottak, a rezsim pedig, az országból kiadta   mindazokat, akiket bármilyen okból veszélyesnek tartott, és akiktől mindenképpen meg  kívánt szabadulni.

A Csillagerőd esetében az elhurcolás módszere 1944. évi magyarországi deportációs gyakorlattól különbözött, mert a nemzetiszocialista koncentrációs táborokban szokásos regisztrációt még a bevagonírozás előtt, Komáromban elvégezték. A magyar foglyokat kategóriákba sorolták és feltehetőleg már korábban kijelölt németországi koncentrációs táborokba, onnan a Waffen-SS munkatáboraiba szállították. Az értelmi szerzőknek, a német biztonsági szerveknek ezúttal is sikerült a háttérben maradniuk. A „piszkos munkát” a magyar hatóságok végezték el.

Komárom a magyarországi romák háborús üldöztetésének egyik vesztőhelye. Az internálótáborba hurcolt családokkal, kisebb-nagyobb csoportjaikkal kegyetlenül bántak. Legtöbbjüket emberalatti létre kényszerítették. Míg más fogolycsoportoknak valamiképp mindig akadt szószólójuk, valamiféle kapcsolatteremtési lehetőségük, ők a lehető legteljesebb kiszolgáltatottságot szenvedték el. A fogolyhierarchia aljára szorították őket, tevékeny együttérzésre, szolidaritásra nem számíthattak.

Dokumentáció hiányában a fogságban meghalt gyermekek és felnőttek számát sajnos még hozzávetőlegesen sem tudjuk meghatározni. Anyakönyvezés nem történt, más halálozási dokumentáció pedig nem maradt fenn.

A romák – ahogy a Komáromból elhurcolt többi fogoly – főként Dachauba, Buchenwaldba, Ravensbrückbe, Flossenbürgbe kerültek. Jutott belőlük Bergen Belsenbe, Mauthausenba is. Bízunk abban, hogy sorsukról az egykori SS-táborokban működő kutatóhelyekről még további adatokhoz juthatunk.

A komáromi őszi deportálás története csak részben feltárt. A további aprólékos kutatás tizenötezernyi magyar rabságának, elhurcolásának és kényszermunkájának történetére vethet fényt.

 

 

 

 

 

 

„Oral history”

 

 

 

 

 

 

az emlékezetben élő történelem

 

A HOLOCAUST A CIGÁNY NÉPKÖlTÉSZETBEN

 

Bari Károly

 

 

AZ archaikus cigány közösségekben mindenkinek kötelessége volt, hogy a világ ellenséges megnyilatkozásaival kapcsolatos észrevételeit és tapasztalatait a közösséggel tudassa. A vándorcigány karavánok még az idegen cigány törzseknek is jeleket hagytak hátra mindig, mindenütt, amerre elhaladtak. Útmenti bokrok ágaira kötözött, beszélő színű szalagokkal, sötét rongyokból készített, meghatározott formájú bábukkal, fák törzseire vésett ősi cigány rovásalakzatokkal adtak hírt az utánuk szekerezőknek a leselkedő veszélyekről.

 

Az állandó fenyegetettségérzés és a környezettel szembeni bizalmatlanság egyáltalán nem volt alaptalan. A mindenkori társadalmakétól eltérő, autochton szokások szerint élő cigányokat Európában való megjelenésük óta üldözték. Az üldözöttség tudata mélyen meggyökerezett a gondolkodásukban, és olyan erős éltető szárat hajtott, melyen a félelem és az óvatosság levélkéi máig nem hervadtak el, ahogy egy napjainkban följegyzett cigány népi mondás is mutatja: „Ne higyj az idegeneknek, mert előtted mosolyognak, de a hátad mögött törvényeket csinálnak, hogy fölakasszanak!”[124] – Ez az évszázadok tapasztalataiban ötvöződött intelem pontosan kifejezi a cigányok rettegéssel teli életét, amelyben a X. századi – iszlám háborúk előli – indiai menekülésüktől kezdve szüntelenül részük volt.

 

A magukat „vándorvezeklőknek” nevező – pápai menlevéllel rendelkező – cigány karavánok sorsa iránt az európai országok csak rövid ideig tanúsítottak jóindulatot. Az 1422-ben egyházi exkommunikációval kezdődő cigányellenesség az évek során odáig fokozódott, hogy valóságos hajtóvadászatokat indítottak ellenük, s tűzzel-vassal kezdték irtani őket.[125] A viszonyulás változásának irányát egy cigányokkal kapcsolatos szó jelentésmódosulása tükrözi legszemléletesebben. A XV. században a vándorcigányok életét a madarak szabad életéhez hasonlították, gyakran használták rájuk a „vogelfrei” jelzőt. A dühöngő cigányüldözések idején, a XVI. században azonban a „vogelfrei” szó már nem azt jelentette, hogy a cigány nép „szabad, mint a madár”, hanem azt, hogy „madarak szabad prédája lesz az akasztófán”. És a különböző országok meg is tettek mindent, hogy ez bekövetkezzen: egymás után hozták ellenük a diszkriminációjukat és megsemmisítésüket elrendelő ediktumokat.[126]

 

 

 

  1. Maximilián német császár 1500-ban a cigányokat törvényen kívül helyezte, aminek folytán bárki elfoghatta és megölhette őket.[127] Angliában, Erzsébet királynő uralkodása idején 18000 cigányt akasztottak föl, csupán a származása miatt.[128]

 

 

  1. Frigyes Vilmos porosz király 1725ben olyan rendeletet adott ki, amely szerint a birodalom területén kézre került cigány férfiakat és nőket bírósági eljárás nélkül azonnal ki kell végezni. 1749. július 20-án Spanyolországban a katonaság összegyűjtött minden elérhető cigányt, összesen 12000 személyt és állítólag valamennyiüket legyilkolták.[129]

 

Az öldöklésekbe torkolló határtalan cigányellenességet feltehetően az váltotta ki, hogy az országról országra vonuló karavánok erkölcsi felfogása az élelemszerzés minden módját megengedte, ebből következően a cigányok nem tisztelték a magántulajdont, s az életfelfogásuk is ingerlően különbözött a keresztény normákat követő társadalmak életfelfogásától. A cigányokkal szembeni ellenséges magatartás jogosságát különféle súlyos bűncselekmények nekik tulajdonításával próbálták igazolni. Gyermekrablással, kémkedéssel, kannibalizmussal, az eretnekség terjesztésével vádolták meg őket, hogy az ellenük hozott kegyetlen intézkedések elkerülhetetlennek tűnjenek a közvélemény számára.

 

A történelem legszörnyűbb népirtása a hitleri fasizmushoz kötődik. 1942. és 1945. között 600000 cigányt öltek meg a különböző haláltáborokban és a haláltáborok felé vezető utakon. Az említett időszakban Magyarországról mintegy 50000 cigányt hurcoltak el, s közülük csak nagyon kevesen maradtak életben.[130] A hazai cigányság deportálását 1944-ben kezdték meg. A Dunántúlról és Budapest kerületeiből összeszedett embereket a komáromi várban berendezett szelektáló táborba vitték, s innen szállították őket tovább, főleg Auschwitzba és Dachauba, valamint ezek melléklágereibe.

 

Egy zalaegerszegi túlélő cigány asszony, Székely Józsefné így idézte föl a szörnyű eseményeket:

„November harmadikán jöttek értünk a nyilasok és a rendőrök. Azt mondták, szede1őzködjünk a gyerekekkel együtt, mert dolgozni kísérnek bennünket. De nem munkára vittek, hanem kivittek az állomásra, vagonokba raktak és elszállítottak Komáromba. Amikor Komáromba értünk, a férfiakat elkülönítették a gyerekektől meg az asszonyoktól.

Három hétig voltunk ott. A nyilasok állandóan ütöttek-vágtak bennünket. Még a gyerekeket is. Ha ennivalóért mentek, botokkal verték őket. Volt akinek eltörték a kezét, volt akinek mindkét lábát eltörték, úgy ütötték a bottal. Férgek közt, mocsokban, vízben feküdtünk. Egymás után haltak meg a gyerekek; aki pólyáskorú volt, az mind elpusztul.  Az öregek közül is sokan meghaltak, éhen haltak. A nyilasok vasvillákkal dobálták föl a halottakat a szekerekre és elvitték valahová. Nem tudom, hová. Minket elhurcoltak Dachauba.”[131]

 

A cigány transzportokat legtöbbször megérkezésük után meggyilkolták. Akiket nem vittek azonnal gázkamrába, azokon szörnyű kínokat okozó, embertelen orvosi kísérleteket végeztek.[132] A több koncentrációs lágert megjárt rákospalotai Balogh Gyula, akinek a buchenwaldi táborból végül sikerült megszöknie, s országhatárokon át gyalogszerrel haza jutnia, még ma sem tudja emlékezetéből kitörölni az átélteket: „ A tábor körül víz volt és villanyáramos szögesdróttal volt bekerítve. Válogattak bennünket.  Akinek bal oldalra kellett állnia, azt megölték.

Egy SS-tiszt nekünk is azt mondta: „Ti ide jöttetek, de innen visszafelé nincs út, innen ti már nem mentek sehová!” Minden héten orvosi vizsgálatra hajtottak bennünket meztelenül.  Mindig kínoztak, mindig injekcióztak valamivel… Jaj, az  a Mengele! Hogy a föld vesse ki! Hogy a föld ne fogadja magába! Olyan kegyetlen ember még nem volt a világon soha, mint ő.

 

 

A holocaustot megörökítő cigány folklóralkotások az időn átvezető népi emlékezésben ugyanazt a szerepet töltik be, mint a hajdani karavánok országutak mentén elhelyezett, figyelmeztető jelei. Az egymást követő nemzedékek előtt intelmes bábusorként jelenítik meg a sokalakú gyűlöletet, és kimondják neveit az előítéleteknek, melyek újra meg újra életre keltik a sötét bábusereget.

A cigányüldözést feldolgozó folklórműfajok mindegyikét előadásomban nem tekintem át, most csupán egyetlen műfaj tipikusnak mondható jegyeit és szöveganyagának többrétűségét mutatom be röviden. Az eredeztetéssel azt szeretném láthatóvá tenni, hogy improvizatív sajátosságuk ellenére a lágerénekekben hányféle műfaj elemei kontaminálódtak, s a tradálási folyamat általánosító ereje a személyes tragédiák ágait hogyan fonta közösségi érvényű tanúvallomássá.

 

A lágerélmények kifejezésére a cigány archaikus énekköltészet „zsá1víni gílinek” – gyászos éneknek nevezett műfaja ad leginkább módot.

Ez a műfaj a népi lírai hagyomány lamentációs jellegű, sztereotip elemeiből építkezik, de a műfaji sajátosságokból eredően lehetőség nyílik az egyéni sorsot ábrázoló, rögtönzött, új szövegegységek betoldására is.

 

 

A koncentrációs lágerekben elszenvedett kínzásokat a túlélők ének-improvizációi soha nem említik, feltehetően azért, mert a fájdalomnak és a félelemnek az a foka, amit a gyötrelmek okoztak, már megnevezhetetlen. A dalokban a haláltáborokra utaló szövegrészeket száraz, tényközlő stílus jellemzi. A stí1ushagyományoknak megfelelően, a tébolyító pusztításra kijelölt helyet és a fölfoghatatlan kegyetlenségű katonák alakját nem rajzolták meg, csak kontúrosan, s az előítéletek szálaitól feketéllő világszövevény részletei sem jelennek meg, mint háttér. A kimondhatatlan érzelmek súlyát a rokon műfajokból átemelt, formulaszerű strófák hordozzák. Az átvett elemek eredőhelyeiként a siratókat és az énekelt imádságokat jelölhetjük meg, de föllelhetjük jegyeit a népköltészet legrégibb rétegéből származó átokénekeknek is.

 

 

A siratóénekekből azok a szövegrészek kerültek át a lágerdalokba, amelyek a fájdalomnyilvánítások formátlanságát az ősi rítusokban csiszolódott, állandósult kifejezési eszközökkel a közösségi szokásrend számára is elfogadhatóvá oldják. Ennek kapcsán feltétlenül kell beszélnünk két figyelemreméltó motívumról, az üzenetküldésről és a túlélő magára maradottságát emlegető panaszról, mert értelmezésükkor a cigány lágerénekek legsajátosabb összetevő elemeire mutathatunk rá.

 

Az archaikus cigány közösségek halottas rítusköltészetében gyakran előforduló szövegformálási mód, hogy a siratást végző személy a halott és a gyászolók közötti kapcsolatot dramatikus formában jeleníti meg. A lamentált párbeszéd-imitáció általában a jajszavas búcsúzkodók megrendülésének ábrázolásával kezdődik. Erre következnek a halott nevében mondott szövegrészek, amelyek leírják a túlvilágot, ahonnan a halott üzenetet küld az életbenmaradottaknak. Az üzenet továbbítását az elhunyt a legtöbbször valamilyen madárra bízza, utalva ezzel arra a hiedelemre, amely szerint a madár a lélek szimbóluma, s amely szerint a valóság és a transzcendentális létszférák között csak az emberi testet elhagyó lélek képes közlekedni.

 

 

A lágerénekek nyitó strófáiba átemelt motívumot ugyanezek a hiedelemforrások éltetik. Ennek következtében a német koncentrációs tábor, ahonnan a rab üzenetet küld az embereknek, a halál birodalmának metafórájává válik. A motívum halálmetafóra jellegét erősíti az a szövegszerkesztési technika is, amelyben csak a kétségbeesett üzenet kap megfogalmazást, de az üzenet mindig visszhangtalan marad. A lágeren kívüliektől, a másik világból soha nem jön felelet. Az életre elkülönítettek világa nem hallja meg, vagy nem akarja meghallani a bajbajuttottak kiáltásait, nem akar segíteni a cigányokon. A szövegnyomok vádló hiányából ítélve legalábbis erre lehet következtetni.

,,Adolf Eichmann, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal által deportált transzportok szervezője, elfogatása után az izraeli vizsgálóbírónak azt mondotta: ,,A cigányok javára semmilyen oldalról sem volt lehetséges a közbenjárás. Nyilvánvaló, hogy az előítélet ezzel az embercsoporttal szemben volt a legnagyobb…”[133]

 

Sajnos, Eichmann szavai igazolják, és fekete vonalakként húzzák alá a cigány túlélőknek a külvilág passzivitásával kapcsolatos érzéseit, amit a folklórszövegekben ezzel a stílustörést okozó, feltűnő hiánnyal jelenítenek meg. E metafóra egyértelműen jelzi: tudták, hogy őket nem sajnálja senki, s hogy panaszaik csak megpecsételt sorsuk halálzajai.

 

 

A lágerénekekben sajátos tartalmi egységeket jelentenek a mágikus funkciójú átokdalokban gyökerező versszakok, amelyek valamelyik természetfeletti erőnek, vagy magának a Szent Istennek a büntetését kérik a németekre és Hitlerre. A rituális átokmondás szokása valamikor elevenen élt a cigányok között, de a boszorkányperek idején és hatására e szokáskör szövegei a tudat legmélyére süllyedtek és csak a témavonzás ritka alkalmain bukkannak elő.

 

 

A motivikai összetevők között ugyancsak jelentős réteget képviselnek az erdélyi cigány rabszolgaénekekből származó szövegrészletek. Legelterjedtebb az az énekelt fohász, amely az évszak megújulásáért könyörög, hogy legyen. tavasz; s ,a szökött rabszolga nyomait nője be a zöld fű.

Ismeretes, hogy Moldovában és Havasalföldön a cigányok a XIV. századtól kezdve rabszolgák voltak, s úgy bántak velük, akár az állatokkal. Michael Kogalniceanu 1837-ben ezt jegyezte fel róluk: „Fiatalabb koromban Iasi utcáin embereknek nevezett lényeket láttam, megláncolt kézzel és lábbal. Közülük néhányuknak a fején és a nyakán egy vasgyűrű is volt. Kegyetlenü1 megostorozták, aztán meztelenül… a fagyos folyóba dobták vagy füsttel fulladásig kínozták őket. Ilyen önkénynek voltak a cigányok kiszolgáltatva… Se az emberek, se az egyház, se a törvények őrei nem mulattak sajnálatot irántuk… „[134]

 

A cigányok romániai rabszolgaságának csak a XIX. század közepén szakadt vége, 1856-ban szabadították fel őket. A rabszolgasors emlékei széles epikai és lírai hagyománykörben őrződtek meg, ebbe tartozik az az énekelt történet is, amelyből az imádságrészt kiemelték és beleillesztették a lágerénekekbe. A közösségi együtténeklések során sokszor átélt rabszolgaszökést a koncentrációs táborból való saját menekülésének szituációjával teljesen azonosnak találta az énekes, s természetszerűen következett, hogy a folklórgyakorlatban már kikristályosodott, félelemszülte fohászsorokat, formulaszerű szövegeket a saját érzései tükröztetésére átvette.

 

 

A „zsálvíni gíli” műfajának leggyakoribb komponensei a magánynak és a család tagjait elveszítő ember fájdalmának adnak hangot. Kifejezik, hogy a tragédiákkal megbélyegzett lélek védtelennek érzi magát a világban, s leírják a sorsrészül jutott bánatot, otthontalanságot és nyomorúságot. Magyarázatként kapcsolódik ide még az is, hogy a cigány törzsi gondolkodás szerint az ember számára a vérségi köteléken alapuló nagycsalád jelenti a legnagyobb biztonságot, ezért a családtagok elvesztése az archaikus tudatban egyenlő a közösség védőerejének elvesztésével és a kiszolgáltatottsággal. A holocaustot túlélő cigányok énekeinek önsirató jellegű mozzanataiban e két tartalom egymásra rétegződve, és egymást erősítve van jelen.

Az előzőekben bemutatott műfaji sajátosságokat jól illusztrálja egy Erdélyben gyűjtött cigány lágerének:

 

Kicsi madár, kicsi madár,

repülj messze, vidd el a hírt,

mondd el, hogy itt mindig ütnek,

mondd el azt, hogy mindig félek!

 

Német tábor, jaj, de nehéz,

német tábor, jaj, de nehéz,

fogolyőrök de gonoszak,

fogolyőrök de gonoszak!

 

 

Aj te Hitler, légy átkozott,

Isten taposson arcodon,

mint az ember az utakon,

mint az ember az utakon!

 

Gépfegyverek fölugatnak,

gépfegyverek fölugatnak,

üldözőim közel vannak,

üldözőim közel vannak!

 

Adj, Isten, a szerencsédből,

adj egy kicsit a tiédből,

úttalan utakra segíts,

úttalan utakon segíts!

 

Adjál, Isten, szép esőcskét,

adjál, Isten, szép esőcskét,

hópelyhekkel keverd össze,

hópelyhekkel keverd össze!

 

Hópelyhekkel keverd össze,

hópelyhekkel keverd össze,

hadd nőjön a zöld füvecske,

hadd nőjön a zöld füvecske!

 

Takarja el a nyomomat,

takarja el a nyomomat,

hadd érjem el a házamat,

hadd érjem el a házamat!

 

Jaj Istenem, de megvertél,

jaj Istenem, de megvertél,

talán senkit úgy, mint engem,

talán senkit úgy, mint engem!

 

Német tábor, német tábor,

ott a fegyver mindig dörgött,

családomat ott ölték meg,

családomat ott ölték meg!

 

Családomat elvesztettem,

családomat elvesztettem,

jaj, mit tegyek, árva lettem,

jaj, mit tegyek, árva lettem!” 12

 

 

 

Az archaikus cigány éneklési szokásoknak megfelelően, a lágertémájú dalok is mindig a közösség előtt, s a közösség részvételével hangzanak el. A formulaszerű, ismert strófák éneklésébe a közösség bekapcsolódik, míg az előadó személyes múltjából formált, improvizált szövegrészeket dúdolással kíséri. A láger-énekek dallamai különös fájdalmúak, szomorúak. Tökéletesen igazolják azt az elméletet, amely szerint az ember énekének világkifejező aspektusa van. A koncentrációs táborok a népek megölő helyei voltak, világtemetők voltak, s a túlélők énekeiben az fogalmazódik meg, hogy aki egyszer a drótkerítéseken belülre kerül, annak reményei sem lehetnek, mint ahogy könnyei sem, mert ott a sírás kútját is teljesen kiapasztja a szenvedés és a pusztulás rettenetes tüzű napja.

 

 

  1. GÁBOR Lajos, sz. 1928. Marosvásárhely. – Az eredeti cigány szöveg:

 

Ciriklori, Ciriklori,

ingar híro, de katharu,

ingar híro, ke daravu,

ingar híro, ke daravu!

 

Aj, tábori de pharere,

Aj, tábori de pharere,

gardiane de nasulere,

gardiane de nasulere!

 

Jaj, Hitleri, taveh mardo,

taveh mardo le Devlehtar,

taveh mardo le Devlehtar,

sar o drom le manusendar!

 

Phurdinele da basonu,

Phurdinele de basonu,

pala mande ol nyamciju,

pala mande ol namciju!

 

Taj de, Devla, ti bahtori,

taj de, Devla, ti bahtori,

de pe dromori tangore,

de pe dromori tangore!

 

.

De, Devla, ti brisindori,

de, Devla, ti brisindori,

le jívesa hamimere,

le jívesa hamimere!

 

Le jívesa hamimere,

le jívesa hamimere,

te barjol car zelenore,

te barjol car zelenore!

 

Te vusaraven le vurmeju,

te vusaraven le vurmeju,

kaj te nakhav hodiniju,

kaj te nakhav hodiniju!

 

De mardal man de, Deloro,

de mardal man de, Deloro,

khonikah kade, sar manre,

khonikah kade, sar manre!

 

Jaj, tabori namcickore,

basíle je phurdinelere,

mure shaven mudardere,

mure shaven mudardere!

 

Ke korkore dasiljomu,

ke korkore dasiljomu,

so zanav me te keravu,

so zanav me te keravu!

 

Holdosi Vilmosné — Torony

 

Itt születtem Toronyban, 1930. májusában. Magyar cigányok vagyunk, nyolcan voltunk testvérek. Ide jártam iskolába is, négy osztályt végeztem, akkor még az volt. Még lány voltam, tizennégy éves, amikor eldeportáltak. Hajnalban vittek el engem, meg apámat Ott, a toronyi óvodánál volt a gyülekezet, onnan vittek aztán minket tovább. Az óvodánál még emlékkő is van. Namost, az apámat egy ilyen nyilas forma férfi kivette, elengedte, nem lehet tudni, hogy miért. Lehet, hogy ismerte az a nyilas, nem tudom. Az apám meg mondja, hogy a Mariskámat is szeretném elvinni haza. Akkor azt mondja neki az az ember: örüljön, hogy magát elengedem, maga meg maradjon. Fogta, visszalökött a sorba. Engem már nem engedtek el. Kérdem miért nem engednek el, hát hova visznek, de nem válaszolt semmit.

Ott voltunk a toronyi óvodában két napig. Egybe volt ott nő, férfi, gyermek. Enni nem adtak, a csendőrök semmit nem beszéltek, és mi sem kérdezhettünk, csak azt tudtuk, hogy valami borzasztó fog velünk történni. De a félelem miatt nem mertünk semmit kérdezni. Aztán két nap múlva elvittek a Városmajorba, ott voltunk egy hétig. Az a sok nép, annyi nép, csak romák.

Egy hét múlva elvittek minket Komáromba, ott volt a gyűjtőtábor. Olyan vagonnyal vittek, amibe állatokat is szoktak vinni. Estére értünk oda. Arra emlékszem, hogy este volt. Betereltek minket egy ilyen táborfélébe. Ott is volt cigány, zsidó, férfiak, nők, egybe mindenki, nem válogattak ezek. Ott voltunk legalább másfél hónapig. Tisztálkodni se tudtunk, azért vécézni kimehettünk, oda a tábor elé, de akkor is a csendőrök körbe fogtak minket. Szédelegtünk az éhségtől. Másfél hónapig semmit nem dolgoztunk, csak vártunk meg vártunk. Nagyon rosszul bántak velünk, inni is csak hébe-hóba adtak.

Aztán másfél hónap múlva elvittek minket Dachauba. Bevagonyéroztak az összesünket, cigányt, zsidót. Este volt, mikor megérkeztünk. Rengeteg nép, ahogy leszálltunk a vagonyból. Piciny gyerekeket is hoztak zsidó nők, kis fiatal nők, sírtak a gyerekek, meg sírtak a nők, hogy ne vigyék el a kis gyerekeimet. Ordítottak szegények, de elvették tőlük a gyerekeket. Azt mondták, elviszik őket gyerekkórházba, azokat akik betegek, aztán nem is látták soha többé őket. Betegek voltak a rengeteg éhezéstől, mert nekik sem adtak enni, ezek senkin nem könyörültek, hogy az Isten verje meg őket. Sok még hármat is hozott. Bőröndökkel jöttek, bepakoltak paplanokat, ruhákat, mindent a kisgyerekeknek. De be se vihették a táborba, mindent leszórtak, volt egy olyan nagy helység, ott annyi ruha volt, meg az a sok ékszer, azt el nem lehet mondani. Ilyen raktárépület féle volt. Ott voltak halomba a ruhák, meg ékszerek egymásra pakolva. De mindenféle. Ugye, rólunk, cigányokról nem tudtak mit leszedni, mert mi szegények voltunk, csak az a kis ruhánk volt, amibe megérkeztünk.

A férfiakat is, meg a gyerekeket is külön elvitték. Nem is tudtuk, hogy hova kerültek. Mi, nők meg ott maradtunk. Aztán levetkőztettek minket, képzelje el, meztelenül mentünk be a táborba, micsoda szégyen volt, hát tudja, nálunk meg főleg. Adtak egy csíkos ruhát, olyat, amilyen a bolondokon van, még gomb sem volt rajta, csak egy kis megkötő, abba voltunk. Kis papucs a lábunkon, hogy ne fázott volna meg az ember. Nem volt nehéz megkapni a betegséget, mikor kiálltunk a hóba, a nagy hidegbe, csak abba a kis csíkos ruhába. Akkora tél volt, hogy bokáig ért a hó, és úgy kellett menetelni, verték a menetet. Tizenkettőtől reggel hatig meneteltünk, reggel bementünk hót fáradtan, a kis szalmára ledőltünk, és aki tudott az aludt, de a legtöbbje már élő halott volt, aludni se tudott. Akkora volt a barakk, mint ez a falu. Ablak semmi, valami levegő úgy felülről jött, a tető felől, gondolom a tető nem volt ép. Úgy jött egy kis levegő. Világítás is olyan homályos valami volt.

Úgy nem bántottak bennünket a katonák, nem nyúltak hozzánk. Meg undorodtak is tőlünk. Utáltak minket, ez látszott rajtuk. Ütni odaütöttek néha a gumibottal. A magasfigyelőn férfiak voltak, azok figyeltek éjjel-nappal. De a táborban velünk női őrök voltak. De még csak egyszer ők voltak a gorombák. Ütöttek-vertek bennünket. Ha valaki nem jól állott a sorba, mint a katonák, akkor ránk vertek a gumibottal. Csehországban megtaláltunk később egy ilyen őrt, aki Dachauba minket ütött-vert. Megszökött, oda, Csehországba. Na, aztán a Mariska, a Nyáriné, ő is idevalósi Toronyba, ő is ott volt a táborban velem, mondta neki: levágtad a hajunkat kopaszra. Behívta őtet, egy ilyen helységbe, úgy megverte mint a lovat. Szaggatta neki a haját, de jól tette.

 

Olyan hidegek voltak majd meg fagytunk abba a kis ruhába. Meg ilyen kis papucsot adtak a lábunkra, azért kapott a lábam olyan izületet, hogy azóta is fáj. Levágták a hajunkat … meg mindenünket kopaszra. Ezt nők csinálták velünk, aztán egy orvos mindenünket megnézte…hát tudja na, mindenünket. Ő volt az, aki injekciót is adott nekem, de nem csak nekem, mind kaptunk, az összesen. Nagyon fájt. Tudja, egy nagy injekciót szúrtak belém oda a testbe…, tudja mire gondolok. Elsötétült előttem minden, kedvesem. Leestem arról a vizsgáló asztalról. Odébb rúgtak, jött a következő. Egyszer kaptam ilyen injekciót a nyolc hónap alatt, nem volt többé az a hónapos dolog, egy évig. Nyolc gyereket szültem azóta, az egyik lányomnak, az Etusnak a gyereke, a Berci  süket-némán született. Aztán a lányának, vagyis az unokái is süket némák lettek. A mi családunkba senkinek nem volt soha semmi baja, meg nem volt senki süket-néma. Az itteni orvos azt mondta, hogy attól az injekciótól volt, amit nekem ottan adtak, attól lettek betegek.

Az injekción kívül más nem volt, gyógyszert se adtak, a betegeknek sem. Ránk se néztek. Meg ha adtak volna, akkor meggyógyult volna, azt meg ők nem akarták. Azt akarták, hogy haljunk meg. Semmit sem adtak, aki kibírta, kibírta, aki nem, nem. Enni egy kis répalevelet adtak, meg valamit, ami olyan volt, mint a sóska. Meg volt egy kis szeméttároló, abból szedegettük ki a krumpli héját, almahéját. Kenyeret nem is láttunk. Nyolc hónapig voltunk ott, egy héten ha kétszer kaptunk valami löttyöt, kedvesem. Mire hazaértem 25 kiló voltam, kopasz voltam, anyám alig ismert meg.

 

Annyi halott volt ott aranyos minden reggel, hogy mi hordtuk ki az égető kemencébe. Úgy égtek ott szegények, mint a fa. Szívünk nem volt nézni azokat a kis fiatal zsidó nőket, 15-16 évesek voltak. Mondjuk, mi jobban hozzávoltunk szokva a nélkülözéshez, mint ők. A legrosszabb az volt, ahogy az égetőbe hordtuk a népeket. Hogy az ember fogta azokat a halottakat és dobta be őket az égető kemencébe, mint a kutyákat, ezt soha nem lehet elfelejteni. Annyi embert megöltek, hogy átkozott legyen az a Hitler. Én is hordtam. Azért is vágtak rá a lábamra egy nagyot. Egy idevalósi kis asszony meghalt. Nem hitték el, hogy meghalt, letették egy székre, onnan leesett, én meg akkor állottam appel-t, aztán mondják, vegyen fel. Mondtam, én nem veszem fel, erre a bal lábamra rávágott a gumibottal … Mert nem vettem fel.

 

Mondták, hogy mi innen már nem megyünk haza. És úgy is lett volna, ha nincs vége a háborúnak, és nem jön a felszabadítás, de jöttek az amerikaiak. Éjjel volt, emlékszem. De micsoda háború volt, csak úgy recsegtek a bombák, a tábor csak úgy emelkedett. Áldja meg az Isten, aki tudta, hogy mi ránk nem szabad bombázni, mert mi bent voltunk a táborba. Más különben mi is meghaltunk volna. A katonák, az SS-nők szaladgáltak össze-vissza, olyan riadtak voltak.

Reggel meg valami takarító forma nő megjelent és mondta, hogy keljenek lányok asszonyok, mert vége a háborúnak, haza lehet menni. El se hittük. Az a sok lövöldözés, az a sok bombázás, áldja meg az Isten, aki tudta, hogy ott vagyunk, mert oda nem dobták a bombát. De mikor vége lette a háborúnak mind eltűnt, hallja az éjszakába, a Hitler meg a Himler, hogy rohadjanak meg. Teherautóra tettek minket és elvittek minket egy ilyen rétre, és azt mondták, mindenki elmehet haza, oda ahova való. Ott álltunk, azt se tudtuk, hogy hol vagyunk, merre lehetünk, meg merre mehetünk haza. Neki az országútnak, mindig csak rátértem a postaútra, mindig csak azon mentem, ha éjszakának idején elfáradtam leültem az árokszélére oszt ott megpihentem. Egy társammal voltam, mindenki úgy elment, hogy észre se vette a falubeli. Egy beteg, kisfejű zsidó lánnyal maradtam, olyan beteg volt, hogy mikor hazaért szegény, néhány hónapra rá meghalt.

Annyit mentünk, átértünk Csehországba. Egy asszonyhoz tértünk be, kértünk egy kis kenyeret. Azt se tudtuk hol vagyunk, merre vagyunk? Aztán hívtak egy tolmácsot, oszt annak magyaráztam, hogy hol voltunk, honnan jöttünk, meg minden. Hát az asszony hozott egy kis ennivalót, meg adott ránk ruhát, nagyon jó kis asszony volt. Aztán telefonált, és akkor elvittek minket egy gyűjtőtáborba, ahova olyanokat gyűjtöttek, akik hazafelé tartottak. Valami két hónapig voltunk ott. Onnan szállítottak minket haza vonattal. Nagyon sok ember volt, tolakodtak, én meg nem voltam az a típus, soha nem voltam erőszakos. Hát fogtam, felmásztam a vonat tetejére, és úgy érkeztem haza. Fent ültem a vonat tetején, fújt a szél, de én nem bántam. Szombathelyen szálltam le. Az anyám várt, meg a testvérkéim. Nyolcan voltunk testvérek.

 

Férjhez mentem 18 évesen. Egy cigány emberhez, magyar cigány volt. Muzsikus volt, hegedűs. Negyvennyolc évig voltunk házasok, nyolc gyerekünk született. Három éve halt meg, azóta egyedül élek. Hetven éves vagyok, 27 ezer forintot kapok, azzal a kis pénzzel együtt, amit a deportálás miatt rátettek a nyugdíjra. Előtte 23 ezer forintot kaptam. Csak a gyógyszerek havi 3-4 ezer forintba kerülnek. Lebénult a bal lábam, amikor a gumibottal ráütöttek a táborban. Nagyon fájt, nem álltam rá, csak a jobb lábamat használtam, és így lebénult a bal lábam. A gyerekeim is itt élnek Toronyban. Az ősszel kaptam 200 ezer forintot a Kárpótlási Hivataltól, a Vöröskereszt segített. Beraktam a takarékba 80 ezer forintot, ha meghalok, el tudjanak valamiből temetni. Meg adtam a gyerekeknek ötezer forintot, mindegyik kapott. Mind örült neki, munkanélkülin vannak, szegények. A Tanácsban mindig megemlékeznek augusztusban, hogy elvittek bennünket, megkoszorúzzák, tudja azt a táblát. De hát egyikre sem tudok elmenni, a lábam miatt.

Kazári József – Meggyeskovácsi

 

 

–        1931-ben születtem, anyám Kolompár Erzsébet volt. Apám meghalt, vérmérgezésbe’.  Akkor anyám férjhez ment, még fiatalasszony volt, hát nem volt csoda tőle, ugye! Három éves voltam mikor idekerültem. Négyen voltunk testvérek, két lány, két fiú. Én a legkisebb voltam. Hol ide dobáltak, hol oda dobáltak engem, mostohagyerek voltam ugye. Aztán mink úgy nőttünk fel, mint réten a madár, mint a nótában is benne van Már nagy voltam, mikor anyámtól elkerültem, külön lakni.  Az egyik elment erre, a másik arra, aztán én maradtam itt egyedül.

Előbb építettünk egy házat, azt eladtam, aztán ide jöttem, megvettem ezt a paraszt házat. A két lánytestvérem is itt maradt Meggyeskovácsiban, meg én is, a nagyobb testvérem meg elköltözött Szombathelyre.

 

Az édesanyámnak a második urától is lettek gyerekei, négyen. Azokat mégis jobban becsülte, mint minket. Én észrevettem, de akkor már nemigen törődtem velek. Nem sokat foglalkoztam vele, mint mostoha ugye.

Iskolába jártam, 4 osztályt. Igen szerettem tanulni, meg jó tanuló is voltam, csak aztán abba maradt minden… Negyvennégyben engedtek haza bennünket késő ősszel a Komáromi gettóból.

Hogy került a Komáromi gettóba?

Mi nem tudtunk semmiről semmit se, egyszercsak jöttek értünk egy reggel, egy hosszú szekérrel. A csendőrök. A napra nem emlékszem, csak arra, hogy reggel volt. Jöttek egy hosszú szekérrel értünk…

Ősszel, ősszel volt. Azt mondták, hogy pakoljunk össze, üljünk föl a kocsira, elvisznek bennünket, de nem mondták, hogy hova. Aztán elvittek bennünket Sárvárra, oda bezártak bennünket egy tűzoltószer-házba. Anyámmal ott voltak azok az apró gyerekek. Betuszkoltak bennünket mind egy helyre. Férfit, nőket, mind egy helyre zártak bennünket.

Onnat elvittek… Elvittek Sárvárról bennünket Szombathelyre, oda bevittek egy majorba, oda is bekerítettek bennünket.

Hát csak a cigányokat szedték össze, mert a zsidók külön voltak. Szombathelyen külön tették a zsidókat meg minket is.

Valahogy én ki tudtam szökni, mert én jól föl voltam öltözve. Nem mondták nekem cigány gyerek. Hát, kiszöktem anyámtól, meg a sok tömeg néptől, kiléptem a sorból. Aztán nagyon megbántam, anyámat sajnáltam. A csendőrök azt kérdezték „Ki az a gyerek ott hátul?” Aztán visszamentem az anyámhoz, de megbántam.

 

Szombathelyen kivittek bennünket az állomásra, ott bevagoníroztak bennünket. Zárt ajtók között…

 

Megyeskovácsiból mindenkit elvittek. Az összes családokat. Apraját, nagyját.

Hányan voltak összesen, arra nem emlékszem. A többi faluból nem emlékszem hoztak-e, csak ezt, ezt a környéket szedték össze. A sárvári cigányokat már megint külön vitték. A sárváriakat, meg ezeket a meggyeskovácsiakat, mind Szombathelyre, a Városmajortúl ki az állomásra, be a vagonokba, onnat aztán vittek Győr felé.

De a szomszéd falukból is összeszedték a cigányokat. Onnan is, Sárvárról is összeszedték meg Celből is, Celldömölkről is. Voltak, ahonnan nem vitték el őket, például mondjuk voltak Zalaegerszegről olyan cigányok, akiket nem bántottak. Mind azon múlott ugye, a falusi – ilyen bírók voltak abba az időbe – hogy beavatkoztak, vagy nem avatkoztak be. Volt, aki nem avatkozott bele, aztán nem törődtek, vitték őket.

 

Gyerekeket, férfiakat, nőket, mind egybe keverték. Ott nem volt névsorozás, vagy népszámlálás, egybe tették az összeset. Úgyhogy aztán mikor Szombathelyre a vagonba beleraktak bennünket,- még vizet se adtak, ki kellett zörgetni a vízért, hogy adjanak egy üveg vizet. Majdnem a rosseb rám jött, hogy adjanak egy kis vizet. Aztán megállt a vagon, megálltak, oszt adtak egy kis vizet. Akkor onnan elindultunk Győrnek, Győrbe kaptunk egy légiriadót, oda jöttek a repülők, ott megint megállt a vonat. Ott megint könyörögtünk a vízért. Majdnem a rosseb rám jött a vízért. Aztán este értünk oda Komáromba.

Ennivalónk éppen csak hogy volt valami. Nagyon kevés, nagyon kevés. Itthon maradt minden, gabona, ez, az, minden itthon maradt. Egy kis zsírt tudtunk vinni fazekekba’, meg kis kenyeret. Zsíros kenyeret tudtunk enni, mást semmit. Aztán Komáromba, mikor oda értünk este, ilyen földalatti bunker volt…

Meggyeskovácsitól Komáromig három nap! Három napig mentünk, mert sokszor megállt a vonat, meg légriadó volt, meg lövöldöztek, nem engedték a vonatot tovább.

Magyar katonák vigyáztak, kívül, mert akkor átvették a csendőröktől a hatalmat. Oszt akkor odaértünk, a föld alatt voltunk. Cementen feküdtünk, nem tudtunk cserélni még ruhát se. Aztán volt, hogy sokan még be is tetvesedtek. Meghaltak ott gyerekek halomszámra, kazalba szórták a gyerekeket. Meg volt olyan beteg asszony, amelyik elájult, aztán meghalt. Megfogták, oszt kihúzták oda egy halomra. Aztán ennek az öregnek – a mostohaapámnak – volt egy hegedűje, volt ott egy őrmester, aztán mindig el szokta kérni éntőlem, ezt a hegedűt. Oda szoktam neki adni. Oszt akkor ugye én föl voltam karolva. Meglátta, hogy oda adom neki azt a hegedűt, így szanaszéjjel engedett mindenhová. Tudtam kaját szerezni a táboron belül.

Igen, igen, csak a táboron belül, igen. De aztán voltak a többi katonák, akik ha látták, hogy csavarognak, még beléjük is lövöldöztek, szabályosan beléjük lövöldöztek. Már féltem én is a lövöldözéstől, a nagy durranásoktól, már nem mertem sokszor elmenni se. Sárgarépát vittem nekik, meg krumplit, azt megpucolták. Naponta egyszer adtak kaját, fél litert, többet nem. Voltak ott sokan öregek, elesettek, hogy meghaltak. Aztán jött egy ellenőrzés. Jöttek be a németek, hogy a férfiakat összeszedjék, hogy viszik ki, Németországba. Aztán csak rámutattak, és már vitték is. A dunyhák, párnák ugye cakumpakk össze voltak kötve, így halomra. Meg a nők, férfiak egybe voltak, ott a folyóson. Aztán én észrevettem, ott a másik ajtón, hogy jönnek be a németek, hogy szedik össze a férfiakat. Mikor én észrevettem, egy fiatal badacsonytomaji – az isten áldja meg!   most is azt mondom – egy badacsonytomaji lány volt, mondtam neki, „gyere hamar!” Egy fiatal, 14 éves lány. Gyere ide! – mondom. Ilyen bő szoknyája volt. Tedd rá a fejemre! –  mondom – aztán ülj rá!

Mentek ugye a németek, négy német. Aztán csak mutogatták a férfiakra:

„Kifelé, kifelé, kifelé!”

Aztán, hogy rám ült ez a cigánylány, ugye, bő szoknyája volt, aztán nem látszódtam én. Mellettem elmentek. Összetettem a két kezemet: hála legyen a jó istennek! Aztán fogták, összeállították sorba, mind elvitték őket, ki Németországba. Aztán volt, aki meg tudott jönni, volt, aki nem tudott megjönni. Mondom, az a lány, ha nincs, én is elpusztulok. Engem az a lány mentett meg, hogy rám ült. Mentek a németek sorba így, elmentek mellettem.

Ugye a fiatal lányról, hát nem gondolták, mi van ott a szoknyája alatt. Én lehúzódtam, aztán rám tette, rátette a fejemre a szoknyát. De hogyan spekuláltam én ezt ki? Fogalmam sincs! Talán a Jóisten cselekedte, hogy elmentek mellettem a németek. Mert elvittek volna engemet is, nem jöttem volna haza onnat, a koncentrációs táborból.

Három férfi, meg egy idős ember, négyen belekerültek a transzportba Megyeskovácsiból.

Horváth nevezetű, Horváth, meg a feleségemnek az apja is meg a testvére is belekerültek… 34 -22-19-18 évesek voltak, ilyesmik voltak.

 

Egy jött vissza közülük, egyetlen egy. Az ott volt Németországba, Zőn, vagy hogy hívják azt a falut. Zőn, azt mondják egy nagy láger volt. Azt mondják, elégették ott a népet. Mikor már az amerikaiak körül fogták azt a német várost, akkor a németek föl akarták gyújtani a lágert. Aztán nem tudták.

 

Minket meg úgy engedtek el Komáromból.

 

Aki meg tudott menekülni, vagy szökni valahogy tőlük, az megmaradt. De aki nem tudott úgy gondolkodni, vagy lelépni tőlük, az nem maradt meg. Ott vagy meghalt, vagy agyonlőtték, mert akit észrevettek, hogy félrelép, fogták ott a helyszínen a németek, oszt agyonlőtték pisztollyal. Mondom én is úgy menekültem meg, hogy megmentett ez a badacsonytomaji lány.

Nyári Ibolya – így hívták.

Azt a fiatal lányt nem bántották ugye, de különben az idősebb nőket, elvitték azokat is. Ja, a munkaképes nőket, csak ez egy fiatal lány volt, tizennégy éves.

Vékony volt, nagyon sovány, de különben nagyon jóképű lány volt. Aztán nem bántották, ugye. Alacsony volt, aztán elmentek mellette.

 

Ott voltunk már harmadik hete, a katonák ott nagyon, nagyon, szigorúan bántak velünk. Aztán jöttek repülők, egy nap. Nem tudom milyen repülő volt, leszórta a cédulákat, hogy „egy huszonnégy órán belül a foglyokat engedjék szabadon!”

Na, aztán, akkor kinyitották az ajtókat. Akkor engedtek el bennünket, mindenkit. Volt, aki még haza se tudott jönni, ott az udvaron meghalt. Kis gyerekek, pólyás gyerekek halomba haltak meg, már nem tudták átvészelni.

Anyámnak is meghalt ott egy kis gyereke. Pólyás gyerek volt. Három vagy négy hónapos volt, ilyesmi. Akkor fellépett a tífusz, a tetűk állandóan lepték el az embereket, a ruhát meg a hajukat. Nagyon szigorú időt élt az ember végig.

 

a felvétel készült 2000. március 6-án, Megyeskovácsiban.

az interjút készítette Daróczi Ágnes

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Komáromi Károly -Kötegyán

 

 

Dobozon születtem, az anyám dobozi és Kötegyánban ment férjhez Farkas Károlyhoz. Gyerekkorom elég nehéz volt, szegények voltunk, nem volt ennivalónk. Ebből kifolyólag odaadtak cselédnek. Se lábbelink, se ruhaneműnk nem volt, nem is tudtunk iskolába járni – én is csak két osztályt végeztem -, mert apámnak a cipőjébe mentem iskolába. Ősszel jártam amég lehetett, meg tavasszal, amikor már jó idő volt. Nem volt miben menjek. Az életünk nagyon nehéz volt, mert abban az időben a cigányok nem nagyon dolgoztak, mert nem is volt hol. Az uraságnál voltunk egy pár hónapra nyári munkások és így kerestünk egy kis pénzt. 80 fillér volt egy nap a kapálás. Én gyerek létemre tudtam hajtani a jószágot, kocsis voltam, béres voltam, így kaptam 1 pengőt naponta – 1944-ben. Mikor vége lett ennek a nyári munkának, hazajöttünk, már akkor háború volt, és a munkások hazajöttek. Jöttek a csendőrök, mert az intéző bejelentette a csendőrségnek, hogy otthagyták a munkások a munkát. Jöttek a csendőrök és hajtottak ki bennünket. Ez a Farkas István egyáltalán nem akart menni – ennek, akinek a neve itt fel van írva – tüzet gyújtottak alá – most képzelje el. Tüzet gyújtottak alá, a fiát, aki meghalt – Józsefnek hívták – azt megütötte a csendőr. Elszaladt Farkas István, agyon akarták lőni, de nem tudták, mert házak voltak és menekült. Októberbe volt hogy  bejöttek a román katonák. Ahogy bejöttek a román katonák, Baksi Sándor, pap, lelkész, meg ez a Molnár Imre, ők tudtak románul – fogadták a román katonákat.

 

A román katonák – azt hiszem – két, vagy három nap voltak itt, és akkor a magyar katonák visszaverték őket. A magyar katonák Kötegyánt megszállották. Ezek páncélosok voltak, bőrkabátban jártak. A magyar katonák kérdezték, hogy milyen formában, kik fogadták itt a román sereget? Ráfogták, hogy a cigányok. A pap, meg a Molnár Imre fogadta őket a nagy hídnál fehér zászlóval. Azt mondta a pap, hogy azért, hogy ne legyen bántódása a községnek.

Na most, hogy a románokat visszaverték a magyar katonák, úgy vitték nekik az ennivalót a falubeliek, kenyeret, mindent, mint a parancsolat.

 

Akkor este, mikor bejöttek a magyar katonák, akkor lejöttek a cigánydombra. Estefele. Bejött két katona, én nem tudom, hogy kik voltak, mert nem mutatkoztak be, háború volt. Bejöttek, azt mondták: – Hű papa, ez mind a maga családja? Ott vacsoráztak, cseresznyebefőttet. Én is ott voltam akkor. Két nő is ott volt, de aztán elmentek. Kérdezte ez a magyar katona, hogy nem tudják, hogy hol laknak? Hát tudjuk mink. Én, meg Hajtai Károly elmentünk, megmutattuk nekik. Ott éjfélig eltöltötték az időt. Akkor éjszaka felrobbantották a házat. Kézigránáttal. Azért tudom mondani, hogy kézigránáttal, mert egy kézigránátot ottfelejtettek az utcán.

Farkas Istvánt, meg a feleségét felrobbantották. Úgy húzgálta ki őket a romok alól egy magyar ember. Nagyon csúnya sebet kaptak, nagyon folyt a vér belőle.  A testvére, Giza elvitte őket Csabára a kórházba.

Azt hiszem, hogy egy hadnagy volt, vagy főhadnagy, az ott szállásolt a papnál. A magyar katonák lejöttek a cigány dombra, lejött ez a Molnár Imre, meg tábori csendőrök voltak vele. Egy zászlós volt a tábori csendőr, az a cigányokat, magyarokat egy udvarba terelte. Ott a cigányokat és magyarokat külön állították. Ez a tábori csendőr, meg Molnár Imre elválasztotta, hogy ki a cigány, ki a magyar. Akkor minket bevittek két házba és kétfelé osztották a cigányokat, és akkor eresztették ki őket egyenként a házból. Na te menjél, te menjél, te menjél. Úgyhogy innen kilencet szedtek ki, mert a két asszonyt is innen vitték el. De azok hazajöttek, azokat nem pusztították el.

 

Az lett a helyzet, hogy elvitték a községházára őket. Nagyapám, meg nagyanyám öregek voltak, nagyapám bottal járt. – Mit akarsz tőlünk, Imre, nem csináltunk semmit. Azt mondta a tábori csendőr, hogy elhallgass, mert a torkodra nyomom a nádpálcát! Makula Józsefet, ő bent lakott a faluban, érte meg engem küldtek el, hogy híjjam le őket a cigány dombra. Itt találkoztak, amikor ezeket vitték, a gyerekeket, meg nagyapámat, nagyanyámat, akkor ezt a gyereket is hozzácsapták a többihez. Na, ez vitte el a ládát, azt a cukros ládát.

 

Mert volt itt Hangya Szövetkezet, fent a Fő téren. Amikor a románok jöttek, betörték és kirámolták belőle, ami nekik megtetszett…

A Szoborkert – megvan most is – oda bedobták azt a cukros ládát. Makula József meg felvette – nem tudom, hogy volt benne cukor, nem volt – az felvette. 16 éves fiú volt.

 

Akiket összeszedtek, őket elvitték a községházához. Egy éjszaka voltak ott, meg egy nap. A harmadik nap elvitték őket Sarkadra lovas kocsival. Ez a Szobai László levente volt, és adtak nekik fegyvert, négyen voltak. Vitték őket Sarkadra a csendőrségre. A csendőrség ott volt, ahol most van a gimnázium.

 

Hajtai Károly ment utána a gyerekének, meg az apjának.

Apámat meg, Farkas Károlyt – a csendőrök elfogták Sarkadon, és bevitték oda, nem is engedték többet ki. Szétütötték, szétszedték őket. Ezt én onnan tudom, hogy aki hazajött, Kovács Kálmánné és Ungvári Erzsébet, ezek mind a ketten ott voltak. Ök sorolták, hogy hogy ütötték a cigányokat a csendőrök anyaszült meztelen, úgyhogy a fal tiszta vér volt tőlük, annyira ütötték a bikacsökkel, mert anyaszült meztelen voltak, mikor bevitték őket kihallgatásra. Kínozták őket. Na most egy 12 éves, 14 éves gyerek mit tud az életről? Semmit. Mikor elfogták apámat, az óráját elvették tőle, ütötték.

 

Elvitték őket Sarkadról a csendőrök, hogy viszik Dobozra szembesíteni ezekkel a Farkas Istvánékkal. Mert Farkas Istvánnak Hajtai Károly volt az apja. Ezeket robbantották fel. Mondták a csendőrök – szakadó esőben vitték őket a dobozi Fő úton – mondta a csendőr apámnak, mert apám tudta a járást, mert apámnak a felesége dobozi volt – „itt meghaltok, basszátok meg!” Ezt én nem tudom, de a két asszony sorolta, mert őket is ugyanúgy vitték. Hajnalra bevitték őket Dobozra a temetőbe, már a csendőrök körül voltak állva, és akkor géppuskával meg kézigránáttal robbantották szét őket. Ahogy én hallottam a temetőcsősznétől, hogy egy gyerek elmenekült volna, de nem tudott, mert csak észrevették a csendőrök. Amikor ezeket elpusztították, akkor lementek Dobozra a cigányokhoz. Azok ásták meg a sírokat, és abba hányták őket bele. Egy részük még meg sem halt, úgy temették el. Ezt a temetőcsőszné mondta akkor, mert ő hallotta a jajgatást, meg a rimánkodást, hogy ne pusztítsák el őket. Mert amikor bevitték őket a temetőbe, akkor már tudták, hogy elpusztítják őket, mert mit kerestek volna a temetőben éjszakának idején. Így történt ez az eset.

– Kik voltak az áldozatok, név szerint és hány évesek voltak?

– Farkas János a legidősebb, a nagyapám, olyan 60 év körüli, Makula Erzsébet, a nagyanyám, 58-60 év körüli, Farkas Károly, apám, 34 éves volt, Komáromi Zsuzsanna, a testvérem, 14 éves volt, Komáromi János, 12 éves, Hajtai Károly, 20 éves, Makula József, 16 éves, Zsigmond Béla, 14 éves. Ezeket pusztították el.

– Ezen kívül volt egy másik család is.

– Igen volt egy másik család is, Szalontára valók voltak tizenketten. Azokat is befogták a csendőrök és azokat is ott helyben Dobozon elpusztították.

– Hol fogták be őket a csendőrök?

– A szalontaiakat Sarkadon.

– De ők a háború elől menekültek.

– Abban az időben nekünk is lehetett volna menekülni, mert ki volt adva, hogy mindenki menekülhet, amerre akar. De mink nem mentünk, erre fizettünk rá. Mert rányomták a cigányokra az ő bűnüket.

– Emlékszik-e valakinek a nevére a szalontai cigányok közül?

– A lányról tudtam, hogy Bimbónak hívták, ez volt a beceneve.

– Hány éves volt?

– Körülbelül 18-20 éves volt.

– Fiatal lány volt.

– Igen, igen. Ezt a lányt kérték a csendőrök, hogy feküdjön le velük. Azt mondta, lefekszik velek, de azzal a kitétellel, hogy mindnyájukat elengedik a csendőrök. Na, de nem engedte el őket, és nem is lett a lyány jóba velek. Nem tudták rákényszeríteni.

– 1955-ben feltárták a sírt, és utána állított valaki síremléket.

– Szegény ember volt, az is oda való volt, dobozi, egy kis púpos ember volt. Sajnálta – mert anyámat ismerte – hogy ne legyen nekik síremlékük. Pénzünk nem volt, szegények voltunk, és nem tudtunk nekik síremléket állítani. Sem az akkori tanács, sem a polgármesteri hivatal, senki sem, nem törődtek vele, máig sem.

– Károly bátyám, én úgy találtam magára, hogy a kollegám – akivel együtt kutatunk – a levéltárban megtalálta, ennek a pernek az iratait. Felolvasom magának: a gyulai bíróságon, első fokon hozott ítélet.

 

Idézet a gyulai bíróság B-551/1956/6-os számú, 1956. február 25-én hozott ítéletéből:

 

“1944. szeptember végén Arad, Nagyszalonta környékén folytak a harcok. Egy részről a magyar-német csapatok, más részről a szovjet- és román csapatok között. E harcokban részt vett az első magyar páncélos hadosztály is. Szeptember végén román csapatok elfoglalták Méhkerék-Kötegyán községeket, míg a szovjet csapatok Nagyszalontát. Október első napjaiban német SS alakulatok a román csapatokat, és részben a szovjet csapatokat is visszaszorították. Az első páncélos hadosztály parancsnoksága ekkor Sarkadon állomásozott és a kémelhárító és hírszerző csoport Sarkadon és környékén megkezdte tisztogató tevékenységét. Összeszedtek nagyobb számú cigány személyeket, akik között voltak nők és két-három 16 éven aluli gyermek is. Méhkerékről pedig egyéb polgári személyeket szedtek össze, akiket azzal vádoltak, hogy a felszabadító román csapatokat fogadták fehér zászlóval a bevonuláskor. Ezen kívül volt az őrizetükben néhány román katona is. Méhkeréken az emberek összefogdosásában részt vett Boldizsár első rendű vádlott… beszállították őket a községházára, részben pedig közvetlenül Sarkadra a csendőrlaktanyába. A különböző helyekről összefogott embereket Sarkadon helyezték el, és itt borzalmas bántalmazásoknak vetették őket alá. A kínvallatásokat egy csendőrnyomozó végezte, az összeszedett szerencsétlen embereket egy nagyobb szobában a falhoz állították, arccal a falnak, és azt mondták nekik, hogy ha meg mernek moccanni, vagy hátra mernek nézni, akkor megverik őket. Ezzel egy időben a terem mellett lévő kisebb szobában a nyomozó irányításával bevitték egyenként az áldozatokat és azokat felváltva meztelenre vetkőztetés után nagyobb számú tábori csendőr és katona két ujjnyi vastagságú botokkal ütlegelte a nyomozó azon rendelkezése alapján, hogy a testen veretlen rész ne maradjon. Ezen a bántalmazáson az összefogdosottak mind átestek, melynek következtében egyesek egész életükre kiható betegséget szenvedtek. A külső teremben a falhoz állított embereket puskatussal és egyéb módon bántalmazták az ott lévő tábori csendőrök és az őrzésükre kirendelt katonák úgy, hogy a fal a kegyetlenkedések következtében véres lett.

  1. október 5-én a délutáni órákban az első páncélos hadosztály parancsnoksága az előnyomuló felszabadító csapatok közeledtére elrendelte a parancsnokságnak a hátravonulását. Kubányi százados intézkedett az összeszedett foglyok és polgári személyek hátsó területre való szállításáról. A fogolykísérő részleg parancsnokául Boldizsár vádlottat jelölték ki. Velük voltak még csendőrök és más vádlottak is. Boldizsár a közvetlen parancsot úgy kapta, hogy az összeszedett 20 főnyi cigányt később engedje szabadon, míg a foglyokat szállítsák hátra. Boldizsár kíséretével és a foglyokkal szürkület táján indult el Sarkadról Doboz felé. Amikor a csoport a dobozi erdőhöz ért, ma már meg nem állapítható körülmények között a kísérők között felmerült az a gondolat, hogy a cigányokat az erdőben ki kéne végezni. Amikor az erdő mellett haladva a menet egy alkalommal megállt, Fábián szakaszvezető valamelyik más csendőrrel elment kivégzésre alkalmas helyet keresni. De azzal jöttek vissza, hogy a terep kivégzésre nem alkalmas. Az, hogy az elsőrendű vádlott milyen rendelkezéseket adott ki, vagy miként fogadta Fábiánék közlését – megállapítható nem volt, tény az, hogy a fogolycsoportot tovább kísérték és kb. 10-14 km megtétele után késő este 10 körül megérkeztek Doboz községbe a gróf … féle kastély elé. A kastélyhoz megérkezve Boldizsár elsőrendű vádlott a kastély kapuján becsöngetett és elhelyezést kért az ott lévő portástól a foglyok részére. Míg a foglyok egyik csoportjának beszállítása előtt elrendelte, hogy a kb. 20 főnyi cigány csoportot válasszák külön, a többi foglyot pedig az istállóban helyezte el. Ezek között voltak katonák, civil személyek és két nő is. Boldizsár ezt követően elment egyik társával együtt a dobozi csendőrösre és ott beszélgetést folytatott a parancsnokkal. Ennek a tartalma mára azonban megnyugtatóan nem megállapítható, ezt követően visszament a kastélyhoz és utasítást adott a 20 tagú cigány csoport továbbszállítására a dobozi úton. Hogy az utasítás milyen tartalmú volt, ma már meg nem állapítható, de ebben a kivégzésről szó volt. Ezt követően a csoportot kísérő katonák és tábori csendőrök elvezették őket a temetőhöz, ott közben csatlakozott hozzájuk a többi kivezényelt csendőr …. hogy azonban az utóbbiak között mind ott volt-e, az ma már pontosan nem állapítható meg. Mielőtt a csoportot a temetőbe bevitték volna, a negyedrendű vádlott bement a temető mellett lévő csőszkunyhóhoz a temetőbe, és közölte az ott tartózkodó Szabó Károlyné temetőcsősszel, hogy ne ijedjen meg, mert új fegyvereket fognak kipróbálni. Közben a 20 főnyi cigány csoportot a kísérők bevitték a temetőbe és a csőszkunyhótól kb. 3-400 m távolságra lefektették a földre azzal, hogy ott fogják tölteni az éjszakát. Ezt követően a kísérőszemélyzet néhány métert hátrahúzódott, vonalba fejlődött és parancsra sortüzet adott le a földön fekvő 20 emberre, majd hátrább húzódtak a szomorú fűzfa csoporthoz és ma már meg nem állapítható számú kézigránátot dobtak a szerencsétlen áldozatokra. Aki még ez után is életben maradt, azt a tábori csendőr agyonlőtte. Amikor a kivégzők sortüze elhangzott, akkor a negyedrendű vádlott is a kivégzőosztaghoz érkezett és ő is tüzelt. Megállapíthatóan legalább két golyót lőtt ki. Ezt követően a további két csendőr, valamint utasításra a tábori csendőrök közül ketten elmentek a községnek a temető közelében levő részére, ott megállapíthatóan hat-nyolc személyt összeszedtek, azokkal sírt ásattak, mégpedig 2×3 szálhosszúságú, kb. 1 m mélyen, és ebbe belerakatták a hullákat, melyek között legalább 2-3 gyermek, 15 férfi, és két nő volt, a tárgyalás adataiból megállapíthatóan. Az eltemetés után a temetésben részt vevők részben visszamentek a kastélyba, részben pedig lakásukra, illetőleg szolgálati helyükre mentek.”

 

 

felvétel készült 2000. július 15-én Kötegyánban

az interjút készítette: Bársony János

Sárközi  Jenőné – Torony

 

 

Születtem 1923. október 29-én. Édesanyám elhalt, mikor kicsi gyerek voltam, az anyám testvére hadiözvegy volt, ő nevelt fel, ő adott férjhez is. Apám újra megnősült, miután anyám meghalt. Apám részéről vannak testvéreim, úgy má’ féltestvéreim, de anyámtól egyedül magam vagyok csak. Mikor már kezdtünk felkamaszodni, elmentünk dolgozni, az urodalmakba. Akkor az volt. Kapálni, aratni, masinázni, cséplőgéphez játunk dolgozni. Dolgoztunk, oszt úgy megkerestük a nevelő anyámnak a kenyeret. Hiszen én azt mondtam neki: mama. Hát az is volt, különben nagynéném volt, csak hát, ha ő nevelt, hát azt érdemelte mama, igaz? Rendes cseréptetős kis házunk volt, az utcafrontba volt egy szoba, meg egy konyha, vályogház volt, de cseréptetős. Abba nevelkedtem a mamának a lányaival, Veri, Rózsi, Juliska, Annus, meg a Teri, meg egy fiú volt, Toni. Jártam iskolába, hat osztályt jártam, meg három ismétlőt, az kilenc év, igen. Minden gyerek járt iskolába, hiába egyedül nevelt bennünket néném.

 

Öreganyám, nagymamám anyja, az rühöti volt, a nagyapámé, az meg újperinti parasztkovácsnak a fia volt. De már a mi nagyszüleink itt születtek, itt nevelkedtek – hát a mama így beszélte, én is csak így tudom mondani. Nem volt nekünk cigánytelepünk, csak az utcán vegyesen lakott mindenki, volt ott zsöllér, magyarán mondva, paraszt.  Meg hát mink nem cigányok voltunk… Hát, tudja, ilyen zenész félék voltunk, mink igen, mi nekünk nem mondta senki, cigányok! Mink köztük laktunk, de hát én nem hallottam senkitől mondani: cigány. Csak becsületesen a nevünkön szólítottak, pedig a szomszédaink mind ezek a zsöllér paraszt félék voltak, ja. Dolgoztam, sarvasuk voltam nekik. Szemben, akik laktak velünk, annak voltam sarvasa. Aki mellettünk lakott, lejjebb, annak is voltam sarvasa. Kaszált, én meg szedtem a markot utána.

 

Már tizenkét éves koromtól fogva dolgoztam. Bizony, ezt higgye el! Tizenhárom éves voltam, elmentem Pest megyébe szőlőmunkára, kimaradtam az iskolából meg má’ mentem, munkakönyvet kellett szerezni. Jómúltkor dobáltam el őket, mert nekem minek az már, nekem nem érdekes. Ja! Én jó munkás lány voltam, meg asszony is jó munkás voltam. Még asszony koromban is elmentem munkára, hat hónapos munkára, asszony koromban, családom mellett. Elmentem munkára, a férjemmel, dolgozni. Akkor itt volt egy zsidó,  Grüsberger, az volt a neve, Grüsberger Pali meg Sanyi, ahhoz jártunk kapálni. Az minden héten rendesen kifizetett bennünket. Hát, megvolt, mert megkerestük. Sokat dolgoztam, nagyon sokat.

 

Hát én a páromat magyarán mondván megszerettem. De olyan egy szép, derék, csinos szőke ember volt, az igaz. Lent a kastélyban volt egy ilyen kis összejövetel, hát azt mondták neki bál, elmentem én is a másik szomszédlánnyal. -Gyere, Terus, elmegyünk!  Hát el is mentem. Táncoltunk, táncoltunk, aztán fölkért engem sokszor. Úgy összetáncoltunk, úgy összeölelkeztünk, hogy már uram lett. Nem is bántam, mert… Nem is tudok róla beszélni. Nagyon szerettem. Már hét éve nincsen, már hét éve meghalt. Jövő hónap 27-én lesz hét éve, hogy már nincs. Jó munkás ember volt, az mindenből pénzt tudott keresni, de amúgy elsőre mezőmunkás volt, aztán megtették éjjeliőrnek, onnan is ment nyugdíjba. Hát kapom utána a nyugdíjat. Kapom utána, míg élek mindig.

 

Aztán jöttek sorba a gyerekek, Jenő született 48, márciusban, a Lajosom született 49-ben, rá egy évre, májusban. 52-ben a lányom, 54-ben, aki meghalt, négy napos volt, 60-ban meg ez, a Marikám, akinél most vagyok.

 

A háború alatt engem eldeportáltak, Németországba vittek, eldeportáltak.

 

Egy szép nap jött le nekem ide egy púpos forma kislány, azt mondja: bújjatok el! Mondom – hová? Valahová. Én nem bújok el – mondom. Miért? Azt mondja, azért, mert jönnek a csendőrök, szedik össze a cigányokat, szednek össze bennünket.

Azok má’ mentek, tényleg, hajtották őket. De még a csendőrök azok hátrább voltak.

– Hát dehogy bújok el, én nem bújok el, miért bújjak el? Nem csináltam semmit. Ha  elvisznek, elvisznek. Azt hazudták, hogy Sárvárra megyünk répát szedni. Közbe mentünk ki Németországba. Ez 1944. november 4-én történt. Elsőre elvittek bennünket Toronyba, összeszedtek bennünket, elvittek bennünket Toronyba, ami most óvoda, oda behajtottak bennünket, másik nap összesorakoztattak, elvittek bennünket Szombathelyre, a városmajorjába. A városmajorjából meg összesorakoztattak bennünket, onnan meg elvittek bennünket Komáromba, Komáromba meg bevagoníroztak bennünket, aztán meg jó pár napig ott voltunk Komáromba, bunkerokba. Onnan bevagoníroztak bennünket, vittek bennünket Dakhaoba. Az előljáróság, a bíró, a jegyzőség, ezek csinálták ezt az egészet. Magyar csendőrök szedtek össze bennünket, Komáromba is magyar csendőrök voltak, meg magyar katonák, azok voltak szolgálatba, majd ott vettek át bennünket a német katonák. Jaj! Nem is tudom aranyosom megmondani hány embert vittek el innen Ondódról, sokan ott is maradtak, meg haza is tértünk néhányan. De mán azóta itt hányan meghaltak! Az én uramnak szegénykémnek annak egyszerre két testvérét elvittek. Egyik ott maradt – ez az Aranka – a Katica meg itthon halt meg. Ahonnan jött szegény, tifuszos volt ott mindenki, aztán megkapta ott a tífuszt, oszt itthon meg meghalt a kórházba. Aztán haltak meg má’ itthon is belőlük sokan. A legfiatalabb, akit elvittek, jaj, még 14 éves se volt. Nem innen mitőlünk, jaj nem tudom már, hogy hová való volt az a kislány, de 14 éves volt. Őtet is ott elhurcolták a testvérével együtt, Culának hívták a kis fehérnépet. Vele találkoztam, miután hazakerültünk, tán többel senkivel.

 

Ezt a számot ebbe a nagy német táborba kaptam. Na, ami volt ez, nagy német, nem tudom kimondani Ravsbrüg vagy mi volt… Ott kaptuk a numerákat. Levetkőztettek bennünket, oszt akkor mindenkinek elszedték a ruháit, a ruhákat elszedték, adtak ránk egy rosszat. Kaptam rám egy nagy hálóinget, talán kétméteres asszonyé lehetett, úgy leért, meg így föl is tudtam hajtani. Tiszta meztelenre vetkőztettek bennünket.  Tisztek, nők is ilyen orvos félék voltak, ültek ott körbe, egy ilyen nagy gömbölyű asztalnál, ahol aztán körbe kellett menjünk, meztelenül, tiszta meztelenek voltunk. Pedig férfiak is voltak. Aztán fel kellett feküdnünk, injekció volt-e, mit adtak, a fene se tudja, ott, tudja, hogy az a női betegségünk úgy elmaradott, úgy, hogy mikor hazajöttem, rá majdnem egy évre jött nekem bizony. Úgy elállították rólunk, ja, ja. Elszenvedtünk mi annyi nyomorúságot… Mikor megláttam őket, én úgy ordítottam! Istenem mondok, istenem, most otthon kellett hagynom a nevelő anyámat, mikor idáig úgy szerettem. Így gondolkodtam mindig magamba, az eszembe belevéstem, nem bírtam elfelejteni ott se. Hogy most otthon kellett hagynom, eljönni ennyi mindenféle ismeretlen nép közé, amelyikek behajtottak bennünket. Na, oszt ott kaptuk a numerát! Egy ilyen piros szív rajta, alatta meg a szám, úgy eldobtam azt a kabátot, á, valahol, valami sűrűbe beledobtam, ja, ja!

 

Hát mit ettünk a lágerba? Vízzel volt leforrázva a répa levél, azt ettük, azt adták, forró vízzel leforrázták, oszt azt adták, oszt akinek jutott, evett, akinek nem jutott nem evett. Hát ott sok nép volt, ott mindenféle, fajta volt.

 

Ott, a táborba harmincas blokkba voltunk. Ilyen fablokkok voltak, abba zavartak be bennünket. Aztán ütöttek, mint a lovakat bennünket. Akkor éjjel ki kellett vonuljunk appelt állni, appelt. Ilyen tízes sorba kellett besorakozzunk. Mikor kivonultak, akkor vittek bennünket, azelőtt nap oda. Mikor kivonultunk, megijedtem, én meg mondom a numerámat is, mert tudom 89772-es voltam, talán a Zsuzsi is tudja, nem tudom már biztosra tudja-e, nem-e, de én tudom, én ezt nem felejtettem el. Á, akkor mit kaptam, előállított, oszt ugye hideg volt, fáztam, mire előálltam volna, kihozott, úgy agyonvert, a szíjain ilyen nagy csatok voltak, az az SS, így hívták őket. Jobb, ha az ember nem is beszél, mert a szíve ebbe fájdul bele. Higgye el, hogy azóta én olyan beteg vagyok.

Akkor aztán, mikor appelt álltunk, kizavartak bennünket éjjel 3-kor, meg 1 órakor éjjel, aztán másik nap éjjel zavartak be bennünket. Ott volt annyi nép, mindenféle, román, polski, orosz, magyar, meg hát a cigányok. Jaj, meg mit tudom én hány féle ember! Ó, sokan voltak, mikor kivonultunk délbe, kivonultak, csobán volt a karukon, meg egy seprű a kezükbe, takarították az udvart, akkor vittek bennünket oda, azelőtt nap, mink még akkor éjjel kint álldigáltunk, egész éjjel ott az udvaron. Bizony!

 

Egy ilyen faágy volt, abba a kicsike faágyba négyen belepucoltunk. A Palinak az anyja is velem volt. Az ott is maradt szegény. Ó, csak akkora lett volna, mint ez a rekamir, jó lett volna! Mint ennek a széle, akkora volt, négyen voltunk benne, bizony!

 

Egyszer megszöktem, mert transzportba szállítottak bennünket. Elszöktem egyszer, akkor visszavittek, mert eltévedtem. Ott minden német komondorság volt, hát mit tudtam én, hol járok. Na most onnan visszavittek bennünket transzportra.  A vasút parton leültek pihenésre velünk, onnan elmentem, nem csak én, öten. Visszavittek bennünket. Volt egy policár nő, de az úgy agyonvert bennünket, ilyen nagy hosszú fűzfavessző volt nála. Végig a part fűzfával volt ültetve, avval ütött bennünket. Akkor megint besorakoztattak bennünket.

Most mit tudom én, hol történt ez pontosan. Kint, Németországba volt ez, honnan tudnám én mindennek az eszembe tartani a nevét! Hát olyan nevek voltak kiírva, hogy az ember el se tudta olvasni, hát nem értettünk mink németül. Akkor másik alkalomba mentünk keresztül a városon, vagy falu volt-e, a fene se tudja, beszaladtam egy kapuba, a kapu alatt vártam, álltam, onnan is kihozott egy policárnő. Jól agyon pofozott.

Egy másik alkalommal a réten, ekkora kis fenyőfák voltak ültetve, az alá aládugták a fejüket ezek a nők. Mán a katonatisztek, a nagy melegbe, mert ott a tisztek is nők voltak. Én meg elszöktem, bementem, egy ilyen árokba, vagy inkább kőfejtő féle volt az. Oda beálltam, egyszer csak jött utánam a Zsuzsi.  Jaj,  mondom, ha megtalálnak én most téged agyonütlek! Magam voltam egyedül. Jöjj be, állj be velem, mondom, mert megfognak bennünket, agyonvernek megint. Akkor jött utánam egy, magyarán mondva kis oláhcigány lány, a Milka. Milka volt a neve. De akkor már jött a Bori is. Ő meg ilyen teknős féle volt. Avval, akkor jött egy Rumba való menyecske, él-e, hal-e, nem tudom, a Margit. Úgyhogy egykettőre négyen lettünk, nem, öten.

Amikor megszöktünk, azon az árokparton, jött három asszony a templomból. Jöttek. Észrevettek bennünket, hogy mink ott bujkálunk, „ssss”, így tettünk, ne. Mikor levonult a transzport, összesorakoztatták, akkor mutatták, hogy menjünk ki, így intettek az asszonyok, menjünk ki, hát a legelső házba lakott az egyik, oda bevitt bennünket. Még ott is elmentem kapálni a mezőre annak az asszonynak segíteni, isten bizony, mondom, ja. Aztán amikor vége lett a háborúnak, az az asszony adott ránk ruhát, hogy ne menjünk ebbe a ruhába, mert megismerik, hogy kik vagyunk mink. Meg volt egy nagy raktár, katonáknak, ott voltak anyagok, magamnak varrtam, magamnak ruhát. Mikor ez megtörtént, oszt akkor többet már nem találkoztunk, ott voltunk egy héten át, ott bujtunk annál a háznál, ott voltunk egy jó hétig, oszt akkor levonult a transzport, nem kerestek bennünket, azért mert elbujtunk, mit tudták, mink most hol vagyunk… Ez már a vége felé volt. Akkor már nemsokára felszabadult a láger.

Mikor a háborúnak vége lett, akkor egy kazalba voltunk belebújva mink négyen vagy öten, akik mondtam, hogy elszöktek velem, azok. Aztán, csak úgy pufogott bele a golyó a kazalba. Jaj, mondom, gyerekek, most idáig éltünk, de most meghalunk,  mondtam ezeknek a lánygyerekeknek. Annyira mondta a Milka, hogy ne féljen, ne féljen, ne féljen! Azt igen szerettem! Ja, meg a Mari néni is velünk volt. Egy idősebb asszony. Azt mondja, ne féljen Terus, nem kell félni! Terus nem félünk, megszabadultunk.

Hát, mikor reggel kimegyünk a kazalbul, látom, egy fiatal ember ott áll, reggel, az is szökött, úgy, mint mink. Bementem, mondtam nekik, gyerekek ez a kazal teli lehet mindenféle néppel. Mondják ezek az asszonyok, ne félj Terus, ne félj, nem bántanak ezek minket! Hát, nem is féltünk, bementünk a faluba. Hajtottak a biciklis, fiatal emberek, mentek dolgozni. „Vajna kaputta!” mondták. De hogy mit jelentett, azt ki tudta? „Vajna kaputta, vajna kaputta, vajna kaputt!”, hogy vége lett a háborúnak.

Na, mikor Csehországot értük, bevittek bennünket a birouba a katonák, má ilyen cseh katonák voltak. Onnan aztán hazajöttünk, bevagoníroztak bennünket, onnan hazajöttünk, de akkor már ott a laktanyába mind együtt voltunk, mind az egészen, akik még megmaradtunk.

 

Mikor kerültem haza, jaj, én már nem tudom kedvesem ezt. Már nem tudom napra pontosan, de akkor már jó idő volt. Jó idő volt, a rét mellett jöttünk haza gyalog, és a rét szép zöld volt.

A gyerekeimnek elsoroltam ezeket a történeteket, de sok el se hiszi. Itt a faluba is.

 

 

A felvétel készült 2000. február 4-én, Ondódon.

Készítette: Daróczi Ágnes

Sztojka Istvánné — Csepel

 

Tolna megyében, Bölcskén születtem 1927. január 27-én. Iskolába nem jártam, írni-olvasni nem tudok. Tizenöt éves voltam, amikor a későbbi férjem lejött Pestről Bölcskére. A családja lókupeckedéssel foglakozott, de ő muzsikálgatott is, akkor is avégett járt arra. Na, és egymásba szerettünk, megszöktünk, ahogy az a romáknál lenni szokott. Feljöttünk lakni Csepelre, az uramnak a családja mindig is itt lakott, ő is itt dolgozott, gyárban. Én meg itthon voltam az anyósommal meg az uram családjával.

Jött a háború. Azt tudtuk, hogy rengeteg zsidót elhurcoltak, innen Csepelről is. Az uramat leventének vitték Kistarcsára, a gyűjtőtáborba, a németekhez akarták kivinni. Gyerekünk még nem volt akkor, mert többször elment. Elvitték az uramat, én meg hazaköltöztem Bölcskére.

A férjemet szerette a táborparancsnok, mert sokat muzsikált neki. Ezért, mikor vitték volna őket el, egy kalapot húzott az uram fejébe, és odatolta az öregek közé, akik maradtak. Így menekült meg, mert aztán az oroszok felszabadították a tábort.

Éppen Kistarcsára mentem volna látogatni az uramat, amikor elhurcoltak. Ha csak egy nappal később jövök, megmenekülök. Az apósomékkal itt laktunk, ebben az utcában, itt szálltam meg. A többi roma a Királyerdőben lakott. Őket is begyűjtötték. Hajnal öt körül jöttek a nyilasok, körülfogták a házat. Azt mondták: egy csajkát, vagy egy lábost vigyünk magunkkal. Bevittek a csepeli rendőrkapitányságra, onnan Óbudára a téglagyárba.

Egy vagy két hónapig voltunk a téglagyárban. Olyan helyen laktunk, ahol a téglákat melegítik, vagy mit. Vasból voltak olyan forma-szerűségek, abból ettünk, mert nem volt csajkánk. Voltak ott zsidók is, de nem velünk. Nyilas katonák vigyáztak ránk. Az egyik azt mondta: „na, ezek jók lesznek konzervának”, de mi nem tudtuk még akkor, hogy miről beszélnek.

Akkor még együtt voltunk a férfiakkal. Nők, férfiak, gyerekek. Engem is úgy vettek, mint gyereket, csak ezért nem kaptam később számot a karomba. De a sógornőm már kapott. Ott még jöhettek minket látogatni. De nekem nem volt hozzátartozóm, anyám Bölcskén végig nem tudta, hogy mi lett velem. Egyszer aztán jött a Hitler személyesen, meg a katonák. Bevagonoztak minket, mint a marhákat. Valami sós, büdös valamit adtak enni. Vizet meg egyáltalán semmit. Az emberek odapiszkítottak a vagonba, a halottak tetején aludtunk. Nagyon sokan voltunk, csak romák. Na, aztán egyszer megálltunk Tahóban (Dachau), ez már Németországban van. Onnan vittek tovább Bergenbelsen-be aztán meg München-be, de ott áram volt a kerítésben. Ahol megálltunk, mindenhol tábor.

Enni mindig főtt céklát adtak, napjában egyszer. Kenyeret, egy picike darabot, azt is csak egyszer. Beleesett egyszer a csajkám a forró céklába. Én meg sírva turkáltam a lébe, hogy megtaláljam. Csúnyán felhólyagosodott az egész karom.

Minket nem dolgoztattak, csak a zsidókat. Nem tudom a férfiaknak mit kellett csinálni, mert akkor már külön voltak tőlünk. Volt, hogy kihajtottak minket mezítláb a hóra és hideg vízzel locsolgattak minket. Én egyszer már nem bírtam kimenni, a tífusz miatt, az őr úgy rávágott puskával a kezemre, hogy béna maradt, még most is.

Aztán kitört a vérhas-járvány, mert összeszedegettük az udvarról a krumpli héjat is. Több mint a fele meghalt, akikkel együtt mentünk ki. Potyogtak, mint a legyek. De akkor is sokan meghaltak, amikor az amerikaiak bejöttek, mert adták a jó ételeket, és ugye a gyomor, meg a belek össze voltak száradva, akkor meg azért haltak meg.

Minket is vittek volna Auschwitzba, ha nem jönnek az amerikaiak. A zsidók valahogyan mindenről tudtak, és ők mondták: most már ne bánkódjunk, mert jönnek az amerikaiak. A németek még azon a napon, amikor már érezték, hogy jönnek, megmérgezték az egész ennivalót, hogy egyszerre intézzenek el mindenkit. De a zsidók értettek németül és mondták, hogy senki ne egyen, mert meg van mérgezve az étel.

Bejöttek az amerikaiak, vasárnap volt, soha nem felejtem el. Hoztak sok ennivalókat. Nekem volt eszem, nem ettem a sok ételből, először csak teát ittam, sokat. Így nem haltam meg, pedig akkor már csak mászni tudtam a kondérig, mert benne voltam a hastífuszban. Teát ittam, meg azt a finom kekszeket ettem. Na, aztán mindjárt orvosok voltak, kaptunk injekciókat. Megvárták, míg felerősödünk. Akkor aztán vonatra tettek minket. Itthon a Keleti pályaudvarnál jelentkeznünk kellett. Adtak nekünk ilyen ruszki pénzeket, nem nagyon volt értéke.

Megtudtam, hogy a férjem összeállt egy muzsikus asszonnyal, mert azt hitte, hogy nem jövök haza. De mikor meghallotta, hogy élek, lejött értem Bölcskére az anyámhoz. Elhagyta értem az új asszonyát. Visszaköltözünk Csepelre apósom házába, az uram kiváltotta az ipart, drótos meg bádogos volt. Meg járt muzsikálgatni lakodalmakba. Jöttek a gyerekek: tízből négy maradt meg, két fiú, két lány. A többi halva született, meg több vetélésem is volt. Harminchat évet éltem összesen az urammal. Hetvenhétben halt meg.

Utána lett nekem a Mohácsi Gusztáv az élettársam. Az meg tíz évet volt politikai hadifogoly. Utána nem kaptam semmit, pedig ő is deportált volt. Annyit megverték, hogy tüdőrákot kapott.

Tizenöt évet dolgoztam a Magyar Posztóba, meg az IKV-nál nyolc évet takarítottam. Harminckilencezer forint a nyugdíjam. Az élettársam után havi 500 forintot kapok a nyugdíjam mellé, mert nem voltunk megesküdve. Ez nagyon kevés, elmegy a lakásra. A lányaim is korán mentek férjhez. Négyen lakunk itt: a fiam, a menyem, a kisunokám meg én. Nekem dédunokám is 22 van.

Tavaly kimentem a parlament elé, a Pharrajimos évfordulóra, de már nekem nagyon elegem van ebből az egészből. Azt, amit mi szenvedtünk a táborba, sem Amerika, sem Svájc nem tudja megfizetni.

 

 

Az interjút készítette: Daróczi Ágnes

Lakatos Angéla, Mici

 

Összeszedtek és elvittek minket Várpalotára. Sokan voltunk, egy pajtába zártak minket.

Esett a hó, az eső, a gyerekek bömböltek, képzelheti, egy falat kenyér nem volt. És mi is sírtunk, hogy mit csinálnak velünk. Azt mondták a csendőrök, majd az óvóhelyen lesz kenyér meg víz. Az embereket reggel hajtották oda gödröt ásni. Őket már nem engedték fel a mélyből, sortüzet kaptak. Mikor mi odamentünk, a férfiak már mind halva voltak. És akkor minket lőttek, az asszonyokat meg a gyerekeket. Én akkor voltam állapotos, júliusban babáztam volna le. Kaptam nyolc lövést, karba, a lábamba, az oldalamba, ide is, meg a combomba is. Nyolc helyre.

Én éltem túl, meg még egy kislány. Amikor már csend lett, kihoztak a bakterházból egy karbidlámpát és megvizsgáltak minket. Én csak benn feküdtem a gödörben, nem mozogtam. Mikor eltávoztak és csönd lett, mindenkit megnyomtam magam körül, hogy melyik él még. Ráesett a kezem a kislányra, az visszacsípett engemet. Mondom: ki vagy? Melyik vagy? Azt mondja: Én vagyok a Falat. Te, mondom, húzz fel, nem bírok felállni.

 

 

Az interjút készítette: Márványi György, 1975.

 

Pilisi Istvánné, Budapest:

 

 

Annyi cigányt még sose láttam, mint akkor. Egy karaván volt. De olyan  rengetegen voltak, hogy nem is tudom, mit mondjak neked… Szinte végeláthatatlan sorok jöttek. Talán Erdélyből vagy Jugoszláviából. Végeláthatatlan sorban, ekhós kocsikkal. Akik nem fértek föl, azok szaladtak. Mert csak gyerekek voltak a kocsikon, meg öregek. A többiek szaladtak a kocsik mellett. A sok cigány ember. Meg a sok cigány asszony, hosszú, tarka szoknyában, mezítláb. Rá se néztek senkire, csak mentek, mint a tébolyodottak, keresztül a mezőn! Menekültek a németek elől, nehogy összeszedjék őket.

Tudod, ez a mező közel volt a Dunához. Ha kiáradt a víz, vagy ha esett az eső, a mélyedések meg a gödrök megteltek, és pocsolyák lettek mindenütt. A mezőnek a szélén katonasági épületek voltak, katonai raktárak, katonai szállások, és a háború miatt a katonák körbeásták az egész kaszárnyát lövészárkokkal.

No, ez a rengeteg sok vándorcigány vonult keresztül a mezőn, a kaszárnya előtt. Mi meg, városi cigány lányok, bámultuk őket… Már minket, bajai zenész cigányokat is elkezdtek összeírni a nyilasok, de a deportálásra nem került sor, hála Istennek’…Szóval néztük őket, ahogy mentek a kocsikkal. És a Dankó Bella észrevette, hogy az egyik lövészárok alján ott fekszik egy fiatal cigány asszony, ott vajúdik. Nyöszörög rettenetesen. A karavánból egy fiatal állapotos asszonyka. Belefeküdt szegény abba a nagy lövészgödörbe, hogy ne lássák. Szégyellte a kínlódását. Szégyellte magát, amiért nem törődött vele senki.  Még a szoknyáját is mi húztuk fel a hasáig. Az se volt neki fölhúzva. Amikor körbefogtuk, akkor kezdett el jajgatni meg sikoltozni. Akkor már nagyon rajta voltak a fájdalmak, a gyereknek a feje teljesen kint volt.

Dankó Bella vezette le a szülést, ő volt a legidősebb köztünk. Még a gyerek köldökzsinórját  is ő vágta el. Merthogy éppen toledóztunk, mielőtt kiszaladtunk bámészkodni, és egy szalaggal a nyakába  volt kötve a szálhúzó olló. Azzal az ollóval vágta el a köldökzsinórt. Amikor a gyerek meglett, Dankó Bella levette magáról a fehér blúzát, az egyik ujját leszakította, és a gyolcsot belemártogatta  ott egy pocsolyába, csak úgy a tetejébe, hogy fel ne zavarja a víz piszkosát. Belemártogatta a pocsolyába a blúzdarabot, és azzal mosta le a kisgyereket. Csupa vérmocsok  volt a testecskéje, le kellett ugye mosni. Utána a gyereket belecsavarta a blúz többi részébe.

A fiatal kis cigány asszony meg ott ült a gödör alján, kezébe vette a síró csöppséget, és nézte. Egyszer csak fölugrott, villámgyorsan kimászott a gödörből, és rohanni kezdett a kocsik után. Megijedt, hogy otthagyják a többiek. Nem pihent az az asszonyka még annyi ideig se, ameddig ezt elmondtam neked. Felugrott a földről, és szaladt a többiek után. Mert a karaván meg ment. A cigányok ütötték-vágták a lovakat az ostorral, úgy hajtottak. Akik nem fértek föl, azok a szekerek mellett futottak a sárban. Ősz volt már akkor. Dankó Bellának én adtam oda a mellényemet, hogy eltakarja magát valamivel. A cigány asszony meg rohant, amíg utól nem érte a karavánt. Mg láttuk, amikor az egyik kocsi fölvette.

Pár nappal később hallottuk, hogy nem messze Bajától az egész karavánt géppisztolytűz alá vették a németek, mindenkit megöltek.

 

 

 

Megjelent és Múlt és Jövő 91/3 számában, p.35-36

Az interjút készítette: Bari Károly

Balogh Gyula, Rákospalota:

 

Novemberben szedték össze a cigányokat. Összetereltek mindenkit Kispestről, Rákospalotáról, Pestlőrincről, aztán elvitték őket az óbudai téglagyárba. Pest környékéről ötszáz cigányt szedtek össze, és vonattal elszállították a komáromi várba. Ott volt több mint kétezer ember, nők, férfiak, cigányok, zsidók. Ott gyűjtöttek össze bennünket.

Komáromban a trágyadombra dobták ki a halott cigány gyerekeket. Aki éhen halt, kidobták a trágyadombra… Mit csináltak azok a szegény cigánygyerekek?… Hogy a világra jöttek?… Kidobták őket a trágyadombra, holtan…Olyan gyűlöletes lelketlenség soha nem volt a világban, mint akkor!…

És bejött egy vonatszerelvény, és fölraktak bennünket, és elvittek Győrbe. Nem tudom pontosan, hányan, de sokan, úgy ötvenen voltunk egy vagonban. Férfiak. Az asszonyokat és a gyerekeket külön választották tőlünk. Győrben jött egy bombázás, fölbombázták a vasutat, ezért aztán nem tudták Hegyeshalom felé irányítani az asszonyokat meg a gyerekeket. Eltalálta egy bomba a vonatot, és széjjeleresztették a csoportjukat. De amikor futottak, lepuskázták őket. Akit csak értek, azt lepuskázták. Feketéllett tőlük az egész táj, a halottaktól… Kevesen voltak, akik élve maradtak…

Minket, férfiakat elszállítottak Győrből. Arra virradtunk, hogy Bécsben vagyunk. Onnan  továbbvittek. Először Dachauba. A tábor körül víz volt,  és villanyáramos szögesdróttal volt bekerítve. Mindenütt figyelőtornyok, azokban őrök géppuskákkal.

Este volt, amikor megérkeztünk, éjszaka, úgy tíz óra körül. Betereltek bennünket egy hatalmas terembe, ott voltunk reggelig.

Reggel német katonák…Reggel…Katonák és orvosok, és azt mondták, tegyük magunkat meztelenné. A ruháinkat elszedték, lenyírtak kopaszra, és kezdtek fürdetni. A medencében olyan hideg volt a víz, akár a jég. Aki nem akart belemenni a vízbe, azt belelökték. De az a víz olyan volt, hogy kicsípte az ember szemét. Olyan volt.

Aztán jött egy nagy rangú ember, egy tiszt. Válogattak bennünket. Akinek bal oldalra kellett állnia, azt megölték. Egy SS-tiszt nekünk is azt mondta: „Ti ide jöjjetek, de innen visszafelé nincs út, innen ti már nem mentek sehová!”

Leszedtek az emberről minden holmit. A zsidók szájából kihúzgálták az aranyfogakat. És a zsidóknak sátorban kellett aludniuk. Pedig nagy tél volt. A többiek barakkokban laktak, de a zsidók sátorban. És a németek verték, gyilkolták őket. És mindenkit. Úgy gyilkoltak, ahogy az ember levegőt vesz. Olyan természetesen. Olyan kegyetlenek voltak. Leszedték rólunk az öltözetünket, és valami vékony csíkos ruhát, csíkos sapkát adtak. Olyan nyári viseletet. Pedig már december volt. És betettek bennünket egy barakkba, legalább száz embert. Úgy feküdtünk ott, akár a disznók.

Volt ott Dachauban egy nyírbátori cigány, Sanyinak hívták. Megszökött a táborból, de elkapták. Két szememmel láttam mit csináltak vele. Kikötötték a keresztfára, mint Jézust. Éjszaka. Amikor rákötözték a keresztre, minket odahajtottak a térre, hogy nézzük, hogyan feszítik föl. Olyan hidegek voltak akkoriban, hogy olyan hideg soha nem volt, mint negyvennégyben. Hideg volt, és esett a hó, és a cigány fiú megfagyott a kereszten. Mire virradt, megfagyott, olyan kék lett, mint a szilva. Őt így ölték meg.

Három hét múlva jött a táborba az a doktor Mengele, és vizsgált bennünket. Akit bal oldalra küldött, annak vége lett. Ott volt a krematórium, és elégették. Sokszor mondtuk mindennap: jaj, füstöl a kémény, de sok ember élete van abban a füstben! Akik már régebben ott voltak, azok azt mondták, hogy a németek szappant csinálnak az emberekből…

Minden héten orvosi vizsgálatra hajtottak bennünket meztelenül.  Mindig kínoztak, mindig injekcióztak valamivel…

Jaj, az  a Mengele! Hogy a föld vesse ki! Hogy a föld ne fogadja magába! Olyan kegyetlen ember még nem volt a világon soha, mint ő.

Pár hét múlva elvittek bennünket Buchenwaldba, onnan pedig Munába. Egy lőszergyárban dolgoztunk. Bombákat és ágyúgolyókat raktunk ládákba, aztán a ládákat föl a vonatszerelvényekre. Azt gondoltam magamban: hátha megsegít az Isten, én innen megszökök! És megszöktem Matéjjal, a nagybátyámmal. Ő is ott volt. Amikor egy púpos katona vigyázott ránk, megszöktünk. A gyárudvaron, ahol dolgoztunk, egy helyen alacsony volt a kerítés. Keresztülugrottunk a kerítésen és futottunk, mezítláb a hóban.  Farkaskutyákkal jöttek utánunk a németek, de bevettük magunkat egy fenyves erdőbe, nem tudtak elkapni. És elérkeztünk egy városhoz, Weimarnak hívták. De nem mentünk be, mert féltünk.  Volt a város szélén egy szeméttelep, ahová a városból hordták ki a szemetet. Amikor a szeméttelepre értünk, már esteledett. Ott guberáltunk magunknak ruhaféléket, rossz kabátokat. A lábunkat betekertük rongyokkal, bocskort kötöttünk.  Az éhségünk olyan nagy volt, fiam, hogy megettük a krumplihéjat, amit a népek szórtak ki a szemétre. Az Isten verjen meg, ha nem igaz! Találtam ott egy doboz gyufát is, és azt mondtam: hála az Istennek,  legalább csinálunk magunknak tüzet!

Kint voltunk az erdőkben márciusig.  És csak lopva jöttünk, mindig napkeletnek. Amikor fönt volt a nap, jó volt, de amikor borongós volt az idő, nem tudtuk, merrefelé vegyük az irányt. De azért jöttünk. Egész télen az erdőben…

Már nem voltunk messze a cseh határtól. Egyszer, ahogy az erdőben tüzecskét csináltunk, ránk bukkantak az erdészek. Akkor lőtték agyon Mátéjt. Futott volna előlük, de lelőtték…

Én mindig mondtam: Mátéj,  ne hagyjuk egymást, testvérem! Ha valami baj esik, akkor ketten kiálljuk, de egymás nélkül nem jutunk haza! Én megszúrtam a lábamat, beleléptem egy szögbe, ezért nem tudtam elszaladni. Fájt a lábam. Elkaptak az erdészek, és így maradt meg az életem. Mátéj elszaladt, megfutamodott, és az egyik erdész belelőtt. Rögtön meg is halt.  Engem pedig egyik fogságból a másikba vittek, amíg csak a táborokat fel nem szabadították. 1945 júliusában jöttem haza.

Velem együtt jött haza egy zsidó férfi, akinek cigányok mentették meg a kisgyerekét. Amikor a zsidókat kezdték összeszedni, a férfi elvitte a kétéves kicsi fiát Pesterzsébetre, ismerős lókupecekhez, hogy gondozzák, amíg ő haza nem jön. Gondját viselték. Persze, ők is bujkáltak egész idő alatt, mert hát egy idő múlva  nekik is kellett,  a cigányoknak is, de valahogy megmenekültek. Az egész család. És így a kis zsidó gyerek is. Amikor hazaértünk, az apja megkereste őket…

Csak ő maradt élve, felesége is, anyja is odapusztult a zsidó embernek…Megkereste  lókupec cigányt, és gondold el, a kis zsidó gyerek nem tudott vele beszélni, mert csak cigányul tudott. És úgy beszélt a kisfiú apjához oláhcigányul, az meg csak csókolgatta zokogva…

Bizony, ezek így voltak. Velem együtt deportálták el a három nagybátyámat, anyámnak a testvéreit, a Józsit, a Mátéjt meg a Pétert, de csak én jöttem haza közülük. Az anyámat is elvitték. Őt Lengyelországban ölték meg.

 

 

 

Megjelent és Múlt és Jövő 91/3 számában, p.36-38.

Az interjút készítette: Bari Károly

 

 

 

Murzsa Miklósné – Újfehértó

 

 

Murzsa Miklósné vagyok, lánykori nevem Algács Mária, 1931. március 20-án születtem, Kisvárdán.

Itt voltam én a gettóba, a szüleimmel. Az apámat innen vitték el. Ötön voltunk testvérek, kicsik voltak, én voltam a legnagyobb, 14 éves voltam. Itt voltam a testvéreimmel, apámat innen vitték el, dolgozni, soha többé nem jött vissza. Öt testvéremmel voltam én itt. És a rokonság. És az ismerősöket hozták Érpatakról, Geszterédről. Hoztak sok felőlről ide idegen cigány embereket, és azokkal össze voltunk telepítve. Csak az öregembereket hagyták itt, akik nem bírtak mán dolgozni. Voltunk olyan körülbelül 2-300-an. Most már nem tudnám úgy visszamondani, de nagyon sokan voltunk

A földön aludtunk. A padlókon. A zsidó lakásokban. Nem volt bútor, mindent elvittek a valakik. És csak a padlón aludtunk, sorban, mint a juhászok. Úgy aludtunk a földön, a padlón.

Itt volt előtte a zsidó gettó, elvitték a zsidókat, és akkor összeszedtek minket és idehoztak.  Igen.

Ezekbe az üres házakba, a földön, mert már a bútrok nem voltak, elhordták az emberek. Nem volt semmi bútor, csak üres házban, a padlón aludtunk, egymás tetején, hátán voltunk. Annyian voltunk.

Csendőrök őriztek bennünket. Itt volt az őrs, az állomás felé. Volt egy tiszthelyettes, Korom tiszthelyettes. Jól emlékszem rá, Meggyes őrmester volt a másik. És voltak idegenek, idegen rendőröket hoztak ide Nagykállóból, mert kevés volt a rendőrség nekünk, itt, aki vigyázott volna

A kapunál csendőrök álltak egész nap és egész éjjel. Igen, igen egész nap, egész éjjel. Mindig az ablakok alatt álltak, és a kapuba a csendőrök.

 

Enni azt ettük, ezalatt a majdnem hat hónap alatt, amit ezek a jó magyar emberek hoztak. Zsákokkal hozták nekünk az ebédre a kajákat. Ilyen nagy edénybe. De utána felállítottak egy olyan konyhát, amin csak krumplileves volt. Ilyesmit főztek. Mindig krumplit, hús nem volt sose.

Éheztünk, nagyon sokat éheztünk. Úgy, hogy nem is jutott a nagy gyerekeknek. Inkább a kisebbeknek jutott.

Azt mondták, hogy pakoljunk fel mindent, de a dunnákat nem engedték. Csak a ruhákat, amit felvettünk, úgyhogy így feküdtünk, takarónk nem volt.

Lenyírtak bennünket, kopaszra alól felül. Lenyírtak bennünket kopaszra és …Voltak olyan öreg bácsik, akiket nem vittek el és a lányai előtte meztelenül ültek és az öregember is mind. Hát nézték egymást mindenki, mert hiába szégyelltük, nem lehetett mit tenni. Meztelenül voltunk. Lenyírtak bennünket alól, felül…

Egész nap bezártak bennünket, bennt voltunk. Mink nem lehettünk kint az udvaron. Bennt voltunk úgy, hogy esetleg az ajtó előtt vagy az ablak előtt megállni lehetett, de nem lehetett itt nagyon járkálni. Szétosztottak bennünket, benyomtak házakba bennünket, zsidó házakba. Ilyen nagy hosszú házak voltak itt.

Voltak itt öregemberek, gyerekek, kis pici gyerekek. Olyan, aki akkor született. Szoptatós anyák voltak itten

Betegek voltak az öregemberek. Meg hát sírtak az asszonyok, jajgattak. Éjjel nem aludtak, mert féltek, hogy visznek bennünket elfele. Mert úgy tudtuk, hogy be volt állítva már a vagon itt az állomásba. Ősszel beállították, hogy visznek bennünket, de má’ nem tudtak, mert már az oroszok jöttek.

Valamit meghallottak, mert akkor is bennt voltunk mikor Debrecent bevették, hallottuk mikor Debrecent, bombázták, akkor is bennt voltunk.

Nem tudom, hogy az mikor volt.

Azt vártuk mindig, mikor visznek bennünket, ahogy vitték a zsidókat. Oda akartak minket is vinni. Mindig vártuk, hogy mikor jön a parancs. A németek voltak itten ezen az udvaron, németek voltak. Ukrán lányokat hoztak, nagyon szép fiatal nőkkel voltak a német tisztek. Sipkájukon ilyen halálfej volt, és azok adták a parancsot a csendőröknek, hogy minket üssenek. És ütöttek-vertek bennünket, éheztettek, nem adtak enni.

Nem néztek se gyereket, se embert, ütöttek mindenkit. Kiállítottak bennünket sorba és elvitték…, a cigány lányokat megizélték, na. Megerőszakolták. Megerőszakolták a cigány lányokat!

 

A gettóba megszültem, és a … És a volt egy cigány asszony, Ángyél néni, a Gyuri Jóska felesége, az fogta el tőlem. És már várták az ajtóba a gyereket. És elvették, és én azt hittem, hogy intézetbe viszik, meg anyám is azt mondta: Elvitték Nyíregyházára, az intézetbe. De mink kerestük mindenütt mikor kiszabadultunk. Nem tanáltuk sehol. És nagyon sokszor jártam a tanácsnál, és nem tanálják a gyereket, nincs beírva.

 

A jó emberek hozták a kaját nekünk, zsákokkal a kenyeret. Hozták nekünk, a jó emberek tartottak bennünket. Klárika néni, Kötelesné – áldja meg az isten még a földbe’ is – de sok ennivalót hozott. Minden nap hozta az ennivalót nekünk. Főzött, kenyeret zsákokkal hozta nekünk. Sütött kenyeret nekünk és akkor beadta a kenyereket nekünk. Azt megengedték a csendőrök, hogy beadják a kaját. Akkor Bolegáné, Zsuzsóka néni, Kosztáné, ezek a jó asszonyok a magyar végről. Sajnáltak minket, hoztak enni nekünk. Sokan jöttek ide nagyon. Meg Fehérné, az öreg Fehér néni. Az meg szekérrel járt, szekérrel hozta nekünk a kaját. Főztek, oszt hoztak krumplit, oszt úgy ettünk. De utána felállítottak itt valamit, de hát nem volt az olyan kaja, csak rántott krumplit adtak nekünk. Igen, krumpli leveseket adtak nekünk, de volt mikor nem is jutott. Csak a kicsiknek.

De ha az asszonyok nem lettek volna jó emberek itten Újfehértón, meghaltunk volna éhen. Sokan hoztak, minden nap hoztak, megengedték a csendőrök, hogy beadják. Parancsot kapott a német tiszt, hogy a kaját adják oda nekünk. És olyan nagy szilkékbe, fazekakba hozták nekünk az ennivalót.

 

Hoztak Érpatakról olyanokat, meg Geszterédről, tele voltak bogárral, nem voltak tiszták. Sok volt a tetű. Tisztálkodási lehetőség itt nem volt. Itt nem volt semmi. Kerekes kutak voltak itten és úgy, ilyen nagy üvegekbe adtak be nekünk vizet. Nem szabad volt kijönni, mert aki kijött megverték.

Vécére úgy mehettünk ki, ha ott álltak. Oszt nem szabad volt bezárni a wc ajtót, mert udvaron voltak a wc-ék itt akkor, udvaron. És én is bementem, engem azért vert meg, mert én be akartam zárni az ajtót, magamra. Aztán azért vertek meg engemet. Egész az ajtóig ütöttek, mert nem, nem tudtam mit csinálni, mert szégyelltem. Hiába kellett, hát ott nézték az embert. De úgy megszoktuk már a végén, hogy muszáj volt. Nem szabadott bezárni a wc ajtót egyáltalán. Ők nézték, ott álltak, még valaki dolgát végezte.

 

 

A gyerekeket az anyjok körbe vette őket, oszt megölelte, oszt úgy ültek a padlón. Úgy fogták a gyereküket az asszonyok, a cigány asszonyok.

Azt mondták, hogy éhesek a gyerekek, meg azt mondták, hogy má nem is bánnák, hogy vinnék őket el innen, vagy megölnék őket. De nem jöttek értünk, csodálkoztunk, hogy nem jöttek értünk.

Pedig a férfiakból voltak, akiket elvittek.

Jött egy nagy teherautó, összeszedték őket, ki kellett álljanak, a fiatalokat elvitték, az öregek itt maradtak. Nem tudunk róluk semmit! Köztük volt az én apám is. Az én apám az Algács Gyula volt. Őtet is elvitték, meg elvitték innett Murzsa Istvánt, Kálmánt. Már nem is tudnám mind elsorolni kiket. De volt aki elszökött, vissza tudott szökni. Kálmán elszökött, visszaszökött!

Azt mondta, – nem is tudom pontosan hol volt – a Kárpátokat, vagy mit mondott. Nem tudom má’ hogy merre vitték őket. De a határtul ő megszökött éjszaka. A fiatalokat szedték ki, aki volt negyven, ötven éves, így vitték. Mán aki volt hatvan éves azt nem vitték. Csak ez a Kálmán menekült el, Kálmán egyedül. De már sajnos nem tudja elmondani, mert már meghalt. A többiekről, akik ott maradtak, azokról nem tudunk semmit.

Ott maradtak. Azóta se hallottunk róluk…

Én kerestettem is apámat, semmit se tudunk róla. Nem tudom merre vitték el őket, csak annyit tudunk, hogy elvitték arra őket, messzire, Németország fele. Kálmán elszökött, annyi hír jött, hogy az én apám is még ott volt, élt.

1905született, azt hiszem 905-be, Romániából való volt. Már nem tudom, hogy hol, Nagykárolyba, Nagykárolyba tán, vagy Szatmárba született, nem tudom. Az Magyarország volt, de most már Románia. És nem ismerem a rokonjait, senkit nem kerestem meg.

 

Én úgy tudom, az oroszok ősszel, ősszel jöttek be. Nem tudom pontosan megmondani mikor. Akkor, igen, kaptak egy parancsot, a főjegyző úr is itt volt kinnt, nézett bennünket és azt mondta, hogy el kell engedni a cigányságot. De nem tudtuk, hogy miért engednek ki bennünket, csak kiengedtek. Kis kunyhók voltak akkor a telepen, kicsi kis kunyhók, nem volt ház, oda mentünk vissza. Nagyon szegény cigányok voltak, én például a cipőt nem ismertem, csak mikor asszonnyá lettem, férjem lett. Szegények voltunk nagyon. Akkor se volt munkahely a cigányoknak, úgy, mint most. Nagyon szegények voltunk

Nyáron mentünk gezberélni, krumplit mentünk szedni a szüleimmel. Így mondtuk. Tallóztunk tengerit, krumplit. Meg mentek az asszonyok házalni. Bementek segíteni mosni, meg sárga földet hordtak, mert akkor még föld volt, hordtunk szép sárga agyagot, avval lemázoltunk, homokkal leszórtuk. Anyám is azt hordta. Oszt akkor adtak érte krumplit…

De már akkor jó lett, mikor bejöttek az oroszok, vetettünk vályogot, már akkor jó volt.

Volt, aki kereskedett, az oláh cigányok. A lovász cigányoknál a Gyuri Jóskáék, a Lakatosék, azok kereskedtek lovakkal. Itt az Angyél nénivel, aki lakott az a Jóska bácsi. Itt volt, itt lakott, csak mikor a gettó volt nem volt itt, utána került ide.

Igen, azok lovászok voltak, azok gazdagok voltak. Gyönyörű szekérrel jártak, szép csizma a lábukon, szép ruha, mentek vásároztak Debrecenbe, Nyíregyházára, mindenfelé mentek lovat árulni.

De mink szegények, nagyon szegények voltunk!

 

 

 

a felvétel készült: 2000. március 31-én, Újfehértón

az interjút készítette: Bársony János

Kazári Józsefné – Meggyeskovácsi

Horváth Terézia

 

 

  1. szeptember 25-én születtem, Zalakáváson. Ott laktunk valami tízen a kanászházba’. Nyolcan voltunk testvérek. Iskolába nem jártunk. A kanászházba’ laktunk, onnan kellett volna bemenni a faluba, messze volt.

Az édesanyám? Minket ott hagyott, mindig elment csavarogni. Mink mentünk el napszámba dolgozni. Ha nem napszámba, hát, amit adtak nekünk kaját, avval dolgoztunk.

 

Egy hajnalba jöttek, összeszedtek minket a csendőrök.

Nem ismertem őket, mert sokan jöttek, meg nyilasok is jöttek. Sok ember jött. Összeszedtek minket, oszt mindenünk ott maradt. Egy kis ruhát meg egy kis kaját vittünk. Mikor haza jöttünk a gettóból, még az ablakok is mind ki voltak tördelve. Mindent elvittek, a padláson volt búzánk, mert az édesapám dolgozott, semmit sem találtunk.

 

Húszan, vagy harmincan lehettünk. Szekéren vittek bennünket. Levittek bennünket Szentgyörgyre. Kávás felé – mármint be a faluba mentünk és akkor vittek vonattal Zalaegerszegbe. Zalaegerszegről meg aztán egyszer csak elszállítottak.

Zalaegerszegen egy nagy tábor-forma volt, oda vittek bennünket. Zsidók is voltak ott, meg olyan cigányok, mint mink is.

Csendőrök vigyáztak ránk. Ősz volt, de nem tudom melyik hónap volt. Ősz volt, má’ jó hidegek voltak. Zalaegerszegen talán egy hétig voltunk, még összeszedték azután a sok embereket.

Zalaegerszegen aztán az állomáson felraktak minket a vonatra.

Nagyon sok kupék voltak, nagyon sok. Hát, én nem tudom körülbelül hány lehetett, de sok volt.

Egy ilyen kupéba’ voltunk negyvenen is, de alig volt hely… Igen, igen sokan voltunk.

Enni akkor kaptunk, mikor odaértünk Komáromba. Hát, akkor adtak nekünk olyan kaját, babot, benne voltak a kavicsok. Annyi gyerekek meghaltak! A tetűk meg megettek bennünket!

Több napig utaztunk a vonaton. Volt az három, négy nap is. De a vonaton nem adtak enni. Nem hogy enni nem adtak, de még víz se volt!

Persze nem emlékszem arra, vizet adtak-e, de valahonnan kellett legyen víz, mert annyi időt nem lehet kibírni szomjan. Biztos adtak be.

Komáromba beérkeztünk oda, azokba a nagy barakkokba. Olyan volt, mint egy bunker.

Hát mikor odaértünk, akkor az édesapám talán mivelünk egy napig volt, aztán elvitték tőlünk. Kiszedték a sorból őket.

Sorba állítottak minket és onnan kiszedték.

Nőket is, nőket is. Aki már felnőtt ember volt, munkaképes idős volt ugye.

Persze nőket is.

Hát nem tudtuk, hogy hová vitték, nem mondták meg, hogy hová viszik.

Vonathoz vitték? Vagy agyonlőtték ott még? Hát azt már nem láttuk ugye?

Sorba állították és elvitték.

Azok a németek, azok a büdös rendőrök válogatták őket, gumibotokkal!

Zalaegerszegből is vittek el, azokat is ismertem, meg énnekem két testvéremet, de az egyik vissza tudott jönni.

Az egyik Horváth Lajos, a másik meg Horváth Gyula, de a Horváth Gyula az kinn maradt, elpusztult ott, Németországba. Csak a Lajos jött vissza!

Akkor, amikor elvitték őket, utána visszavittek minket a bunkerba, azonnal visszavittek. Hát nem messze voltunk …

És ott tartottak bennünket több mint három hétig. Ott voltunk, több mint három hétig. De ott nem lehetett csinálni semmit a világon. Semmit, semmit a világon. Hát,  kaját sem adtak nekünk, ott haltunk meg éhen, meg a tetűk is megettek.

És voltak pici gyerekek is, voltak még vánkosba is gyerekek ottan, annyi kis halott gyerek volt …

Igen sokan haltak meg ott. Akkor én nem is vettem fel, mert kislány voltam, Hogy mit csináltak a halottakkal, hol tartották, hova tették? – azt nem tudom. Csak azt, hogy onnan, a bunkerből kivitték.

Kivitték.  Hová? Nem tudom,, de igen sok halott volt.

Az anyám ott volt velünk, de enni mit adott volna, amit ott kaptunk, azt!

Én is kicsi voltam, de valahogyan kibírtuk. Olyan éhesek voltunk, hogy csak na. A kenyérért, hogyha nem álltunk sorakozóba, ütöttek minket gumibotokkal. Nagyon megszenvedtettek minket. Pedig hát még akkor én is mi voltam?

És akkor egyszer csak kiengedtek bennünket.

Kinyitották az ajtót, de még pénzt se adtak nekünk, semmit. Úgy jöttünk a vonatokkal. Hun ledobtak bennünket, hun megengedték, hogy felüljünk …

Mindenki menekült. Azon voltunk hogyan jöjjünk. Ment mindenki, ki merre …

Szétszaladt a nép. Senki nem várt semmire. Kinyitották az ajtókat és elmenekültünk. Menjen mindenki, amerre lát!

Csak hát én anyámtúl nem menekültem, mert még haza se tudtam volna jönni.

Nem voltak ott orosz katonák, még a magyarok voltak ott.

Jött egy vonat, a testvéreimmel, meg anyámmal felültünk, aztán valahogy hazajutottunk. Hun volt pénzünk, hun ledobtak, hun jöttünk.

Ami nálunk volt az a kis pénzünk, mire volt elég? Anyámnak nem sok pénze volt. Édesapámnál maradt, amink volt, mikor elvitték. Alig volt pár forint, az elment ennivalóra, nem volt pénzünk, még egy kis kajánk se, ki voltunk éhezve.

 

Hát, ne hazudjak magának, három, négy nap tartott, amíg hazaértünk. Karácsonyra, úgy emlékszem már otthon voltunk,.

Senki nem volt a házba, ki voltak tördelve még az ablakok is. Megfagytunk, abba a házba, ahová bementünk. A szomszédok, nem mondtak semmit. Semmit, semmit. Nem is szerettek.

Azok a nyilasok, akik minket összeszedtek, nem tudom, nem hiszem, hogy otthon lettek volna. Talán azok mán elszöktek.

Biztos, hogy nem voltak otthon. Nem akarok hazudni, nem tudom.

 

Aztán nagy szegénységben nevelkedtem, de valahogy csak megnőttem és egyszer csak férjhez mentem.

Ugye krumplit ültettünk, a tavasz jött.

Krumplit, meg ami kellett ugye a ház körül. Azért dolgoztam, hogy adjanak nekem kaját.

Mert akkor már minden testvérem férjhez ment.

Én voltam a legkisebb.

Egyszer elmentem munkára Jegespusztára, az Győrön túl van és ott találtam az uramra. Aztán elhagyott az ember.

Összeálltunk, aztán lett egy lányom tőle, de elhagyott.

Lett egy lányom. Már férjhez ment régen. Kiment Amerikába.

Ez a második uram nekem, ő meg ott dolgozott, aztán engem kiszemezett valahogy.

Így jöttünk össze, aztán ide kerültem.

Ide kerültem Bolozsába, ebbe a büdös Bolozsába. Ne kerültem volna ide soha! Nagyon rossz egy élet ez!

Már negyven éve lakunk együtt. Negyven éve. Aztán van nekem négy lányom, fiam nem is volt. A pici gyerekeket neveltem, az uram meg eljárt dolgozni. Persze, azért egyszer elmentem ide is takarítónőnek. Már akkor a kislányom az egyik öt éves volt. Aztán ott maradtam öt évig.

A gyerekek után is kapok egy kis pénzt, de nagyon kevés nyugdíjat kapok. Igen kevés, nagyon kevés.

 

 

a felvétel készült: 2000 február 6-án, Meggyeskovácsiban.

az interjút készítette: Bársony János

Dömötör Imréné

Lendvai Ilona – Tüskevár

 

 

Tüskeváron éltünk. Négyen voltunk testvérek, én hat éves voltam, mikor édesapánk elveszett. Eldeportálták a németek, negyvennégyben. A cigány neve Csuri volt, Lendvai Istvánnak hivták. Onnan, Komárombúl vitték el az apámat, mindkét nagyapámot, meg a nagybátyáimat Németországba és Dakhajóba. Egy anyai nagybátyám gyütt vissza, rá három évre, azóta ő is meghalt szegény. Az gyütt vissza egyedül ennyi családbúl. Apám egy hentesnél dolgozott az öccsivel meg a bátyával. Kocsis volt. Lovaskocsit hajtott, hordta a húst a jégre. Akkor még jégvermek votak. Télen belehordták a havat osztán, — mit tudom én – sót tettek rá, minden, vot a jég nyáron. Oda hordták le a húst, ami hentesnek köllött. A nagypám abba az időbe lovakat tartott. Mer tudod, az ilyen cigányok mint mink, mindekinek volt lova. A fiai nem engedték, hogy dolgozzon, akkor jobban megbecsűték a szűlöket a fiatalok, mint most. És nem engedték az apjukat dolgozni. Eljárt a vásárba, adta-vette, kersekedett vele. Nagy családos vot, vot neki nyoc gyereke, öt lánya meg három fia, hála az úrnak. Nagy család votunk. Abba az időbe jól bírták magukat  nem ugy votak mint a többi romák, hogy semmijük sem vót. Tüskeváron, figyelj ide életem, ott Tüskeváron egy tanyán laktunk.

Hat éves votam, októberba vittek el bennünket. Nyolc hónapra. A kocsmába még meghallotta a nagybátyám, mondta neki az egyik barátja, egy paraszt: meneküljetek komám, mert visznek benneteket. De már nem volt idő a menekülésre, mert éjjel szedtek össze bennünket. Emlékszem: már feküdtünk, kiszedtek bennünket az ágyakbúl. Anyám kiszedett bennünket az ágyból, hamar adott ránk ruhát és már vittek is minket. Október közepe táján lehetett. Voltak olyan magyarok is, akik pártoltak bennünket. Volt, egy akit azért vittek el, mert pártolta a cigányokat, hogy ne bántsák őket, mert ezek dolgozó cigányok, hagyjanak békit. Azt akarta, hogy maradjanak itthun a cigányok. Aztán elvitték és soha nem jött haza az se. Mindenhonnan a környékről elvitték a cigányokat, csak a Telérieket nem. Kiállt mellettük a bíró, meg az uraság, hogy hagyjanak békit nekik, mert rendesen dolgoznak.

Bevittek bennünket Devecserbe. Minden cigányt a telepről, egy család maradt ki. Valahogyan azok megmenekültek. Az az egy család, aztán elment a rokonyai után Komáromba, kivátotta őket. A csendőröket megfizette, mindig ez volt: a pénz beszélt a kutya ugatott. A csendőrök meg a nyilasok elszedték az ékszereket meg a kis pénzünket. Szépségesen elszedtek mindent. Szegény anyám, képzeld el, a derekába a szoknyát fölvágta  és oda tett el egy kis pénzt, hogyha mégis megszabadulnánk, tudjon egy kis ennyivalót venni. És úgy is lett: mikor kiszabadultunk, szegény elővette, úgy vett nekünk ennyivalót: lókolbászt, meg kenyeret. Jó volt az. Életmentésre minden jó.

Beértünk Komáromba, úgy hajtottak bennünket, mint amikor a birkákat hajtsák. Íppeg úgy. Hoztak kukoricaszárt, elterítették, oszt aránylag a mi helyünk tiszta volt. Ahhoz képest, ami ott volt. A barakkok tetején gyöp volt, felülről nem látja senki, mintha legelő lenne. Nem volt hideg, mert a sok nép a leheletével bemelegitette, az eső sem tudott beesni, mert vastag falak voltak.

Annyi halottat még az életben nem láttam, mint ami ott volt. Ott mindennap tömegivel voltak a halottak, gyerekek, idősek. Rengetegen haltak meg az éhségtül. Aki visszafeleselt nekik, egy az egybe vagy agyonlűtték, vagy agyonverték őket. Addig ütötték, amig meg nem haltak. Voltak olyan őrök, hogy sajnálták az embereket. Néha egy darab kenyeret oda dobtak, vagy nem beszéltek durván.

Összeszórták akik meghaltak, összedobálták őket, mint amikor a csirkék megdöglenek vagy disznók, vagy azok a halak ott, amit mutattak a tévébe. Egyszer meghalt egy idősebb asszony, íppeg ott voltam, mikor beletették a teknőbe, nem engedték a gyerekei, hogy csak úgy vigyék el semmi nélkül, beletették a tenyőbe meg a tetejire is tettek egyet, aztán összeszegezték a két teknyőt. Annyira sajnáltam azt a szegény asszonyt, hogy belebetegedtem gyerekoromba. Azt hittem, hogy él még, pedig nem élt szegény, meghalt.

Nyolc hónapig votunk abba a barakkba. Beások, mindenféle cigányok, szegény parasztok vótak köztünk, zsidók, a világon mindeki vót ott, hát mit mondjak neked, volt biztos egy öt-hatezer nép. Meg tudnám mutatni neked azt a barakkot. Elmentem a kisfiammal meg a feleségivel meg ez a vén ember is vot, de akkor nem nézhettük meg, mert hétvégin vótunk, vissza kellet menni hétköznap. Aszongya a kis fiam: anyukám, biztos nem emlékszel  te arra má, hogy hun vótá. Nem úgy, édes fiam. Gyertek csak. Mindig jobbra, mindig jobbra – mondom. Olyan birka akók vótak, tudod, birkákat tereltek benne. Ahogyan ott mentem, láttam egy helyet, itt volt a nagymamám, itt szedte össze nekünk az ennivalót, itt hozta átt nekünk a másik oldalra a barakba.

Csak az udvarra mehettünk ki, ott mérték az ennivalót. Aztán, aki élelmes vót, az ment kétszer vagy ment háromszor. Nem vették észre, mer rengeteg nép volt. Kaptunk egy félkiló kenyeret, egy család. Reggel meg fekete kávét. Olyan ennyivalót kaptunk, hogy fejes káposzta össze vót vágva, sós vízbe vót megfőzve. Azt kaptuk, meg sárgarépát, ugyanúgy sóba, vízbe. Meg volt néha egy kis krumpli. Voltak olyan beások, akik vittek magukkal ennivalót. Megengedték, hogy bevigye. Egyiknek egy batyú lisztje volt, a másiknak lesütött hús, meg zsír. Vitték magukkal a hátukon. Egyszer mondja a nagynéném az egyiknek: adjál egy pici zsírt, légy olyan szíves. De nem adott, féltette. Az emberek nem akartak ennivalót adni egymásnak. Az udvaron kukuricaszárból csináltak tüzet azok a beások, oszt abba sütötték – mint a nótába van, a hamúba sült pogácsa. Aszongya egyszer az apám: adjatok a kis gyerekeimnek egy falatot. “Nem adunk”. Nem vót rest a nagybátyám, nekiment, fölrúgta a tüzüket, fölkapott kettőt abbúl a pogácsábúl avval szépen elosont. Összetörték, adtak mindenkinek. Mondom: édesapám, én nem eszem meg a beásokét. Hát ugye azokat mindig utálták az ilyen cigányok, mint mink, mer’ azok piszkossak vótak.

Én voltam a nagyobbik a családba, három kisebb testvérem volt még. Egyszer  kimegyek, hogy adjanak ennyivalót, kikapták a kenyeret a kezembül a másik cigányok, akik élelmesebbek vótak. Mondom: “a jóisten ne mentsen meg, hanem dögölj meg tüle”, attúl a kenyértül, hát képes vagy, a kis testvéreimnek viszem be. Elvette. Hát ha hiszed, ha nem, meghalt, aki elvette tülem.

Voltak ott olyan nagy tartályok, abba voltak vizek. Beletették, lelotyantották, aztán mehetett. Olyan tetvesek voltunk, olyan piszkosak háá..  – mit tudom én kétszer háromszor megmosták a fejünket ott benn az anyánk-, meg egy kicsit lemosdatak egy egy darab ronggyal bennünket  de hát az nem fürdés volt. Tudtak szerezni mindég, aki élelmes volt, tudott szerezni. Elmentek az asszonyok a konyhára segíteni krumplit puculni zöldséget, sárgarépát, hogy tudjanak egy picit lopni, hogy ehhesünk valamit. De azér, akit lopáson értek, egyszerűen agyonütöték. A nagynéném a zsírt is meg szerezte szegény, főztek nekünk kinn az udvaron rántott levest. Hát az egy élmény volt.

Aztán volt egy nyárádi asszony, meg egy másik, azok lefeküdtek az őrökkel, nekik egy kicsit jobb volt a világuk. Ezekre azért haragszom, mert magam láttam, amikor ütötték a többieket. Úgy érezték, hogy valakik, tudnak parancsolni. Ők túl is élték.

Kilenc napig vótak velünk a férfiak Akkor szétválasztottak bennünket, csak a családos anyák meg a gyerekek maradtak egybe. Hét férfi. Az apjuk, nagyapáim, meg a fiai. Egy bátyám jött haza. Elvitték őket Németországba, soha többet nem láttuk őket. Anyám megmentett két rokon lányt, az egyiknek a kezibe nyomta a húgomat, a másiknak a kezibe a másik húgomat, megmenekültek, hogy övék a gyerek, nem ellenőrizte senki. Drága apám, elvették tőlünk, soha nem láttuk többet. A nagybátyám látta halottan Dahajóba, felismerte halottan apámat. Azt mondta, hogy a gázkamrába ölték meg őket. A gázkamrába belenyomkodták őket, rájuk engedték a gázt. Meg halottan az ölfák közé rakták, egy sor ember, egy sor fa, osztán akkor úgy meggyújtották őket, elégették szegényeket. Sokszor mondta a bátyám, hogy sajnos ez igy volt, mert én láttam apátokat.

Ha látnám, megismerném most is az apámat, pedig gyerek voltam. Előtte katona volt Oroszországba, jött haza szabadságra. Küldött egy levelet, hogy Jánosházán száll le a vonatrul és gyüjjön elébe az apukája. Jöttünk eléje. Írta haza a levelet, úgy emlékszem rá mintha most történt volna, mikor a hugom született, írta levélbe, ha meghalok Pityu legyen a neve a gyereknek, ha fiú lesz, legalább a neve maradjon meg. Hazajött szegénykém, de nem sok örömöm volt benne, mert nemsokára elvitték. 26 éves volt, amikor meghalt.

Gyött a felszabadulás, szórták a röpcédulákat. Kinn voltam akkor is ennyivalóért, fölkaptam kettőt. Hamar beosonok vele, mer biztos a szabadulásunk lesz ebbe. Olvasta a nagynéném, hát az vót benne: ha huszonégy órán belül nem engedik el a foglyokat tisztán ember módon, akkor az egész ország tűzbe fog égni.

Engedtek bennünket, mentünk az állomásra. Kinyitották a kaput, mehet mindenki az állomásra. Mentek azok a szegény katonák, a magyar katonák, akiket vittek a vagonyokba — úgy emlékszek rá, mintha most lett volna — úgy logtak kifelé a lábaik a vagonyokbúl. Néztek bennünket, sírtak, oszt dobálták le a kis kenyerüket, meg a konzervot, amit nekik adtak ennyi.

Hazaértünk Tüskevárra, a világon semmink nem maradt. Mindenünket elvittek. A nagynéném várt bennünket, ő Érden lakott, nem engedte el őket a biró. Megtudta, hogy engednek minket haza, aztán jött és várt bennünket Tüskeváron. Vizet melegített, megfürösztett egyenként, kifüsülte a hajunkból a tetünket, mert annyi volt bennünk, hogy az iszonyatos. Ahogy levette rólunk a ruhát, úgy dobta bele a tűzbe. Gyönyörű nagy hajam volt, vastag, aztán bepetróliumozta a fejünket, mert sajnálta a hajunkat levágni. Ismertek minket az emberek, adtak anyámnak egy kis zsirt, egy kis krumplit, mindent a világon. Csak a nagynéném nem hagyta, hogy jóllakjunk, mert akkor mind meghalunk. Rántott levest főzött nekünk tojással, meg ecetet tett bele, osztán mindenkinek kimérte, hogy mit lehet enni egyszerre. Fokozatosan fogtak fel minket az ennivalóra. Ugye, férfi nem volt a családba, csak a nők. A hugom akkor volt három éves, egymaga mászkált a házba, a többi mind feküdt, idősebbek, fiatalabbak, mind annyira gyengék voltak. Csak annyira keltek fel, hogy tüzet rakjanak, meg etessenek bennünket. Maguk voltak asszonyok, azt sem tudták mit csináljanak szegények. Tudakolódtak, életbe vannak, nincsenek-e a férfiak. Senki sem tudott mit mondani.

Elkerültünk Zalába. Kilenc évesen napszámba jártam, Zalacsében laktunk. Oda valósi volt a nagyanyám, azt mondta a nagybátyám, menjünk oda, Tüskeváron minden odalett, menjünk el Zalába. Ott anyám férjhez ment, osztán lett még három gyerek. Így voltunk heten. Olyan szép volt az én anyám, hogy lányt is kapott volna, de négy gyerekkel elvette anyámat. Nem kell mondani, hogy akinek mostoha apja van, hogyan él. Nem tudta szegény anyám, hogyan csináljon igazságot. Sokat szenvedett, annyi gyereket nevelt szegény, férjhez ment. Aztán húsz év múlva elvált ettől a férjétől is. Drága anyám, tíz éve meghalt itt nálam.

Aztán tizennégy éves koromba férjhez kellett mennem. Nem mehettem iskolába, mert én voltam az idősebb, segitenem kellett a nagyobbakat nevelni. Amikor elkerültem erre vissza, összekerültem a féjemmel, hát együtt vagyok vele most is, negyvennyolc éve, hogy együtt vagyunk. Férjhez mentem, ide kerültem Kelédre, együtt voltunk tiz hónapig, elvitték a férjemet katonának Egerbe, huszonhét hónapig katona volt. Ez a lányom volt meg, ő a legidősebbik. A férjem katona volt, én még akkor is nagyon sokat éheztem. Sokszor úgy dolgoztam, hogy egy nap még egy falatot sem ettem. Keléden a szüleinél voltam akkor, a mezőn kapáltunk, arattunk. Aztán elmentünk Dukára lakni, vettünk házat. Ott laktunk tizenkét évig, aztán, hogy a gyerekeknek jobb legyen, az apjuknak meg ne keljen bejárni dolgozni, ideköltöztünk. Itt, a falu végén van egy nagy házunk. A fiamnak is van egy nagy háza a Széchenyi utcában. Annak is ugye mink vettük, de úgy vettük meg azt a nagy házat, hogy amíg élünk, együtt lehessünk a gyerekeinkkel. Öt lány, meg ez az egy szem fiam van. Marika, Margit, Ica, Erzsébet, Rita, meg az Imi a hatodik. Marika 47 éves, a fiam meg 31 éves lesz. Nagyon sokat szenvedtem én azért, hogy a gyerekeim ne szenvedjenek, mindet taníttattam. Vasat szedtem, gyógynövényt gyűjtöttem 43 évig az államnak. Akkor, ami munka volt, én mindent megcsináltam, aztán most le vagyok már teljesen robbanva.

 

Az interjút készítette: Bársony János

 

 

Lajoskomárom

 

 

Prológus

 

 

„Lajoskomárom 1944 decembere és 1945 márciusa között szinte folyamatosan front volt. A falu többször cserélt gazdát; hol a németek, hol az oroszok foglalták el. 1945 januárjának harmadik hetében a falu összes cigány lakosát kiirtották a tábori csendőrök. Előbb négy férfit, majd a többi hozzátartozót is, asszonyokat és gyermekeket. Csontjaik jeltelenül porladnak máig a temető árkában és a falu határában. Hogyan emlékszik rájuk a falu – mennyire őrzi őket a kollektív tudat ? Hogyan él a falu ezzel a kibeszéletlen múlttal, temetetlen holtakkal? Erró1 szól dokumentumfilmünk.”

 

Összeállította: Jancsó Miklós, Fényképezte: Jancsó Nyika, Szerkesztette: Bársony János, Szakértő: Szabó Péter, Gyártásvezető: Szilágyi József, Kérdező: Daróczi Ágnes

 

 

***

 

Daróczi Ágnes (kérdező)

 

 

– Macher Pál polgármester, második választási időszakát tölti Lajoskomáromban. Polgármester úr, meséljen egy kicsit magáról, és a faluról, és a falu történetéről.

– Hát, azt hiszem, a falu érdekesebb. Nekem legalábbis. Itt születtem; lajoskomáromi vagyok én is, azok a szüleim is, és hát ez, azt hiszem, az egész gondolkodásmódomat befolyásolja.

 

Macher Pál polgármester

 

1802-ben Batthányi hercegek alapították a falut. Tulajdonképpen munkásokat kerestek erre a már meglévő birtokukra. Az alapítólevél hírére természetesen sűrűn érkeztek ide telepesek.

Három náció érkezett, és ez a címerünkben is nagyon jól látszik. Három „felekezet” jelzi a háromféle telepest: a magyarokat, akik katolikus vallásúak voltak, a németeket, akik az evangélikusok hitét vallották, és az úgynevezett (ahogy akkoriban mondták) tótokat, vagyis a szlovákokat. Ők később áttértek a református vallásra. Telkes jobbágyként érkeztek, és mint mondtam, a későbbiek során ez nagyon befolyásolta a falu történetét.

A jobbágyfelszabadítás után a saját maguk urai lettek mind, és a falu szempontjából ez a mai napig is érzékelhető. A szomszéd községben azt mondták, hogy ott a gróf a gazdag. De nálunk, a jobbágyfelszabadítás után, szorgalmuknak köszönhetően, a jobbágyok, illetve a parasztok lettek azok. Aki ismeri a falut, az láthatja.

 

* * *

 

Lajoskomárom

 

A második világháborúban 1944. december 3-5 között magyar csapatok tartózkodtak a faluban.

Lajoskomáromot december 6-án megszállja a szovjet hadsereg.

  1. január l8-án visszafoglalja egy német-magyar harci csoport.

Február 7-én kiszorítják őket, március ll-én újra német kézre kerül a falu.

Március 15-20-a körül véglegesen bevonulnak az oroszok.

 

* * *

 

Helyileg a Somogy-Tolnai dombság, és a Mezőföld találkozásánál vagyunk, Fejér megye déli részén, a Balatontól mindössze harminc kilométerre, és ez, azt hiszem, a táj jellegéből is látszik. Itt érnek véget a dombok, itt kezdődik a Mezőföld sík része.

 

* * *

 

– Ön 1944-ben tizenkét éves lehetett.

Zsednai Pál helyi lakos :

– Igen. Akkor múltam tizenkét éves.

– Milyen emlékei vannak arról az időszakról? Mi volt akkor a helyzet, Lajoskomáromban ?

– Ez a falu akkor, a háború alatt, ötször cserélt gazdát. Mikulás napján először az orosz csapatok jöttek be, és valamikor március 15-én mentek el utoljára. E két idő között két hétig oroszok tartották a falut, három hétig németek, aztán megint egy hétig németek, szóval ez így ment, majd német-magyar csapatok jöttek. Itt a Sió-mente volt a frontvonal, Siófoktól le, egészen Simontornyáig. A németek odáig tudták visszaszorítani az oroszokat, de tovább nem. Igazi harcok voltak itt, de azért túl nagy rombolás a faluban nem keletkezett. Egy bomba csapódott ide, de az is a református templomot kapta telibe. Aztán meg hát, egy pár aknalövedéket mi is kaptunk; ami éppen a mi pincénket érte el, de szerencsére nem abban voltunk, hanem a szomszédéban. Aztán, hát, sajnos, voltak áldozatok is. Olyan vétlen áldozatok.

Például az egyik háznál volt egy szolgalegény. Bementek az oroszok és azt kérdezték, hogy „Szoldát jeszty?” Szegény bácsi! Hát honnan tudta volna, hogy az, mit jelent? Azt mondta, van. Ott van az istállóban. Innen zavarták ki szegényt. Lehúzták előbb a csizmáját, aztán meg elengedték, hogy fusson. De utána eresztettek egy sorozatot.

Horváth Jóskának hívták szegényt. A neve ott van a hősök sírján. Ott maradt; egy sorozatot kapott, aztán ott maradt a szántóföldön.

 

Akkor egy másik: a szomszédban, amelyik pincében mi is tartózkodtunk, ahol mi is össze voltunk jőve; több család egy nagyobb pincében, hát ide is bejöttek. Ott meg volt egy fiatal levente-fiú, akinek hiába mondták, hogy ne menjen ki, hogy ne menjen föl. De hát fölment. És hát persze, az első az volt, hogy a két szép sárga lovukat elvették.

Szegény fiút Sráj Gyurkának hívták, és hogy mi volt, mi történt, azt nem tudjuk. Csak hallottunk, egy lövést, aztán meg azt, hogy: „Jaj anyám!”

Ennyit mondott. Hát…, ilyen az élet.

 

Aztán elment innen a front. Az első fronttal, voltak akik elmentek. De ezek a szegény cigányok…, hát ugye, jött a tél. Elmentek ezekhez a házakhoz, és hát vittek dunnát, meg ezt meg azt. Na most azok, akik lovas kocsival elmentek, eljutottak, nem tudom, Kőszegig…, de talán Körmendig se, idáig inkább a Bakonyig, hát ugye, utolérte őket a front. Visszajöttek, s akkor valaki megmondta, hogy hát azok vitték el a hátra hagyott holmit, amit kerestek. És akkor a németek rögtön összeszedték őket. Négy férfit, meg tudom mutatni, ott vannak eltemetve, éppen a mi sírunk mellett, ahol anyám, meg a család. Később a nőket meg a gyerekeket rakták fel egy teherautóra, és így vitték ki őket ezen az egyenes úton. Itt a szélső ház után, százötven méterre, a jobb oldalon végeztek velük. El vannak már szántva. Már régóta szántanak fölöttük. Ásattak az akkori mezőőrökkel, csőszökkel egy gödröt, és oda géppuskázták bele őket. Gyerekestől, csecsemőstől, karonülőtől kezdve, mind. (A gyilkosságok január 23-án történtek!) – Áldozatok vagy bűnözők voltak?

Áldozatok?

– Hát, végeredményben nem lehettek bűnözők. Azért, mert egy kis dunnafélét összeszedtek, hogy betakarózzanak télen? A gazdagok, akik itt hagyták házaikat, akik csak annyit vittek magukkal, amit két lovas kocsira föl tudtak rakni, elmentek. A többi holmi meg itt maradt. Ha nem így csináltak volna velük, ha nem gyilkolták volna le őket, talán vissza is adták volna ezeket a holmikat, ha kérték volna az illetők. De hát úgyse kellett az.

Maradt azokból még elég.

– Hogy van az, hogy a falu ilyen hosszú ideig nem beszélt semmit erről, és hogy a cigány áldozatoknak a neve nincs rajta az emléktáblán?

– Hát ezt nem tudom. Nem tudom, miért nem tették eddig. Úgy van ez, hogy az emberek szeretnek felejteni. Szerintem az ilyen dolgokat jobb elfelejteni.

– Miért?

– Hát, gondolom, az ilyesmi már csak így van. Az életben mindenféle téren megtörténik ez. De maga véletlenül nem a Furulyáséknak, a Pelleréknek a rokona? Mert állítólag egy lányuk megmaradt Siófokon, aki akkor már férjhez ment.

– Nem vagyok rokona.

– Na, jól van, hát csak úgy mondom. Ne haragudjon, mert hogy olyan fekete.

– Fekete vagyok, és cigány ember én is, de erről az esetről csak a legutóbbi időben, és véletlenül szereztem tudomást.

– Nem maradt belőlük több a faluban. Túltette magát rajta mindenki, ahogyan a két zsidón is, akiket elvittek. A Dolstein Marcit, meg az édesanyját, a Cili nénit.

– Őket mikor vitték el?

– Hát azt nem tudnám megmondani. Nem tudom megmondani, mikor volt az az összeszedés, amikor elvitték őket. Egyébként aztán itt más ilyenről nem tudunk. De ők nem jöttek meg soha. Hogy hova lettek? Biztos odavesztek.

– A falu áldozatainak névsorában nem látom sem a zsidókat, sem a cigányokat.

– Ezt én sem látom, sajnos. Ami utólag rá lett téve, az mostanában került oda, mióta ideállították. Mert ez a sírkő, vagy emlékmű, az evangélikus temetőben volt. Aztán volt itt reklamáció is, hogy katolikus, meg nem katolikus, ugye, és hát hogy tegyük egy semleges helyre. Hát így került oda – ’91-ben.

 

* * *

 

– Albert bácsi, a régi időkről kérdezném.

 

Bognár Albert, volt községi szolga

 

– Tessék.

– Mit tud a lajoskomáromi cigányokról.

– Hát annyit tudok, hogy a…, hogyan is történt?.. Hát annyit, hogy jóban voltunk velük. Itt laktak a szomszédban. A Peller ott lakott az árkon, a hídon túl, a Bajza Jancsi meg itt lakott lent, a gödörben. Mind a két családdal jóban voltunk, ezek nem kéregettek, ezek dolgoztak egész tavasztól őszig, méghozzá keményen.

– Mit dolgoztak?

– Vályogot vetettek, meg téglát égettek.

– Muzsikáltak is?

– Hát…, hogy muzsikáltak? A Gyulának volt egy tárogatója, azt szokta fújni, ha ráért, vagy ha vásár volt, vagy valami. A Bajza Jancsinak meg hegedűje volt, de… nem nagyon művelték ezek a zenét. Csak hát, cincogtak.

– Hány gyerekük volt?

-A Bajza Jancsinak kettő. A Gyulának nem tudom. A Gyulának, lehet, hogy még életben van egy lányuk, a Piroska. Amikor volt az a…, hogy az apjukat, a szülőket összeszedték, akkor a Piroska megszökött. Elment Kilitibe. Hogy él-e még, nem tudom.

– Kik szedték össze a cigányokat?

– Katonák.

– Mikor, és miért?

– Hát, hogy miért, mikor? Hát, amikor az első nagy ütközet volt Csörsznél. Amikor visszaverték az oroszokat. Akkor szedték össze őket. Hogy miért, azt nehéz lenne megmondani. Találgatni lehet…

– És miket találgatnak?

– Miket?..

– Miket gondolnak? Miket beszélnek a népek?

– Hát azt…, hogyan mondjam, én sem tudnám megmondani. Mert vannak, akik azt mondják, hát, cigányok!… Viszont vannak, akik érzéssel vannak velük szemben, úgyhogy, nem volt azokkal semmi baj. Mondják is többen. Illetve mondták. Most meg már nem kerül szóba. Nem is sokan vannak már, akik ismerték őket. Olyan meg nincs is, aki közelebbről. Az pedig, hogy én még élek, az csak szerencse. Meg aztán, talán éppen mi voltunk itt a környékben, akik a legjobb viszonyban voltunk velük.

– Mi történt velük?

– Kivégezték őket.

– Kiket?

– Mindet! Mindet. A férfiakat elkísérték föl a temetőhöz, katonák voltak, ismétlem, katonák, azokat ott végezték ki, az asszonyokat, meg az apró gyerekeket itt, a faluvégen, innen nem messze. Katonák ásták meg a gödröt, és ott végezték ki mindet.

– Gyerekeket is, asszonyokat is?

– Gyerekeket, asszonyokat, mindet. Katonák ásták ki a gödröt, azok is temették el.

– És mit mondtak, mi a bűnük?

– Nem tudom. Erre nem tudok határozott választ adni. Nem is kérdeztük.

– Magyar katonák, vagy német katonák voltak?

– Magyar katonák.

– Katonák, vagy csendőrök?

– Katonák.

– Idevalósiak nem voltak köztük?

– Nem!… Nem…

– Albert bácsi! Elmesélné nekünk, hogy történt? Mit tud erről?

– Hogy hogy történt? Hát én azt tudom elmesélni, vagy elmondani, hogy mikor az embereket elvitték, akkor a gyerekeket, meg az asszonyokat kocsira rakták. Aztán ott, a községháza mellett volt egy ilyen üres óvoda-épület, oda szállásolták be mindet. És, estefelére, a katonák már megásták a sírjukat. Aztán odarendeltek egy kocsit, amire felpakolták az összeset.. ., mert hát az asszonyok rakták fel a gyerekeket, aztán a kocsival odavitték őket, ott aztán lerakták, hajtották befelé a gödörbe mind, utána meg géppuska, géppisztoly.

Pár perc alatt vége volt az egésznek.

– Albert bácsi ezt honnan tudja?

– Honnan?.. Hát én voltam akkor községi szolga. Oda voltam rendelve. A falu végén volt egy sorompó, a katonák ott teljesítettek őrszolgálatot. Én mondtam meg az őrnek, hogy ki jöhet be, és ki nem. Akit én ismertem, az bejöhetett, akit nem ismertem, azt nem engedték be. Ez tartott nekem talán két óra hosszába, mikor a kocsi kiment, ami kivitte a gyerekeket meg az asszonyokat. Aztán amikor bejött a kocsi, akkor én is bejöhettem, mert már nem volt olyan, akit igazolni kellett volna.

– Albert bácsi látta, amikor lelőtték őket?

– Hát látni nem láttam, mert olyan százötven-kétszáz méterre voltam, és már sötétedett. Meg kukorica között, kukoricaszár között volt a gödör, kukorica között kellett bemenni. Úgysem lehetett volna látni.

– És mit hallott?

– Nem volt egy sikítás sem. Olyan csöndben történt. Már a puskaropogáson kívül. Megmondom őszintén, én megkönnyeztem őket. Most is nehezemre esik elmondani. Az egyik katona, azért úgy találóan megjegyezte: „Köll nekünk elmenni vandalizmust tanulni Oroszországba?” Ennyi volt az egész.

– Ki temette el őket? .

– Katonák.

– Azt mondják, Tera néni terhes volt.

– Tera nem. Tera nem volt terhes. A Rózsi esetleg terhes lehetett. De Tera nem.

– Ugy hallottam, hogy egy időben zabrálások voltak. Az itthagyott társzekerekről szedtek össze mindent. És hogy emiatt történt.

– Á…, nem. Nem. Nem olyanok voltak ezek.

Meg volt ezeknek a kenyerük éven át. Tavasztól őszig dolgoztak. Gabonáért adták a téglát a vevőknek. A község számolta el, a község adta nekik a gabonát. Megőrlették, aztán vitték a péknek, a pék meg úgy sütötte nekik a kenyeret, ahogy kérték. Letétben volt a lisztjük. A péktől úgy kapták a kenyeret, ahogy kérték. Nem mentek ezek koldulni.

– Jó szomszédok voltak?

– Jó. Jó.

– Csak magukkal, vagy a faluval is jóban voltak?

– Faluval is, faluval is.

– A legyilkolásukat kik indították el?

– Mondom: a községi elöljáróság.

– Kikből állt a községi elöljáróság?

– Hát, azokból már nem él senki.

– Kik voltak, mégis?

– Ilyen, jobb gazdaemberek.

– Név szerint?

– Hűha!… Hajaj!…

-Mi a baj?..

– Ezt nehéz összeszedni… Hogy név szerint?

 

* * *

 

  • Segítene nekünk megkeresni az öccsét?

 

Szemerei András helyi lakos

– Hát, beszállunk a kocsiba, el tetszenek vinni, aztán megkeressük. Ő is nyugdíjas, nem tudom, dolgozik-e, de átmehetünk hozzá, ha úgy tetszenek gondolni.

 

* * *

 

– Pali bácsi, úgy hallottuk, hogy 1944 decemberében, amikor a cigányokat legyilkolták, maga kocsis volt.

 

Szemerei Pál volt kocsis

 

– Mert én vittem ki a csendőröket.

– Hova?

– Az Enying utcában a faluvégtől a hatodik, vagy a hetedik földre. A Ruszner Pálnak a földjén lettek eltemetve. Így jobb kéz felől.

– Hányan voltak az áldozatok, és kik?

– Hát ottan nagyon nézelődni nem lehetett.

Leszórták őket a csendőrök, aztán nekünk el kellett onnan pitlizni. Legalább százötven méterre, és csak akkor jöhettünk vissza, amikor már végeztek. Úgyhogy mi nem láttunk ott semmit. Mert azt mondták, ha nem iszkolunk, akkor mi is odakerülünk a gödörbe. Hát olyankor nem szólhat az ember semmit sem.

– Hány csendőr volt?

– Én vittem hármat, de ezek olyan igazi vérengzőek voltak. Aztán, a barátom meg vitte a többit. A géppuskát, meg amit kellett. Már előre meg volt ásva a gödör, aztán odaterelték őket, aztán, adj nekik.

– Hány csendőr volt a dologban?

– Hát én azt meg nem tudom mondani. Mert, mondom, nem értem rá körülnézni. Mert örültem, hogy pitlikelhetek onnan.

– És a cigányok hányan voltak?

– Hát, az én becslésem szerint húszan voltak.

De abban volt kisgyerek, öregasszony, szóval minden, amit el lehet képzelni, minden volt benne.

Csak férfiak nem voltak. Egy férfi volt, azt úgy vitték be karon, mert már majdnem agyon volt ütve. Hát szörnyű látvány volt, amit megcsináltak velük. Hát mondom, ilyet megcsinál egy magyar ember? Hát nem nézi a másikat embernek? Akkor még majdnem engem is odatettek. Hát aztán, hogy ki temette be őket, nem tudom. Fölpakoltak, aztán mentek tovább. De azt mondták, ha eljár a szám, akkor én is kapok. Szóval, félni kellet akkor nagyon.

– Nem is beszélt róla soha?

– Nem. Mert annyira bántott ez a dolog, hogy őrület. Miért kellett ezeket a szegény embereket kinyírni? Hát nem vétettek ezek semmit se. Nem mertem szólni. Nem mertem szólni, higgyék el.

– És mit mondtak, hogy miért végzik ki őket?

– Hát azt nem mondták meg. Azt egyáltalán nem mondták meg, csak…  „pofa be!” – ennyit mondtak.

– Ki szedte össze őket? Ki rakta fel? Gyalog mentek, odakísérték őket, vagy hogy történt?

– Kocsira lettek fölhajtva. Mint a disznókat, úgy hajtották föl. Szörnyű volt, amit, csináltak.

Mondom, énnékem egy lovam volt. Én három csendőrt vittem. Többet nem. Több nem fért fel.

A többi úgy jött, ahogy tudott. De a géppuskákat külön kocsi hozta.

– Hány kocsi szállította oda a népeket?

– Hát azt már nem tudnám megmondani, mert voltunk jó páran.

– Körülbelül?

– Hát, négyen biztosan voltunk, ha nem többen.

– Az egyik kocsi vitte a csendőröket, a másik kocsi vitte a géppuskát, meg aki kezelte. A másik kettő?

– Azokon meg voltak ezek a szegények. Akiket kivégeztek. Hát szörnyű látvány volt. Még most is borsódzik a hátam, ha rágondolok.

– Maga látta, hogy hogy történt? . .

– Nem láttam, mert már nem volt szabad arra nézni. De mikor az embert odaállítják a gödör mellé, akkor mit gondol?.. Arccal állították a gödör felé, aztán…, prrr! Egy sorozat, végük volt.

Egy terhes asszony az nagyon sokáig szenvedett, annak legalább öt sorozatot adtak, mire végzett.

Öt sorozatot adtak, mire végeztek. Aztán, hogy végeztek, ezek, eltűntek. Én azokat többet nem láttam. Úgy mentek el, mintha kilőtték volna őket. Mentek tovább, de hogy hová lettek, azt nem tudom.

– Azoknak, akik elkövették ezt a gyilkosságot, nem maradt meg a nevük?

– Nem hát.

– Senkit nem ismertek közülük?

– Nem hát, mert vidékiek voltak. Hogy hová valók voltak, nem tudjuk. Tábori csendőrök voltak. Nem is kérdeztük őket.

– És mit beszéltek a faluban, miért kellett kivégezni a cigányokat?

– Senki nem tudott semmit, csak egyszerűen kinyírták őket. Hogy mi volt a bűnük, nem tudom. Pedig rendes emberek voltak.

– És ki adta ki a cigányokat a csendőröknek?

– Hát erről a kisbíró nem szólt. Csak azt mondta, este sötétedés előtt menjünk oda a községháza elé, ott megkapjuk a további intézkedést, de addig egy árva szót nem szabad szólni senkinek se. Ez titok. Hát, aztán nem is szóltunk senkinek se semmit.

– És ki volt a kisbíró akkor?

– Hát az már régen meghalt már. Szabó András nevezetű volt, de az már régen meghalt.

– Szoktak-e erről beszélgetni a faluban?

– Nem, erről néma csönd volt végig.

– Miért?

– Hát… miért?.. Nem beszél róla senki se.

Hát megdöbbentünk. Megdöbbent mindenki rajtuk, hogy ilyen dolgot csinálnak.

– Miért volt ekkora a némaság?

– Azt senki nem tudja megmondani. Mindenki félt.

– Mitől?

– Hát, mitől? Hát háború volt. Sok minden történik a háború alatt.

– Na de hát, azóta elmúlt ötvenkét év!

– Hát, elmúlt a háború, aztán ez is el lett felejtve.

– Maga is elfelejtette?

– Azt elfelejteni soha nem lehet.

 

* * *

 

  • Hány éves volt akkor Juliska néni?

 

Kecskés Lajosné helyi lakos

– Tizenhárom. Éppen novemberben töltöttem be a tizenkettőt, tizenharmadik voltam, amikor bejöttek az oroszok. Úgyhogy, emlékszem mindenre, ami történt Lajosban. Az oroszokra is.

Mindenkire. Magyarokra is. Nálunk is laktak magyar katonák. Sokan laktak magyar katonák. Sokan voltunk. Mondom, kilencen, és a két szülő. Egy szoba-konyhánk volt. És mégis fogadtunk be katonákat, aludni, magyarokat. Kétszer, háromszor is. Háromszor váltott gazdát a falu, a község.

Nappal bejöttek a magyarok, éjszaka meg már be is jöttek az oroszok. És azért történt ez olyan gyorsan, hogy ezeket a szegényeket elemésszék a földijük. Mert volt két-három paraszt, ezeknek volt útjukban. Mert ez a rohadt Menyus, így magyarán megmondva, és ki is mondom, az egy… egy aljas féreg volt. Soha nem is volt más. Annak a keze által pusztultak el ezek is. Mert ugye, amikor magyarok jöttek, akkor ezeknek hízelgett, mikor meg bejöttek az oroszok, akkor meg azoknak.

– Azt is hallottuk itt emlegetni, hogy a cigányok voltak a muszka-vezetők.

– Nem igaz. Nem voltak muszka-vezetők. Éppen úgy viselkedtek azok is, mikor bejöttek az oroszok, mint bárki más.

– Szóval a cigányok is féltek, nem voltak muszka-vezetők, de akkor ki vezette őket?

– Mentek a magyar katonákkal, mentek az orosz katonákkal, de a Perge gyerekek mentek velük. Ment velük az izé gyerek, a Menyus. Ezek mentek velük, az biztos. Mert mihozzánk is odajöttek, és édesapámat is megverette a Menyus, ott, az orosz katonával. Ez biztos.

– Milyen Menyus ez?

– Sirókai.

– Hogy lehetett az orosz?

– Jól. Itt a magyar határ szélén laktak ezek.

Nem az a belföldi orosz, hanem itt közel van ez, itt, a magyar határ szélén laktak…

– De ő nem lajoskomáromi lakos volt.,. .

– Nem, nem. Csak a bátyja nősült ide. És akkor ő ideszokott jönni, addig, ameddig hát ugye, ki nem pucolták rendesen Lajosbul. És ugye, őt ide hozta a háború. És ő csinálta a kellemetlenséget mindenhol. Mert ő vitte a házakhoz, a nőkhöz az oroszokat is. Hogy itt vannak nők. Akkor, mikor jöttek a magyarok, akkor meg a magyarok oldalára állt. Amikor meg a németek jöttek, akkor meg amazokéra. Ez egy ilyen forgató volt. És tudom határozottan, hogy az volt, mert amikor odahozta mihozzánk is az oroszokat. . ., hát voltak nálunk is lányok, akik el voltak dugva, és amikor odajöttek hozzánk, akkor az apámat kényszerítette, hogy adja ki a lányokat, amire az apám azt mondta, hogy nálunk nincsenek lányok. „Ne mondd ezt, tudom, hogy vannak lányok”, és akkor apámat ott megverette az orosszal. És ott néztük mi is, nem tudtunk neki segíteni semmit, mert ugye, hát mi miben tudtunk volna segíteni. Se mi, se az anyánk. Egyőnk se. Ez így van. Ez így volt, ez vitte szegény amazokat is a halálba. Az biztos, hogy ez annak a lelkén száradna, ha élne. De az is meghalt már. Ő tette el ezeket a cigányokat is.

 

* * *

 

– István bácsi, Anna néni, maguk szerint kellene-e valamiféle végtisztességet adni ezeknek a népeknek, vagy kellene-e valamiféle emlékművet emelni nekik, vagy gondolkodtak-e már ilyesmin? Jutott-e eszükbe?

 

Czéh István és felesége helyi lakosok

 

– Hát, mink ehhez már öregek vagyunk, de ilyen ellen nem lennénk, mert elvégre emberek voltak. Ártatlanok. Ez mind a háborúnak a bűne, a vérengzés. Én legalább, az én részemről nyugodtan. Mert azok is emberek voltak. Isten teremtményei, úgy, mint mi. Csakhogy cigányoknak hívták őket, azokról ők nem tehetnek. Meg arról se, hogy minket meg másként hívnak. És sorba…

Nem…, mondtam, hogy minket nem bántottak, meg minket nem is zsenírozott az, hogy…, meg hát a mai napig se. Én bennem az van, hogy mindnyájan Isten teremtményei vagyunk.

– Ezek szerint elfogadnának cigány szomszédot is?

– Hát miért ne? Mi biztos, hogy nem bántanánk. Hát miért?.. Ezt a gyűlöletet el kell hagyni, mert úgy nem lehet élni. Hogy ezt gyűlölök, azt gyűlölök, mert ennek olyan a színe, annak olyan a színe. Ez nem élet. Itt már békességben kéne élni, mert már baj nagyon sok volt. Meg még lehet is. Ezt már el kell egyszer hagyni, nem szabad gyűlölködni. És be kell látni azt, hogy Isten teremtményei vagyunk együttesen mindnyájan. És keményen dolgozni hazánkért.

Mert sok baj lehet. Mert naponta hallgatjuk a rádiót is. Halljuk, hogy milyen bajok vannak.

 

* * *

 

– Piroska néni az egyetlen túlélője a lajoskomáromi cigány családoknak.

 

Peller Piroska  túlélő

 

– Igen.

– Hogy is hívják magát?

– Piros.

– Milyen Piros?

– Peller. Lánykori nevem Peller.

– Itt született? Itt lakott?

– Nem. Csak itt laktunk. Máskülönben Felsőnyéken születtem én. De ott nem éltünk. Itt éltünk Lajoskomáromban. Szülőkkel együtt.

– Mi történt a családdal?

– Hát ezzel a családdal az történt, hogy én innen elkerültem, elvonultam, és utána, mikor begyüttek az oroszok, mi akkor elmenekültünk innen, akkor még innen, Kilitibe. Kilitibe menekültünk,és én Alcsuton hallottam ezt meg, hogy a szüleimet agyonlődözték. Hát igen megvoltam ré:mülve, sírtam, hogy hova is lettek a szüleim. És akkor, sajnos, de nagyon is sajnos…, és akkor kerestem a szüleimet. S hazajöttem Lajoskomáromba és megnéztem az apámnak a sírját. Anyámnak és testvéreimnek is a sírhelyét megnéztem, és azt láttam, hogy benn vannak valami gödörbe, elsüllyesztve, és fogták a villát, lapátot, kinek mi volt, kasza…  Itt a parasztságnál, itt Lajoskomáromba. Kizavartak bennünket, azt mondták   „hogy itt nincs hely, senkinek helye itt nincs, itt ne kereskedjen senki se, itt nem történt semmi se!” Mindenki azt a választ adta, hogy na, takarodás ki, piszkos, mocskos cigányok.

 

* * *

 

Idős Bajza (Gyémánt) János, Ifjú Bajza János, Bajza Elemér,

Peller (Furulyás) Gyula

  1. január 23-án a temetőben agyonlőtték őket.

 

* * *

 

Bajza Jánosné (Tera), 38 éves, Bajza K1ára, 15 éves, Bajza Árpád, 12 éves, Bajza Olga, 9 éves,  Bajza Teréz, ? éves, Peller Gyuláné (Rózsi), ? éves, Ifjú Peller Gyula, 16 éves, Peller Árpád (Aladár), 12 éves, Peller Miklós, 9 éves, Peller Mária, 7 éves, Peller Julianna, 5 éves, Peller Lujza, 11 hónapos

 

A falu szélén legéppuskázták őket.

 

* * *

 

… még Horthy Miklós kormányzása alatt, elrendelik a cigányság névjegyzékének összeállítását, megtiltják lakhelyük elhagyását.

Novembertől megkezdik internálásukat.

Váralja, Lengyel, Szolgaegyháza, Székesfehérvár, Várpalota, Pincehely, Lajoskomárom cigány lakóit kivégzik a nyilas hatóságok.

,,A zsidókérdés és a cigánykérdés maradéktalan, ha kell drákói rendezését megkezdtem, amit a két nemzetidegen faj magatartása tett szükségessé. . . „

Ezt jelentette a nyilas belügyminiszter Kőszegen.

 

* * *

 

– …Na, nézze…, itt vannak a fényképek. Ez az apám. Tárogatós ember volt. Ez meg itt nekem a néném, mert apám, meg ez az asszony édestestvér volt. Ez meg unokatestvérem, ennek a fia. Ezé az öregasszonyé. Ez meg a…

– Név szerint. . .

– Ez az apám.

– Peller Gyula.

– Igen. Én meg itt vagyok, e.

– Ő meg Peller Rozi.

– Igen, de ő már nem él.

– Ő lett Bajza János felesége.

– Nem. A Szereményinek a testvére ez az aszszony. Szereményié. Ezek édestestvérek. Ez, meg ő, meg a Tera néne. Ezek testvérek voltak. Édestestvérek. De itt még van egy édestestvére, de ott lakik Kilitibe az is. Ha még él.

– Ennyi emléke van összesen az édesapjáról?

– Csak ennyi az egész, semmi több. Ez egy búcsúi kép volt. Itt volt búcsú Kilitibe, gyorsan levétettek, a semmibe.

 

 

 

az interjú készült 1995. májusában

a kérdező: Daróczi Ágnes

 

 

 

 

Települések – események

 

Bársony János

2004.

 

 

 

 

 

 

 

 

A mellékelt lista levéltári és helyszíni ellenőrzése a kutatás jelenlegi állapotában még hiányos. Csakúgy, mint a településlista egységesítése, a városok, falvak  akkori és jelenlegi nevei alapján. Más kutatások ennél még lényegesen szélesebb körű áldozati csoportot valószínűsítenek[135].

 

Fontosnak tartjuk azonban, hogy töredékes ismereteinket közreadjuk, mert azt reméljük, helytörténészek, kisebbségi szervezetek, civil érdeklődők és fiatal kutatók célirányosan fogják használni. Hatvan évvel a történtek után végre részletes adatokat gyűjtenek a magyarországi romák Pharrajimos alatti helyzetéről, hogy szembesüljünk történelmünkkel.

 

Mi a rendelkezésre álló kb. 3000 egyéni adat alapján jelezzük a településeken   történeteket. A kutatást – természetesen – folytatjuk  és reméljük, hogy a lista további pontosításra kerül.

 

 

Források:

  • a kárpótlási eljárás során feljegyzett anonim adatok (60-as évek Általános Értékforgalmi Bank (ÁÉBR),
  • Svájci segélyezés, 1999,
  • svájci kárpótlás 2001,
  • németországi láger adatok és egyéb publikációk,
  • Bársony János kutatásai,
  • a Roma Sajtóközpont (RSK),
  • a Romédia Alapítvány,
  • a Patrin Magazin interjúi,
  • Szita Szabolcs kutatásai
  • Karsai László kutatásai
  • a Kemény István vezette 1971-es reprezentatív cigány kutatás mélyinterjúinak adatai

 

 

A források jelölése mögötti zárójelezett számok az adatközlők, ismert esetek, említések számát jelölik.

 

 

Rövidítések:

 

 

ÁÉBR – Általános Értékforgalmi Bank

 

RSK – Roma Sajtóközpont Roma Holocaust című kötetében szereplő interjúk

alapján

 

KP – kárpótlás/ a Vöröskereszt bonyolította svájci segélyakció 1999

 

1971 – a Kemény István vezette, 1971-es reprezentatív cigány kutatás

mélyinterjúinak adatai

 

RPA – Roma Polgárjogi Alapítvány adatai

 

 

 

 HELYSÉGTÖRTÉNETFORRÁS
 AbaújszántóA helyi romák egy részét helyben gyűjtötték össze 1944 áprilisában és szeptemberében őrzött gettóban. Októberben szabadultak.Bársony János kutatása (3)
 AbonyA helyi romák egy részét a helyi Halápi majorban,  másik részét a Salaczy-tanyán gyűjtötték össze gettóban. 1944 áprilisában és júniusában. Október-november környékén szabadultak.Bársony János kutatása (3)
 

Adács

1944-ben mindenszentekkor a komáromi gyűjtőtáborba vittek több családot, ahonnan tovább vitték őket Dachauba, Buchenvaldba. Nagyon kevesen tértek csak haza.ÁÉBR, Bársony János kutatása (3), RSK kötet
 Ajka 1944 őszén Komáromba vittek romákat. 1944/45  telén szabadultak, voltak, akiket német lágerbe vittek.Bársony János kutatása (3)
 AlapA várpalotai gettóba, majd onnan Komáromba vittek romákat, egyesek 1945 februárjában szabadultak, volt akit német táborba vittek.Bársony János kutatása (1)
 

Alsóberek

1944-ben összegyűjtik a nyilasok a cigánytelepen lakó romákat, a férfiakat elvitték ausztriai táborba, a nőket később szedték össze, deportálni már nem tudják  mert időközben a szovjet csapatok felszabadították Körmendet.1971
 AlsóságKomáromba vitték a romákat 1944 augusztusában, 1945 februárjában szabadultak, társaik közül többet Németországi lágerbe vittek.Bársony János kutatása (4)
 AlsószentivánKomáromba vitték a romákat 1944 decemberében, egyesek 1945 áprilisában szabadultak, többen németországi lágerbe kerültek.Bársony János kutatása (1)
 AlsószentmártonA helyi közösség egy részét 1944 szeptemberében Komáromba vitték, ahonnan többeket a seringi, másokat a szejllintei, a linzi táborba vittek, 1945 nyarán több időpontban szabadultak.Bársony János kutatása (6)
 AlsóújlakKomáromba vitték a romákat 1944 júniusában és októberében, itt voltak egészen 1945 februárjáig, egyesek Németországba kerültek KomárombólBársony János kutatása (3)
 AlsózsidKomáromba vitték 1944 októberében, februárban szabadult, többeket Németországba vittek KomárombólBársony János kutatása (1)
 AntalbokorHusztra kerültek katonai munkatáborbaBársony János kutatása (1)
 

Apátfalva

Először Fejér megyébe hurcoltak a csendőrök sok cigányt, majd sokukat kényszermunkára fogtak Mezőhegyesen a Ménesi birtokon (1944..03-1944.09; 12). Másokat Komáromba szállítottak (1944.09-1945.03). „Akkor ért véget a megaláztatás, amikor bejöttek az oroszok”RPA/KP, Bársony János kutatása (10)
 AranyosapátiA kisvárdai gettóba gyűjtötték őket 1944 májusában, szeptemberében, októberében. Néhányan még augusztusban, mások novemberben szabadultak.Bársony János kutatása (8)
 ArlóKomáromi gettóba vitték 1944 szeptemberében. Innen még ebben a hónapban tovább vitték Auschwitzba 1945 májusában érkeztek haza.Bársony János kutatása (2)
 ArnótA helyi gettóban gyűjtötték össze a romákat 1944 sz eptemberében és októberében és itt tartották őket novemberig.Bársony János kutatása(4)
 ÁsványráróKomáromba a  nagy gyűjtőtáborba  kerültek a romák 1944 szeptemberétől 1945 januárjáig, néhányan innen Németországba kerültek.Bársony János kutatása (2)
 BadacsonytomajEgy részüket a komáromi gettóba vitték 1944 októberétől, más részüket Tapolcára vitték 1944 novembertől és csak 1945 elején februárban, márciusban szabadultak. Voltak olyanok, akiket Auschwitzba vittek 1944 októbertől, 1945 februárjában engedték el őket.Bársony János kutatása (17)
 BagolasáncElőször a nagykanizsai kávégyárban gyűjtötték össze a romákat, különböző időpontokban 1944 márciusában szeptember és októberében és decemberben térhettek haza onnan. Voltak, akiket Nagykanizsáról Németországba vittek 1944 októberétől 1945 nyaráig.Bársony János kutatása (5)
 BágyogszovátKomáromi nagy gyűjtőtábor 1944 novemberétől 1945 február, márciusig.Bársony János kutatása (2)
 BajaKomáromba vitték 1944 novembertől 1945 februárig.Bársony János kutatása (1)
 Bajánsenye1944 őszén 4-5 cigány családot Szombathelyre kísértek a csendőrök a Városmajorba, innen Komáromba. 1945 tavaszán szabadult a családok egy része. Többen Németországba kerültek.RPA/KP, Bársony János kutatása
 Bajánsenye-BöröceA komáromi gettóban gyűjtötték össze a romákat 1944 novembertől különböző időpontokban. Innen tovább vitték egy részüket Dachauba a koncentrációs táborba. 1944 októberétől ott voltak egészen 1945 nyaráig.Bársony János kutatása
 

Bajna

44 telén szedték össze a falu cigányait a nyilasok, vezetőjük először a fácánkertben ásott gödörbe akarta lövetni őket, aztán gyalog hajtották Komáromba, a Csillagerőd lágerbe, majd visszavonuláskor Győrbe. Onnan szökdöstek vissza, míg megérkeztek az orosz csapatok.1971
 Bak1944 novembertől gyűjtötték össze a romákat a komáromi gettóban és egy részüket tovább vitték innen Dachauba még novemberben és ott voltak 1945 májusáig.Bársony János kutatása (2)
 Bakonybánk1944 novemberétől a komáromi gettóba vitték a romákat és itt is tartották őket 1945 februárig.Bársony János kutatása
 Bakonyszentlászló1944 júniustól augusztusig a komáromi gettóba vitték a romákat, innen tovább vitték egy részüket Mathausenbe.Bársony János kutatása
 Baksa1944 márciusában, szeptemberében és később  gyűjtötték össze a romákat a komáromi nagy gyűjtőtáborban. Volt, aki  Ravensbrückbe került 1945 januárig.Bársony János kutatása (4)
 Baktalórántháza A kisvárdai gyűjtőgettóba vitték. 1944 májusától novemberig volt itt.Bársony János kutatása (1)
 BalasagyarmatA nógrádmarcali gettóba gyűjtötték a romákat 1944 áprilisától folyamatosan júniusig. Egy részüket Tótgyarmatra vitték és voltak olyanok, akiket Derecskére vittek kényszermunkára, Mohára és MagyarnándorraBársony János kutatása(7)
 BalozsameggyesA sárvári illetve a komáromi gettóba vitték a romákat. Sárváron a cukorgyárba és a selyemgyárba kerültek 1944 szeptemberétől 1945 februárig voltak, Komáromban 1944 őszétől 1945 februárjáig voltak itt.Bársony János kutatása (4)
 BalsaElőször Rázonpusztára (Tiszalökre) vitték a gettóba 1944 júniustól októberig, innen vitték Tevesienedt-be  1944 októbertől 1945 májusáig volt ott.Bársony János kutatása (1)
 Bánfa1944 tavaszától Ravenbrückbe, Dachauba vittek romákat, ahol kényszermunkát kellett végezniük. Csak kevesen érkeztek vissza.ÁÉBR Bársony János kutatása (1)
 Bánokszentgyörgy1944 októbertől decemberig Nagykanizsán volt a gettóban, ahonnan Drascovecbe vitték és 1945 áprilisáig volt a lágerben. A másik embert Komáromba vitték 1944 októberétől 1944 novemberéig volt  itt, majd innen tovább vitték Auschwitzba 1944 novemberében és 1945 májusig.Bársony János kutatása (2)
 

Baracska

Minden cigány férfit elvittek a magyar csendőrök.1971
 BátaEgy részüket Véméndre vitték 1944 március/áprilisában és itt voltak 1944 októberéig gettóban. Voltak, akiket elvittek Németországba 1944 márciusában és ott voltak 1945 februárjáig.Bársony János kutatása (10)
 BátaszékVéméndre vitték őket (Tréfortpuszta) kényszermunkára 1944 tavaszától és csak 1945 tavaszán lehettek szabadok, mások ősztől a német repülőteret építették kényszermunkán a közelben.Bársony János kutatása (15)
 BátyaA komáromi gettóba vitték 1944 októberében és itt volt 1945 februárjáig.Bársony János kutatása (1)
 Becsehely1944 szeptemberétől a nagykanizsai kávégyárba gyűjtötték a romákat és decemberig volt ott nagy részük. Ez után tovább vitték Révkomáromba 1945 tavaszáig.Bársony János kutatása (2)
 Bedő

1944 augusztusában fogták körbe a biharkeresztesi csendőrök a cigánytelepet, mintegy 80 főnyi embert. Sokakat vittek kényszermunkára. Majd az orosz és román csapatok jelentették a szabadulást mindenki számára.

A helyi gettóban voltak a romák 1944 júniustól októberéig

RPA/KP

 

Bársony János kutatása (15)

 BékéscsabaÁllami gazdaságban voltak a megyében kényszermunkán. Néhányukat a komáromi gettóba vitték. 1944 szeptemberétől volt ott 1945 februárjáig.Bársony János kutatása
 BélapátfalvaEgy részüket Bélapátfalvára (1944 áprilisától  1944 júniusáig), másik részüket Budapestre (1944 márciusától 1944 szeptemberéig) vitték kényszermunkára. Voltak olyanok, akiket elhurcoltak egy Bécs melletti koncentrációs táborba (1944 októberétől 1945 májusáig).Bársony János kutatása (8)
 BeleznaElőször a nagykanizsai kávégyárba, gettóba gyűjtötték a romákat 1944. októberétől. Volt, akiket innen tovább vittek Drascovecbe 1945 januárjától áprilisáig tartották ott őket.Bársony János kutatása (3)
 Berekböszörmény1944. szeptember 25-én a berekböszörményi cigánytelep összes lakóját kb. 400 embert körbekerítették a német katonák és csendőrök. Innen tovább akarták vinni őket Németországba, de 1944. október 13-án megmenekültek. Másik részüket, akiket Komáromba gyűjtöttek össze 1944 szeptemberében azokat tovább vitték Leitmeritzbe és 1945 áprilisában szabadultak.RPA/KP Bársony János kutatása (65)
 Beret1944 nyarán kényszermunkára fogtak sok családot, akiket a csendőrök Abaújszántóra vittek. Román katonáknak köszönik a túlélést.RPA/KP Bársony János kutatása (1)
 BerettyóújfaluAz újfehértói gettóba gyűjtötték őket össze 1944 áprilisától ott voltak novemberig.Bársony János kutatása (2)
 Berhida1944 októberében vitték Komáromba 1944 decemberéig, ekkor tovább vitték Dachauba 1945 májusig kellett ott maradnia.Bársony János kutatása (2)
 BerkesdKomáromba gyűjtötték a romákat 1944 októbertől 1945 februárig. Voltak olyanok is akik elhurcoltattak Peterdpusztára és ott is voltak 1944 áprilisától  decemberéig. Előfordult olyan is, hogy csak 1945 februárjában lehetett szabad. Romániai hadifogolyság is jutott a romáknak.Bársony János kutatása (7)
 Bicsérd1944. november 3-án Komáromba, majd deportálták Dachauba és Berlinbe, Mauthausenbe vittek romákat. 1945 májusában lehettek csak szabadok.ÁÉBR Bársony János kutatása (10)
 Bicsérd Kültelek1944 novemberében sok cigányt hurcoltak Dachauba, Buchenwaldba.ÁÉBR
 

Bicske

A németek összegyűjtik a cigánytelep lakóit a községháza udvarán, ám este megjelennek a szovjet csapatok, és felszabadítják őket. Korábban egy csoportot összeszedtek és Várpalota Grábler tónál

a környékbeli 114 cigány között lőtték agyon a nyilasok

1971
 Biharkeresztes1944 augusztus végén a cigánytelepet körbefogták a csendőrök. 1944 októberében sokan megszöktek. Egy részüket elvitték Nagyszalontára, gettóba. 1944. augusztustól novemberig nem lehettek szabadok.RPA/KP Bársony János kutatása (9)
 BiharnagybajomSarkadra vitték kényszermunkára 1944 májusában és szeptemberben lehetett csak szabad.Bársony János kutatása (1)
 Bikács1944 júliusában vitték Esztergomba gettóba és decemberig volt ott.Bársony János kutatása (1)
 Bocfölde1944. november 3-án a csendőrök és nyilasok körülvették a cigánytelepeket. Innen némelyeket tovább vittek Pápára és a komáromi csillagerődbe. Néhány hét elteltével a munkaképesebb embereket tovább vitték Dachauba, Mauthausenbe, Altruffba. A szabadulást az itthon hagyottaknak és a Németországba hurcoltaknak a németek bukása  jelentette. (1945 májusáig tartott a fogság túlnyomórészt.)RPA/KP, RSK kötet,  Bársony János kutatása (7)
 BódvavendégiA helyi gettóban gyűjtötték a romákat 1944 májusától 1944 októberéig.Bársony János kutatása (1)
 Bogádmindszent1944 májusában vitték őket gettóba, 1944 augusztusáig voltak ebben a fogságban.Bársony János kutatása (2)
 Bogyiszló1944 szeptemberétől 1945 februárjáig volt egy részük Komáromban, lágerben. Másokat elvittek Mohácsra1944 szeptemberétől 1945 februárjáig voltak ott. Azonban vittek romákat innen is Auschwitzba és innen csak nagyon kevesen tértek haza.Bársony János kutatása (6)
 BokodKomáromba vitték 1944 novembertől 1945 januárig.Bársony János kutatása (2)
 

Borjád

1944 júliusától november végéig Komárom Csillagerődben tartották fogva a csendőrök és német katonák a cigányság nagy részét. Voltak, akiket elhurcolták Mohácsra és Véméndre. 1945 februárja vagy márciusa lehetett, amikor az oroszok segítségével szabadulhattak.RPA/KP Bársony János kutatása (1)
 BorsodszentgyörgyMohácsra onnan  Vémendre, majd Komáromba vitték 1944 júliusától 1945 februárjáig tartott a megpróbáltatás..Bársony János kutatása (1)
 BorsodszirákA helyi gettóba gyűjtötték a romákat 1944 áprilisától szeptemberéig kényszermunkán dolgoztatták és őrizték őket.Bársony János kutatása (1)
 Botpalád1943 márciusában vitték Németországba egy romát, nem tért vissza. Többeket 44- tavaszán a mátészalkai gettóba hurcoltak.Bársony János kutatása (1)
 Böde1944 novemberétől gyűjtötték a romákat Komáromba. Voltak, akiket tovább vittek Dachauba, Auschwitzba innen nem tértek vissza. Akiket Komáromban tartottak 1945 februárjában lettek csak szabadok.Bársony János kutatása (6)
 Bödő1944. januártól 1944 áprilisáig volt Komáromban.Bársony János kutatása (1)
 Bököny1944 áprilisától gyűjtötték össze és vitték különböző gettókba őket: Debrecenbe, Újfehértóra, Rázonpusztára. 1944 novemberében szabadultak.Bársony János kutatása (4)
 BölcskeA nagykállói gettóba vitték a romákat. 1944. áprilistól novemberig voltak ott.Bársony János kutatása (1)
 

Budapest

1944 október utolsó napjaitól az óbudai téglagyári (C/2) és konzervgyári gyűjtőtábor után, Dachauba, Rawensbrückbe, Bergen –Belsenbe, Buchenwaldba vitték a romák nagy részét. Orvosi kísérleteket is végeztek rajtuk. A szerencsésebbek 1945 májusában szabadultak.ÁÉBR Bársony János kutatása (27)
 Budapest (Kispest)Komáromba vitték a romákat 1944 szeptemberétől novemberéig.Bársony János kutatása (2)
 

Budapest, Rákospalota

 

 

 

 

 

 

Míg Csorba István a Don Kanyarnál harcol, az Óbudai Téglagyárba, onnan Dachauba deportálják a feleségét, annak rokonaival együtt.1971
 BujákA komáromi gettóba gyűjtötték (1944 októberétől –1944 decemberig ) a romákat.Bársony János kutatása (2)
 Bük1944-ben Szombathelyre, majd Komáromba vitték a romákat a csendőrök, ahol több száz embert megöltek. Volt, akiket Ravensbrückbe szállítottak és orvosi kísérleteket végeztek rajtuk.ÁÉBR
 BükkösdPécsre és Komáromba vitték őket 1944 novemberétől 1945 januárig voltak a gettókban.Bársony János kutatása (2)
 CeglédA helyi zsidó templomba, Jászberénybe (Vigyázó birtok), Abony–Újszászra gyűjtötték össze a romákat 1944 nyarától teléig voltak itt kényszermunkán.Bársony János kutatása (4)
 Celdömölk1944. november 3-án a csendőrök és nyilasok körülvették a cigánytelepeket. Innen némelyeket tovább vittek Pápára és Komáromba. Néhány hét elteltével a munkaképesebb embereket tovább vitték Dachauba, Mauthausenbe. A szabadulást az itthon hagyottaknak és a Németországba hurcoltaknak az oroszok jelentették.RPA/KP Bársony János kutatása (6)
 Celldömölk-SágKomáromba vitték 1944 szeptemberétől 1945 februárjáig volt ott.Bársony János kutatása (1)
 Cernelháza-Damonya1944 októberében a komáromi gettóba gyűjtötték a romákat és novemberig voltak ott.Bársony János kutatása (2)
 Csabrendek1944 őszén vitték Komáromba, majd  Németországba lágerbe.Bársony János kutatása
 

Csácsbozsók

1944. november 3-án a csendőrök és nyilasok körülvették a cigánytelepeket. Innen némelyeket tovább vittek Pápára és Komáromba. Néhány hét elteltével a munkaképesebb embereket tovább vitték Dachauba, Mauthausenbe. A szabadulást az itthon hagyottaknak és a Németországba hurcoltaknak az oroszok jelentették 1945 elején.RPA/KP Bársony János kutatása (7)
 CsanádpalotaMezőhegyesre kerültek a romák állami gazdaságba kényszermunkára 1944 márciustól 1944 augusztusig. (Voltak, akik csak 1945 februárjában lettek szabadok.)Bársony János kutatása (3)
 CsengerA helyi és a mátészalkai gyűjtőbe kerültek a romák 1944 áprilisától októberigBársony János kutatása (10)
 Csépa1944 decemberében a cigánytelepet csendőrök zárták körbe. Az itt élő cigányok egy részét Komáromba vitték, majd tovább Németországba. A cigányok több mint a fele odaveszett, mire az oroszok jöttek.RPA/KP Bársony János kutatása
 

Csepel

 1944 október 30-án az Óbudai Téglagyárba hurcolják a nyilasok a csepeli romákkal a Sztojka családot, innen vonattal november 8-án Dachauba, majd Bergenbelsenbe deportálják őket. 1945 áprilisban szabadítják ki őket a fogságból.

1971

Bársony János kutatása(2)

 CsepregNagykanizsára vitték a romákat 1944 szeptemberében és októberében. Itt voltak 1945-ig. Voltak olyanok is, akiket Bajára vittek hídépítésre, kényszermunkára.Bársony János kutatása (2)
 CserdiA komáromi gettóba vitték a romákat 1944 szeptemberétől 1945 februárjáig.Bársony János kutatása
 Cserhátsurány1944 áprilisától a Lívia-majori gyűjtő- kényszermunka gettóban voltak a romák 1944 novemberéig.Bársony János kutatása (3)
 CsobajNyíregyházára vitték a romákat gettóba, 1944 augusztustól szeptemberig voltak ott.Bársony János kutatása (1)
 CsobánkaVáci gettóba viszik a romákat, 1944 nyarától teléig voltak ott.Bársony János kutatása
 CsolnokCsolnokról Komáromba vitték a romákat.  1945 februárjában lettek csak szabadok.Bársony János kutatása (34)
 Csolnok-TokodKomáromban gyűjtötték össze az összes romát 1944 szeptemberében és 1945 februárjában engedték el őket.Bársony János kutatása (28)
 CsornaKomáromba vitték a romákat 1944 őszén és 1945 áprilisában lehettek szabadok a galántai úton, amikor őreik gyalog hajtották őket Németország felé, de az oroszok beérték őket.Bársony János kutatása (6)
 CsótKomáromba vitték a romákat 1944 tavaszától és 1944 teléig voltak itt. Néhányukat tovább vitték Dachauba, Ravensbrückbe 1945 januárjától májusáig voltak ott.Bársony János kutatása (5)
 CsöngeKomáromi gettóba vitték a romákat 1944. októbertől 1945 februárig.Bársony János kutatása (1)
 DebrecenA helyi gettóba gyűjtötték a romák nagy részét 44 áprilistól. Ott őrizték őket a környékbeli települések romáival és kényszermunkán dolgoztatták. Voltak, akiket 44’ tavaszán elvitték Sárospatakra, majd Végardóra és itt voltak 1945 őszén kerültek haza.Bársony János kutatása (14)
 Decs1944. november 3-án a csendőrök és nyilasok körülvették a cigánytelepeket. Innen némelyeket tovább vittek Mohácsra, Pápára és Komáromba. Néhány hét elteltével a munkaképesebb embereket tovább vitték Dachauba, Mauthausenbe. 1945 őszén kerültek haza.RPA/KP Bársony János kutatása (8)
 DemecserA helyi gettóban „vigyázták” a romákat 1944 júniusától novemberéig.Bársony János kutatása (5)
 DencsházaA komáromi gyűjtőbe vitték és  1944 októberétől 1945 januárjáig tartották ott a romákat.Bársony János kutatása (1)
 DerecskeA királymezői lágerben, fogságban voltak a romák (1944 augusztusától októberéig)Bársony János kutatása (2)
 Dombrád44 áprilistól Demecseren, Gégényben voltak a romák gettóban.Bársony János kutatása (1)
 Domony1944. szeptember elején a cigánytelepről -ahol 21 ház volt kb. 300 ember- elvitték a csendőrök teherautókkal a telep lakóit Nagykanizsára. Ezután tovább szállították őket Dachauba, Buchenwaldba. 1945 április környékén szabadultak meg, amikor is a láger németek nélkül maradt.RPA/KP Bársony János kutatása
 DöbrőközA komáromi nagy gyűjtőtáborba vitték a romákat 1944 tavaszától több turnusban, 1944/45 telén szabadult fel a tábor.Bársony János kutatása (3)
 DudarA bödöi gettóba vitték a romákat 1944 telén.Bársony János kutatása (2)
 DunaföldvárA komáromi gettóba vitték a romákat 1944 őszétől. Innen vittek romákat Dachauba is. (1944 tavaszától 1945 májusáig voltak ott.)Bársony János kutatása (2)
 DunaharasztiFogságban a Budapesti Téglagyárban. 1944 novembertől, majd Komáromban lágerben 1945 januárjáig.Bársony János kutatása
 DunaszekcsőVémendre  (Trefortpuszta), Sopronba vittek romákat  (1944.08.-1945.02) Volt akit Bécsbe vittek.Bársony János kutatása
 DunaszentbenedekA komáromi gettóba vitték a romákat 1944 decemberétől 1945 februárjáig De vittek romát Csolnokra, Tokodra is kényszermunkára.Bársony János kutatása
 ÉcsA komáromi gettóba vitték a romákat 1944 őszétől 1945-ig.Bársony János kutatása (3)
 EcsegGyöngyöspatai gettóba vitték 1944 októberétől novemberéig.Bársony János kutatása
 EcsiA komáromi gettóba vitték a romákat 1944 novemberétől 1945 februárjáig .Bársony János kutatása
 EdelényA helyi gettóban voltak a romák 1944 májusától októberig.Bársony János kutatása
 EgerA helyi illetve a komáromi gettóba gyűjtötték össze a romák nagy részét 1944 őszén. Voltak akiket innen elvittek Salsburgba 1944/45-ig.Bársony János kutatása (6)
 EgerágA komáromi gettóba vitték a romákat 1944 szeptemberétől  1945. februárig.Bársony János kutatása
 EncsA helyi gettóban voltak bezárva a romák 1944 októberétől  decemberigBársony János kutatása
 EncsencsMátészalkára a gyűjtőgettóba vitték az encsencsi romákat 1944 áprilisától  októberéig.Bársony János kutatása (3)
 ErcsiElőször Pusztaromra, majd Tatabányára vitték 1944 júniustól 1945 januárjáig kényszermunkára a romákat.Bársony János kutatása
 Erdőbénye1944. május 2-án elhurcoltak a csendőrök több családot Vissra, Végardóra, innen Szlovákiába Csarnohóra kényszermunkára.RPA/KP
 ÉrpatakÚjfehérótóra vitték a romák nagy részét (nőket, öregeket, gyerekeket 1944 tavaszán és itt voltak 1945 tavaszáig. A férfiakat Rahóra katonai fakitermelő lágerbe vitték.Bársony János kutatása (12)
 ErzsébetA komáromi gettóba vitték a romákat 1944 októberében, ahonnan csak 1944 decemberében szabadulhattak. Voltak, akiket tovább vittek Dachauba. Másokat az Óbudai Téglagyárból hurcoltak el Bergenbelsenbe, Ravensbrückbe, nőket, gyerekeket is. A fiatal lányokon sterilizációt hajtottak végre.Bársony János kutatása
 Esztergom

Esztergomban részben lezárták 1942-ben a telepet, csak pár órára lehetett kijönni. Az utcán még a padra sem ülhetett le cigány.

1944 őszén a nyilasok a családot és az egész cigánytelepet elhurcolták először a városi zsidótemplomba, majd két 3 hét múlva Komáromba. Sok halottat a Dunába dobtak. Újabb 6 hét múlva Galánta (ma Szlovákia)felé hajtották gyalog őket. Megmenekültek az oroszok által.

RPA/KP Bársony János kutatása (8)
 Fábiánháza1944 májusában összegyűjtötték a cigányokat és Mátészalkára gettóba kísérték őket gyalogosan fegyveres kísérettel a csendőrök. Az oroszok jelentették a szabadságot 1944 októberében.RPA/KP Bársony János kutatása (3)
 FehérgyarmatGyergyótölgyesre vitték a romák  egy részét 1944 őszén katonai munkatáborba. Volt akiket a helyi gettóban tartották , míg másokat   Mátészalkára gyűjtő gettóba kísértek gyalogosan fegyveres kísérettel a csendőrök. Az oroszok jelentették a szabadulást októberben.Bársony János kutatása (10)
 FelnémetNémetországi kényszermunkára vitték Vels-lambahba 1944 augusztustól 1945 áprilisáig.-Bársony János kutatása (1)
 Felsőcsatár1944 szeptemberében kerültek a felsőcsatári romák Komáromba, ahonnan némelyeket tovább vitték Auschwitzba.ÁÉBR
 Felsőnyék1944 októberében vitték Németországba és ott is volt 1945 áprilisig.Bársony János kutatása
 Felsőpaty1944 júniusában vitték Őrtoronyra és ott volt 1945 márciusáig.Bársony János kutatása
 Fernapuszta1944 –októberétől vitték a romákat Révfalura, Szigetvárra, majd Komáromba, és itt voltak 1945 februárjáig.Bársony János kutatása
 FertőrákosPápadevecserről Veszprémbe, majd Komáromba vitték a romákat 1944 szeptembertől, és 1945 februárjáig voltak ott. Volt, akiket elvittek Bergen-Belsbe, Ravensbrückbe.Bársony János kutatása (2)
 FonyElőször a nyíregyházi gettóba, majd Mauthausenbe kerültek. (1944.10.-1945.03)Bársony János kutatása (2)
 FülöpMátészalkai gettóba került 1944 áprilisától 1944 októberéig.Bársony János kutatása
 FülöpszállásA kecskeméti gettóba kerültek a romák 1944 áprilistól októberig.Bársony János kutatása (2)
 Füzesabony1944 szeptemberében vitték Kompoltra és Verpelétre a romák egy részét gettóba, kényszermunkára.  Ott voltak 1944 októberéig.Bársony János kutatása
 GádorosKényszermunka állami birtokon 1943-1945-ig.Bársony János kutatása (13)
 GávaRázonpusztára, Tiszalökre vitték a romákat 1944 áprilisában, ahonnan csak 1944 őszén szabadultak.Bársony János kutatása
 GávavencsellőRázonpusztára, Tiszalökre vitték a romákat 1944 áprilisában, ahonnan csak 1944 novemberében kerültek ki. .Bársony János kutatása
 Gerjen1944 novemberében a cigánytelepről összeszedték az embereket a nyilasok és Komáromba vitték őket. Később Németországba, gyalogosan akarták vinni őket, de Galántánál jöttek az oroszok és felmentették őket.RPA/KP Bársony János kutatása (2
 Gesztreg1944 novemberében a csendőrök Komáromba vitték a romákat. Voltak, akiket innen tovább szállítottak Dachauba, Ravensbrückbe, ahol sokszor a gyermekek szüleit ölték csak meg és a gyermekeken orvosi kísérleteket hajtottak végre.ÁÉBR
 

Girincs

1944 kora őszén (szeptember lehetett) kihirdették, hogy a cigányok nem hagyhatják el a községet. A csendőrök és „policok” Tiszalúcra, gettóba kísértek az öregeken és betegeken kívül minden embert. Voltak, akiket tovább vittek Benerdorfba. Az oroszok jelentették a szenvedés végét.RPA/KP
GrábocA komáromi gettóba vitték a romákat 1944 áprilisától 1945 februárjáig.Bársony János kutatása
GutaHampusztára vitték a romákat 1944 májusában, majd innen tovább vitték Németországba.Bársony János kutatása
 Gutorfölde1944. november 3-án több családot vittek a csendőrök Komáromba, innen tovább vittek sok embert Dachauba, Ravensbrückbe.ÁÉBR Bársony János kutatása
 Gyón1944 októberétől novemberéig tartották a helyi gettóban a romákat.Bársony János kutatása
 GyömöreA komáromi, hatvani, gettóba 1944 őszétől gyűjtötték a romákat Gyömöréről is.Bársony János kutatása (4)
 GyöngyösMarcalra vitték innen a romákat 1944 nyarától teléig.Bársony János kutatása
 Gyöngyöspata1944-ben Szurdokpüspökin át Németországba vitték a cigányokat a német katonák. 1944 októberében sok cigányt agyonlőttek a településen. Voltak, akiket a helyi gettóban tartottak.RPA/KP Bársony János kutatása
 GyönkA komáromi gettóba vitték Gyönkról a romákat 1944 őszétől teléig.Bársony János kutatása
 Győr1944 őszén este érkeztek a településre a nyilasok. Ugyanitt Győrben tartották fogva a cigánytelep lakóit és környékbelieket közel 6 hónapig. Ezután Komárom, Csillagerőd következett. Megszöktek, mivel őreik „eltűntek”.RKI/KP Bársony János kutatása (34)
 GyőrszemereA Komáromi gettóba vitték a romákat 1944 novembertől 1945 márciusig.Bársony János kutatása
 GyőrszentmártonA komáromi gyűjtőbe vitték a romákat 1944. novembertől februárig, többen Németországi lágerbe kerültek.Bársony János kutatása
 GyőrvárKomáromba vitték a romák egy részét, ahonnan tovább vitték Dachauba 1944 szeptemberétől 1945 februárjáig.Bársony János kutatása
 HácsRévkomáromba vitték a romákat 1944 márciusától 1945 áprilisáig.Bársony János kutatása
 Hajdúszoboszló Debrecenbe a gyűjtőgettóba vitték a romákat 1944  májustól  1944 novemberigBársony János kutatása
 Hangony1944 márciusában egy embert budapesti táborba, majd onnan októberben egy Bécs melletti táborba vittek, ahonnan 1945 májusában szabadult.Bársony János kutatása(1)
 Hangony1944 szeptember 13-án  a községet a nyilasok és a csendőrök körülzárták és sok férfit és nőt elvittek Sajószentpéterre, Hangonyba. Két hónap elteltével Miskolcra szállították őket a Fazekas útra, majd ezt követően marhavagonokban szállították őket Valkóra. Ezután Komáromba a Várbörtönbe, itt kb. november közepétől december 6-ig voltak fogva tartva, de innen tovább vitték őket Auschwitzba. („rabok voltunk kb. 1944 januárjától 2 hétig”) utána gyalog hazaindultak, az oroszok elfogták őket és 1945 februártól 46 nyaráig  orosz hadifogságban dolgoztak a Kárpátokban..RPA/KP Bársony János kutatása (6)
 Hatvan1944 szeptember 20-án a helyi palagyárba bezárták az összes cigányt és magyar katonák őrizték. Sokan megszöktek, majd néhány hónap múlva az oroszok hírére szabadon engedték őket.RPA/KP
 HidvégardóA helyi gettóban tartották a romákat a saját lakhelyükön bezárva. 1944 áprilisától 1944 novemberéig.Bársony János kutatása
 HodászA mátészalkai illetve a nyíregyházi gettóba vitték a romákat Hodászról 1944 áprilisától 1944 októberig.Bársony János kutatása (15)
 Hódmezővásárhely1944. február 20-tól 1945 november 5-éig Rahón katonai kényszermunka-táborban voltak  embertelen körülmények között a cigányok. Több száz fő a településről.RPA/KP Bársony János kutatása (35
 HomokkomáromA nagykanizsai kávégyárba vitték a romák egy részét 1944 szeptemberétől decemberéig.  Voltak, akiket innen tovább vittek Draskovecbe 1945 januárjától májusáig.Bársony János kutatása
 HomokszentgyörgyA komáromi (1944 .10-1945. 02) illetve a marcali(1944. 11-1945. 03) gettóba vittek romákatBársony János kutatása(2)
 Hont1944 novemberétől decemberéig gettó, kényszermunka Lívia Majorban (Patvarc mellett).Bársony János kutatása (1)
 Horváthzsidány1944 októberében először Komáromba onnan Ravensbrückbe vitték a németek a roma lakosságot.ÁÉBR Bársony János kutatása
 HosszúhetényKomáromba vitték a romákat 1944 októberétől 1945 februárjáig.Bársony János kutatása
 HőgyészSzekszárdra vitték a romákat gettótáborba.Bársony János kutatása
 IbrányNyíregyházára a cigány gettóba vitték a romák egy részét 1944 áprilisától, majd innen Pápára, kényszermunkatáborbaBársony János kutatása
 InámKomáromba vitték a romákat 1944. októberétől 1945. februárjáig.Bársony János kutatása
 InkeZalaegerszegre internáló táborba vitték a romákat 1944 márciusától 1945 májusáig.Bársony János kutatása
 IrotaA helyi gettóban tartottak a romákat 1944 augusztusától szeptemberéig. Sokukat a saját lakhelyükön, míg másokat a kastély pincéjébe tartottak fogva.Bársony János kutatása
 IstvándiMarcalira gettóba vittek egyeseket 1944 nyarától 1945 tavaszig voltak  ott.Bársony János kutatása
 IvánA komáromi gettóba vitték a romákat, majd innen tovább vitték Dachauba. Csak 1945 januárjában térhettek haza néhányan.Bársony János kutatása
 JánkA mátészalkai gettóba vitték a romákat 1944. áprilistól októberéig.Bársony János kutatása
 JánosházaKülönböző gettókba vitték a romákat. Legtöbbjüket azonban a Komáromi nagy gyűjtőtáborba szedték össze. (Summás, Zalaegerszeg, Sárvár)Bársony János kutatása (6)
 JászalsószentgyörgyVolt, akiket a helyi gettóban őriztek, míg másokat 1944 márciusában elhurcoltak Kárpátaljára. 1945-ben engedték őket szabadonRPA/KP Bársony János kutatása
 Jászapáti1944 májusától 1945 januárjáig  egy ember Bácskán volt fogságban a délvidéken.Bársony János kutatása
 JászberényNagykátára vitték a romákat 1944  júniustól szeptemberig, innen elvitték Budapestre (Kőbányára) a sörgyárban berendezett német repülőgépjavítóba 1944 augusztustól itt is voltak 1944 decemberig.Bársony János kutatása
 JászdózsaHelyben dolgoztatták a romákat kényszermunkánBársony János kutatása (2)
 JászfényszaruDévaványára gyűjtötték össze gettóba a romákat 1944 májusától novemberéig. Volt akit elvittek Dachauba és csak 1945 februárjában térhetett haza.Bársony János kutatása (5)
 JászkarajenőElőször az abonyi gettóba vitték a romákat szeptemberben, 1944.  novemberéig voltak ott.Bársony János kutatása
 Jászladány1944. május 1-én elhurcolták a romák nagy részét Bácskába délvidékre, állami birtokra mezőgazdasági kényszermunkára míg másokat Jászalsószentgyörgyre, Kisszállásra vittek. Itt voltak 1944 decemberéig kényszermunkára fogva.RPA/KP Bársony János kutatása (20)
 KajdacsKomáromba vitték a romákat 1944 novemberétől 1945 februárjáig.Bársony János kutatása
 KálGyöngyösre vitték a gettóba a romákat 1944 áprilisától, majd innen tovább vitték Budapest (Kőbányára) és 1944 telén szabadulhattakBársony János kutatása
 Kálló1944 szeptemberétől 1945 februárjáig voltak a romák gettókban /Hatvan/.Bársony János kutatása
 KálmáncsaKomáromba vitték a romákat 1944 novemberétől 1945 februárjáig. Voltak, akiket elvittek Németországba és innen nem tértek haza.Bársony János kutatása (8)
 KalocsaA helyi gettóban tartották a romákat 1944 júniustól 1945 februárjáig. (Voltak, akiket Komáromba, majd onnan Németországba vittek)Bársony János kutatása (3)
 KámáncsA nagykanizsai kávégyárba vitték a romákat 1944 októberétől novemberéig, majd Drascovecbe vitték őket ahol 1945 februárjában  szabadulhattak.Bársony János kutatása
 Kántorjánosi1944 májusában a csendőrök vitték el a cigányokat Mátészalkára gettóba, ahonnan váratlanul szabadon engedték őket októberben.RPA/KP
 Kapolcs1944 novembertől 1945 májusig voltak Münchenben, (Dachau), Stuttgartban.Bársony János kutatása
 KápolnásnyékBaracska környékére vitték a romákat 1945 januárjától februárjáig kényszermunkára.Bársony János kutatása
 KaposvárNgykanizsára gyűjtötték össze a romákat 1944 szeptemberétől, októberéig,  majd tovább vitték Drascovecbe 1945 áprilisáig.Bársony János kutatása
 Káptalantóti-RizapusztaBadacsonytomaj, kényszermunka, 1944 november-1945 márciusáigBársony János kutatása
 Kapuvár1944 októberétől Komáromba vitték a romákat és itt is voltak 1945 márciusig.Bársony János kutatása (4)
 KarancsságDachauba, Linzbe (Mauthausen?) vitték a romákat 1944-1945Bársony János kutatása
 Karcag1944 júniustól októberig voltak romák a helyi gettóban. Néhányukat tovább vittek Kunhegyesre.Bársony János kutatása
 Kassa1944. szeptembertől novemberig voltak romák a helyi gettóban. Itt volt cigány munkaszolgálatos század gyűjtőhely is.Bársony János kutatása
 Kaszaháza1944 novemberétől 1945 februárjáig Komáromban voltak a romák, akiket nem vittek Draskovecbe, vagy Nagykanizsára.Bársony János kutatása
 KávásA komáromi gettóba vitték a romák nagy részét Kávásról 1944 szeptemberétől 1945 márciusig.Bársony János kutatása
 Kázsmárk1944 áprilisától októberéig voltak a helyi gettóban a romák.Bársony János kutatása
 Kecel1944 március havától november haváig voltak a romák  Kiskőrösbaján  gettóban.Bársony János kutatása
 KecskemétSok férfit 44-ben elhurcoltak Németországba.  Helyben nagyon sok cigányt miután gödröt ásattak velük, belelövöldözték őket gyermekeikkel együttRPA/KP Bársony János kutatása
 Kék1944 márciusában vitték Kisvárdára a gyűjtőgettóba a kéki romákat és itt voltak októberig.Bársony János kutatása
 KelédKomáromba vitték a romákat 1944 szeptemberétől 1945 februárjáig tartották itt őket.  Volt akiket elvittek Dachauba és 1945 májusáig voltak ott. Sokan nem térhettek haza.Bársony János kutatása (6)
 KemecseRomákat vittek Nyíregyházára gettóba, Rahóra katonai kényszermunkatáborba 1944 májusától októberéig.Bársony János kutatása (2)
 KeménfaKomáromba vitték a gyűjtőtáborba, 1944 márciusában, onnan tovább vitték Auschwitzba 1945 májusáig volt itt. Hazatért.Bársony János kutatása (1)
 KercaszomorElőször a komáromi gettóba vitték szeptemberben, ahonnan októberben tovább vitték Auschwitzba 1945 májusáig volt ott.Bársony János kutatása
 KerecsenyNovemberben Komáromba, onnan Auschwitzba vitték 1945 februárjáig.Bársony János kutatása
 

Kerekegyháza

1944-ben (november) valamikor este a nácik minden cigány lakóhelyére bementek és sok helyen agyonlőtték még a gyermekeket is, ahol ellenállásba ütköztek vagy nem engedelmeskedtek. Embertelen körülményekről tudtak csak beszámolni. Számadatokat mondani nem tudnak, hiszen nem voltak sokszor nyilvántartva sem.RPA/KP Bársony János kutatása (6)
 Kerkaszentkirály1944 októberében vitték a romákat Nagykanizsára, majd Drascovecbe 1945 áprilisáigBársony János kutatása (2)
 KérsemjénFehérgyarmatra a gettóba gyűjtötték az embereket 1944 szeptemberétől a romákat és itt voltak november végéig.Bársony János kutatása(2)
 Kesznyét1944. november hajnalban körbefogták a cigánysort és öregeket, betegeket, mindenkit 10-12 szekér embert elvittek Tiszalúcra az iskolaudvarba. Itt egy hétig tartották őket csendőri és német őrizettel, akik azt mondták: „meg van ásva a sírotok, bele lövünk benneteket” Amikor éppen vagonokba terelték az embereket, akkor az oroszok lőtték Tiszalúcot és a németek elmenekültek.RPA/KP Bársony János kutatása (32)
 Keszthely Pétfürdőn az olajfinomítóban voltak kényszermunkán 1944 áprilistól 1945 májusáig.Bársony János kutatása (1)
 KirályerdőNyáregyházára vitték 1944 novemberében,. Innen vitték Budapestre a Nyilas-házba, majd onnan tovább Bevenhausenbe 1945 februárjától márciusáig.Bársony János kutatása
 Kisbicsérd1944 októberében vitték a romákat Komáromba és csak 1945 februárjában engedték el onnan őket.Bársony János kutatása (12)
 Kiscsécs1944 novemberében a csendőrök elvitték a település összes cigányát Kesznyétenre, onnan Tiszalúcra. Az oroszok bejöveteléig szenvedtek, többen pusztultak el, mint életben maradtak. (Vittek innen romát Girincsre is)RPA/KP Bársony János kutatása (19)
 KisgörbőKomáromba vitték lágerbe 1944 novemberétől 1945 februárjáig.Bársony János kutatása (2)
 KiskassaKomáromba vittek 1944 novembertől 1945 februárjáig romákat. Az otthon maradottakat januárban tábori csendőrök körülfogták, megásatták a sírjaikat és belelövöldözték őket.Bársony János kutatása (1)
 KiskunfélegyházaKomáromba vitték 1944 novemberétől 1944 decemberéig.Bársony János kutatása (2)
 KiskunhalasA helyi gettóban tartották a romákat 1944 szeptemberétől novemberéig.Bársony János kutatása (1)
 Kiskunlacháza-PeregSzentkirálypusztára vitték kényszermunka fogságba a romákat 1944-benBársony János kutatása
 KislétaMátészalkára vitték gettóba a romákat 1944 áprilisától októberig.Bársony János kutatása
 Kispest1944. novemberében első napjaiban az Óbudai Téglagyárba kerültek, majd marhavagonban Dachauba vittek a családokat gyermekestül. Volt akiket egyéb lágerben Ravensbrück, Bergenbelsen tettek fogságba.ÁÉBR Bársony János kutatása
 KistarcsaKistarcsáról vitték a romák egy részét az Óbudai Téglagyárba, majd onnan Bergenbelsenbe.RSK kötet Bársony János kutatása (1)
 KistelekKomáromba vitték a romákat 1944 októbertől 1945 februárig a lágerbeBársony János kutatása (1)
 KisújszállásSzolnok-Szandaszőlősre vitték kényszermunkára a romákat 1944 áprilisától októberig.Bársony János kutatása (4)
 KisvárdaA helyi gettóban voltak a romák a környékről 1944 szept-nov között. Többeket elvittek Kölnbe 1945 közepéigBársony János kutatása (2)
 KisvarsányKisvárdai gyűjtőgettó 1944 májusától  novemberigBársony János kutatása
 KókaNagykátára a gyűjtőgettóba vitték a romákat 1944 júliustól novemberig.. Voltak, akiket Kőbányára vitték a  német repülőgyárba, Isaszegre is vittek romákat kényszermunkára.Bársony János kutatása (3)
 Komádi1944 októbertől 1945-ig Gratzba a koncentrációs táborbaBársony János kutatása
 Komárom1944. novemberétől a csendőrök és  SS katonák a komáromi Csillagerőd gyűjtőtáborban őrizték a roma embereket, majd onnan Dachauba, Ravensbrückbe, Auschwitzba, Mauthausenbe, Bergenbelsenbe, Buchenwaldba és más táborokba kerültek az SS által kiválogatott munkaképesek. Szombatonként indultak a szerelvények Németországba. A táborban iszonyú körülmények voltak, télen szabad ég alatt is aludtak tömegek. Nem volt latrina, minimális volt az élelem, víz. (októberben és novemberben kb. 1200-1300 halott) A táborban kb.: 15.000 roma fogoly volt.

RPA/KP Bársony János kutatása (4)

AEBR

Szita Szabolcs kut.

Karsai László kut.

 KomárvárosElőször Nagykátára, majd onnan Nagykanizsára vitték a romák nagy részét 1944-márciusától 1945 februárjáig.Bársony János kutatása
 KomlóKomáromba 1944 novembertől 1945 márciusig vitték el a romákat.Bársony János kutatása (3)
 KomlódtótfaluMátészalkára vitték gettóba a romákat 1944 májustól októberig voltak  itt.Bársony János kutatása
 Komlódtótfalu1944. novembertől voltak a romák Komáromban a nagy gettóban 1944 decemberig illetve márciusig.Bársony János kutatása (3)
 KopócsapátiKisvárdára gyűjtötték gettóba őket 1944 májusától 1944 októberig.Bársony János kutatása (9)
 KoppányszántóPrágába vitték 1944 májustól 1945 májusig (?)Bársony János kutatása
 KorpádA komáromi gettóba vittek romákat 1944 októberétől 1945 februárjáig.Bársony János kutatása
 KorpavárNagykanizsára vitték először az embereket a kávégyárba, majd onnan Drascovecbe kerültek 1944 októberétől 1945 áprilisáig.Bársony János kutatása
 Körmend1944 decemberében a körmendi gyűjtőtáborba vitték a romákat, a környékről is, ahonnan nem sokkal ezután tovább vitték Incehofba, Stermbe. Mások Komáromba kerültekÁÉBR Bársony János kutatása
 Körmend-MolnaszecsődKomáromba majd Dachauba kerültek romák 1944-benBársony János kutatása
 Köröm1944 novemberében a csendőrök a cigányok nagy részét Tiszalúcra vitték. Mindaddig ott voltak, amíg az oroszok nem jöttek. (Voltak, akiket Kesznyétére vittek)RPA/KP Bársony János kutatása (2)
 Kötegyán1944- szeptember utolsó napjaiban tábori csendőrök jöttek a visszafoglalt falu telepére. Romákat fogdostak össze, Sarkadra vezetett az első út az akkori csendőrlaktanyába, ahol nagyszalontai cigányokkal együtt napokig verték őket, majd az orosz támadás hírére Doboz felé indultak gyalog velük a csendőrök. A kísérők száma 5, az elhurcoltak száma 21 fő. A cigányokat Dobozon a temetőben agyonlőtték, miután a saját sírjukat megásatták velük október 5-én. A gyilkosokat 1956 nyarán a népbíróság elítélte.

RPA/KP

Bársony János

Karsai Ervin

 Kunszentmiklós1944-ben a település közelében lévő téglagyárba zártak be kb. 25 családot. 1944 márciusában vagy áprilisában a Wesselényi utca végén lévő térre gyűjtötték az összes cigányt a csendőrök. 1944 november 1-én tankcsapdákat ásattak a férfiakkal Szalkaszentmártontól Soltig, Dunaföldvárig. Az oroszok jelentették a szabadságot a túlélőknek.RPA/KP Bársony János kutatása (3)
 LábatlanKomáromba, majd Ravensbrückbe vitték a romák egy részét 1944 őszétől 1945 februárjáig tartott a hurcolás.Bársony János kutatása
 Lajoskomárom

Helyben tábori csendőrök megásatták az ottani romák

sírját és belelövöldözték őket. A férfiakat a temetőárokban, a nőket és gyermekeket a falu szélén a mezőn. Sírjuk jeltelen.

 

Bársony János kutatása
 Lajosmizse1944 szerptemberétől 1945 májusáig kényszermunka állami birtokon.Bársony János kutatása
 LakHelyi gettóban 1944 májustól októberig.Bársony János kutatása
 Lendvaújfalu1944 szeptemberétől decemberéig Csáktornya, majd Draskovecbe került 1945 áprilisáig..Bársony János kutatása
 LengyelHelyben a csendőrök „vadászattal” lelövöldözték a romákat. A temetőben emlékhelyük van, a csendőröket 1957-ben elítélték.Bársony János kutatása
 LentiEgy csoportot Komáromba vittek, majd Németországba kerültek lágerbe, másik csoportot helyben lőttek agyon 1945 februárban tábori csendőrök, nyilasok.Bársony János kutatása
 Lesencetomaj1944 márciusától vitték őket Komáromba, de sokukat elvitték Dachauba 1945 februárjáig tartott a szenvedésük, ezután elengedtek minden életben maradt embert.Bársony János kutatása (6)
 LétavértesA helyi gettóban 1944 áprilisától 1945 januárjáig tartották őket fogságban.Bársony János kutatása
 LetenyeEgy részük helyben a csendőrlaktanyában volt fogoly 1944 márciustól , míg másokat Nagykanizsára, onnan Németországban vittek 1945 nyaráig..Bársony János kutatása (37)
 Letenye-MolnáriNagykanizsára vitték a romákat 1944 szeptembertől decemberig, majd Csáktornyára vitték a romákat 1945 áprilisig.Bársony János kutatása
 LőrinciKomáromba és  Hatvanba  a gettóba vitték a romák egy részét 1944. 10-12 hónap köztBársony János kutatása
 

Madar

Magyar nyilasok és csendőrök vitték el a munkaképes cigányokat Auschwitzba, Dachauba. Sokan meghaltak.1971
 MágocsVéméndre (Trefort puszta) vitték kényszermunkára 1944 szeptemberétől novemberéig.Bársony János kutatása
 MagyarcsanádRahón katonai kényszermunkatáborban voltak a romák  1944 júliustól novemberig.Bársony János kutatása
 MagyarnádaljaKomáromba vitték a romákat, 1944 októberétől decemberéigBársony János kutatása
 MányKényszermunkán volt Kállóz Nagyhörcsögpusztán 1944 augusztustól decemberig. (Dortmund)Bársony János kutatása
 MarcaliHelyben 1944 májustól itt tartották a romákat a gettótáborban illetve a kastélypincében 1944 áprilisától  szeptemberéig.Bársony János kutatása ()
 Martonyi Bársony János kutatása
 

Mátészalka

1944. április-1944 október között a helyben létesített nagy gyűjtő cigánygettóban szenvedtek a romák, sokakat vittek innen Németországba, 1944 júniusában elhurcolták a cigányokat Auschwitzba,  Pápára, a Kárpátokba Gyergyótölgyesre, Ajtósra, Ojtozra.RPA/KP Bársony János kutatása (4)ÁÉBR
 MátraderecskeNyíregyházára vitték a romákat 1944 márciustól júniusig, majd Komáromba, végül Linzbe (Mauthausen)1945 májusig.Bársony János kutatása
 Mátraverebély1944 júliustól decemberig tartották a helyi gettóban a romákat. Voltak, akiket elvittek Komáromba vagy Balassagyarmatra gettóba, vagy Lívia Majorba.Bársony János kutatása (7)
 MecsekszabolcsKomáromba kerültek 1944 novembertől 1945 februárjáig.Bársony János kutatása (3)
 MedinaHelyben tartották a romákat gettóban, kényszermunkán, 1944 novemberétől 1945 februárjáig.Bársony János kutatása
 Megyefa1944 novemberében összegyűjtötték a romákat a komáromi gyűjtőtáborba, onnan Németországba vitték őket.ÁÉBR
 MeggyeskovácsiKomáromba vitték 1944 novemberétől 1945 februárjáig, innen többeket Németországba hurcoltak lágerekbe.Bársony János kutatása
 MénfőcsanakGyőrbe vitték  a romákat gettótáborba 1944 novemberétől 1945 februárig.Bársony János kutatása
 MezőberényCsongrád-Laskó kényszermunka 1944 szeptembertől novemberigBársony János kutatása
 MezőkeresztesGyöngyösi gettótábor 1944 májustól 1944 októberig.Bársony János kutatása
 Mezőkovácsháza1941 telén állították a szolgabíró elé a sok cigányt, innen Békéscsabára szállították őket vagonokban csendőrök és katonák segítségével. A következő állomás Budapest volt. Itt 2-3 hónapot voltak bezárva, sokan belehaltak a verésbe. Innen Nagykanizsára az Erzsébet tér 9-be vitték őket. . Sokan nem is tudták, hogy hol vannak, mert nem tudtak írni-olvasni. 1944 tavaszán vagonokba vitték őket idegen helyre, de nem tudták hová, csak egy drótkerítéssel körbevett épületeket láttak, körbe erdővel. 1946 elején bejelentették a katonák, hogy munkaszünet van és sokukat visszavittek Mezőkovácsházára, Végegyházára.RPA/KP
 MezőkovácsiMezőkovácsiból 1944-ben a falusi romákat elvitték a komáromi nagy gyűjtőbe, ahonnan egyeseket tovább vittek innen is német lágerekbe. 
 MezőkövesdHelyben volt először  zárt gyűjtőgettó. Innen Gyöngyösre, illetve Hatvanba hurcoltak gettóba romákat a városból.Bársony János kutatása
 MezőtúrMezőtúron a gettóban tartották őrizet alatt a romákat 1944 04-10Bársony János kutatása
 Miháld (Cseri puszta)Nagykanizsa 1944 09- 1945. 02Bársony János kutatása
 MikosszéplakKomáromba vitték a romákat 1944 novemberben., onnan Dachau, decemberben, onnan 1945. májusban hazaBársony János kutatása
 MiskolcA romák egy része helyben, a gettóban 1944 októbertől decemberig, zártan. Más csoport, Szikszón, 1944 szeptemberében és itt voltak októberig zárt gettóban.Bársony János kutatása (5)
 MogyorósKomárom  44. november, onnan márciusban gyalog: Győr, Nyagymegyer, Galánta 1945.  áprilisában haza.Bársony János kutatása
 MohácsKomárom, láger 1944 szeptembertől 1945 februárigBársony János kutatása
 MolnárszecsődKomárom 1944 október, Dachau 1945 február, otthon júliusBársony János kutatása
 

Monor

Monoron a téglagyárban voltak 1944 október végén

nyilasok összegyűjtik a cigánytelepről a romákat, és Maglódon helyezik el őket. Kozák János három, négy nap után megszökik a nyilasok elől, ám a többieket Németországa deportálják.

1971

Bársony János kutatása (1)

 Mór1944 szeptemberben összeszedik őket, Komáromba kerülnek novemberben, 1944 decemberben nőket, gyerekekkel elengednek, munkaképeseket németországi lágerekbe viszik.Bársony János kutatása
 NádudvarNyíregyházára, gettótáborba hurcolják a romákat 1944 augusztustól októberig vannak ott.Bársony János kutatása
 NagybajomA helyi gettóban és Marcaliban gyűjtötték össze a romákat 1944 augusztustól decemberigBársony János kutatása
 Nagybakónak1944 szeptembertől decemberéig Nagykanizsa, majd Révkomárom áprilisigBársony János kutatása
 NagybicsérdPécs, majd Komárom 1944 októberétől 1945 januárjáig.Bársony János kutatása
 NagycsepelyMarcali 1944 nyarától tavaszig gettóban, kényszermunkánBársony János kutatása
 Nagydobsza1944 októberétől 1945 áprilisáig helyben gettóban a romák.Bársony János kutatása
 Nagyecsed1944 májusában összegyűjtötték a cigányokat és Mátészalkára gettótáborba kísérték őket gyalogosan a csendőrök. Az oroszok jöttekor szabadultak.RPA/KP Bársony János kutatása (11)
 NagykállóNagykálló Misón volt kényszermunkás roma gettótábor a helyieknek és környékbelieknek.Bársony János kutatása
 Nagykanizsa1944 október-december helyben, majd Draskovec 1945 januártól áprilisig.Bársony János kutatása
 Nagykanizsa1944 októberében a cigánytelep lakóit először a nagykanizsai kávégyárba, innen Jugoszláviába, Draskovecbe hurcolták sok környékbeli sorstársukkal.. Az oroszok beérkezéséig voltak fogva tartva. Másik telepen 1944. november 3-án a csendőrök és nyilasok körülvették a cigánytelepeket. Sokukat a kávégyárba zárták be. A cigánytelepekről némelyeket tovább vittek Pápára és Csillagerődre. Néhány hét elteltével a munkaképesebb embereket tovább vitték Dachauba, Mauthausenbe.RPA/KP
 NagykátaHelyben voltak a romák gettóban 1944 júliustól decemberig a környékbeliekkel együtt az iskolában, Itt volt cigány munkaszolgálatos központ is, ahonnan a frontra, sáncásásra és a kőbányai sörgyár pincéjében működő német repülőgép üzembe is hurcoltak roma MUSZ-osokat.Bársony János kutatása
 Nagykónyi1944 októbertől 1945 februárig Komáromba vitték a romákat.Bársony János kutatása
 Nagykorpád1944 márciusától 1945 februárig Marcali, majd PrépospusztaBársony János kutatása
 Nagykőrös1944 novembertől decemberig Komáromba vitték a romákat a gettóba.Bársony János kutatása
 NagylétaHelyben 1944 áprilistól októberig kényszermunka, gettó. Néhányukat elvitték Linzbe (Mauthausen?).Bársony János kutatása
 Nagylóc1944-ben októberben családostól elhurcolták a romákat először Balassagyarmatra, majd néhány hét múlva vagonokban vitték őket tovább Komáromba, majd Németországba. Az oroszok segítségével élték túl. (1944 október-1945 április)RPA/KP Bársony János kutatása (3)
 Nagyperkáta1944 Auschwitzba(?) vitték a romákat, elengedték őket 1945 májusában.Bársony János kutatása (4)
 Nagypeterd1944  októberében  Komáromba vitték a romákat, és elengedték az életben maradtakat 1945 januárjában.Bársony János kutatása
 

Nagysáp

1945-ben a telepi cigányokat elviszik: Héregre gettóba, onnan sokan megszöknek, Győrbe vitték tovább, innen is sokan megszöknek. Egy roma asszonyt és egy 10 éves zsidó kislányt Győrben a Dunába lőnek. A második forrás szerint Komárom a gyűjtőhely, ahonnan többeket elvittek Németországba.

1971

Bársony János kutatása (2)

 NagysimonyiKomáromból, ahol 1944 októberétől -1945 februárjáig voltak romák Németországba kerültek, csak nagyon kevesen tértek vissza.Bársony János kutatása
 NagyszakácsiMarcali, majd a komáromi gettóba kerültek a romák 1944-1945 márciusáig.Bársony János kutatása (3)
 

Nagytilaj

1944 novemberében a csendőrök a komáromi gyűjtőtáborba vették a cigányok nagy részét, innen sokan Dachauba kerültek. Innen nem sokan tértek vissza.ÁÉBR Bársony János kutatása (1)
 Naszvad1944 augusztusától Komáromba vitték a naszvadi romákat, ahonnan csak 1945 februárjától szabadulhattakBársony János kutatása
 NemesdédTöbb helyre szállították a romákat: Letenyére, Nagykanizsára 1944 augusztustól 1945 áprilisig. Néhányukat Draskovecba kerültek.Bársony János kutatása (6)
 NémetiKomáromba vitték a németi romákat 1944 novemberétől decemberéig.Bársony János kutatása
 Németkér1944 novemberétől kerül Komáromba, onnan 1945 áprilisáig volt Németországban lágerben.Bársony János kutatása
 Nick1944 szeptemberétől vitték a romákat Komáromba és 1945 februárjáig voltak ott.Bársony János kutatása
 Nógrádkövesd1945 januártól márciusig volt Komáromban a gettóban.Bársony János kutatása (1)
 Nógrádverőce1944 novemberétől 1945 februárjáig Dunavarsányban tartották a romákat a gettóban.Bársony János kutatása
 Noszvaj1944 novemberétől decemberéig Mezőkövesden gyűjtötték össze a noszvaji romákat.Bársony János kutatása
 NovaNagykanizsában és Komáromba gyűjtötték a romákat 1944 októberétől 1945 februárjáig. Volt akit elvittek Draskovecbe.Bársony János kutatása
 Nyalka1944 júniustól 1945 januárig KomáromBársony János kutatása
 NyárádKomárom 44 novembertől, majd Dachau 1945 májusigBársony János kutatása
 NyéstaHelyi fogságban tartották a romákat a telepen zárt gettóban 1944 márciustól decemberigBársony János kutatása
 NyírábrányMátészalkán a gettótáborba gyűjtötték a romákat 1944 áprilistól októberig.Bársony János kutatása
 Nyírbátor1944 májusában a csendőrök vitték el a cigányokat Mátészalkára, Nyíregyházára, ahol sokat szenvedtek, majd váratlanul szabadon engedték őket.RPA/KP
 NyíregyházaA város mellett nagy gyűjtő gettótábor létesült 44 áprilisában. Innen szállítottak romákat a Kárpátok katonai munkatáboraiba Gyergyótölgyesre, Rahóba, Ojtozra, Gyimesbe, majd nyugat felé Pápára, Német-Ausztia határmenti táboraiba, Komáromba, Mauthausenba, Buchenwaldba (Munára), Dachauba, Bergen -Belsenbe.Bársony János kutatása
 Nyíribrony1944 májustól Kisvárda, gettótábor 1944 novemberigBársony János kutatása
 NyírlugosMátészalkára vitték a romákat gettóba 1944 áprilistól októberigBársony János kutatása
 NyírmihálydiMátészalkára gettóba vitték a romákat 1944 áprilistól októberigBársony János kutatása
 NyírpazonyKisvárda, gettó, 1944 szept-október.Bársony János kutatása
 ÓfehértóNyíregyházi gettóba kerültek a romák, onnan Szlovákiába vitték őket (Gömör) kényszermunkáraBársony János kutatása
 OlcsvaMátészalkán volt gettóban 1944 augusztustól októberigBársony János kutatása
 Ondód1944- november első napjaiban Szombathelyre a Városmajorba hurcolják a roma lakosokat, onnan vasúton 1 hétig utazva a komáromi gyűjtőtáborba kerültek, majd innen némelyeket tovább vittek Dachauba, Ravensbrückbe, ahol orvosi kísérleteket végeztek a lányokon, asszonyokon, injekcióval meddővé téve őket (40 asszonyból 10 jött haza)ÁÉBR Bársony János kutatása (10)
 Oroszlány1945 januárjában 16 férfit elvisznek: Komárom, Bergen- Belsenbe, Augsburgba, Dachauba. 45 októberben érkeznek haza.Bársony János kutatása (1)
 ÖreglakKomárom 1944 október-1945 januárigBársony János kutatása
 ŐrhalomHelyben gyűjtötték 1944 áprilistól novemberig kényszermunkára a romákatBársony János kutatása
 Őriszentpéter1944 őszén több családot szállítottak Szombathelyre, onnan Komáromba. 1945 tavaszán szabadultak. 1944-ben 8 hétre a soproni 48-as laktanyába gyűjtőtáborba kerültek más csoportok, itt kényszermunkára fogták  őket. Németországba is vittek romákatRPA/KP ÁÉBR Bársony János kutatása (9)
 

Örkény

1944-ben augusztusban a férfiakat Újhartyánba viszik, majd Komáromba és Németországba. Egyesek orosz fogságba kerülnek három évre.1971
 Pánd1944 novemberétől 1945 februárjáig Szolnokra vitték a romákat gettóba kényszermunkára (Szandaszőlős)Bársony János kutatása
 Pankasz1944. decemberben a cigányok nagy része a körmendi gyűjtőtáborokba került néhány napra, innen tovább vitték őket Sternbe, Ausztriába.ÁÉBR Bársony János kutatása (15)
 PankaszPankaszból több romát vittek NémetországbaRSK kötet
 PannonhalmaKomáromba kerülnek gettótáborba a romák 1944 novembertől februárigBársony János kutatása
 PanyolaA fehérgyarmati gettóba kerülnek a romák 1944 szeptembertől októberig.Bársony János kutatása
 Pápa1944 októberben gettót létesítettek a cigányoknak Pápán, kényszermunkát végeztek, innen tovább vitték őket Dachauba, Mauthausenbe

ÁÉBR

Bársony János (6)

 Pápadereske1944 novemberében a pápadereskei cigányokat Komáromba vitték, sokukat innen tovább vittek Dachauba.

ÁÉBR Bársony János kutatása(6)

RSK kötet

 PápasalamonRivicbe(?) vitték 1944.10.-1945.06.Bársony János kutatása
 ParádHelyben és Komáromban gyűjtötték a romákatBársony János kutatása
 Párkány1944. november 20-án német katonák vitték az embereket Komáromba, majd Dachauba, 1945 decemberében jöttek haza néhányanRPA/KP Bársony János kutatása
 Párkány  
 Pásztó1944 júniustól 1944 decemberéig helyben, a zárt gettóban tartották fogva a romákat, dolgoztatták őket kényszermunkánBársony János kutatása
 Pata1944 októberétől novemberéig helyben és Komáromban.Bársony János kutatása
 PatapoklosiRévfaluba, majd Komáromba vitték 1944 májustól 1945 februárjáig a romákat. Volt akiket elvittek Németországba lágerba: Dachauba, Bergen -Belsenbe.Bársony János kutatása(13)
 Patosfa1944 decemberétől 1945 februárjáig Komáromba gyűjtötték a romákat.Bársony János kutatása(1)
 PátrohaÚjfehértóra, Kisvárdára gyűjtötték a romák nagy részét 1944 áprilistól 1945 februárjáig.Bársony János kutatása
 PécsRévkomárom 1944 szeptemberétől 1945 februárigBársony János kutatása
 PécsHelyben és Komáromba, Pécsre gyűjtötték a romákat. Pécsről vitték munkaszolgálatba a cigány embereket, és ezután sokan kerültek Dachauba, Saxenhausenba.Bársony János kutatása (30) RSK kötet
 Pécs (Mecsekszabolcs)1944 szeptemberétől 1945 februárjáig  Komáromba gyűjtötték a romákat.Bársony János kutatása
 Pécs-MálomKomárom 1944 szeptemberétől  1945 márciusBársony János kutatása
 Pécs-MecsekszabolcsKomárom 1944 szeptemberétől  1945 február.Bársony János kutatása
 Pécs-MecsekszabolcsKomárom 1944 szeptemberétől  1945 februárBársony János kutatása
 Pély1944-45 között a cigány telepet karanténba helyezték. 1941-ben kényszermunkára hurcoltak többeket. 44. őszén Komáromba hurcoltak több családot. 1945-ben jöttek vissza. Ma már nem élnek.RPA/KP Bársony János kutatása (1)
 Penészlek1944 05-10. hó. Mátészalka, cigánygettóBársony János kutatása
 Pereszteg1944 november 3-án a csendőrök Komáromba hurcolták a romákat, februárban szabadultakÁÉBR
 Pereszteg1944 novemberében a romák első útja Komáromba a gyűjtőtáborba vezettetett, majd innen Ravensbrückbe, ahol sokukon orvosi kísérletet végeztek. Nagyon kevesen tértek haza.ÁÉBR
 PerkátaKunszentmiklósra és Komáromba vitték a romákat 1944 ősztől 1945 tavaszig. Volt, akit Ravensbrückbe vittek.Bársony János kutatása
 Perkupa1944 májustól októberig a helyi lezárt gettóban végeztettek kényszermunkát velük.Bársony János kutatása
 PestszentlőrincBudapesti óbudai téglagyár, majd Bergenbelsen, 1944 novembertől 1945 májusig.Bársony János kutatása
 PétervásáraHelyben gyűjtötték a romákat gettóba, 1944 októbertől decemberig, kényszermunkán árokásáson dolgoztatták őket, napirenden voltak a verések, botozások.Bársony János kutatása
 Petőhenye1944. november 3-án a csendőrök és nyilasok körülvették a cigánytelepeket. Innen némelyeket tovább vittek Pápára és Komáromba. Néhány hét elteltével a munkaképesebb embereket tovább vitték Dachauba, Mauthausenbe.RPA/KP Bársony János kutatása (4)
 PettendMarcaliba gyűjtőgettóba, majd Komáromba  lágerbe vitték a romákat 1944 októbertől 1945 februárig.Bársony János kutatása
 PiliscsabaVácra vitték a romákat gettótáborba novemberben 44-benBársony János kutatása
 Pilismarót1944 november elején Óbudai Téglagyár, innen decembertől 1945 március Németországi lágerek (Dachau, Buchenvald, BergenbelsenBársony János kutatása
 PilisvörösvárPestszentlőricre, majd Dabasra vitték 1944 decemberéig gettóba a romákatBársony János kutatása
 PincehelyHelyben egy csoport romát a tábori csendőrök legéppuskáztak 45 januárjában. 1944 szeptembertől, volt, akit Komáromba, onnan Dachauba vittek 1945 áprilisig.Bársony János kutatása (3)
 PocsajA telep egy részét 44 májusában Debrecenbe vitték gettóba, az otthon maradottakkal októberben egy csoport tábori csendőr megásatta a sírjaikat és belegéppuskázta őket.Bársony János kutatása
 Pókaszepetk1944 novembertől decemberig Komárom. Volt, akiket tovább vittek Dachauba 1945 februárig.Bársony János kutatása (2)
 Polgár1944 tavaszán összeszedték az összes cigányt, a helyi zsidótemplom udvarára, majd Rázonpusztára (ami Tiszalök és Polgár között van) vitték őket. A nyilasok tartották fogva őket 7-8 hónapig. Az oroszok jöttekor ért véget a szenvedés.RPA/KP Bársony János kutatása (5)
 PomázVácra 1944 októberétől novemberig, majd Stern (?) 1944 novemberétől 1945 márciusáig.Bársony János kutatása
 PorcsalmaMátészalkára gettóba, majd Pápára kényszermunkára vitték a romákat 1944 áprilistól 1945 márciusáig.Bársony János kutatása
 PoroszlóDormándra 1944 szeptembertől októberig gyűjtötték a romákat gettóba.Bársony János kutatása
 

Posfa

1944-ben a cigánytelepről minden férfit összegyűjtenek a nyilasok, először Sárvárra, onnan Németországba szállítják őket. Az asszonyokra csak azért nem került sor, mert a szovjet csapatok időközben felszabadították a falut.1971
 PózvaKomáromba vitték 1944 november-decemberBársony János kutatása
 Pózva-felsőtanya1944. november 3-án a csendőrök és nyilasok körülvették a cigánytelepeket. Innen némelyeket tovább vittek Pápára és Csillagerődre. Néhány hét elteltével a munkaképesebb embereket tovább vitték Dachauba, Mauthausenbe. A szabadulást az itthon hagyottaknak és a Németországba hurcoltaknak az oroszok jelentették.RPA/KP
 PördeföldeKomáromból Dachauba vitték a romákat 1944 novemberétől 1945 májusig.Bársony János kutatása
 PötréteKomáromba vitték a pötrétei romákat 1944 novemberben, onnan tovább Hamburgba (Ravensbrück?) decemberben.Bársony János kutatása
 PusztamagyaródNagykanizsa (Kávégyár) 1944. szeptembertől decemberig, majd ekkor Révkomáromba és 1945 februárjáig volt ott.Bársony János kutatása
 PutnokHelyben gyűjtötték a romákat 1944 májustól decemberig, zárt gettóban, kényszermunkára vitték őket.Bársony János kutatása
 PüspökszenterzsébetKomáromból 1944 októberétől 1945 februárjáig. Voltak néhányan akiket elvittek Auschwiztba.Bársony János kutatása
 Püspökszenterzsébet1944 októberében a romákat a komáromi gyűjtőtáborba viszik, innen tovább vitték egy részüket Berlinbe, másokat Auschwitzba.ÁÉBR
 PüspölnádasdVéménd 1944 áprilisától 1944 decemberéig tartották ott gettóban a romákat.Bársony János kutatása
 

Rábahídvég

1944-ben egy embert elvittek Vasvárra majd Körmendre. A falu jegyzőjének közbenjárására rövidesen elengedték. A köszörűs cigányokat elvitték Németországba, közülük 4-5 eltűnt.

1971

+ Bársony János kut.

 RábapatyKomárom 1944 októberétől 1945 februárigBársony János kutatása
 RáckeveElviszik a romákat Szúnyog-majorba, Újhartyánba, ahonnan tovább vitték őket Németországba.Diósi Ágnes: Múlt és jövő 1988
 RakacaHelyben 1944 márciusától novemberéig.Bársony János kutatása (10)
 Rakamaz1944 szeptember 15-én a csendőrök Morotva aljára, majd Tiszalökre, Rázonpusztára hurcolták az embereket a munkatáborba. Néhány családot már korábban a nyíregyházi gettóba visznek.

RPA/KP

Bársony János kut.

 Rákospalota1944. október 29-én a csendőrök több családot az óbudai téglagyárba vittek az Aporháza utcai telepről,, ahonnan tovább szállították egy részüket Dachauba, Ravensbrückbe. Másokat Komáromban gyűjtöttek össze később a lágerben.ÁÉBR (2) Bársony János kutatása (4)
 RamocsaházaKisvárda, gettó, 1944  áprilistól októberig 
 RegölyKonárom 1944 szeptemberétől 1945 februárjáig gyűjtötték ide a romákat.Bársony János kutatása
 RicseSátoraljaújhely, cigány gettó, 1944 júniustól 1944 októberéig.Bársony János kutatása
 RinyaszentkirályPatosfa és Lajosmajor gazdaságokban kényszermunka 1944 őszétől 1945 januárig.Bársony János kutatása
 RomhányHelyben gyűjtötték a romákat gettóba a környékről 1944 októbertől decemberig.Bársony János kutatása
 RózsafaKomárom 1944. szeptembertől 1945 februárigBársony János kutatása
 SalgótarjánKomárom 1944. szeptembertől 1944 decemberig, többeket németországi lágerekbe hurcoltak (Dachauba,, Buchenwaldba, Bergenbelsenbe)Bársony János kutatása
 Sárbogárd1944-ben Ravenbrückbe, illetve Bergenbelsenbe Komáromból 1944 novembertől januárig vitték a romákat. Csak néhányan tértek vissza.ÁÉBR
 Sárhida1944. november 3-án a csendőrök és nyilasok körülvették a cigánytelepeket. Innen némelyeket tovább vittek Pápára és Csillagerődre. Néhány hét elteltével a munkaképesebb embereket tovább vitték Dachauba, Mauthausenbe.RPA/KP Bársony János kutatása, RSK
 Sárhida, Cigánytanya1944 novemberében a sárhidai Cigánytanya lakóit Komáromba vitték a csendőrök és katonák. Innen az útjuk sokuknak tovább vezettetett Dachauba.ÁÉBR
 Sarkad1944 szeptemberben helyben gyűjtötték gettóba a sarkadi és környékbeli romákat, kényszermunkán dolgoztatták őket.Bársony János kutatása (3)
 

Sárpilis

1944. november 3-án a csendőrök és nyilasok körülvették a cigánytelepeket. Innen némelyeket tovább vittek Pápára és Csillagerődre. Néhány hét elteltével a munkaképesebb embereket tovább vitték Dachauba, Mauthausenbe, Bergenbelsenbe.RPA/KP Bársony János kutatása (2)
 Sárvár1944 júniusában Sárváron létesítettek gyűjtőtábort a csendőrök cigányoknak, innen sokakat Komáromba, majd Auschwitzba, Buchenvaldba, Magdeburgba, Ravensbrückbe vittek, ahol kényszermunkára fogták őket és orvosi kísérletek alanyai is voltak.ÁÉBR Bársony János kutatása(2)
 Sátoraljaújhely1944-ben a csendőrök összeszedték a cigányokat és a Rózsák tanyára vitték őket kényszermunkára a csendőrök. Helyben és Komáromba 1944 07-1944 11.RPA/KP Bársony János kutatása (2)
 SávolySárvár 1944 őszétől 1945 februárigBársony János kutatása
 SegesdSárvár és Nagykanizsa, majd Draskovecbe vittek romákat. 1944 nyarától 1945 áprilisigBársony János kutatása
 SelyebHelyben volt kényszermunka 1944 márc-1944 augBársony János kutatása
 SiklósnagyfaluRévfalu, Komárom, Linz (Mauthausen?)1944 május-1945 májusBársony János kutatása
 Sióagárd1944 áprilisában gyűjtötték a romákat Szekszárdra, majd Komáromba, itt voltak 1945. januárig.Bársony János kutatása
 SomogyapátiKomárom 1944 szeptember-1945 márciusBársony János kutatása (14)
 SomogysávolyKomárom 1944 november-1945 februárBársony János kutatása
 SomogyszentmiklósNagykanizsa (Kávégyár) 1944 szeptember- november Murakeresztúr és Draskovec 1945 ápr.Bársony János kutatása (4)
 SopronkőhidaSárvár, Komárom, Mauthausen 1944 szeptember -1945 májusBársony János kutatása
 Sopronpereszteg1944.november 3-án vitték Komáromba, onnan pedig Dachauba.RSK kötet
 SorokpolánySzombathely gettó, Révkomárom 1944 nov-1945 februárBársony János kutatása
 Soroksár44. okt. 29-én Óbudai Téglagyár, November 8. vonaton Dachau felé, utána Ravensbrück, Bergenbelsen, Buchenwald. November közepén begyűjtöttek Komáromba kerültek, innen többen Németországba.Bársony János kutatása
 SorokújfaluKomáromi Csillagerőd láger, 1944 szeptember-1945 február.Bársony János kutatása
 SöjtörKomáromban 1944 nov-1945 febr.Bársony János kutatása
 SumonyRévfalu, Komárom 1944 szept-1945 febr.Bársony János kutatása
 SúrHelyben a gettóba zárva 1944 szeptember-október, utána Komárom CsillagvárBársony János kutatása
 SümegKomáromba vitték 1944 őszétől 1945 májusáig németországi lágerbe vittek embereket.RPA/KP Bársony János kutatása (9)
 SzabadbattyánKistarcsa internálás, Pápa kényszermunka,, Várpalota gettó, 1944 novembertől. Januárban helyben gyilkolnak meg  több romát, velük megásatva sírjukat.Bársony János kutatása
 

Szabadegyháza

(akkor Szolgaegyháza)

Helyben több cigány családot a csendőrök „vadászattal”  lelövöldöztek

 

Bársony János és Karsai László kutatásai
 SzabadszállásHelyben gyűjtötték a romákat gettóba 1944 november-decemberbenBársony János kutatása
 SzabolcsfaluHelyben 1944 szeptember-1944 december kényszermunkaBársony János kutatása
 SzakonyKomáromba gyűjtötték a romákat 1944 november-december, Auschwitz 1945 februárBársony János kutatása
 SzalántaKomárom 1944 szeptember 1945 március.Bársony János kutatása
 SzamosszegMátészalka gettó 1944. szeptembertől novemberigBársony János kutatása
 SzászvárKomárom láger 1944 szeptember-1945 február.Bársony János kutatása
 SzatmárnémetiMátészalka gettó 1944 augusztus-novemberBársony János kutatása
 SzázhalombattaKomárom láger 1944 nov-1945 febr.Bársony János kutatása
 SzedresKomárom 1944 dec-1945 márciusBársony János kutatása
 SzeghalomTiszaderzs kényszermunka 1944 május- 1944 novemberBársony János kutatása
 SzékesfehérvárMárciusban lezárták a telepet, Komáromba vittek a telepről többeket novemberben, innen többeket németországi lágerekbe hurcoltak (Mauthausen, Dachau). Januárban a várost visszafoglalták a német-magyar erők. Azzal vádoltak néhány romát, hogy az oroszoknak segítettek lovak beszerzésében. Körbefogták a telepet a nyilas csendőrök és elhajtották mindenkit Várpalotához. Itt a környékbeli romákkal együtt a Grábler tónál tömegsírt ásattak velük és 130 embert belegéppuskáztak. Ketten élték túl a vérengzést kimászva sebesülten a tömegsírból.Bársony János kutatása
 SzekszárdHelyben gyűjtőgettó, majd Komárom 1944 nov-1945 március.Bársony János kutatása
 SzendehelyVác gyűjtőgettó, Komárom, Németország kényszermunka  44 októbertől 45 májusigBársony János kutatása
 Szendrő1944 májustól 1944 október: gyűjtőgettó a környékbelieknek helybenBársony János kutatása
 SzendrőHelyi gettó, 1944 júniustól októberig.Bársony János kutatása (56)
 SzendrőládHelyben tartották a romákat, kényszermunka, 1944 máj-októberig.Bársony János kutatása (30)
 SzentesSzolnokra és Gyergyótölgyesre, Nagygorovicsra vitték a romákat 1944 márc-1944 október közöttBársony János kutatása
 SzentgálKomárom 1944 augusztus-1945 februárBársony János kutatása
 SzentgotthárdKomárom 1944 szeptember Dachauba 1945 májusBársony János kutatása
 SzentlőrincKomáromba került a romák többsége 1944 szeptember –1945 február.Bársony János kutatása (25)
  SzergényKomárom 1944 decembertől 1945 márciusigBársony János kutatása
 Szigetcsép1944 novemberében elején vittek cigányokat az Óbudai Téglagyárba a katonák, onnan vonaton Ravensbrückbe kerültek, 45 őszén jöttek haza néhányan 
 Szigetszentmiklós1944 március 29-en a katonák hurcoltak el több családot Dunavarsányba egy romos épület pincéjébe. Az oroszok bejöveteléig itt voltak (1944 dec.)RPA/KP Bársony János kutatása (12)
 SzigetvárRévfalu, 1944 július, Komárom 1945 januárBársony János kutatása
 SzikszóHelyben gettó a környékbeli romáknak, kényszermunka, 1944 szeptembertől decemberigBársony János kutatása
 Szil Győr, gyűjtő, Komárom 1944 októberBársony János kutatása
 SzínHelyben a hegyen és az erdőben bujkálás 1944 áprilistól-1944 októberéig.Bársony János kutatása (12)
 SzolnokHelyben gyűjtőgettó, kényszermunka, (Szandaszőlős) utána Komárom 1944 okt-1945 febr.Bársony János kutatása
 Szombathely1944. november 3-án a csendőrök és nyilasok körülvették a cigánytelepeket. Innen némelyeket tovább vittek Pápára és Komáromba . Néhány hét elteltével a munkaképesebb embereket tovább vitték Dachauba, Mauthausenbe, egyeseket Hamburgba

RPA/KP (5); ÁEBR

1971

Bársony János kutatása

 SzögligetHelyben 1944 júniustól októberéig 
 Szőny1944.  november 4-én elhurcolták az Oláh családot, a Kolompár családot kb. 100 főt a csendőrök Komáromba, Csillagerődbe itt kb. 1 hónapot töltöttek decemberben elengedték őket.RPA/KP Bársony János kutatása(10)
 SzuhogyHelyben kényszermunka 1944 áprilistól 1944 szeptemberigBársony János kutatása
 TamásiKomárom Csillagerőd 1944 november –1945 februárBársony János kutatása
 TápKomárom Csillagerőd 1944 márciustól –1944 júniusig.Bársony János kutatása
 TápiógyörgyeNagykáta gyűjtőgettó 1944 szeptembertől decemberigBársony János kutatása (4
 TápiószeleCegléd gettó, Bp, Ócsa 1944 szeptembertől decemberigBársony János kutatása
 TapolcaKomárom Csillagerőd, 1944 novembertől 1945 februárigBársony János kutatása
 Tar1944 októberében Salgótarján kényszermunka novemberigBársony János kutatása
 TárkányKomáromba vitték a tárkányi romák nagy részét 1944 november 4-én 1945 februárig. Néhányat elhurcolt emberek közül elvittek Dachauba  Regensburgba (?) és innen nem tért vissza.Bársony János kutatása (7)
 Tarnalelesz1944 augusztusától 1945 februárjáig Szentgotthárdon voltak kényszermunkára fogva. Voltak, akiket máshová vittek.Bársony János kutatása (8)
 Tarnanádaska1944. májustól októberig  a helyben alakított gettókban voltak a tarnanádaskai romák.Bársony János kutatása (1)
 TarnazsadányBargóba vitték (Románia) 1944 augusztustól 1945 februárjáig kényszermunkára.Bársony János kutatása (2)
 TarpaMátészalkán gyűjtötték a romákat gettóba 1944. júniustól októberig.Bársony János kutatása
 TataKomáromba gyűjtötték a romák nagy részét 1944 októberétől 1945 februárig. Volt, akit elvittek Salsburgba.Bársony János kutatása (7)
 TelekesKomáromba gyűjtötték a romákat 1944-45 között.Bársony János kutatása
 TétBakonyságra, majd Mezőörsre, majd Sopronba vitték a romákat.Bársony János kutatása
 Tikos1944 novemberében a csendőrök szedték össze az összes cigányt, és először Komáromba a Csillagerődbe, majd onnan a Dachauba a koncentrációs táborba vitték őket. A táborra bombát dobtak, ennek ellenére életben maradtak és gyalog jöttek haza. 1945 májusában érkeztek meg néhányan Vörsre.RPA/KP
 TinnyeRévkomárom 1944. októbertől decemberigBársony János kutatása(1)
 TiszabecsMátészalkára gyűjtötték gettóba a tiszabecsi romákat 1944 májusától 1945 márciusáig.Bársony János kutatása (4)
 TiszabercelRázonpusztára vitték a romákat 1944. júniustól októberig.Bársony János kutatása (1)
 TiszadadaTiszalúcra vittek több családot 1944 szeptembertől novemberig nem is engedték el őket.Bársony János kutatása (2)
 TiszakanyárArdóba vitték 1944 szeptemberétől októberéig nem térhetett haza.Bársony János kutatása
 TiszakóródBergenbelsenbe vitték 1944 nov.-1945 májBársony János kutatása
 TiszalúcHelyben gyűjtötték a romákat az iskolába, illetve a zsidótemplomba. 1944. szeptembertől novemberig.Bársony János kutatása (5)
 TiszapalkonyaHelyben és Mezőkeresztesben gyűjtötték a romákat 1944. augusztustól októberig kényszermunkára, gettóba.Bársony János kutatása (3)
 TóalmásKomáromba gyűjtötték a romákat 1944 decembertől 1945 áprilisigBársony János kutatása
 TokodKomáromba vitték a romákat 1944 decembertől 1945 áprilisig.Bársony János kutatása (4)
 TolnaBogyiszlóra, majd Szedresre vitték 1944 augusztustól 1945 februárjáig kényszermunkára, német repteret építeni.Bársony János kutatása
 TornaszentandrásHelyben gyűjtötték a  romákat pincékben. 1944 júniusától októberéig, kényszermunkára vitték őket.Bársony János kutatása (1)
 Torony1944 augusztus 12-én éjjel összegyűjtötte a csendőrség az otthon talált embereket és a helyi iskola udvarára gyűjtötték őket. 1944 november 4-én fiatal lányokat, asszonyokat deportáltak Szombathely Városmajorba. Onnan tovább vitték őket Komáromba a Csillagbörtönbe, onnan többeket később Dachauba, Auschwitzbe, Ravensbrückbe . Összesen a lakosság 1/3 részét tették ki (kb. 200 fő) a borzalmaknak. A deportálásból 13 fő ért haza szerencsésen.RPA/KP, RSK, ÁÉBR Bársony János kutatása
 TótszentgyörgyKomáromba vitték 1944 november-1945 februárBársony János kutatása
 

Törökszentmiklós

1944 áprilisában a csendőrök az összes cigányt összegyűjtötték és Somogyjádra vitték őket kényszermunkára. Itt voltak mindaddig, amíg az oroszok be nem jöttek. Ekkor szabadon engedték őket.RPA/KP Bársony János kutatása (3)
 Türje1944 szeptemberétől 1945 februárjáig Komáromban gyűjtötték a romákat. Voltak, akiket Németországba vittek, ahonnan nem tértek vissza.Bársony János kutatása (6)
 TüskevárDevecseri, pápai, majd komáromi gettóba kerültek e romák 1944 novemberéttől 1945 márciusáig, innen többen Dachauba kerültek és ottmaradtak. Az értük szót emelő nem cigány napszámost is betették a sorba a csendőrök és Dachauban pusztult ő is.Bársony János kutatása (19) RSK kötet
 UdvariHelyben alakítottak ki gettót az udvari romáknak 1944 augusztusától decemberéig, kényszermunkát végeztettek.Bársony János kutatása (2)
 ÚjfehértóHelyben gyűjtötték a roma nőket, gyermekeket, időseket a zsidó gettóba a környékről (mostani kenyérgyár) 1944 áprilistól  októberig ott szenvedtek a környékbeliekkel együtt 2-300-an. Ütötték, kínozták, éheztették őket. A férfiakat Rahóra hurcolták katonai kényszermunka táborba.Bársony János kutatása (20)
 ÚjpestRákospalotára gyűjtötték a romákat 1944 júniustól augusztusig, majd október utolsó napján az Óbudai Téglagyárba hurcolták őket, onnan vonattal Dachauba családostúl. Onnan Ravensbrückbe, Bergenbelsenbe kerültek többen. 45 őszén kerültek hazaBársony János kutatása (2)
 ÚjszászAbony határán és Jászberényben gyűjtötték a romákat gettóba 1944 októberétől decemberigBársony János kutatása (4)
 ÚjudvarA nagykanizsai kávégyárba gyűjtötték a romákat 1944 októbertől decemberig. Volt, aki Drascovecbe kerültBársony János kutatása (2)
 VácHelyben alakítottak ki gettót a romák számára és itt tartották őket embertelen körülmények között 1944 novemberétől decemberéig.Bársony János kutatása (4)
 VajdácskaArdón/Sárospatakon gyűjtötték össze a romák nagy részét. Volt, akit elvittek Sátoraljaújhelyre. (1944 májusától  1945 januárjáig)Bársony János kutatása (2)
 Vajta Szekszárdra, és Kistarcsára gyűjtötték a romákat 1944 szeptembertől  1945 januárig.Bársony János kutatása
 VámoscsaládKomáromba, majd onnan Németországba vitték a romákat 1944 októbertől 1945 nyaráig.Bársony János kutatása
 VáraljaKomáromba, majd Auschwitzbe vitték a romákat 1944 őszétől 1945 áprilisig.Bársony János kutatása
 VárföldeKomáromba vitték a várföldei romákat 1944 októberétől 1945 márciusáig. Voltak, akiket Dachauba vittek és onnan nem tértek vissza.Bársony János kutatása (5)
 VarsányNógrádgárdonyba (Lívia major) vitték a romákat 1944 áprilistól 1944 októberig.Bársony János kutatása
 VárvölgyKomáromba vitték a helyi romák nagy részét 1944 októberétől 1945 januárig.Bársony János kutatása
 VásárosdombóKomárombva gyűjtötték a romákat 1944 októbertől 1945 áprilisáig.Bársony János kutatása
 VásárosnaményAz újfehértói zsidógettóba vitték a romákat 1944 áprilistől 1944 októberéig.Bársony János kutatása
 Végegyháza1941-ben vittek el 10 embert  Mezőkovácsházára, majd Békéscsabára, Budapestre, innen sok embert Nagykanizsára szállították internáló táborba őket. 1944-ben tovább szállították munkatáborba Horvátországba. 1945-ben haza hozták Szolnok környékére.RPA/KP Bársony János kutatása (2)
 Véménd-ErdőVéménd (Trefort puszta) 1944 májusától decemberéig kényszermunka.Bársony János kutatása (1)
 VencsellőRázonpusztára gyűjtötték a romákat 1944 áprilistól novemberig.Bársony János kutatása (2)
 VépKomáromba gyűjtötték 1944. szeptembertől 1945 februárig. Egyeseket Ravensbrückbe vittek.Bársony János kutatása (2)
 Vép-Sándorháza1944. október ében Szombathely városmajorba, onnan Komáromba, onnan Ravensbrückbe vitték és ott orvosi kísérlet alanya volt.ÁÉBR
 Vép-SzombathelyKomáromba gyűjtötték a romákat lágerbe 1944 októbertől 45 márciusigBársony János kutatása
 VerpelétGyöngyösre gyűjtötték gettóba a romákat 1944 márciustól augusztusig.Bársony János kutatása
 VersendTarcsapuszta, Komárom, Trefort puszta volt a gyűjtöhelyük kényszermunkán 1943-1945 februárig.Bársony János kutatása
 VértesacsaKomáromba gyűjtötték a romákat 1944 decemberétől 1945 februárjáig.Bársony János kutatása
 VeszprémHelyben gettó októbertől, innen többen Komáromba kerülnek, majd németországi lágerba.  A maradók a fehérváriakkal együtt lesznek kivégzés áldozatai a Grábler tónálBársony János kutatása
 VésztőDráva parti cigánytáborba , Horvátországba vitték (Zsidó puszta) 1944 márciusától 1945 februárig kényszermunkáraBársony János kutatása (3)
 VizsolyKomáromba lágerba, onnan Bergenbelsenbe, illetve másokat Tolnába vitték kényszermunkára  1944 októberétől 1945 decemberéig.Bársony János kutatása
 ZagyvarékasZagyvarékason a cigányok a Zagyva partja mentén laktak, ahonnan a csendőrök és német katonák a temetőkben fogdosták össze a menekülő embereket. Akiket elkaptak, elvitték Abony-Ceglédre gettóbaRPA/KP Bársony János kutatása (3)
 ZákánytelepNagykanizsára, Csáktornyára majd Bélicére (?) vitték a romákat 1944 októbertől 1945 áprilisáig.Bársony János kutatása
 ZalaboldogfaKomáromba, majd Dachauba vitték 1944 novemberétől 1945 áprilisáig.Bársony János kutatása
 ZalacsányRévkomáromba, majd Berlinbe (?) 1944 nov-1945 augusztusBársony János kutatása (2)
 ZalacsébKomáromba vitték 1944 augusztusától 1945 januárjáig.Bársony János kutatása
 ZalacsébRévkomárom 1944. novembertől 1945 február.Bársony János kutatása
 Zalaegerszeg1944. november 3-án a csendőrök és nyilasok körülvették a cigánytelepeket. Innen némelyeket tovább vittek Pápára és Csillagerődbe. Néhány hét elteltével a munkaképesebb embereket tovább vitték Dachauba, Mauthausenbe. A szabadulást az itthon hagyottaknak és a Németországba hurcoltaknak az oroszok jelentették.ÁÉBR, RPA/KP Bársony János kutatása (52)
 Zalaegerszeg- NeszeleKomáromba, majd Dachauba került 1944 szeptembertől 1945 májusáig.Bársony János kutatása
 Zalaegerszeg-Petőhenye1944 októberében összeszedtek 5 roma családot a zalaegerszegi gettóban tartották őket 2 hétig, majd onnan Komáromba a Csillagerődre kerültek itt kb. 2,5-3 hónapig voltak. Majd 20-30 vagonnyi cigányt vittek Salsburg környéki Mauthausenbe. Volt akiket Dachauba kerültek. Amikor az oroszok megjelentek akkor szöktek haza sokan, de sokkal többen nem élték túl.RPA/KP
 Zalaegerszeg-PózvaKomáromba, majd Dachauba került 1944 augusztusától 1945 januárjáig.Bársony János kutatása
 ZalagyömörőKomáromba vitték a romákat 1944 októberétől 1945 februárig.Bársony János kutatása
 ZalalövőZalaegerszegen a téglagyárban gyűjtötték őket össze 1944 szeptemberétől decemberig, majd innen mindenkit elvittek Révkomáromba, és ott voltak 1945 februárjáig.Bársony János kutatása (12)
 ZalamerenyeRévkomáromba vitték a romákat 1944 márciusától 1945 októberéig.Bársony János kutatása
 ZalaszántóKomáromba gyűjtötték a romákat 1944 októberétől 1945 februárjáig.Bársony János kutatása
 Zalaszentgyörgy-ZélpusztaRévkomáromba gyűjtötték a romákat 1944 novemberétől decemberéig.Bársony János kutatása
 ZalaszentmihályDachauba vitték a romákat 1944 októberétől 1945 áprilisáig.Bársony János kutatása
 ZalátaKomáromba vitték a romákat 1944 szeptemberében és 1945. februárig nem engedték el.Bársony János kutatása
 ZámolyKomáromba gyűjtötték a romákat 1944 októberétől 1945 február.Bársony János kutatása
 ZemplénagárdArdóra vitték a romákat gettóba 1944-től és onnan sokan nem tértek vissza.Bársony János kutatása
 ZsidNémetországba vitték 1944 augusztusában és 1945 augusztusában tért haza.Bársony János kutatása

 

 

Auschwitzi ballada

 

 

Auschwitzate hi kher baro,                Auschwicban van egy nagy ház,

Odoj beshel mro pirano,                    ott raboskodik a babám,

Beshel, beshel gondolinel, jaj            raboskodik, gondolkozik, jaj,

The pre mande pobisterel.                 Tán rólam elfeledkezik.

 

Odo kalo chirikloro,                          Ó, te fekete nagy madár,

Lidzal mange mro liloro,                   levelemmel messzire szállj,

Lidzal, lidzal mra romnjake, jaj          vidd el a hírt kedvesemnek, jaj

Hoj som phanglo Auschwitzate.         Hogy auschwitzban elsenyvedek.

 

Auschwitzate bokha bare,                  De, Auschwicban nagy az éhség,

The so te xan amen, ke nane,             nincs mit együnk, nincs kenyerünk,

Ani koda kotor marno, jaj,                 még egy darab kenyerünk sincs, jaj

O blokaris bibaxtalo.                         Kápó vigyázza életünk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mellékletek

 

Roma Holocaust – tények és tagadások

 

 

 

 

 

A Népszabadság 1998. augusztus 17-i számában Karsai László cikket közölt “Roma holocaust, magyar történelem ” címmel. A publikáció több igaztalan állítást közöl és olyan politikai vádaskodásokat tartalmaz, amelyek sértik a gyászolókat. Kegyeletsértő a holocaust roma áldozataival szemben és méltatlan a rájuk emlékezőkkel szemben. Vegyük sorra Karsai úr állításait:

 

  1. Karsai úr szerint 1944. augusztus 2-ról 3-ra virradó éjszaka Auschwitz Birkenauban, a likvidálásra került elkülönített cigány lágerben egyetlen egy magyar cigány sem volt. És szerinte ezt a tényt a Nagykanizsán és Budapesten megemlékező szónokok elfelejtették közölni.

 

Karsai úr téved, tudatlan vagy szándékosan állít hamisat. Az auschwitzi cigány láger foglyainak névsora fennmaradt. A húszezer kilencszáznegyvenhárom (20 943) nevet tartalmazó két kötet 1993-ban, Münchenben jelent meg (K. G. Saur Kiadó) az Auschwitz-Birkenau-i Állami Múzeum gondozásában, a heidelbergi Szinti és Roma Kulturális és Dokumentációs Központ közreműködésvel.

 

Ebben a cigány láger foglyainak 0,16 %-a – azaz 34 fő magyar állampolgárként szereplő roma. A burgenlandi magyar cigányok több ezer fős csoportját sem tartja említésre méltónak Karsai, pedig a Sárközi, Pápai, Horváth, Holdosi nevek oldalakon keresztül ismétlődnek a névsorban. Persze a külön cigány láger felszámolása után még tömegesen kerültek magyarországi romák Auschwitzba.

 

A szónokok augusztus másodikán természetesen nem csak a magyar cigány áldozatokra emlékeztek, hanem a nácizmus roma áldozataira. A Cigány Világszövetség (Romani Union)  Londonban 1971-ben tartott kongresszusának határozata alapján szerte a világon augusztus másodika- harmadika a roma holocaust – cigány nyelven: Pharrajimos –  nemzetközi gyásznapja. Csak emlékeztetem a történészt, hogy 1944. augusztus 2-án az Auschwitz-Birkenau-i elkülönített cigány láger életben maradottait – kétezer nyolcszázkilencvenhét embert – egyetlen éjszaka leforgása alatt gyilkoltak le.

 

Ezt a napot tehát a nagykanizsai romák, vagy Horváth Aladár, Daróczi Ágnes és Bársony János nem “kitalálták  maguknak”- ahogyan Karsai úr ezt cinikusan állítja, hanem világszerte megemlékeznek róla.

A központi ünnepség helyszíne minden évben maga a haláltábor, ahol különböző országok roma szervezetei küldöttségekkel képviseltetik magukat. 1994-ben, az ötvenedik évfordulón Magyarországról több száz roma volt jelen a megemlékezésen, erről a sajtó is hírt adott.

 

Érthetetlen és méltatlan, hogy honnan veszi magának a bátorságot Karsai úr, hogy kegyeletsértő módon elvitassa a romák jogát a halottaikra való emlékezéstől, gyászünnepük megtartásától. Ez idáig azonban még csak Karsai úr magánügye lenne. Azonban ennek a véleménynek a gyásznapi megemlékezéssel együtt való közlése már közügy. Nyilvános kegyeletsértés és a szerkesztők felelőssége is.

 

  1. Karsai úr szerint “Horváth Aladár szinte a nem-cigány társadalom bűnének nevezte azt, hogy – szerinte – a roma holocausttal kapcsolatban még nem készült átfogó társadalomtörténeti tényfeltáró munka, nem történt meg az önvizsgálat és a múlttal való közös szembenézés”.

 

Ebből a szempontból szerencsés, hogy Karsai cikke Horváth Aladár megemlékező beszédével együtt jelent meg a Népszabadságban, ferdítése így nyilvánvaló és könnyen ellenőrízhető.

 

Horváth Aladár ugyanis nem mondott ilyet, nem tekinti a gázsó (nem-cigány) társadalom bűnének az átfogó tényfeltáró, társadalomtörténeti munka hiányát. Hiszen ez nem etnikumhoz, néphez kötődő feladat. Német, cigány, orosz, zsidó, román vagy amerikai történész, kutató egyaránt készíthet ilyen munkát. De Horváth Aladár politikai értelemben is közös szembenézésről beszélt.

Egyébként pedig tény, hogy nincs ilyen átfogó munka. Hiszen nem közismert például a romániai (köztük sok magyar nyelvű és identitású dél-erdélyi) cigányok tömeges Transznisztriába való hurcolása sem, de feltáratlan az ukrajnai, litvániai, lengyelországi, moldvai, oroszországi cigányok kálváriája is. Az áldozatok nagyságrendjét még becsülni is alig lehet jelenleg.

 

  1. Karsai úr egy “Hét”-beli interjúra hivatkozva hamis állításokat ad a számba. Szerinte azt mondtam, hogy 1944-ben a cigányokat pontosan ugyanúgy gyűlölték és üldözték, mint a zsidókat.

 

Ilyet természetesen én nem mondtam, ezt Karsai prekoncepciója miatt hallhatta félre. Gyűlöletről egyáltalán nem szóltam és nem hasonlítgattam.  A két nép köztudottan eltérő történelmi, gazdasági és települési helyzetben volt. A zsidóság többsége nyelvileg, lakóhelyét tekintve, gazdasági helyzetét érintően is különösen a városokban asszimilálódott környezetéhez, míg a cigányok többsége elkülönítetten élt, bőrszínük alapján is jól megkülönböztethetően. Nem volt a fajvédőknek szükségük arra, hogy törvényeket hozzanak a magyarok és cigányok szétválasztására, a cigányok gettóba telepítésére. A cigányok többsége gettóban élt, a települések szélein, vagy azoktól távol, többnyire embertelen körülmények között.

 

Viszont tény, amit a Hét-ben is elmondtam – az áldozatok összegyűjtése hasonló volt a cigányok és zsidók esetében: névsorok előzetes összeállítása, lakóhely elhagyásának tilalma, összegyűjtés csendőri karhatalommal, bevagonírozás, gyűjtőtábor, bevagonírozás, koncentrációs tábor, munkaszolgálat, szervezett razziák, embervadászat a rejtőzködők, menekülők felkutatására.

Hogy közben – a hadi helyzet változása, az időbeli eltérés, a nyilas államgépezet  hatékonyságának meggyengülése, valamint a nem-cigányok jelentős részének segítőkész szabotálása – talán éppen a zsidók elhurcolása miatti csömör és szégyenérzet miatt – a magyarországi cigányok között arányaiban kevesebb az áldozat, több a túlélő – nem cáfolja az üldöztetés tényét, vagy az általam mondottakat.

 

 

  1. Karsai úr cikkében azt állítja, hogy én “kutatóként bizonyosan tudom: Magyarországon semmiféle rendelet nem tiltotta 1944-ben, hogy a cigányok lakóhelyüket elhagyják”.

 

Kutatóként nemcsak én, hanem Karsai úr is ennek pont az ellenkezőjét tudja, hiszen a “Cigánykérdés Magyarországon 1919-1945, Út a cigány holocausthoz” című 1992-ben a Cserépfalvi kiadónál megjelent kötete 117-118 oldalán szó szerint idézi a Magyar Királyi IV. csendőrkerületi parancsnokság 1944. Október 16-i rendeletét, melynek első pontja így szól: “ A cigányok állandó tartózkodási helyüket nem hagyhatják el”, a 4. Pont pedig így: “Minden cigány, aki állandó tartózkodási helyét a községi előljáróság (polgármester) engedélye nélkül elhagyja kihágást követ el és az 1500/1944. M. E. rendelet 8.§ /1/ bekezdése alapján büntetendő, továbbá a büntetésen kívül internálandó”.

Karsai urat a későbbiekben is tendenciózusan megcsalja az emlékezete, a saját könyvében írottakhoz képest is mást mond a cikkében. A Népszabadságban így vélekedik: “ Csak 1944 október 15-e, a nyilasok hatalomátvétele után jó egy hónappal kezdődött meg Nyugat-Dunántúl néhány megyéjében a cigányok némiképp szervezett üldözése”.

Fenti könyvének 119 oldalán viszont közli, hogy Baranya vármegyében 1944 november 4-én a Nagybicsérden és Kisbicsérden lakó cigányokat elhurcolták (névjegyzéküket már április 20-án elkészítették!). Vagy a 127. oldalon: “  Teljes bizonyossággal csak annyit lehet megállapítani,… hogy 1944 novemberében elsősorban Baranya, Vas és Zala vármegyék több járásából elvitték a cigányokat. Vagy a 122 oldalon: ” 1944 novemberének első napjaiban (3-án) Szombathelyről és környékéről is deportálták a cigányokat”. Tehát már húsz nap elteltével és nemcsak a Nyugat-Dunántúlról!

 

 

Karsai úr könyve alig említi a katonai őrizet alatt, katonai kényszermunka táborokba összeterelt cigányok csoportjait, csak a Marcaliban levő tábort említi, miközben Pest, Somogy, Borsod, Tolna és Baranya megyében is tudunk ilyen kényszermunka táborokról.

 

Elgondolkoztató, hogy Karsai úr nem tekinti a könyve hiányosságaira utaló jelzésnek a megjelent publikációkat. Negligálja például a Palócföldben megjelent, a salgótarjáni cigányok elhurcolását hírül adó cikk információit, vagy a filmes interjúkat budapesti, (Újpest, Csepel), Pest megyei, borsodi, szabolcsi cigányokat ért üldözésekről . Pedig az augusztus másodikai megemlékezésen is levetítték ezen filmek egy részét és a Kossuth téren is megszólalt például egy hangonyi (Borsod megye) túlélő. De Karsai úr figyelmét elkerülte Jancsó Miklós filmje is, amely Lajoskomárom (Fejér megye) cigány lakosainak kiirtásáról szólt.

 

Karsai urat csak a levéltárakban fennmaradt anyag érdekli, ott csend van, jó körülmények az elmélyült munkához. Az interjúzást, a túlélők felkutatását, a tanúk megkeresését Karsai úr a “kisebbségkutatóra” hagyja.

 

Márpedig az iratok hiányosak. Sokszor nem is készültek vagy elkallódtak, “nem lettek iktatva” a háborús körülmények között vagy azóta. Komoly tudós ilyen ingoványos, “becslésekre hagyatkozó” területen óvatosan fogalmaz, valahogy így: a rendelkezésemre álló, itt és itt fellelhető adatok szerint ennyit és ezt találtam a kérdésről. Nem nyilatkozik viszont arról, amit nem tud, nem talált meg, nem tudhat.

 

Karsai úr a számok bűvöletében megfeledkezik a tudományos komolyságról, miközben adatai ugyanúgy becsléseken alapulnak, mint másokéi.

 

 

A roma holocaust tényeit akkor tekinthetjük Magyarországon ténylegesen feltártnak, ha minden település, közösség megismerheti az ottani áldozatok neveit, ha lehetőségük lesz emlékezni rájuk. Ha megismerhetjük az üldözésért, elhurcolásért felelősök neveit, de a cigányok megmentőiét is, az embertelen üldözés elszabotálóiéit is, hogy példaként állíthassuk őket az utódok elé.

 

  1. A náci uralom összes cigány áldozatának becsült számával kapcsolatosan is vitát provokál Karsai. Így fogalmaz: “Ellentétben azzal, amit Horváth Aladár idén augusztusban is állított, a nácik nem deportálták százezer számra a cigányokat Európa országaiból Auschwitzba”.

 

Ilyen állítással persze az emlék-beszédben nem találkozunk, Horváth azt mondta: “Több százezer testvérünket érte a halál származása miatt, a munkaszolgálatban, a koncentrációs táborokban vagy úton a haláltáborok felé.” Tudvalévő, hogy Auschwitz ugyan messze a legnagyobb, de csak egyike volt a halálgyáraknak. A nácik több helyszínen, több formában követték el a népirtást, a romákkal szemben is. Karsai úr – az általa “megbízhatónak tűnő” 100 ezer áldozatról szóló becslés forrását nem közli, Horváth viszont forrással együtt közöl nagyságrendileg más becslést az áldozatok számáról, jelezve, hogy ezekről még viták folynak. És még valami: Horváth Aladár beszédében nem számokkal való dobálózást, hanem tényleges tényfeltárást, tisztázást igényelt a szakemberektől.

 

Karsai téved, amikor azt állítja, hogy a “sinti (Karsainál helytelenül sinte) és lalleri cigányokat a nácik “árja mivoltuk miatt” nem bántották. Igaz, hogy Himmler 1942-es rendelete tartalmazott ilyen kitételt de a gyakorlat szerint: csoportjuk egy részének felajánlották, ha hagyják magukat sterilizáltatni, nem kerülnek lágerekbe. Ezt több ezren vállalták, de hogy nagyon sok a sinti áldozat arról bővebbet megtudhatna a heidelbergi Sinti-Roma Dokumentációs és Kulturális Központ adataiból. Ezerszámra olvashatja neveiket az auschwitzi cigány láger fogolylistáján is.

Tény, hogy 1943. után a nácik célja a cigányok, mint nép teljes megsemmisítése volt.

 

A nyilasok zsidókkal és cigányokkal kapcsolatos terveiről, szándékairól Karsai úr könyve is tudósít: “Vajna Gábor (belügyminiszter) Kőszegen 1945 február 23-án jelentette be, hogy : a zsidókérdés és a cigánykérdés maradéktalan, ha kell drákói  rendezését megkezdtem, amit e két nemzetidegen faj magatartása tett szükségessé.”

 

  1. Karsai úr egy önálló tudományterületet talált ki magának, az összehasonlító zsidó-cigány holocaust kutatást. Vizsgálatainak tárgya nem a cigányokkal történtek leírása, okainak, tényeinek elemzése a források alapján, hanem ennek a zsidókkal történtekhez képesti vizsgálata. Munkájának nem válik javára ez az – elfogultságból eredő – korlát. Ezt egyébként Bécsben, az ottani egyetem által szervezett roma holocaust nemzetközi konferencián rajtam kívül mások is – nemzetközi hírű történész kutatók is – szóvá tették, Karsai úr előadása után.

 

Ennyit a történelemről. A továbbiakban sajnos Karsai úr a politika vizein evez és erre is reagálnom kell.

 

  1. Sajnálatosan Karsai úr – talán maga sem veszi észre – ugyanazzal az érvrendszerrel, ugyanúgy támadja a megemlékező cigányokat, ahogyan a holocaust tényeit általában szokták a nácikat mentegető szélsőjobboldali ideológusok.

 

Melyek ezek az érvek?

 

Holocaust hazugságról, vagyis a való tények abszurd felnagyításáról beszélnek. Arról, hogy csak önsajnáltatás, a közvélemény lelkiismeret furdalásának felkeltése a cél, meg haszonlesés, a kárpótlási pénzek felmarkolása.

 

Lehet, hogy nem hiába panaszkodik  cikkében Karsai úr Daróczi Ágnesre, hogy a nácik és nyilasok mentegetőjének nevezte ?

 

A romáknak szükségük van saját történelmi tudatukra, múltjuk megismerésére. Tisztázást igényelnek a holocaust ügyében is, világosan szeretnének látni. Elfogultságtól, prekoncepciótól mentes tisztázást várnak. Nem vádakat. De ez mindannyiunk érdeke is.

 

A haszonlesés vádjáról csak annyit, hogy egyetlen hazai roma érdekképviselet, vagy jogvédő szervezet sem követel magának kollektív kárpótlásként általa felhasználni kívánt vagy osztogatható kárpótlási pénzeket. Ez rágalom.

 

A roma szervezetek az egyéni kárpótlás lehetőségét követelték az áldozatoknak, megkülönböztetés nélkül.

Kollektív kárpótlásként – hasonlóan a német cigányokéhoz – egy múzeum,  kutató és dokumentációs központ létesítését kérték a német államtól, ahol kutatni és bemutatni lehet a romákkal történteket az újabb generációknak.

Lehet, hogy Karsai urat ez zavarja, így esetleg még más igazság is kiderülhet, mint amit ő annak gondol. Lelke rajta.

 

Abban viszont Karsai úr nem téved, a megemlékezők szándéka arra is irányult, hogy a romák és egyben a magyar nemzet gyászát és veszteségét a közvélemény előtt felmutatva szolidaritást váltsanak ki – gondolati és cselekvési egységet a fajgyűlölet, a népirtás egykori tényei és a gyűlölködés, a kisebbségellenes erőszak jelenkori veszélyei ellen.

Ha a romákkal kapcsolatban Karsai ilyen veszélyt nem érez, ez magánügye. De a romák és sokan mások az országban ezzel másképpen vannak. Irígylem Karsai úr nyugalmát, de sajnos a napi tények ezt nem indokolják.

 

De hogy van az, hogy a szolidaritás igénye Karsaiból gyanakvást vált ki ?

 

Talán más áldozatok vélt szószólójaként a romákat versenytársaknak érzi? Győzni akar? Hát ez győzelem Karsai úr?

 

A romák a múltjukat kutatóktól elvárják a tényeket, ha állítások vannak ezek bitonyítékait és megpróbálják azokat összevetni a környezetükben élők tapasztalataival, hagyományaival, emlékeivel.

Karsai úr állításai gyakran nem állják ki ezt a próbát, így joguk van a kételyre. Túl gyakran éri őket előítéletes támadás ahhoz, – még tudományos mezbe öltözötten is – hogy kritikátlanul fogadják el Karsai állításait.

 

Márpedig Karsai úrnak először őket kellene tudni meggyőzni vélt igazáról. Nem pedig ellenük vádaskodni, a tisztázást kérő megemlékező gyászolókat érzelmeikben megsérteni. Hiszen, végülis elsősorban az ő történelmi tudatukról van szó, az áldozatok hozzátartozóiról.

 

De Karsai úr kegyeletsértést követ el. Alkalmatlan időben, alkalmatlan módon szól vélt igazáról, mások halottai ügyében. Mintha egy temetésen a gyászoló hozzátartozók előtt mondaná, nem is olyan nagy a ti veszteségetek, nem is kell annyira gyászolnotok, hiszen az én veszteségem sokkal nagyobb, mint a tietek. Ilyesmit csak elvakultságában követ el európai kultúrában nevelkedett ember.

 

Augusztus másodika a roma holocaust, a porrajimos nemzetközi gyásznapja. Erre emlékeztek sok százan méltósággal a Kossuth téren, Nagykanizsán és Auschwitzban is. Cigányok és nem-cigányok. Emlékbeszédekkel, a történtek felidézésével, gyász-istentisztelettel, közös imával, az áldozatok neveinek felidézésével. Az ott lévők egyek voltak a gyászban és a tisztázás igényében, kár hogy Karsai úr cikke disszonáns hangokat lopott ebbe a gyászünnepbe.

 

 

 

Dr. Bársony János

kisebbségkutató

 

Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány

Sipos Péter, a történész-múzeológus szakbizottság elnöke részére

  1. Bp. Üllői út 47-49.

 

 

Véleményezés

A magyar holocaust kiállítás forgatókönyvéhez készített

Történeti Szakanyagról

 

 

Kedves Sipos Péter!

 

 

Megtisztelő felkérésednek eleget téve átolvastam a küldött szakanyagot és a következő véleményem alakult ki róla.

 

Az anyag szerkezetét a jelenlegi formájában és tartalmában alkalmatlannak látom a kívánt cél, az első magyar holocaust állandó kiállítás történeti megalapozására. E megállapításomat a következő érvekre alapozom:

 

  1. A szakanyag döntően a magyarországi zsidóság történetét és sérelmeit, a népirtás és terror folyamatait, a magyar politikai intézmények, pártok, személyek ezzel kapcsolatos tevékenységét, intézkedéseit ismerteti, elemzi, gyakran súlyponti zavarokkal. Legtöbbször eltekint attól, hogy a holocaust nem csupán a zsidók, hanem az emberiség egésze, – ezen belül a magyar nép – elleni bűntett. Kialakulása, történései nem elsősorban magyar jelenségek, hanem globális folyamatok eredményei. Így nem világít rá kellően a náci fajelmélet és totális állam ideológiájának előzményeire, kialakulására, megvalósítóinak terveire, így a magyarság tervezett sorsára sem. Nem ismerteti a “felsőbbrendű faj, a német népközösség” uralmának totalitárius államcéllá, majd globális céllá tételezését. Az emberiség korábbi kulturális eredményei, különösen az Európában kialakult polgári értékek: a természetjog, az emberi jogok, a szabadság, egyenlőség, testvériség, a jogállam eszméje, a zsidó-keresztény kultúra, a vallás a humanizmus tagadását, primitív szociál-darwinizmussal, gátlástalan rabló és hódító-leigázó célokkal, hordaszellemmel, rasszizmussal, terrorral, megfélemlítéssel, emberirtással és tenyésztéssel, alantas ösztönök piedesztálra állításával, nemzeti korporativizmussal, tömegmanipulációs módszerekkel való helyettesítését.
  2. A történeti szakanyag nem tisztázza a létrehozandó kiállítás céljait, nem gondolja át kinek, kiknek szánja mondanivalóját, milyen tudást feltételez a befogadó közönségtől és mit kíván ehhez adni. Ez a probléma azért is szembetűnő, hiszen az első magyarországi holocaust kiállítás elméleti megalapozása a cél. A rendszerváltás utáni első átfogó, szabad társadalmi, ideológiai és történeti közmegegyezés kimunkálásának lehetőségéről e témában. Itt az a kérdés, hogy kivel kíván létrehozni közmegegyezést a kiállítás? A magyarországi zsidósággal, annak valamely csoportjaival? A történettudománnyal? A magyar társadalom demokratikusan gondolkodó többségével, vagy csak csoportjaival? Mindannyiukkal? Az eszközök, célok, érvek, arányok, súlypontok megtalálását, összehangolását a szakanyag nem tudja megfelelően segíteni. Kérdés például, hogy a lágerbéli vélt, vagy valós kannibalizmus felemlegetése segít e valóság megértésében?..
  3. Módszereiben eklektikus, hol távolságtartó, leíró történeti tudományos szöveget olvashatunk, gyakran a szükséges korrajz, összefüggések, elemzések nélkül, hol pedig ellenkező hibaként a lényegi folyamatokat szem elől tévesztő, szubjektívnak ható sérelemtörténetet.
  4. Döntően hiányoznak a “náci korszellem” terjedésével szemben harcot folytatók, -időlegesen elbukók küzdelmeinek leírása, gyengeségük okainak elemzése. Hiányzik a nem cionista ellenállás tényanyaga. Hiányzik a másik “korszellem” a szintén gátlástalan, osztályharcos totalitarizmus ideológiájának és gyakorlatának bénító hatása erre az értékmentő küzdelemre.
  5. Hiányoznak például a magyar társadalom holocaust veszteséglistái a magyar polgárság, szakértelmiség, képzett munkásság arányszámaiban. A szakképzési költségekben, de adós marad az anyag a magyarországi holocausttal való társadalmi szembenézés, a náci-hungarista ideológiával való leszámolás hiányosságainak, felelősségeinek tényeivel, okaival.
  6. Nem kapunk árnyalt képet a zsidó emancipáció, asszimiláció, integráció, elkülönülés, szegregáció folyamatairól, súlypontjairól, arányairól, a különböző zsidó identitásokról, vallási, társadalmi, politikai törekvésekről, a belső polgárosulás folyamatainak meghatározó jelenségeiről.
  7. Nem felel meg a történeti közmegegyezésnek, valószínüleg a tényeknek sem, hogy Wallenberg csak megpróbált, de ténylegesen nem mentett meg üldözötteket. Erről én csak annyit mondhatok, hogy nagyanyámat Bársonyné Gyéres Ilonát a bécsi országúton harmincad-magával emelte, váltotta ki a németországi gyalogos halálmenetből Wallenberg és hozta vissza Budapestre a Pozsonyi úti védett házban elhelyezve.
  8. Elfogadhatatlan, elfogult, többször rasszista, tényanyagában és szemléletében egyaránt elhibázott a roma holocaust bemutatásának módja a szakanyagban

 

 

Ez utóbbi kérdéskört részletesen is kifejteném, mivel a felkérést, vélhetően e területen folytatott kutatásaim alapján kaptam.

 

A szakanyag 25. oldalán található először említés a romák rasszista üldözésének témájáról, az orvosi kamara elnökének, Orsós Ferenc professzornak a felsőházban tartott sikertelen kezdeményezése kapcsán, a náci faji törvények maradéktalan átvétele tárgyában, ahol a cigányok esetében (is) követelte a náci “megoldás” követését. (Ekkor már – a magyar sajtóból is tudhatóan —  több mint egy éve, Soprontól 7 kilométerre, Lackenbachban, valamint Wien Fischamendben (Bécs) náci koncentrációs tábor működött, zömében magyar nyelvű, magyar tudatú burgenlandi cigányok több ezer fős csoportját fogvatartva, akik nagy részét ezután 1940. májusában elsőként keletre, Lodzba a zsidó gettóba, majd Auschwitz-Birkenauba hurcolták megsemmisítő táborba. A női foglyok közül sokan Rawensbrück első foglyai lettek. Az első cigány koncentrációs tábort már 1936-ban a Berlin melletti Marzahnban felállították a nácik. Már 1936 óta működik a cigányokat vizsgáló náci Fajhigéniai Intézet Orsós kollégája, dr. Ritter vezetésével. De erről itt nem olvashatunk.)

(Nota bene a burgenlandi magyar kisebbség a felére csökkent a magyar nyelvű és tudatú zsidók és cigányok kiirtásával, amiről máig nem beszélünk.)

 

Ezután olvasható, hogy Magyarországon nem hoztak cigány törvényt, nem határozták meg kit tekintenek cigánynak, ami igaz. (De a szerző elfelejti, hogy a rendelet is betartandó jogszabály, valamint, hogy a hatóság leleményes és maga is eldönti, hogy ki az a barna bőrű, vagy más okból cigánynak tartott személy, aki ellen el kíván járni. Jogalap pedig már a 15000/1916. BM. Rendelet óta rendelkezésre állt, amely a hatósági személy által “kóbornak” nyilvánított romát kivonta a jogállam védelme, a polgári jogegyenlőség követelményei alól, ítélet, eljárás nélkül röghöz köthette, vagy internálhatóvá tette, javai elkobzása mellett A romák zaklatására, a “kóborok” begyűjtésére évente kétszer tartottak razziát, amit a szerző szerint nem elég hatékonyan végeztek a csendőri szervek.)

A hadseregben szolgálhattak romák, csak 1944. augusztusában szerveztek számukra külön cigány munkásszázadokat, – írja a szerző-. (Ami persze munkaszolgálatos századot jelent, kerettel, stb., mint a zsidók esetében, de ez itt nem derül ki).

Ez után már kifejezetten cigányellenes rasszista szöveg következik: A cigánykérdés Magyarországon 1945. előtt körülbelül olyan fontos, olyan komoly probléma volt, mint napjainkban az Egyesült Államokban az indián-kérdés. “”Négerkérdéssé” csak az erőltetett iparosítás, a cigány tömegek városba áramlása, a szervezett és nem szervezett, de mindenképpen tömeges méretű cigány bűnözés megjelenése óta vált.” (Nem értelmezhető, hogy mit ért a szerző indián-kérdésen és néger kérdésen az USA-ban.  Az indiánoknak a saját problémáik igen fontosak, az amerikai polgárok általában ezügyben differenciáltan gondolkodnak, attól függően, milyen lényegi problémával találkoznak a kérdéskörben, vagy, ha esetleg rasszisták, már kész válaszaik is vannak. A négerkérdés szó kiejtése esetén is pofozkodást, vagy pert kockáztatna a szerző az USA-ban fekete-ameriakaiaktól, de a fehérek többsége sem állna vele szóba. A cigány bűnözés kifejezés, illetve ilyen témájú propaganda terjesztéséért, rasszista tartalma miatt 1989-ben a rendszerváltáskor nyilvánosan kért bocsánatot a pártállam utolsó belügyminisztere. Tartalmilag  vizsgálva pedig figyelmébe ajánlom a szerzőnek a harmincas-negyvenes évek tömeges zsidó bűnözésével kapcsolatos /ugyancsak rasszista motivációjú/ hazai kriminológiai “szakirodalmat”) (A dolog lényegét érintően a romák nem rendelkeztek akkoriban politikai erővel, érdekképviselettel ahhoz, hogy védekezzenek az ellenük irányuló rasszista állami és politikai erőszakkal szemben, zömében a falvakban kiszolgáltatott, patriarchális alávetett kapcsolatban, munkamegosztási szimbiózisban éltek a környezetükkel.)

Ezt a szerző úgy fejezi be: “Nem féltek tőlük, igaz nem is szerették őket”. (Adós marad viszont azzal: hogy kik nem féltek, kik nem szerettek. Ezek ugyebár személyes megnyilvánulások, érzelmek, népre, arctalan tömegre csak felületes, előítéletes, rasszista gondolkodás esetén alkalmazzák. Ugye másutt ott kezdődik a rasszizmus, amikor nem Kohn földbérlőt irigyli, vagy gyűlöli valaki, hanem a zsidókat? Mit keres ilyen gondolat a holocaust témájú szakanyagban?)

 

A szakanyag szerkezete alapvetően “zsidó központú”, ami természetesnek tűnhet, mivel egyrészt a holocaust áldozatainak döntő többsége zsidó volt, a történések feltárása kutatása is e területen a leggazdagabb, a jelen anyag készítőinek többsége is e terület szakértője. Mindezek mellett viszont figyelmükbe ajánlom, hogy a romák, Magyarország legnépesebb kisebbsége. Érintettségük az ügyben kétségtelen tény. Múltjuk értelmezése, történelmi közmegegyezéseik kialakítása a holocaust ügyében jelenleg is tart. Nem elhanyagolható bajok forrása lenne, ha a szakanyag szellemében a zsidókkal és cigányokkal történt népirtások egymással szembeállítva, a cigányok sérelmeit lekicsinyelve, bagatellizálva történne. Ez hamis, zsidóellenes cigány történelmi tudat, közmegegyezés kialakulásához vezethet, ami egyik félnek sem érdeke és a tényeknek sem felel meg, hiszen jórészt együtt szenvedték meg a vészkorszakot. Márpedig a roma történelmi identitástudat is most van kialakulóban, ez a kiállítás is alakítja ezt a közmegegyezést. A jelen helyzet fennmaradásával szükségtelen, de jelenleg jogos politikai támadások célpontjává válhat a kiállítás fontos ügye – a roma érdekképviseletek részéről.

Javaslom tehát, hogy a kiállításon legyen önálló roma holocaustot bemutató terület is, készüljön önálló roma történelmi szakanyag, amelynek elkészítésébe vonják be a téma kevésbé elfogult szakértőit, mint Karsai László. A roma kiállítási terület mutassa be, elemezze az európai romák sorsát a vészkorszakban, ennek előzményeit, eseménytörténetét, valamint a magyarországi romákkal történteket. (Ezekhez már magyar nyelven is rendelkezésre áll kellő szakirodalom pl.: Pont kiadó Interface sorozat, Polgárjogi Füzetek roma holocaust szám, Szita Szabolcs kiadványa, stb.)

 

A tárgyi tévedések, hibák is szükségessé teszik a roma tárgyú részek felülvizsgálatát. Ilyen pédául a 39. oldalon: “A magyarországi cigányok élete 1944. augusztus végéig nem változott az előző évekhez képest…” állítás, amellyel szemben elmondhatjuk, hogy 1944. április végén, május elején Szabolcs-Szatmár, Hajdú megyék roma lakóinak többségét (legalább 10000 embert) gyermekeket, időseket, asszonyokat járásilag szervezett, fegyveresekkel őrzött cigány gettókba terelték. (Karsai L. könyvében egyébként erre Baranyából említ példát). A gettókban kínozták, kényszermunkára hurcolták, éheztették őket. Innen sokan kerültek az erdélyi hegyi határvidék megerősítését szolgáló katonai internáló munkatáborokba Gyergyótölgyesre és más táborokba a nyár folyamán. Az ősz eljöttével ezekből a gettókból kerültek ausztriai és németországi lágerekbe romák. Ugyancsak a nyáron fegyveresen őrzött munkatáborokba a délvidékre kerültek jászsági roma családok. Változóan családostul, vagy csak felnőttek kerültek fegyveres őrizet alatt kényszermunkára az állami birtokokra Komárom, Veszprém és Békés megyékben.

A 40. oldalon a szakanyag arra hivatkozik, hogy ezidáig 4 cigány munkaszolgálatos század létét sikerült kikutatni, amelyekben kb. 1000 cigány szolgált. Legutóbbi kutatásaim szerint roma munkaszolgálatos egység, vagy zsidókkal közös egység alakult: Vácon, Szentendrén, Jászberényben (Ennek egy részét a kőbányai sörgyár pincéjében működő német repülőgép javító üzem rendelkezésére bocsátották), Nagykátán, Pesterzsébeten, Szolnokon, Nagyváradon, Miskolcon, Szegeden, Kassán, Hódmezővásárhelyen. Ez legalább a dupláját teszi ki a szakanyagban szereplő érintettek létszámának.

 

A 43. oldalon a szakanyag azt írja, hogy 1944. késő őszén, november elején elsősorban a Dunántúlon kezdték a cigányokat összegyűjteni, akiket Komáromba, a Csillag erődbe szállítottak, ott szelektálták őket, és a munkaképesek kerültek sok százan németországi lágerekbe.

A szakanyag nem tud arról, hogy Heves és Nógrád megyéből, valamint a felvidék magyarok megszállta településekről is ide hurcolták a romákat.  Hogy a táborban iszonyú körülmények uralkodtak, gyermekeket öltek, halálra fagytak az emberek, sok visszaemlékező szerint rosszabb volt itt a helyzet, mint Dachauban. Nem tud arról sem, hogy a táborból az ott maradókat február végén gyalog indították útnak halálmenetben Németország felé és Galántánál érték utol az orosz csapatok a menetet, így tudtak kiszabadulni.

Nem tud arról sem, hogy november első napjaiban Budapest elővárosaiból Csepelről, Erzsébetről, Soroksárról, Budafokról, Kispestről, Újpestről, Rákospalotáról, Cinkotáról és más településekről razziákon – családostul, gyermekestül összeszedték a cigányokat a csendőr és rendőr-parancsnokságokra, majd onnan az óbudai téglagyárba hajtották őket.  Onnan november 6-án hajnalban a budaörsi pályaudvarról önálló vasúti szerelvénnyel Dachauba hurcolták a cigányokat. Innen sokan kerültek Rawnsbrückbe, Bergenbelsenbe, Buchenwaldba tovább. Ez az akció 1000 fölötti áldozatot érintett.

Nem tud arról sem, hogy a körmendi cigány gettóból közvetlenül hurcoltak romákat Ausztriába, a strémi lágerbe, ahol fakitermelésben valamint erődítési munkákon végeztek rabszolgamunkát.

 

Tud viszont arról, hogy “egyértelműen túlzottnak tekinthetők a 30-70 000 magyar cigány áldozatról szóló becslések, mivel nem találtak a Yad Vashem Archives megbízásából  kutatók olyan dokumentumot a levéltárakban, amelyből néhány ezernél több áldozatra lehetne következtetni.

Karsai László  korábban 5000 főre becsülte a holocaust magyarországi roma áldozatainak számát. Áldozatnak a meggyilkoltakat tekintve. Lehet, hogy igaza van, bár súlyos kétségeim vannak a számadattal kapcsolatban.

Ugyanakkor tény az is, hogy kutatásaim, kb. 2200 visszaemlékezés áttanulmányozása alapján, legalább a hazai roma lakosság egynegyedét, 50000 embert ért roma mivolta miatt súlyos üldöztetés, hazai kényszermunkatáborokba, lágerbe, gettóba hurcolás, internálás, munkaszolgálatba hurcolás, németországi lágerekbe deportálás. Erről viszont a szakanyag nem szól.

 

Kérem, mérlegeljék korábban leírt javaslataimat és kerüljön az anyag átdolgozásra, illetve készüljön önálló roma szakanyag és kiállítási rész.

 

 

Budapest, 2002. november 30.

 

Üdvözlettel:

 

 

Dr. Bársony János

kisebbségkutató

A Roma Polgárjogi Alapítvány

szakmai igazgatója

a MEH. Romaügyi Államtitkársága szakértője

 

 

 

 

 

 

 

Észrevételek az állandó holocaust kiállítás roma részével kapcsolatosan

Daróczi Ágnes

  1. 09.22.

 

 

A 60. évfordulóra készült kiállítástól eltérően – ahol nem gondoltak a romák sorsára és csak az utolsó pillanatban, nem csekély politikai nyomásra sikerült elérni, hogy mégis legyen szó a romákról is – igaz lehetetlen körülmények között és mindössze 3 hét alatt kellett kiállítást készítenünk – most a koncepcióba belefértek a romák és már a kezdetektől számolnak velünk. Azonban:

  1. A Pharrajimos nem illusztráció – egy koncepcióhoz.

 

  1. Ha a romák sorsát nem a maga kontinuitásában és saját összefüggéseiben mutatják be, akkor minden relativizálódik, idézőjelbe kerül és a néző, de a szenvedők maguk is azzal távozhatnak, hogy „Ugyan már a romák csak hallgassanak, mi volt az ő sorsuk a zsidókhoz képest”.

 

  1. A romák történelme szempontjából releváns tényeket a maguk fontosságának megfelelően kellene tárgyalni. (pl: megbízhatatlanná nyilvánítás, hadműveleti területekre átrakás, gettók, stb.…)

 

  1. A magyarországi helyzet sohasem független a nemzetközitől: egy német birodalom volt, egy ideológia, még ha a végrehajtás különbözött is, akár településenként is…

 

  1. Éppen ennek a különbözőségnek a felmutatásával lehetne megértetni azt a szimbiózist, amelyet a több évszázados együttélés kialakított – következésképpen akár a toleranciára nevelés eszköze is lehetne manapság.

 

  1. A dokumentumok hiányossága, a kutatás hiányosságai és az elpusztult irattárak okán semmi garanciát nem látunk arra, hogy a jelenlegi – a zsidók vonatkozásában talán helytálló koncepcióban megjelenítve egyáltalán feltárhatóak anyagok, amelyeknek bemutatásával érzékelhető lesz a romák sorsa. (Nem lesz fotó a kifosztás, jogfosztás, stb. részhez…)

 

  1. Minden nép történelme a saját folyamatosságában vizsgálandó és érthető meg.

 

  1. A kiállítás rendezőnek tehát vigyáznia kell erre, mint ahogy a koncepció kidolgozói is jó, ha ezt figyelembe veszik.

 

  1. A kutatás irányainak is éppen ezért a romák történelmének releváns csomópontjaira kellene irányulnia.

 

  1. Az évtizedek óta mindenféle állami segítség nélkül folytatott kutatásaink, dokumentumaink birtokában, s mint az ideiglenes kiállítás létrehozói – veszélyeket látunk a jelenlegi koncepció megvalósulása esetén:

 

 

  1. – a relativizálást
  2. – az elhallgatást
  3. – számháború-ra játszást

 

Végül, felelősséget érző értelmiségiekként csak akkor tudjuk a nevünket adni a kiállítás előkészítéshez, ha az általunk felvázolt szempontok érvényesülnek.

 

Három megoldási módozat kínálkozik:

  1. A jelenlegi helyén hagyása, illetve kiegészítése nemzetközi anyaggal – közben kutatások folytatása.
  2. Külön kiállítás készítése
  3. Az alábbi koncepció szerint létrehozandó kiállítás:

 

Amelyben szerepet kap a zsidó emancipáció mellett a roma emancipáció hiánya, illetve szűk réteghez kötöttsége. A jogfosztás – a romáknál már korábbi állapot, a kifosztás a romáknál nem meghatározó jelenség, (ezek mind a zsidó emancipáció tagadásához lenullázásához kötődő folyamatok…).  Tehát a koncepció a magyarországi Soah meghatározó kiindulópontjait vázolja és gondolja át, ami nem húzható rá automatikusan a romák sokszor eltérő, sokszor hasonló sorsára, amely ugyanolyan végkifejletre, a Pharrajimoshoz vezetett.

 

 

Mellékelünk egy rövid tézis sort, amely alapja lehet a romák sorsát bemutató rész koncepciójának:

Tézisek a Holocaust Múzeum állandó kiállításának

roma forgatókönyvéhez

Bársony János

 

 

 

  1. A romák kényszerasszimilációját és letelepítését előíró XVIII. századi királyi rendeletek (II. József, Mária Terézia), megtörték a korábbi spontán gazdasági integrációs és asszimilációs folyamatokat. A romák közösségeinek többsége jogfosztott, kiszolgáltatott föld nélküli megtűrt zsellér, illetve az alatti státuszba került. Csak a legkiemelkedőbb városlakó muzsikusok szűk csoportja és egyes iparos rétegek számára nyílott a továbbiakban szűk emancipációs tér, miközben a zsidóknál éppen ellenkező, tömeges emancipációs polgárosodási folyamatok (gazdasági és kereskedelmi sikerek, vagyonosodás, polgári jogegyenlőség, vallási egyenjogúság, értelmiségi pályákon képzésben elért sikerek) indultak meg a XX. századra. A Soah éppen az emancipációs eredmények elleni dzsentri, paraszti és konkurens polgári ellenérzések, irigység és rablási vágy talaján vált lehetségessé. A Pharrajimos a romák „megtűrt, idegen, veszélyes, nem termelő, élősdi örökletes bűnöző, alacsonyabb rendű” rasszista tömegvélemények alapján következhetett be.
  • A kiállításnak be kell mutatnia a hazai roma emancipáció szórványos megnyilvánulásait (cigányzenészek egyesülete, lapja, albumai, stb., gyári és kereskedelmi megrendelések iparosoknak sínszögre, ácskapocsra, stb., szótárak, nyelvtan, irodalmi publikációk), de lényegesen nagyobb térben a kor cigányai túlnyomó többségének telepre, gettóba szorítottságát, kiszolgáltatottságát, rendszeres éhezését, iskolán kívülre kerülését és szinte teljes jogfosztottságát ( 15000/1916. BM. rendelet, nyomortelep képek, csendőrvirtus képei, a cigányok rendszeres zaklatásának dokumentumai: pl. Dános, hatósági kényszertetvetlenítés dokumentumai, internálások, helyi rendeletek, a mindennapi diszkrimináció jelenségei (film: pl. Ady: Krumplikapálás). Meg kellene mutatni azt a szimbiózist, ami a magyar nagybirtok és az olcsó idénymunka tartalékot jelentő cigány summások között, valamint a paraszti gazdaság és cigány családok között jött létre paternalista alárendeltség talaján. Be kellene mutatni a „vándorcigányok” üldözésével kapcsolatban, hogy a hatóság szemében bármikor vándor illetve vándorrá tehető volt a romák többsége, hiszen a telepek ingatlanainak döntő többsége a földesúr, vagy a falu tulajdonában volt, ahol megtűrtként lakhattak a cigányok addig, amíg a tulajdonosnak, vagy a községnek más szándéka, vagy érdeke nem volt vele, vagy nem merült fel jogvita, érdekütközés. Ilyenkor a családokat elkergethették, „áttelepíthették” büntetlenül. A visszhang nélkül terjedő rasszista, sajtó és „tudományos” publikációkat a századvégtől (Dillmann: Zigeunerbuch, Lombroso:” Der Verbrecher, Porzsolt Kálmán, Molnár Emil, Endre László írásai)
  1. Be kell mutatni a náci Birodalom fajüldöző romaellenes intézkedéseit, történéseit: állampolgári egyenlőségtől megfosztás, házasodási tilalom, fajgyalázási törvény, kényszer sterilizáció, zárt városi gettók, tömeges internálás (Dachau, Rawensbrück, Lackenbach, Mauthausen,) stb., az Eisatzgruppe-k keleti vérengzései, a keleti gettókba (Lodz) deportálás és a kulmhofi gázautós tömeggyilkosság, az Auscwitz parancs, a Cigánytábor élete és a fogolyzendülés.  A csatlós államok: Horvátország, Szlovákia, Románia népirtó intézkedéseit. Bemutatni a roma ellenállást: jugoszláv partizánharc, olasz, szlovák ellenállás, mentési kísérletek Ausztriából.
  2. Érzékeltetni kell a „vándorcigányügy” 1916-tól 1928, 1931-es kezelésétől az 1938-as 66.045. BM. rendeletnek a cigányok kollektív megbízhatatlankénti kezeléséig vezető útját. Ez időben egybeesik az első zsidótörvénnyel. A rendelet hivatalossá teszi a továbbiakban a romaellenes hatósági önkény gyakorlását a razziáktól, ipargyakorlás tiltásától, kényszertetvetlenítéstől (pl.: Dorozsma) lótartás tiltásától, napi zaklatásoktól az internálásig bezárólag. Ismertetni a helyi rasszista rendeleteket (pl.: Esztergom, Nagyszalonta évekig lezárt gettói) és intézkedéseket (kényszer áttelepítések, kényszertetvetlenítés, stb.) A sajtó romaellenes cikkeit (Népegészségügy c lap idézeteivel, Pest megyei felirat ismertetése, stb.) illetve a romabarát filmek ügyét (Dankó Pista, A Cigány, Gülbaba, Rákóczi nótája, stb.)
  3. Ismertetni kell a visszakapott Kárpátalja és környéke „megbízhatatlannak, igazolvány nélkülinek” tartott cigány lakosainak német hadműveleti területre átrakását, állami kiszolgáltatását 1941 nyarán a gyilkosaiknak valamint az újvidéki mészárlások roma áldozatainak tényét.
  4. Be kell mutatni roma családok sorsát 1943-44-ben. Ezen belül (családfő a fronton katona, anya, idős szülők, kisgyermekek állami nagygazdaságban kényszermunkán, például a Délvidéken, Mezőhegyesen, Pápán, Bábolnán, (stb.). Ugyanígy a tömeges gettó vagy kényszermunka táborok létesítését 1944. májustól a keleti országrészben (Rázonpuszta, Újfehértó, Debrecen, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, Nagyálló, Mátészalka, stb. valamint az ország más területein (Révfalu, Patvarc, Újhartyán, stb.), Internáló táborokból német lágerekbe küldés.
  5. Be kell mutatni a Horthy hadsereg intézkedéseit a romák ügyében (1941-es MUSZ. Kezdeményezés és elutasítása, erőltetett sorozás a II. hadsereg felállításakor, 1944-es roma katonai lágerek létesítése júniustól az Árpád vonal építésekor (Rahó, Gyergyótölgyes, Tatárhágó, Ojtoz), augusztusban a roma MUSZ egységek felállítása, tömeggyilkosságok szeptember vége, október eleje: Nagyszalonta, Doboz-Kötegyán, Pocsaj.
  6. A nyilas hatalomátvétel utáni razziák és internálások bemutatása: Budapest környékéről: óbudai téglagyár, Dachau, Bergenbelsen, Buchenwald, Rawensbrück, Észak Magyarországról, Nyugat-alföldről, Dunántúlról: Komáromi láger utána Németországi lágerek (Mauthausen, Dachau, Natzveiler, Bergenbelsen, Rawensbrück, Buchenvald.) Clauberg kisérletei meddővé tételre), Komárom története: begyűjtés, őrzés, körülmények, kiválogatás, nők, gyermekek egy részének elengedése a front közeledtekor karácsony előtt, további fogság és válogatás Németországba, galántai gyalogmenet.
  7. 1944-december-1945. február közötti helyi tömeggyilkosságok: Várpalota vár, Inota Grábler tó, Lajoskomárom, Szolgaegyháza, Szabadbattyán, Lengyel, Kiskassa a Dunántúlon.
  8. Zalai és Nyugat-Dunántúli események (Nagykanizsa kávégyár gyűjtőből Draskovec, Kőszeg) Körmendről és környékéről gyűjtőből Birodalmi határterület erődépítései, Strém.
  9. Vajna nyilatkozata a „Zsidó és cigánykérdés végleges megoldásának megkezdéséről”.
  10. A közvetlen üldözést szenvedettek aránya a korabeli romák közel 1/3-a Magyarországon. Németország, Ausztria, Lengyelország, Csehország, Litvánia, Lettország Horvátország, Szlovénia roma lakóinak 85-90%-át elpusztították a nácik és csatlósaik. (Köztük több ezer magyar anyanyelvű és identitású burgenlandi romát).
  11. A magyarországi megmaradás lehetőségét jelentette a Horthy kormányzat hatóságai csak kevés esetben, végeztek önállóan népírást Magyarországon. A német megszállás csak 44. márciusában következett be és a Gestapo a zsidók deportálását fontosabb kérdésként kezelte (Judeobolsevista-plutokrata összeesküvés elmélet, mint a harc oka). A roma muzsikus emancipáció összekötött az úri osztállyal (lásd a győri Püspök, Apor Vilmos intervencióját a muzsikusok elhurcolása ellen), a romáknak alig volt vagyonuk, nem motiválta a kirablásuk a környezetet, a mezőgazdaság, a nagybirtok idénymunkás munkaerő szükséglete korlátozta a hivatalok buzgalmát, az oroszok már az ország belsejében voltak, ez a hivatalnokok túlélési reflexeinél már működött, mint a felelősségre vonás miatti félelem.
  12. Roma embermentés példái pro és kontra (Tüskevár, Bátaszék, Mezőcsát) bemutatása
  13. Utóélet: Bírósági felelősségre vonások (Várpalota, Lengyel, Doboz,) Részvét elmaradása, vissza a gettótelepekre, a jogfosztottságba 1952-ben BM telepfelmérés, munkatábor terv, 1954. fekete igazolvány,). Székesfehérvári emlékmű ügyének bemutatása.

Auschwitz-ballada

 

 

 

Auschwitzate hi kher baro,

Odoj beshel mro pirano,

Beshel, beshel gondolinel, jaj

The pre mande pobisterel.

 

Odo kalo chirikloro,

Lidzal mange mro liloro,

Lidzal, lidzal mra romnjake, jaj

Hoj som phanglo Auschwitzate.

Auschwitzate bokha bare,

The so te xan amen, nane,

Ani koda kotor marno, jaj,

O blokaris bibaxtalo.

 

Auschwitzban, de van egy nagy ház,

Ott raboskodik a babám

Raboskodik, gondolkozik, jaj,

Tán rólam elfeledkezik

 

Ó, te fekete nagy madár,

Levelemmel messzire szállj,

Vidd el a hírt kedvesemnek, jaj

Hogy Auschwitzban elsenyvedek.

 

Auschwitzban de nagy az éhség,

Nincs kenyerünk, nics mit együnk,

Nincsen egy darab kenyerünk,

Kápó vigyázza életünk.

 

 

 

 

A ballada Tony Gatlif: „Lacho drom” című filmjében hangzott el.

Fordította: Daróczi Ágnes

Köszönetnyilvánítás:

 

 

Kötetünk a Magyar Művelődési Intézet

a Romaversitas Alapítvány

a Romédia Alapítvány

a Roma Polgárjogi Alapítvány együttműködésével jöhetett létre

az Oktatási Minisztérium Hátrányos Helyzetű és Roma Gyermekek Integrációjáért Felelős miniszteri biztos támogatásával

 

Külön köszönetünket fejezzük ki a megjelenéshez nyújtott segítségért

Mohácsi Viktóriának – Európa Parlamenti képviselőnek, volt miniszteri biztosnak,

Katona Attilának, a Szombathelyi Múzeum tudományos főmunkatársának,

Bernát Gábornak, a Roma Sajtóközpont igazgatójának és munkatársainak,

Balogh Krisztinának, Sánta Máriának és Balogh Anitának,

Kállai Henriknek, Kovács Jánosnak,

A Fekete Doboz Alapítványnak,

Márványi (Péter) Györgynek,

Rádai Eszternek, az Élet és Irodalom szerkesztőjének,

Szuhay Péternek és Kőszegi Editnek, a Néprajzi Múzeum munkatársainak,

a kötethez interjút adó valamennyi túlélőnek.

 

 

Daróczi Ágnes  – Bársony János

 

[1] Pharrajimos – cigány nyelven pusztulást, szétaprózást, feldarabolást jelent

[2] Sir Angus Fraser: A cigányok,/Osiris Kiadó, Budapest, 1996. p: 230.

 

[3] Cesare Lombroso: Der Verbrecher (Homo deliquens), in: Antropologischer Artzlicher und Juristischer Beziehung, Hamburg, 1894, Verlaganstalt u Druckerei A.G.

[4] Alfred Dillmann: Zigeuner=Buch, München 1905

[5] Ian Hancock: Mi vagyunk a romani nép, Pont Kiadó, Budapest, 2004.p: 127

[6] Dobos-Schiffer: A cigánylakossággal kapcsolatos problémák a Szovjetúnióban, Belügyi Szemle 1963/3 p:66.

[7] Purcsi Barna Gyula: A cigánykérdés „gyökeres és végleges megoldása”, Csokonai Kiadó, Debrecen, 2004. p: 268

 

[8] Sir Angus Fraser, id.mű. p: 228, 235.

[9] Sir Angus Fraser, id.mű. p: 233.

[10] Frank Sparing- szerk: A cigánytábor – szintik és romák a náci rendszer alatt, Pont Kiadó 2001, Interface sorozat, p:38.

[11] Herbert Heuss: A szinti és romaüldözés politikája, in: Frank Sparing- szerk: A cigánytábor – szintik és romák a náci rendszer alatt, Pont Kiadó 2001, Interface sorozat, p: 31.

[12] Dragoljub Ackovic: Stradanja roma u Jasenovacu, Beograd-Nis, 1994.

[13] Viorel Achim: Cigányok a román történelemben, Osiiris, Budapest, 2001.

[14] Gerhard Baumgartner-Florian Freund: Roma politik in Österreich in der EU und im übrigen Europa, Kulturverein Österreichischer Roma, p: 27.

[15] Herbert Heuss: id.mű. p: 33.

[16] Memorial Book – The Gypsies at Auschwitz-Birkenau, KG. Saur 1993.

[17] Purcsi Barna Gyula: id.mű, p:16-20.

[18] Mezey-Pomogyi-Tauber: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban, Kossuth Kiadó, 1986, p: 183-191.

[19] Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon, Osiris-Századvég  Kiadó, 1995, p: 125-126.

[20] Mezey-Pomogyi-Tauber: id.mű, p: 200-201.

[21] Endre László: A kóborcigány-kérdés rendezése, Magyar Közigazgatás 1934/16, p:5, lásd még: Mezey-Pomogyi-Tauber: id.mű, p: 225-226.

[22] Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon, Osiris-Századvég  Kiadó, 1995, p:282-290.

[23] Pomogyi László id. mű, p: 198, a 198.892/1931.BM számú rendelet.

[24] Mezey-Tauber: A magyarországi cigányság helyzetének rendezését célzó jogi szabályozás egyes kérdései, in: Acta Facultatis Politico-Juridicae Universitatis Scientiarum. A körrendelet kiegészítését közli: csendőrségi Közlöny 1938.12.9. számú pótlék (a cigány gyanúsított feljelentéséhez csatolni kell az ujjlenyomatát is! Szerz)

 

[25] Purcsi Barna Gyula: id.mű, p: 56-89

[26] Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945, Cserépfalvi Kiadó, 1992, p: 61.

[27] Lásd a kötet túlélőkkel készült interjúit, például Murzsa Miklósné, Peller Piroska, stb.

[28] Roma Holocaust, Roma Sajtóközpont, 2001, p: 108-110, Soproni Hírlap, Somogyi Újság.

[29] Karsai László: id.mű, p: 87.

[30] Lásd jelen kötet: települések-események fejezet.

[31] Lásd jelen kötet: települések-események fejezet.

[32] Lásd jelen kötet: települések-események fejezet.

[33] Lásd jelen kötet: települések-események fejezet.

[34] Lásd jelen kötet: települések-események fejezet.

[35] Lásd jelen kötet: települések-események fejezet.

[36] Michael Sinclair Stewart kutató közlése.

[37] MOL XX-5 d/BfV 1478/1956 (109 d).

[38] Lásd jelen kötet interjúit és a települések-események fejezetet.

[39] Mezey-Pomogyi Tauber: id.mű, p: 205-206.

[40] Karsai László: id.mű, p: 124.

[41] Lásd jelen kötet interjúit és a települések-események fejezetet.

[42] Lásd jelen kötetben Szita Szabolcs tanulmánya.

[43]Lásd jelen kötetben Szita Szabolcs tanulmánya.

[44] Lásd jelen kötetben Ury János tanulmánya.

[45] Lásd jelen kötetben települések-események fejezet.

[46] Lásd Lendvai Ilona vallomása jelen kötetben.

[47] Pomogyi László: id.mű.

[48] Karsai László: id.mű.

[49] Pomogyi László: id.mű.

[50] Karsai László: id.mű.

[51] Mezey-Tauber: id.mű.

[52] Purcsi Barna Gyula: id.mű.

[53] lásd jelen kötet interjúit és a települések-események fejezetet.

[54] Roma Holocaust, Roma Sajtóközpont, id.mű.

[55] Karsai László: id.mű.

[56] Sághy Erna: A magyarországi cigányság története a Holocausttól az 1961-es párthatározatig – A politika tükrében (Szakdolgozat, ELTE BTK. Új- és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszék, 1996.  P.:42.)

 

[57] Lásd túlélők vallomásai.

[58] Lásd települések-események fejezet.

[59] Holocaust Dokumentációs Központ kiállítása a jeltelen cigány tömegsírokról, 2004.

[60] Michael Sinclair Stewart kutató közlése.

[61] Lásd túlélők vallomásai.

[62] Karsai László: id.mű.

[63] Ezt a névegyzéket sajnos még nem találtam meg.

[64] Farkas Gábor: Fejér megye és Székesfehérvár város közigazgatása 1944. március 19-től 1945. végéig. Levéltári Szemle, 2. 1965.

 

[65] Csoknyai Pál ezredes kéziratos naplója. Fejér Megyei Levéltár.

 

[66] Helyesen: Nemzeti Számonkérő Különítmény

[67] Fejér Megyei Levéltár: Visszaemlékezések gyűjteménye.

 

[68] Vagyis január 22-én.

 

[69] Nemzeti Számonkérő Különítmény

 

[70] Közli: Szegő Lász1ó. Mozgó Világ, 1983. 12. sz. 58-66. o.

 

[71] BM 166.923/1945. sz. rendelete, Győr-Sopron Megyei Levéltár, alispáni iratok. 2123/1945.

 

[72] Fekete István csendőr főtörzsőrmesterrel.

 

[73] Ács Ferenc.

 

[74] Január 23-án.

 

[75] December 24-én.

 

[76] Helyesen: Különítmény.

 

 

[77] Budapest Főváros Levéltára, Nb. VII.3327/1948.

 

[78] Budapest Főváros Levéltára, BV 10.501125/1950.

 

[79] Budapest Főváros Levéltára.

 

[80] Budapest Fővárosi Levéltár, Kemenesi bnre és tsai. ügye NOT.I. 8297/1946.

 

[81] Nb. 102/1946/16. szám, 1946. augusztus 16-án, Veszprém.

 

[82] Dr. Radó Endre csendőr százados, a NSzK katonai nyomozó alosztálya vezetőjének vallomása PRO (politikai I rendészeti osztály, az ÁVÓ elődje) részére 1946. január 9-én.

[83] Helyesen: Kü1önítmény

[84] Veszprém megyei Levéltár, Várpalota nagyközség iratai. 456/1945.

 

[85] Kohn Andort pl. december 11. és 14. között gyalogmenetben kísérték a budapesti toloncházból Komáromba. Innen Dunaszerdahelyre hurcolták tovább, de megszökött. Deportáltakat Gondozó Bizottság /DEGOB/ 1742. sz. jegyzőkönyve a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjteményben.

[86] Adataik részletesen Hetényi Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért c. kötetében. Ecclesia Budapest, 1990.

[87] Kecskés László: Komárom, az erődök városa. Zrínyi Katonai Kiadó, 1984. 220. o. Téves A magyar antifasiszta ellenállás és partizánmozgalom kislexikon közlése (Kossuth Könyvkiadó, 1987. 262-263. o.), hogy a Duna két partján levő erődrendszer internálótáborként szolgált.  1945 nyarán az erődöket ismét felhasználták: a Csillagerődben az elfogott nyilasok internálótábora, az Igmándi erődben a Nyugatról hazatértek ún.szűrőtábora működött.

[88] Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. (Iratok a Komárom – Esztergom megyei levéltárból.) Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ kiadása Budapest, 1994. 44-46. o.

[89] Karsai Elek – Karsai László: A Szálasi-per Reform, 1988. 413. o.

[90] Berey Géza: Hitler – Allee. Gondolat, 1979. 107-109. o.

[91] Berey flossenbürgi rabszáma 35 938 volt. Fogolytársai közt említi Bónis Áron unitárius lelkipásztort,

Budai József újvidéki cipészt, Sümegi Ignác apci vegyeskereskedőt, dr. Sombor-Schweinitzer József volt budapesti rendőrfőkapitány-helyettest, dr. Király Izidor székesfehérvári ügyvédet, az írnokként dolgozó Keresztes – Fischer Ferenc volt belügyminisztert, Tolnai József pécsi szociáldemokrata párttitkárt.

[92] Első említése Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi  zsidóüldözés történetéhez 3. köt.  1944. június 26 – október 15. A MIOK kiadása, 1967. 303. o.

[93] November 14-én Dachauba, onnan Dautmergenbe szállították. A szenvedéseket nem élte túl.

[94] Új Hang, 1955. március 3. sz. 52 – 53. o.

[95] Túlélők emlékezéseiből idéz Vadász Ferenc: Kritika, 1985. november 11. 26-27. o. A kutatás szerint Dachauba deportálták a sátoraljaújhelyi foglyokból Braun Sándor debreceni tisztviselőt, Augsburgba, majd Landsbergbe Erdős László gépészmérnököt, Dachauba, onnan  Buchenwaldba Wetzler Benőt. A Kassa környékéről származó ötvenhat politikai elítéltnek a fele (a férfiak egy része nem koncentrációs táborba, hanem a 383. sz. különleges munkásszázadba került) érte meg a háború befejezését.

[96] Börtönfelkelés. Sátoraljaújhely, 1944. március 22. Szerk. dr. Székely Klára. Budapest, 1994. 219 -220. o.

[97] Ugyanott. Lombos Márton visszaemlékezése.

[98] A gépírásos levél a komáromi Klapka György Múzeum gyűjteményében található. A betekintést és további adatok megismerését Számadó Emese múzeumvezető úrhölgynek köszönöm.

[99] A német megszállók a deportálást hivatalosan „munkás áttelepítésnek” nevezték.

[100] A fogollyá lett egyháziak között volt Benkő István lelkész, Budapest, (a Gestapo fogta el), Bilkei Ferenc plébános, Székesfehérvár-felsőváros (Gestapo), Camplin Iván káplán, Bánokszentgyörgy, Eglis István lelkész, Budapest, (Gestapo) Gojnik Imre plébános, Szigetvár, Király József  esperes plébános, országgyűlési képviselő  Csicsó (Gestapo), Laposa Iván evangélikus lelkész, Tótkeresztúr, Lestár István apátplébános (Komárom), Málek Bálint plébános,  Kisszabadka, Neményi Lajos prépost, az  Új Fehérvár c. egyházmegyei lap szerkesztője  (Gestapo), Pór (Bauer)  József apátplébános, Bonyhád (Gestapo), dr. Proity Márton lelkész, püspöki tanácsos, Székesfehérvár-Maroshegy  (Gestapo), Pungucz Antal  örmény szertartású rk. lelkész, Budapest, dr. Somogyi Antal plébános,  Kisbér,  Szivák Emil református lelkész, Jolsva, Tárnok Gyula református  lelkész,  Marcalkeszi.

 

[101] 2003. november 22-én Tatabányán újratemették  Drebál József, Fekete Ernő,  Heller József  és Navara Imre elhurcolt szakszervezeti vezetők Dachauból hazahozott hamvait. Tovább 21. évf. 2. (57.) szám 2003. december, 1. o.

[102] Börtönfelkelés. Id. mű. 219. o.

[103] Ugyanott.

[104] Ligeti László: Múltakra emlékezve. Kossuth Könyvkiadó, 1975. 141. o.

[105] Kozári József megyeskovácsi lakos elhurcolásáról, komáromi megpróbáltatásairól Daróczi Ágnes részletes  interjúját közli Polgárjogi Füzetek II. évf. 1. sz. 4. füzet 45-48. o.

[106] Vajda Rozália visszaemlékezése. Népszabadság, 2000. augusztus 5.

[107] Hajdu György gépészmérnök emlékezése. 168 óra, 2001. április 5. 49. o. Cigány foglyok visszaemlékezései a Tények, adatok a cigányok háborús üldöztetésének (1939 – 1945) tanintézeti feldolgozásához c. kötetben (Szerk. Szita Szabolcs Budapest, 2001.) 80 – 97. o.

[108] Porrajmos. Roma Sajtóközpont könyvek, 2. Budapest, 2000. 58. o.

[109] Érsek János komáromi lakosnak készült levél a Klapka György Múzeum gyűjteményében. Neményi felelős szerkesztőt október 20-án a Gestapo vette őrizetbe. December 7-én Komáromból szabadult, a deportálást elkerülte.

[110] Harsányi János: Magyar szabadságharcosok a fasizmus ellen. Zrínyi Katonai Kiadó, 1969. 618. o.

[111] M. kir. Rendőrség komáromi kapitánysága Szig.biz. 92/7-1944., Közbiztonsági helyzetről jelentés. Közli Ember Mária: Ide is gyütt az ablakra a csendőr…. Magyar Nemzet, 1984. október  21.

[112] Részlet A pécsi partizánper vértanui c. kéziratból a komáromi Klapka György Múzeum gyűjteményében, 30. o.

[113] Ego sum gallicus captivus. Francia menekültek Magyarországon Európa Könyvkiadó, 1980. 85. o.

[114] Győri Munkás, 1947. április 4.

[115] Pl. a közeli Mezőőrsről vagy Győrszentmártonból.

[116] Karsai László: Cigánykérdés Magyarországon 1919-1945.  Út a cigány Holocausthoz Cserépfalvi, 1992.

[117] Népszava, 1984. november 17.

[118] A komáromi Klapka György Múzeum gyűjteményében.

[119] Keszegh Zoltán emlékezése (időpont nélkül) a komáromi Klapka György Múzeum gyűjteményében.

[120] Magyar vasutak a II. világháború éveiben.  A visszaemlékezések alapján összeállította és kiegészítette: Lovas Gyula.  Vasúthistóriai könyvek Budapest, 1996. 267. o.

[121] Id. mű. 128., 130. o.

[122] 1944. április elején a Honvédelmi Minisztérium nyilvántartásában összesen ötezer lengyel katonai internált, ill. polgári személy szerepelt. Godó Ágnes: Magyar – lengyel kapcsolatok a második világháborúban Zrínyi Katonai Kiadó – Kossuth Könyvkiadó, 1976. 113. o.

[123] Albert Knoll levéltáros (Dachau) adatai alapján.

[124] Mészáros György: A magyarországi cigányság, és társadalmi beilleszkedésének néhány problémája, Hevesi Művelődés, 1972. 1-2. sz.

[125] Rüdiger VOSSEN: Zigeuner, Catalog zur Ausstellung des Hamburgischen Muzeums für Völkerkunde, 1983.

[126] VOSSEN, i. m.

 

 

[127] VOSSEN, i. m.

 

 

[128] KOZÁK Istvánné dr.: A cigány lakosság beilleszkedése társadalmunkba, Reflektor, 1983.1. sz.

 

 

[129] VOSSEN, i. m.

 

 

[130] KOZÁK Istvánné dr., i. m.

 

 

[131] SZÉKELY Józsefné, sz. 1930., Zalaegerszeg. – Az eredeti cigány szöveg: Ando novemberi, harmadikan avíle pala amende e nyilassa taj e singale. Phende, te kidas khetane e savoren taj v’ ame, ke kísírin ame te keras butji. De na kothe ingerde ame, hanem ari po vasuto. Ande vagonerozinde ame thaj kade ingerde ame ande Komaroma. Kana kothe reslam andi Komaroma, e romen kidíne amendar, amen e savorenca kilön. Kothe samas trin kurke ande Komaroma. Le nyilassa alandojan marenas ame, singrenas ande amende. Ve savoren marenas: Malavnas le, te zanas te hanaste, rovljanca marenas le. Sas, kaske vast phagenas, sas, kaske selduj punre phagle, kade marde les. Ando zuva samas, ando gunuj samas taj ando paji. Kothe merenas e terne savora; kon ande serand sas, sa. Taj v’ e phure manusa, mule bokhatar, but zene. Apal le nilassa sudenas le mulen avri e furkenca pe vurdona taj ingrenas le varekaj. Ci zanav, kaj. Ingerdíne ame…Pe romende pala kodo Dachauvo kevetkezindas.

 

 

[132] BALOGH Gyula, sz. 1926., Rákospalota. – Az eredeti cigány szöveg: Sas kodo lagero, krujal pajesa thaj villanyaramno droto tüskeso krujal. Valogatinde ame avri. Kon po stungo rig zalas, kodoles mudarde. Ek tisto, namcicko, SS-o, v’ amenge kodo phendas: Tume kathe avílan, de kathar palpale naj drom, kathar aba tume khatik ci zan!… Sako kurko vizitre trade amen, nanges. Mindig licarde amen, mindig varíso inekciavo dine… Jaj, kodo Mengele! Hod i phuv te sudel les opre! Te na fogadij les i phuv ande peste! Soha kasavo kedetlenno manus nas andi luma!

 

 

[133] SZŐNYI János: A cigányok sorsa a fasizmus évei alatt, Cigányok – honnét jöttek, merre tartanak?, Kozmosz Könyvek, Bp. 1983

[134] VOSSEN, i.m.

 

[135] (Pl: Karsai László valószínűsíti Baranya, Somogy, Zemplén megyék cigány lakta településeinek érintettségét, az ott lakók gettóba zárását- korabeli dokumentumokra hivatkozva.)